Pest Megyi Hírlap, 1976. május (20. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-16 / 115. szám
1976. MÁJUS 16., VASÁRNAP cscrxf TÉááí/Jf W KJfinrilfm Ä fiatalka kispap az akácok alá húzódva Moped motorkerékpárja nyergén gondosan összehajtogatta a reverendáját és az aktatáskájába gyömöszölte. Az egyház két öreg önkéntese a kis ravatalozóban rakott rendet. A temetőkapun kitóduló gyászolók a buszokhoz igyekeztek. A t6z-buszon ott díszelgett a felírás: a falubelieket hozta ki. Az új nagy buszt a Volántól bérelték, Pestről, a vállalattól jöttek le rajta. Az özvegy a frissen felhan- tolt sír mellett ült egy megbi- csakló széken, rázkódott a háta, körötte a szűkebb rokonság néhány tagja. A sírt különösen sok koszorú takarta, mivel a meggyászolt: — ASPERJÁN GYÖRGY: Viszonylatok A munka frontján esett el — mondta emelt hangon az igazgatóhelyettes, és fogadkozott, hogy gondjuk lesz az özvegyre: — Nem eresztjük el a kezét — közben pedig arra gondolt, hogy „a jegyzőkönyv megfogalmazásában nyomatékosan ki van emelve a dolgozó felelőssége is”, amint a másnapi értekezleten már hangsúlyozta: — Elvtársak, ez is újabb tragikus erejű figyelmeztetés, hogy a munkahelyi előírásokat be kell tarLAZAR TIBOR: Hűs tenyered homlokomon Örök zuhanásom nem csillagé, csak ember vagyok s a Föld felé húz a törvény, hogy egy vagyok Veled, s összenőtt koponya-varra tok jelzik: élni nem lehet ha naponta nem teszed hűs tenyered homlokomra, nehogy elégjen védőpajzs nélküli életem. RADNAI ISTVÁN: Emberi táj — szemedben dobogó lobogó rohanó lovakon zuhanó paták alatt föld lüktet szelek haja fü arcod avar illatába sárgán megvillan peregnek rendezetlen barna gondolatok messze porzik a csönd este a dér leszáll piros örömet gyújt a vadrózsa feledve tüskét nyarat virágot zöld tavakon lobban sötét szembogarad s a világ betágul BOOR ANDRAS: Memento Borzoló szél Hullámlovak Zuhanó nap tövén Megpihent zarándok Hol vagytok már Forgószél-szavak Komolytalan barátok tani és be kell tartatnunk. Ne csak a tragikus áldozatok, hanem stb.... Most már a világos színű Volgában, Pest felé tartva, két osztályvezetőjével egyáltalán nem gondol az igazgatóhelyettes az elgyászoltra, aki pedig véletlenül éppen annyi idős, mint ő: — Élete teljében, 53 éves korában ragadta el közülünk a szerencsétlenség — mondta a jobbján ülő osztályvezető által fogalmazott szöveget. Az özvegy pedig még mindig ott ül, nem tud elmozdulni: — Képtelen vagyok itthagyni! — de majd mégiscsak ott hagyja. Az özvegyet két szempár figyeli. Az induló tsz-busz hátsó ülésén kitekeredő nyakkal egy ötvenhárom éves férfi nézi a mocskos üvegen át a sír körüli kis csoportot, az üldögélő özvegyet. A másik figyelő a Volán-busz mellett áll, fiatal ember, a felesége már a buszról integet, hogy jöjjön, szálljon fel. ök ketten tanúi, aktív részesei voltak a szerencsétlenségnek, a „munkahelyi előírások megszegésének”. A szerelőaknába elsőnek az áldozat szállt le, alig ért le, máris segítségért kiáltott, hogy gáz van, és rosszul lett. A fiatalember a szerelőakna mellett állt, a harmadik munkatárs a vezetékeket készítette elő, s a fiatal odaszólt neki: — Pista bácsi, jöjjön gyorsan, baj van! — s már ereszkedett is le az aknába, pedig utólag a jegyzőkönyv megállapította: —„az aknába leereszkedni csak az előírásban foglalt biztonsági intézkedések megtétele után szászad”. És mire a harmadik munkatárs az' akna szájához ért, már azt látta, hogy a fiatalember leért, küszködik az ájulttal, majd maga is összecsuklik. És akkor neki kellett cselekednie. A zóta már jó néhányszor végiggondolta a dolgot, különösen a szemrehányások tükrében. A faluban, a részletek ismeretében, elítélték a döntését és igazság szerint nem is értették. Mert Kapui Bálintnak ki az a fiatalember? Senki! összesen három hónapja dolgozik velük. A Pista pedig gyerekkori barátja volt, 25 éve mindennap együtt utaztak be Pestre, és együtt jöttek haza. Ismerték egymás gondolatait, mozdulatait, s ha valakire azt lehet mondani, hogy igazi komák voltak, hát akkor ők igen. És Kapui Bálintnak nem is volt kedve magyarázkodni. Amikor a baj megtörtént, este, hogy kiengedték a kórházból, átment az özvegyhez és próbálta neki megmagyarázni, de az csak sírt és vádolta Bálintot. Az asz- szony tói tudta meg, bár kissé elferdítve, a falu is a részleteket. A sírhoz sem ment oda Kapui Bálint, hogy részvétet mondjon, mért éppen 6 mondana részvétet, amikor megmenthette volna a barátját Az is rettenetesen kellemetlen volt neki, hogy a temetés végén a fiatalember odament hozzá a feleségével, és az asszonyka sírva köszönte meg, amit a férjéért tett. Kapui Bálint ugyanis látva, hogy mi van lent, ledobta a kötelet,, teleszívta a tüdejét, leereszkedett, és nem a régi barát hóna alá csomózta, hanem az alig ismert fiatalembert kötötte át, mert azt már tudta róla, hogy két kicsi gyermeke van, és azt is tudta, hogy csak 25 éves. Nem gondolta ezt akkor végig, csak cselekedett, bízva benne, hogy lesz még ereje a barátját is kimenteni. Mire felindult, már elfogyott a levegő, nyelte ő is a gázt, csak annyi ereje volt még, hogy felhúzza a fiatalembert, aztán elájult. A z igazgatóhelyettes rendkívüli jutalmat adott neki, és biztosította, hogy felterjeszti „Életmentő” kitüntetésre. Kapui Bálint csak bólogatott, nem. tudta, mit mondjon erre. S ahogy esem desen rázkódott a faluba tartó buszon, mind nehezebbnek érezte a beszélgető emberek között a magányát, s most először az a zavaros érzése támadt, hogy ő valamiért tényleg bűnös, mert csak a temetőben maradottra gondolt, s eszébe sem jutott," mivel olyan természetesnek tűnt az egész, hogy az éppen induló buszon egy fiatalember kézét gyöngéden megfogja a felesége. Szentendrei művészet a Nemzeti Galériában A KIÁLLÍTÁS ANYAGÁBÓL Beck Judit: Sárga ruhás lány Bálint Endre: Requiem PÜSPÖKI MIHÁLY: Kisüsti báró Egyik hűvös délután arra lettem figyelmes, hogy sipákolva szelei az orrom, a bajusznak fenntartott .mezőségen pedig pörk- szárazon viszket a bőröm, vagyishogy a nátha kerülget; tehát megjelentek a szállást biztosító előőrsök, a náthabacilus-pionírok, hogy kellően felszaporodva, birtokba vegyék szervezetemet. S mivel a várható küzdelemben alulmaradni semmi kedvem nem volt, így megelőző ellentámadásról illett gondoskodnom. Fentieket alaposan átgondolva — figyelmen kívül hagyva az orvosi rosszalló felcsóválá- sokat —, úgy döntöttem: fél deci törkölypálinka segítségével verem vissza az orvul támadókat. Ezért, hat forinttal a zsebemben, elindultam a közelben levő, í Röfögőnek gú- nyolc talponállóba, ahol aztán, annak rendje és módja szerint, beálltam a sor végére. Már ahogy az a keresett árucikkek esetében szokás. Ácsorgásom közepette föltekintettem az általam említett erkölcskoptató állapotát: a meszelést annyira nélkülöző falakat, melyeken még ott díszlettek a múlt nyári légytáborozások nyomai, a talpunk alatti betonpadozatot, ahol latyakká maszatolódott a behordott utcapora az elszórt cigarettacsikkekkel, miközben oly áporodott bagószag terjengett a levegőben, amely úgy kaparta az orromat, hogy jó előre gyakorolni kezdtem a náthatrombitálást. A lehangoló körülményektől eltekintve, jóleső érzéssel állapítottam meg: az italbolt alkalmazottai — a csaposként ügyködő főnök, a körülötte segédkező két fehércseléd — derekasan tevékenykednek. Kezük között gyors mozgással forog a pohár, a söröskancsó, míg mi, a szeszfogyasztásra önkéntesen jelentkező italpártolók, menetoszlopba rendeződve csoszogtunk egymás nyomában, hogy a pultnál magunkhoz vehessük a hőn óhajtott italt. Aztán, ahogy araszoló sebességgel haladtam a sorban, bámészkodásaim során az italmérő eszközök állagának látványa döbbentett meg alaposan. Ugyanis, amíg hajdanán egy-egy kocsmahelyiség söntésében valóságos basaként magasodtak ki a féldecis poharak a kétcentis. a háromcentis pohárkák közül, most, az időszámítás 1978-ik évében, az egykori, kérkedve villogó féldecisek igen szerényen húzódnak meg az egydecis pálinkásibrikek szomszédságában. Nagyon lehangolt a látvány. S míg el- szótlanodva nézelődtem a sorból, az előttem csoszogok, az utánam taposok állandó morgolódása, méltatlankodása ingerelte a kedélyemet. — Disznóság! — így az egyik, az elvonókúrára érdemes atyafi. — Már egy pofa italért is sorbaállunk? — Csendesebben, szép vendég, nem kell itt zsinatolni — trillázott vissza az egyik italmérő menyecske —, mert aki zsinatol, azt az ajtón ki fogom tolni! Közben harsogtak a rendelések, a jóváhagyó kiáltások: — Kerek decit a szilvából! — Igenis! Óriási kupicát a kedves vendégnek ... — Ide is egy decit a kerítésszaggatóból! — Máris adom, cca: tizenegy-hatvan... Fölágaskodott bennem a megbotránkozás. — Főnök! — szóltam kissé mérgesen a csárdamesterhez — decis pohárral mérni a tömény szeszt, az azért egy kicsit túlzás! Gúnyos éllel vágott vissza a talponálló vezetője: — Nézze, kérem — sandított rám félig gyanakodva, félig utálkozva —, kár az erőlködésért! Hogy decis pohárral nyakalják a dolgozók a pálinkát? Meglehet. Elvégre azért dolgoznak, hogy igyanak, egyenek. Nem igaz?! Hiszen a pénznek forognia kell. És, manapság, modern életmódnak hódolnak az emberek. Hol vagyunk már a valamikori zsuvár- gásoktól, a garasokat élére rakó életmódtól, szokásoktól?! Ma már az a fontos, hogy tele legyen a horpasz, éljük az életet, ameddig lehet. i S míg rövid, tömzsi ujjaival a salátabankókat nyálazta vissza a kapott százas bankókból, addig a következőket mondotta még: — Látom, maga is nyomja az alkohol- ellenes szöveget, de arra nem gondol, hogy államunknak több milliárd forint bevétele származik a szeszes italok forgalmazásából. Ez pedig nagy szó, kérem! És ha hozzáteszem szerény észrevételemet, hogy e tekintélyes bevételt mi, a vendéglátóipar dolgozói hozzuk, akkor... A mártírok ábrázatával öblögetett el e szavaknál néhány, használaton átesett poharat. — Igen! — ráncolta össze homlokát a sértődöttségtől —, az elismerés helyett lőrehigítóknak, részegkopasztóknak titulálnak minket egyesek, mert hát miért ne gúnyoljanak bennünket, a gebineseket? — Ej, ej — csóváltam meg a fejemet —, azért nincs teljesen igaza! A gúnyoros jelzők, legtöbb esetben, valós megfigyelésekben, tapasztalatokban gyökereznek. Hiszen önök, a csárdamesterek tudják a legjobban: az a gebines, aki a szakmában nem tud mellékesre szert tenni, leltárhiány nélkül, az csak amolyan, erkölcsi csalamádén kérődző bunkó, akit sürgősen el kell tanácsolni a kocsmahivatalok tájékáról. Megjuhászodott erre az emberem. — Jó, jó, igaza van — morogta. — A keresettel, a mellékessel kapcsolatban nincs is panasz, hanem az elismeréssel..., a társadalom elismerésével, ami annyira hiányzik nekünk, az italmérőknek. Gyors mozdulattal törülte meg víztől csöpögő kezét, majd a raktár ajtaját megnyitva intett felém, ami körülbelül azt jelentette: beszélni szeretne velem, hiszen szóból ért az ember. Mármint az olyan kukacos alakkal, ahogy sebtiben, érzésem szerint, fölbecsült. Bent a raktárban, ahol a söröshordók, röviditalt rejtegető demizsonok hadserege fogadott, egyik boroshordó mellé telepedve, kecskeméti fütyülős barackpálinkával töltötte meg vendéglátóm az elénk helyezett két egydecis poharat. — Tudja, kérem — koccantotta poharát a poharamhoz —, mi is a piacról élünk. Miránk is kiszabják a forgalmi rátát, ámbár, aki professzionista a szakmában, azt nem kell biztatni. És mit tagadjam: a mi foglalkozásunkban, ha élelmes a boltvezető, akkor nem hal éhen. Mert ami igaz, az igaz: a hátam mögött hagyott huszonhárom évben, megszereztem annyit, hogy az apámtól örökölt nádtetős vityilló helyére olyan családi hajlékot építettem, ami alól valóban csak a kacsaláb hiányzik. No meg kocsit is cseréltem néhányszor, férjhez adtam négy lányomat, az ötödik, sajnos, még gimibe jár — itt elfel- hősödött a homloka —, és ha erre a legkisebb lánykámra gondolok, akkor mindig egyet facsarodik a szívem. Mert bármennyire is előzékeny a diákpajtásaihoz, tisztelettudó a tanáraihoz, de a háta mögött csak Gebines Mancikának gúnyolják. Könnyek tódultak apró malacszemébe. De aztán, mint amikor a kutya lerázza magáról az esővizet, úgy hullott le csaposunkról is az irigység okozta bánat, s máris bizalmaskodó hangnembe csapott át. — Kedves barátom — veregette meg vállárnál, amit ugyan most már tehetett, hiszen elfogadtam a potyát —, hasznos olvasmánynak csak a KRESZ-t tartom. Meg a pénzolvasást. Mindezek ellenére mégis azt mondom: ha a felsőbbség komolyabban venne minket, az italmérő egységek parancsnokait s bizonyos rangsorolással előmozdítaná társadalmi elismertetésünket, mi azt, a forgalom növekedése mellett, még anyagi áldozatvállalással is meghálálnánk. Értetlenül meredtem a vendéglátómra. — Kuka Marci legyen a nevem, ha értem fejtegetései célját! — Majd megérti! — így ő. — A tévé is a hagyományok ápolásáról regél mostanában — mondotta. — A ferenejóskás, békebeli időkhöz hasonlóan, fel lehetne újítani, illetve aí mai időknek megfelelően korszerűsíteni olyan rangos címeket, amelyek, rangsorolva, három fokozatban, kitüntetésként, a vendéglátóipar egységvezetőinek, megfelelő ellenszolgáltatás esetében adományoznának. — Most már végképp nem értem a dolgot! — rökönyödtem meg a valamikori, rossz emlékű, pénzért vásárolható arisztokrata címkórság hallatán. — Pedig egyszerű a gondolatmenet, kérem! Jó forgalmazásért tüntessenek ki, például, a báró kisüsti címmel, s én leszurkolom a százezer froncsit a megtiszteltetésért. — No, de kérem!... — Barátoeskám — nézett el a fejem felett a Röfögő nem éppen szerény vezetője —, az lenne számomra csak a módi, az elégtétel, amikor a gimnazista lánykámnak azt mondhatnám: Mancikám, kislányom, kérdezd meg az egyszálbélű osztályfőnöködet, milyen italféleségeket kedvel. Mert én, báró kisüsti Pocakos Lajos, grátisz küldöm a kívánt itókát! Pálinkás ibrikek víziója üldöz, a fenti eset óta. Lelki szemeim előtt ott táncolnak a Röfögő pultján a pálinkamérésre gyártott decis poharak, a latyakossá maszatolódott betonpadozaton pedig, mint valami egymásra dobált ölfarakás, ott hevernek a Kedves Vendégnek becézett törzsivök, egymás he- gyén-hátán, mert a forgalmi tervet teljesíteni illik. Már csak a kisüsti bárói címért is. Hiszen az ebül szerzett pénzből, amit a mellékes hoz, abból már nemesi kutyabőrre is tellene. i l i
