Pest Megyi Hírlap, 1976. május (20. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-09 / 109. szám
1976. MÁJUS 9., VASÁRNAP ‘SMtkm--------- szülikét, ősziI Nézem | vetés-színű --------------- kendő takarja fehér haját, használt keze félszegen rejti a csomós, kék ereket, kéken csillan a víz is a fakult semlyéken, és újra zöldbe borult vetésed szélámyékos Magyarország. Ablakunkra tüzel a nap. Meleg menedékébe fogódzunk és arra gondolunk akaratlanul, sohasem . nyithattunk ennyi ablakot a fényre. Sokáig nézett be hozzánk a nap. A nádtetők melegében megolvadt vékony kincsünk, kevés szalonnánk. Zöldre festett ablakaink előtt nem futott betonjárda, a remény virágai sem kuporogtak cserepekben, fehér csipkefüggönyök helyett tintakék csomagolópapír takarta el a külvilágot, ne lássanak ételünkbe, ne tudják cibere- reggelinket, kukoricamálés ebédünket, görhés vacsoránkat. Már a földre csurgatott nyolcasok örömére sem emlékszem, csali a földpadlók édes szagára, hiába vártam a napsütéses délutánókat, estéket, hogy piros kendőjét meglobogtassa a nap, reményeim elébe nyargaljon, fel- parázsoljon a tűz, a kerek kályhák vöröse, a marhaganék csípős keserűsége, a szedegetett és lopott fák élesztése, a morzsolt csutkák, csupasz iziékek fiatal heve, lobbanása, a kormos karikák utolérték a napot, sámlira kucoroghattam és a pattogó tűz elvezetett a szegénység magányából.------------------- is tudhatI Honnan | tam volna,------------------ hogy a tűz és a nap színe maga a forradalom, vadlibák gágogása hallatszott a kis ablakok reményén, jó nekik, repültek, utaztak, szerettem volna csatlakozni, de azt sem tudtam, hogy a vágy még nem cselekvés, a két öreg ágy, a barna kanapé és a lelógó petróleumlámpa foglya voltam születésemtől, a roggyant asztal menedékében. Honnan is sejtettem volna, hogy egyszer kaput nyit nekem az élet, a szegénységből kilábaló Magyarország. Elődeim kopott derekain léphetek tovább, ' fájó emlék lesz csak a múlt, a pirító», fokhagymás esték kegyelme, a kemencekuckók boldogsága; az ezer éve viselt göncök meg- aláztatottsága, a diannás cukrok öröme, a savanyú ^szagú napok hiábavaló törődései, és a tegnapelőttekről kuporJZ. LUKACS IMRE: Szülike házai gatott kenyér fényessége. Jó lenne megkeresni azt a házat a Magyar Gyepszéleken, az olcsó árendás hajlékot, ahonnan mégis elvadított a szegénység, űzött a jobb történelembe, a mi igazi és kemény útunkra, a mindenkori szegénység forradalmába, a vörös zászlós szocializmusba, hogy elvihessen engem is mai otthonomba, eljárogassál hozzám szülike és a könyvespolcos szobák közösségében újra idézzük sanyarú múltunkat. ;—— szülikém, mer- I Kicsi I re is bolyong------------ tunk a másik Ma gyarországon, a tízgyerekes családok kálváriadombjain, az árendás házak keserű kegyelmében, újra kezdenéd-e még a szerelmet, a két zománcos bögrét, a két kiló liszt örömét nyújtó házassággal, a tíz kölyök Vi- lágrasziilését, magad szánalmas és. gyönyörű feláldozását a vissza nem téríthető szeretetben, a tábla nélküli házak magányát, kínlódó és reménytelen várakozásainkat a boldogságért? Elhiszem, hogy mindig boldog akartál lenni, szétporciózhattad erődet, legendás lemondásokba menekültél, a húsos ünnepek ritkaságaiban sem szeretted a jobb és laktatós falatokat, öreg, ócskapiacokon előtűnő kasztrolyunkból magadnak mertél utoljára, aljáról kapartad a kozmát. A ruhák, lábbelik, utazások, szórakozások vígságát nem ismerhetted, zsenge korodban fogott meg a szegénység. A munka, elrejtette a tudós iskolákat, a könnyebb élet lehetőségét, minek kérdezném a boldogságod, szüléimre, testvéreimre gondolok, ütőjükre, akiket felfalt a szegénység sivatagja. Sohasem álmodhattak tágas otthonokról, kényelmes mozizó szobákról, amiknek jóságát fitymálva . élvezzük, emelkedik velünk az életünk, messzibbre látunk, kicsibbre szűkült a világ, és olyan távolinak tűnik a hantházkoporsó, az árendába kapott levegő, a cselédkedés négyes konyhái, hogy hátra se ütjük a fejünket, csak a magunkkal cipelt bátyúk emlékeztetnek. Látod édes szülikém, feszengve ülsz a fotelben, állandó aggodalommal nyúlsz a gázhoz, rettentő félelemmel, a minket szolgáló praktikákat úgy fogadod, mint valaha isten kegyelmét, . -------------: után anyám, I Anyám | nézz rám,---------------- szülike; és ör ülj! Mondd el házaid történetét, létezésednek golgotáit, ne feledhessem, hiszen nehezen idézem már a gyephantot, a földbe ásott gödröt, a vékony horogfákat, a rárakott keresztágakat, napraforgószárral védett hajlékainkat, a szikföldből kimunkált sarakat, és a törpe kenyérsüt,ögető kemencét a szabad ég alatt. Éltetek ti akkor, szülikém? Ütőn voltam-e már? Eleven földkoporsóba fektetted fiaidat, könnyű örömre szült lányaidat, félsz talán, hogy szemedre hányom? A silány költözködéseket, Gyepszél, Hatház, Újosztás, az elűző nincs- telenség ceremóniáit, az istállóból alakított szoba befogadó jóságát azok a napok, látod már, kitörölhetetlenek bennem, amikor ^együtt éltünk, zsíros, fekete kötőd kegyelmébe menekültem, a Por- csiny utca mályvafüvei közé, a hazátlanság időszaka volt, a libalegelitetéseké, a Cigányvölgy játéktalan játékaié, az volt nekünk a játék nélküli Magyarország, hosszú fürdések a Gödrök-köz kubikmé- lyüléseiben, piszkos, posvány vizében, mekkora koncsorgá- sok, mert a téglaszínű kecskénk kivetettje voltam, apám, anyám messze kóborolt a napszámok, kubikolások, olcsó és hitvány üzletelések birodalmaiban, Emlékét idézem... Borbély T^ibor versei EZ AZ ÖRÖKLÉT, ÉDESANYÁM Kezed szorítom a régi konyhakés nyelén, csámpásra kopott fakanálon. Csókollak a bögre peremén, s rámcsillan szemed fiamról, akit végigsimít a márciusi fény. KONYHA MÁGIA Anyám, én lassan elfogyó konok a konyha tűzhelyén varázsolok. Lábas görebben víz buzog, ablaküvegre pára csap, cseppje gyűlik, tűzre visszahull, s felsistereg. ízek illatba csapnak át, kesernyés fűszerek átlényegítik a jellegtelen levet. Tapinthatatlan múltból kanalanként visszaesz fiad. FARKASRÉT Ahol urnafalakra a bölcs fák lombkoronája hajol, és a régi kereszt a rideg betonra önmagát megosztva' vetíti árnyát, bronz páncélba öltözötten urna sereg áll az időben. Előtted én. Porstrázsa jelölt. Az érzelem vonzástörvénye szerint halottaimmal súlyosabban, új erőért a földig hajolva mégis, pedig belőle nékem nem jut majd talpalatnyi sem, de erő kell kimondanom, hogy Budát ígértem Édesanyám, fákat és jó levegőt, s Peer sem volt nálam hazugabb. •----------------- tarthattad Ho gyan I meg a gyere- ------------------ keidet? Mosolyodat megölte sorsod, dalolni sohasem hallottalak, pedig cifra és szivbemarkoló nótáid lehettek, amiken a könnyed kicsordul, szépséged' elárulta magát, fényes gombként ragyogott a szemed, aztán a titkolt érzés elhomályosította, a nóta boldogsága, Vak Bálint nyikorgó hegedűje, a mezítlábas öregé, a hatházi Odüsszeuszé, aki soros gyerekétől vezettetve járta kenyeres tarisznyájával a házakat, vitte az olcsó és megfizethető, beváltható és megrendelhető -boldogságot, szépen dalolta, jóhangú gyerekeket csinált, és a kicsi öröm verdesett, megüit az utcánkban, a szegénység házaiban, a fillérek, karéj kenyerek tisztes alkuján. A k kor már túl voltunk a cselédkedések szomorú évein, messzire kerültük Aranyos, Tomaj cselédházait, szégyell tűk szegénységünket, a hajdani elesettség csak keserű emlékekben szállt utánunk, a fehér kenyér öröme kopogtatott hozzánk, és megtehettük, hogy nyitvahagytuk kapunkat kéregetőknek, bolyongtunk tovább a történelemben, megrontott bennünket a szalmabor, a két olcsó húz öröme, amikor tőled elszakadtam, a rizsföldek első esztendői, amikor pénzzel játszadozhattunk a porban, hajszoltuk lovainkat a keskeny földekre, a mindennapi robotokba. Jól emlékszem, mindig csak egy ruhád volt és amikor elkelt a Porcsiny utcai ház, ahol még dacol az istállóból rekesztett szoba emlékeinkkel, korán örültél, mert Szentpéteri Ferus elszedte adóba, a fényes örökség egyetlen pár selyemharisnyára futotta, gyermekkorom fényes napjait herdáltátok, szegénységed kirekesztett a szegénységből. Pedig milyen ajándékozó voltál, el osztogattad örömeidet, kimeri thetet- lennek hitted magad, újra teremtődtél gyerekeidben, unokáidban, az emberi csoda piros virágaiban, ök voltak az igazi házadd. :-------------------------- de| A kékszakállú f cem--------------------------- berrel bú csúzkodol, pedig maradni szeretnél, várnak veled-öre- gedett készségeid, a megcsúszott nádtető, a kietlenné szomorodott udvar, véreid vagyunk, mégis messze estünk, csak vendég vagy otthonunkban. a fényes parketták vakítják ókuláréd, fehér bútoraink hidegek, zárt és idegen néked ez a térség, szabadságom emlékműve, nyomaszt saját alkalmazkodásod, lépcsők, liftek monotóniája, fogolyként vergődsz szeretetedben, riaszt a viszonylagos jólét és kényelmesebb életünk^ mániákusan gyűjtögeted a játékok közé szóródott fémforin- tokat, gonddal őrződ a maradék levesek, hideg pörköltek fogyasztásának jogát Hová igyekeznél? Múltad mezsgyéi már halottak, tőlük csak hátrafelé visz az út, szedegetjük a keskeny és idejétmúlt síneket, szeretnénk szép hidakat a mához. Ne siessetek szülikék! Időzzetek a megérdemelt pihenésben, barátkozzatok holnapjainkkal, fehér hajatok országútjain szaladunk odáig, álmodozób- bak, követelődzőbbek lettünk, nemesen vívjuk, küzdjük forradalmainkat, száguld, zúdul velünk vonatcsodánk, elhagytuk a sohasemlesz szegénységet, szeretettjeiteket, megértéseiteket vihessük magunkkal, boldog és elfelejtkezett mosolyaitokat, mert megérdemeljük. Szentendrei művészet a Nemzeti Galériában A KIÁLLÍTÁS ANYAGÁBÓL Bánovszky Miklós: Parasztlány Bálint Ildikó: Átlóban ‘P'n, a hivatalnoki ranglétrán éppen-Lj felkapaszkodó kezdő, és az öregedő, őszülő, köztiszteletnek örvendő Asim bej egy asztalnál ültünk a klubban. — Hallom, nősülni akarsz — szólt hozzám Asim bej, és öntött magának az ánizspálinkából. Szó nélkül bólintottam. — A boldogságodra! Én már megettem a kenyerem javát, így, ha megengeded, egy jó tanáccsal szolgálnék: soha, semmilyen körülmények között ne vásárolj harisnyát a feleségednek. Tudod, én egész életemben szolid, szelíd, engedelmes feleségről álmodoztam. Türelmes voltam, és végül megtaláltam azt a lányt, akire 15 éven át vártam. Sabinának hívták. Huszonegy éves volt. Világszépe ugyan nem volt, de nekem rögtön megtetszett. Olyan szerény, kedves teremtés volt, hogy az nem igaz. Összeházasodtunk. - A hozományával nem dicsekedhetett, de engem ez nem érdekelt, sőt örültem neki. „Majd veszek neked mindent...” — mondtam, de ő közbeszólt: „Isten ments, drágám, én így is elégedett vagyok.” CAdáig voltam a boldogságtól. íme, egy igazi, ideális asszony, aki nem kíván semmi cafrangot, akinek nem kell drága parfém, szempillafesték, rúzs, krém, púder meg a többi. Beszélhettem neki karkötőről, gyűrűről, mindig tiltakozott: „Mi vagyok én, bennszülött, hogy fel akarsz cicamázni? Nekem semmi csingi-lingi mütyür nem kell!” Be kell vallanom: az én Sabi- nám valami nagy műveltséggel ugyan nem rendelkezett, de a határozottsága, vele született szerénysége egyenesen le- fegyverzett. Egyszer aztán az utcán sétálva, Sabina körül kalandozó gondolataim közepette elhatároztam: bármennyire is ellenkezik, megörvendeztetem valamiAZ1Z NESIN: Harisnya vei. Betértem az egyik üzletbe és vettem neki egy pár harisnyát. Természetesen a legdrágábbat. Hazavittem, átnyújtottam, és képzelje: szegény majdnem elbőgte magát. „Miért pocsékolod ilyen drága holmikra a pénzt?” Eltelt egy hónap, kettő. Nejem egyetlenegyszer sem húzta fel a harisnyát. Elszomorodtam. — Majd felveszem, felveszem, de..; — mosolyogva abbahagyta mondókáját. Furdalt a kíváncsiság, és egy félóra múlva megkérdeztem, mit jelent az a „de?”. Kiderült, a cipője nem passzol ehhez a finom holmihoz. „Hát rajtam aztán ne múljon.” Ellenkezett, de én erőszakkal elcipeltem egy cipőboltba. Megvettem a legelegánsabb, legdrágább cipőt. Igaz, amikor kifizettem azt a rengeteg pénzt, vadul kalimpált a szívem. de hát az én drága feleségem kedvéért ennél nagyobb áldozatra is képes lettem volna. XTövetkező hónapban felhúzta a ha- risnyát, a cipőt, mivel vendégségbe mentünk. Aztán ezzel kész. Megkérdeztem, mi baja? Miért nem hordja a cipőt? , — Tudod, drágám — suttogta szégyenkezve —, ez a cipő és harisnya annyira szép, hogy az én kopottas ruhámhoz egyszerűen... Még aznap vettem neki egy gyönyörű kosztümöt és ruhát. Következő hónapban új kalapot. Később kabátot, ami olyan drága volt, hogy majdnem infarktust kaptam. — Drágám — mondta elbűvölő mosollyal, miközben a tükör előtt iliegette magát —, én tőled soha, de soha nem kérek semmit, de nézd meg a fejemet: hát harmonizál ezzel a sok gyönyörű holmival? Egy pillanatra megkövültem. Csak nem azt akarja, hogy vegyek neki egy új fejet?... — Azonnal kiderült: a frizurájával elégedetlen. Summa-summárum: egy hónap múlva már az áhított új lakásról folyt közöttünk a szó, amely kifejezetten illett volna -az én drága kis szerény feleségem új arculatához. T’udod, édesem — mondta Sabina —, én inkább meghalok, mintsem megengedjem ezt az utolsó fényűzést, amiben részesítesz, ellenben ha egyet- ertesz velem, be kell látnod, hogy ebben az ócska házban lakni... Egyetértettem. Űgyannyira. hogy később vásároltam neki hitelbe egy Volkswagent, mert ugye, mit meg nem tesz az ember azért, aki annyira aggódik érted, aki annyira szeret, aki irtózik minden felesleges kiadástól... Egy idő után aztán az én aranyos Sabinám olyan furcsa, kutató pillantásokkal nézett rám, hogy majd megszakadt a szívem. — Drágám — mondta finom, halk hangon —, te annyi jót tettél már velem. Elegáns nőt csináltál belőlem, megtanítottál kocsit vezetni, nagylábon élni. Hidd el, ahányszor csak kérni szerettem volna valamit, szinte a 6zívem szakadt meg, hiszen tudod, hogy én ..1 — Ne folytasd, drágám, tudom. — Nos, akkor most egy utolsó kérésem lenne... — Mit szeretnél, drága szerelmem? Te egy olyan elnehezült, öregedő, topis szivar vagy, hogy be kell látnod: egyszerűen nem passzolsz hozzám... Karaié Rozália fordítása i i 1
