Pest Megyi Hírlap, 1976. május (20. évfolyam, 103-127. szám)

1976-05-30 / 127. szám

é-Aüi , a

1976. MÁJUS 30., VASÁRNAP

Olyan kód üli a fákat, hogy látni is alig lehet, legfeljebb tépelődni, álmodozni.

Amikor benyitott, csengety- tyűzni kezdett az ajtó, hogy figyelmeztesse a cukrászt, vendég érkezett.

De a cukrász nem sietett elő, nyilván a sütőkemencénél foglalatoskodott, s a vendég letette kabátját. A három kis asztal egyikéhez ült, a sarokasztalhoz, az egyetlen parányi ablak mellé, szemben a tükörrel, és csodálkozva nézte magát.

Ebben a hihetetlenül finom öltözékben alig ismert magára. Egyszínű, szürke öltöny, fehér ing, sötétbarna kockás nyakkendő. Egyetlen szép öltönye, amelyet ma viselt először, tegnap délután hozta meg a szabótól, egyetlen finom nyakkendője és új, fehér inge.

Ebben a dunakanyari községben akár valami átutazó /holland úrnak is nézhette volna bárki, ha felismeri rajta a holland gyapjúszövetet, de nem ismeri fel őt magát, két községgel odébbról, egy özvegy munkásasszony egyetemista fiát, aki volt. Fekete oldalszakálla férfiasán futott le arcán, s homlokára fésült haja meg csak növelte ezt a hatást. Csupa zártság, csupa titokzatosság, csupa ígéret. Épp az ellentéte, ami volt, ábrándos lélek, afféle ábrándszövő, ahogy Valéria, hajdani menyasszonya nevezte (a múlt héten szakítottak).

Valéria pesti lány volt, pontosabban budai, és az egyetemen ismerkedtek meg. Hamar beleszeretett a nem hangoskodó, férfias arcú fiatalemberbe, aki olvasottságával kitűnt a népművelő-könyvtáros szakon. De ahogy talál- kozgattak, s az olvasmányokról áttért a beszélgetés a való életre, Ferenc, a fiú, terveket kezdett szőni. Elhívta a lányt az ÉRDÉRT Vállalat telepére, hogy nézzék meg a mintaházakat, noha a lány nem akart vidéken lakni, számolják össze, mibe kerül az építési anyag

ÖRVÖS LAJOS:

Az ábrándszövő

(az édesanyja közelében, Ta- hitótfaluban építik majd fel a házat), elhívta a bútorüzletbe, írják össze, milyen bútordarabokra lesz kezdetben szükségük. És amit kiválasztott, az Valériának is mindig tetszett. De nemcsak jó ízléséről győzte meg a lányt, hanem különös fantáziájáról is. Egyszer még a Szervita, téri autószalonnál is elábrándozott kicsit, és kifejtette, csakis lehajtható ülésű autóra tesznek majd szert, mert így nem kerül pénzbe a szállás, és ennivalót is visznek magukkal, egy termoszban feketekávét, megállnak majd valahol az erdőszélen, és övék a világ.

— És mit csinálunk az erdőszélen? — csodálkozott el a lány, akit másfelé vonzottak a vágyai.

— Hát megcsókollak.

— Bolondnak nézel? Az erdőbe menjek csókolózni veled?

— Nem azért megyünk oda. Járjuk gyalog a vidéket, eszünk, cigarettázunk, és este megcsókollak.

A lány furcsálkodva nézte, de egyszer aztán kifakadt:

— Te csak ábrándozol, Feri! Ez mind levegő, amit mondasz. Ha bekerülsz egyetem után egy könyvtárba, abból, amit keresel ott, még csak egy kosztümöt se veszel nekem, nemhogy házat építesz. És miből veszel autót? Egyedül az erdőszél marad, ahol majd megcsókolsz. Én mindig azt hittem, hogy többre vágyói. Hogy tudományos pályára készülsz, esetleg az egyetemre. Mit akarsz egy vidéki könyvtárosi fizetéssel?

— Majd összerakjuk a pénzt.

— De ha nem marad mit összerakni!

— Külön is dolgozom.

— Mit?

Erre hamarjában nem tuBajor Nagy Ernő: Munkatársunk jelenti

H

uszonöt éve ismerem és olvasom Bajor Nagy Ernőt. Huszonöt éve csodálom és irigylem. Bámulom szerkesztési készségét, tehetségét. Bármihez nyúl, mindig remekmű kerül ki tolla alól. Míves gondossággal, írói alázattal rója a betűsorokat. Irigylem, mert az egyediben meg tudja ragadni az általánost.

Szeretem írásait, szeretem világos, érthető stílusáért, kissé fanyar humoráért. Tíz évig, amíg egy szerkesztőségben dolgoztam vele, mindig szívesen adtam nyomdába írásait. Nemcsak azért, mert az olvasószerkesztőnek már nem volt vele semmi dolga, hanem azért is, mert első lehettem, aki elolvasta történeteit, azért, mert riportjai a valóságot, az életet tükrözték, mert írói-újságírói szenvedélyesség hatolta át mindegyik írását, mert tudtam, hogy az olvasó várja és szívesen olvassa riportjait.

A Kozmosz kiadásban (Móra Ferenc Könyvkiadó) most megjelent riportkötetét is ilyen mohó érdeklődéssel olvasom, s újra látom, amit már régen tudtam: Bajor Nagy Ernő egyik legjobb magyar riporter, az újságíróknak abból a fajtájából való, akik még magas színvonalon tudják művelni ezt a tiszteletreméltó műfajt. A legjobb újságírói hagyományokat követi, Móricz, Kosztolányi tanítványa, de nem utánozza a mestereit, nem utánoz senkit, riportjai igazi Bajor Nagy Ernő-i riportok, az ö bűbájos tehetségét, emberségét, csendes humorát tükrözik.

Könyve előszavában írja, hogy .,A riport Magyar- országon manapság is csak szerény rokona az irodalomnak”. Lehet, hogy így van, de én nem ebben látom a dolog nyitját. Inkább abban, hogy materiális világunkban amikor a tárgyak életünkben egyre nagyobb hangsúlyt kapnak, az újságírás is ebbe az irányba tolódik el. Pedig szükség van, szükség lenne az irodalmi riportokra, olyan magas szinvonalúakra, mint amilyenek a Munkatársunk jelenti kötetben vannak. Bár ő „csak újságírónak” tartja magát, amely szép, tisztes hivatás, de Bajor több ennél, író a szó igaz értelmében. Rajta kívül — az újságírók közül — csak néhányon tudnak úgy bánni az írószerszámmal, mint ő. Ahogyan ő ismeri riportalanyainak lelkivilágát. úgy kevesen ismerik, belelát bensőjükbe. Izig-vérig mai emberekről, a valóságról szól mindegyik műve. írásain látszik, hogy szereti riporthőseit, együtt érez velük, sajnálja őket, vagy érezteti, hogy kár értük, jobb sorsra is érdemesek volnának.

A fiúk a házból című riport írói remeklés. Ez mondható el a többi írásáról is. Lehet, hogy történeteinek egy részét kitalálta, de ez engem mint olvasót nem érdekel, azt érzem, hogy amit leírt, az igaz. Olyanokkal én is találkoztam az életben, mint például az őrgrófság a föld alatt című riport szereplőivel. Vagyis a való igazat írja.

Bajor munkásságának érdekessége még, hogy nem neves személyiségekről, tudósokról, közéleti emberekről, a szocialista munka hőseiről szólnak írásai, (annak is vannak jeles művelői) hanem a kisemberekről, apró emberi sorsokról. Mégis, milyen széles a skála! Olyan sokféle, mint maga az élet, amely állandóan változik, miközben átformálja magát az embert is.

Bajor Nagy Ernő ennek a változó embertípusnak a krónikása.

Gáli Sándor

dott válaszolni. Valéria szinte megsajnálta.

— Ide figyelj! Tudom, hogy mindezt szeretnéd, amit eltervezel. De én nem szeretem az üres ábrándozást.

És sima arcbőre megfeszült, barna tekintete megkeményedett, s most még jobban tetszett a fiúnak.

— Ne beszélj többet a terveidről! — kérte a lány. — Előbb teremtsd meg a lehetőségét, vagy azon járjon az eszed, hogyan teremtheted meg, és akkor mondd el nekem élőszóval, ha már a zsebedben van a pénz. Érted?

— Akkor már könnyű! — szaladt ki a fiú száján. — Akkor már nem is olyan jó ...

De a lány ezt nem értette, ő pedig nem tudta megmagyarázni.

— Bolond vagy! Ábrándszövő !

A f*ú csak nézte, és furcsán elmosolyodott. Akkor már megvette a finom szövetet, s átadta a faluban a szabónak. Pedig nehezen vette. Külön dolgozott meg érte, ismerősöknél. Sokat kellett dolgoznia, míg összejött az ára. Az eljegyzésre akarta felvenni ezt a ruhát, az anyja vette neki a fehér inget az elegáns, barna nyakkendővel. s

De ezentúl hallgatott. Valami mosolyféle ült ki az arcára, ha találkoztak, és némán itták a feketét.

Valéria csodálkozva nézte.

— Mi van veled, Feri ? Miért nem beszélsz? Azelőtt csak úgy áradt belőled a szó.

— Nem jut eszembe semmi — vallotta meg a fiú.

— Hogy-hogy semmi? Hát így élem le veled majd az életem? Egy néma bálványnyal?

De Feri nem tudott mit mondani, ö a tervezgetést, az álmodozást szokta meg. Ö azt tartotta boldogságnak.

Elővett egy cigarettát, rágyújtott, és úgy látta a tükörben, hogy meg-megvillan a szeme. Mintha ráébredt volna valamire, és sovány, hosz- szúkás arcából kicsit előugrot- tak a pofacsontok. Ha vidámabb lélekkel néz a tükörbe, talán tetszik is magának.

' Ekkor jött be a cukrásznő. Fiatal, csinos asszony. Amikor meglátta Ferit, összecsapta a kezét.

— Mi történt magával?

Megnyerte a főnyereményt? És milyen csinos férfi lett. j

A fiú elmosolyodott i

— Szegényebb vagyolj, mint I valaha.

—■„ Sohasem volt gazdag. Egyetemista még. Vagy befejezte már a tanulmányait? Esztendeje járt itt.

És úgy önkéntelenül ráfeledkezett szeme a fiún, homlokára fésült haján, oldalszakállán, finom szürke öltönyén.

— Most júniusban fejezem be.

— Dehát miből vette ezt az öltözetet? Egyáltalán alig ismerek magára.

A fiú kortyolt az eléje tett feketéből és szippantott a cigarettájából, mintha össze kellett volna szednie gondolatait.

— Eljegyzés , előtt álltam. Egy pesti lánnyal, az egyetemről. De szakítottunk. Nem valók vagyunk . egymáshoz. Én még nem tudok felmutatni semmit, csak tervezgetek. Hogy ez kellene majd, meg az, közben meg nem érek el semmit.

— Mit akar elérni közben? Hiszen tanul még.

— Mit tudom én? Semmit. Ö nem szerette a tervezgetést. Olyan ábrándozásnak fogta fel csak. Dehát olyan nagy a különbség a kettő közt? Kétségtelen, nem ugyanaz. De mégis...

A fiatalasszony felsóhajtott.

— Tudja, hogy meghalt az uram? Majd egy éve már.

— Nem! — csodálkozott a fiú. — Akartam is kérdezni, hogy hol van.

— Meghalt. És egyedül maradtam. De nem bírom egyedül a munkát, pedig menne úgy-ahogy ez a kis cukrászda.

Elhallgatott. A fiú a levegőbe bámult és úgy álomban hallotta csak az asszony szavait.

— Ha legalább . szombatvasárnapra aikadna valaki segítségem. Figyelni a sütőt, segíteni bevásárolni az anyagot. Megfizetném szívesen. És szólnék valakihez néha. Megbeszélném vele a problémámat. Szünnapon meg sétálnék vele egyet. A vízparton. Vagy felszánnánk a buszra' és elmennénk akár Esztergomba is, a városba. Vinnénk magunkkal szendvicset, legfeljebb meg- innánk ott egy feketét. Hát nem lenne jó? Róni egész nap a várost, kiülni a hajóállomáson egy padra, egymás mellé...

— Hogyan mondja? — riadt fel a fiú.

Az asszony arca komoly volt.

— Nem szóltam semmit.

A fiú tágranyílt szemmel nézte.

— Mintha valamit mondott volna

— Semmit. Hallgattunk. Mit mondhatnék? Rámszakadt a munka, az élet. Az a gyanúm, jövőre feladom az ipart és bemegyek dolgozni, itt a nagy étterembe. Sokkal gondtalanabbul élek majd és meglesz a kosztom is.

A fiú még mindig nyelde- kelt és úgy kiszaladt a száján:

— Jó magáinak.

— Jó? Nekem. Ugyan mi jó van az életemben?

— Tervezgethet.

— Azt megtehetem. Maga is megteheti.

— Nem hallgat meg senki.

— Engem se.

A fiú egy kicsit félrenézett, az ablak felé.

— Én meghallgatom.

— Maga? — csodálkozott el a nő. És kitört belőle a nevetés, mint amikor az ajtó csen- getyűzik, ha belép egy vendég.

Nem szólt semmit, csak odaállt a kis kávéfőző masina élé, s kérés nélkül letett egy csésze gőzölgő kávét a fiú elé.

— Erre én hívtam meg.

De hogy miért, és hogy mit

gondol, hogy sajnálja, vagy ő is tetszik neki, arról nem ejtett egy szót sem.

S akkor a fiúnak újra az a férfias vonás éleződött ki az arcán, amiből annyi erőt, szilárdságot és ígéretet olvasnak ki a nők, és hangtalanul újra tervezgetni kezdett.

MILOS MACOUREK:

SZENTENDREI MŰVÉSZÉT A NEMZETI GALÉRIÁBAN

A KIÁLLÍTÁS ANYAGÁBÓL

Ilosvai Varga István: Piros önarckép

Szántó Piroska: Otthoni lovak

Állattan

A PINGVIN

A pingvin boldogtalan egy madár, egjt szem ruhája van, mindenhová abban kell járnia, a színházban piég elmegy, a színházban még nincs baj, rosszabb a helyzet, ha nyáron strandra akar menni, hasztalan forgatja fel már huszadszor a szekrényt, nincs ott semmi, az égvilágon semmi, egyetlen fia fecske vagy sort, így hát mit tehet, megy és fürdik abban, amije van, igen boldogtalan, hogy is szórakoztatná őt az ilyen fürdőzés, így hát egy szép inapon fogja magát és elutazik, csak úgy, bőröndök nélkül, nincs mit becsomagolnia, az egy szem ruhájában utazik, valahová messze, egy lakatlan szigetre, ahol senkinek nem szúr szemet, s amint megérkezik, látja, hogy nemcsak neki jutott eszébe ez az ötlet, van ott vagy egymillió pingvin, s mindegyik szmokingban fürdik.

A LEVELIBÉKA

A gyerekekkel mindig sok a vesződség, megszületik például a kis levelibéka, apu meg anyu szépen akarják járatni, vesznek hát neki egy szép kezeslábast, na, de a kicsinek ehhez nem fűlik ám a foga, kék zakót szeretne, isten tudja milyen gombolással, s apu így szól, legyen eszed, minden béka zöld kezeslábast visel, de a kicsi üvölt, mit meséltek nekem, egy fia felhő sincs az égen, úgy öltözködjek, mint valami hülye, de megszólal anyu is, hallgass, ezt mindenhová fel lehet venni, jó lesz esőben is, a holFAZEKAS LAJOS:

Néném

A teste törpe lett, kicsiny és véges, ölemben bírnám, mint a gyermeket. Meggyűrődött, mint munkában köténye; az üvegnél is már törékenyebb.

A karja, mellyel földobálta testem, tárgyakért nyúl, de semmit el nem ér, hozzá viszem megőrzött emlékeit, s bezáródik a mélyülő tenyér.

Életemé nem lehet egészen — ébredéseit félve figyelem, ezerszer jobban, mint ő óvta régen árvaságom, ifjan, szerelmesen.

napra is gondolni kell, úgy, hogy megveszik a kezeslábast, apa mondogatja neki, ülj a fenekeden, hiszen mindjárt szakad, de a pimasz kis béka azt feleli, minek van akkor tulajdonképpen kezeslábasom és nyugodtan kisétál, sétára indul a legnagyobb lelkinyugalommal, s aki látja, azt gondolja, úgy néz ki, esni fog, a kis béka már megint előbújt.

A TEVE

A tevének nincs könnyű élete, nehogy azt higgyük, ládákat cipel, mindenféle dobozokat, banánt meg narancsot, reggeltől estig gürcöl, s ha befejezte, nagy keservesen, megy és vesz magának egy kis rágógumit, és rágja, nincs ezen mit csodálkozni, ez az egyetlen öröm az életében, filléres öröm, de nem vagyunk egyformák, egy teve úgy dönt, hogy nem pocsékolja a pénzét rágnivalóra, inkább összegyűjti a szabadságára, csupa fura név áll a ládákon, idegen országok, idegen városok, s azt gondolja a teve, miért ne látogathatnék oda, itt nincs semmi, egy pár rágcsáló teve és kész, megveszi hát a menetjegyet, fogja a fényképezőgépét és nekivág, de nem mondhatjuk, hogy túlzottan el lenne ragadtatva, gondoljuk csak el, bemegy valami nagy, idegen vendéglőbe, és mit lát, mindenki rág, csak rág, a tevét ez kihozza a sodrából, s így szól magában, oh, én teve, ezért spóroltam, ezért mondtam le életem egyetlen öröméről, s amikor hazatér, vesz magának egy halom rágógumit, mint az összes többi teve.

Csehből fordította __... Bojtár Endre

i

t

k

Rip

ortok a máról