Pest Megyi Hírlap, 1976. április (20. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-25 / 98. szám

1976. Április 25., vasärnap BOŐR ANDRÁS: Kiáltó Vigyázz nagyon hogy ember maradj Holnapba törve a mából És túl ne lobbanj holnapután A tegnapi lángolástól FECSKE CSABA: Van nékem Rubintos ág csöndöl csillagos madaras Hold nyál az gyümölcsöt pirosát hullajtót Féreg-rágta éjten galagonya vére holdas kökény bokra őszölög a dérben Harmatban mosdottál szélben törülköztél aj tőled álmaid messzibbre délebbre Virágok keszkenyők citerás fű ríttok kiürült madarat szél űz a lombból mán Van nékem énnékem csöndölő ágaim huszonhat őszemben nem hajt ki nem hajt ki Hangyák László Lilla metszete ILLÉS ENDRE: Fiatal lány fekete szemüveggel odanézek, és megismerem őket: Bergeret »ír Zoé nénjével. Még Anatole France mutatott be ne­kik. Űj lakásukról beszélget­nek, a férfi sóhajtozva emle­geti az ötödik emeletet. Lift nincs. De ideje, hogy visszatérjünk a Jeu de Paume-ba, a magá­nyosan sétáló, fekete szemüve­ges, fiatal lányhoz. Karcsú, magas lány. Cit­romsárga selyemkosztüm, fe­kete haj, fekete cipő, feketével szegélyezett gobelin táska. De a sok feketeség között legfeke­tébb a szemüvege. Így, szemüvegestül sodró­dik teremről teremre, majd a földszintről fel az emeletre. Néhányan megnézik, utánafor­dulnak, néhány pillanatig fur- csállva, csodálkozva figyelik. Ugyan mit láthat ez a lány Manet kékjeiből és zöldjeiből, Cézanne harsogó csendéletei­ből, Renoir asszonyainak vilá­gító bőréből, Gauguin tragikus pirosából és barnájából, Sisley és Pissarro vakító halványkék­jéből? Csak nem attól fél, hogy ez a sok könnyű szín és fény való­ban elvakítja? Nincs felelet. A lány konokul ragaszkodik fekete szemüvegéhez. Hosz- szan álldogáll Degas táncosnői előtt, majd Monet egyik kerti jeleneténél. Hogy mégis mit láthat a sötét üvegen átszűrve a tavaszi fényekből? Titok. Ügy látszik, mégis izgatja az emebreket, mert valaki rászól: — Vegye már le azt a feke­te szemüveget! A lány kissé oldalt fordul, végigméri az idegent, aki meg­zavarta. Előbb gondolkodik, hogy feleljen-e? Majd néhány szótagot mégis megkockáztat Lustán, közömbösen kérdi: — Miért? Fiatal férfi az, aki ilyen tapintatlanul rászólt. Rosszul beszél franciául, a kiejtése el­árulja, hogy holland, vagy né­met. A közelünkben állnak, hal­lom a meginduló párbeszéd kardpengéinek csattogását. A Jeu de Paume a Tuile­riák kertjében áll, a Concorde tér és a Rue de Rivoli sarkán. Termeit délelőtt tízkor nyitják, délután ötkor zárják. A belé­pőjegy ára egy frank. Itt lát­hatók Manet és Monet, Renoir és Degas, Van Gogh, Cézanne, Pissarro és a többiek festmé­nyei, a nagy impresszionista ragyogás. A fiatal lány a Jeu de Paume termeiben sétálgat — csupa ilyen cím között: Gyömölcsös- kert, virágzó fákkal — Lila cso­kor, piros legyezővel — Erdő, napfényben — Nyári rét, pipa­csokkal. ö maga is beállhatna a festmények közé: Fiatal lány, fekete napszemüveggel. De kezdjük talán az elején... Milyen tökéletesen megfogal­mazták Párizst a költői, írói, festői, zeneszerzői, szobrászai — egyetlen város sem dicseker- hetik annyi szerelmi vallomás­sal és leleplezéssel. Már nem is tudom, miért — valamelyik este a Rue de Ri­voli fényeiből betértem egy mellékutcába, innen a követke­zőbe, majd a keresztutcába: és egyszerre egy másik Párizsba kerültem, ez már nem sugárút volt, kirakatsor, kocsik áradása, székesegyház és királyi paloták méltósága, nem a kivilágított Concorde tér tachikardiás ér­verése — ez váratlanul leve- gőtlenség volt, igazi szegény­ség, bármerre fordultam, ke­gyetlen, leplezetlen zsúfoltság. Egy másik Párizs, idegen Pá­rizs. Idegen? Csak az utcatáblára kellett pillantanom — és már nem volt idegen, Rue des Rosiers — és már halottam az Apollinai­re-verset: A bús kivándorlók közül néhányan végül itt ma­radtak — A Rue des Rosiers vagy a Rue des Écouffes szűk odvain szerényen megtapadnak — s gyakran látom este őket, levegőznek kint a házak mel­lett — Mint a sakktáblák bá- búi, csak néha lépnek egyet- egyet. Radnóti Miklós fordítot­ta így, ilyen híven, szépen. „Mint a sakktáblák bábúi” — kitörölhetetlen kép. És Proust. Csak rövid' heteim van­nak itt Párizsban, de nemcsak a tereivel, szökőkútjával, ut­cáival, diadalíveivel társalgók — az embereiről is tudok vala­mit. Például ez a pimasz, gő­gös, kegyetlenül szép kislány, itt a Champs-Élysées alján, a szökőkutaknál és pázsitnál..., hisz ez Gilberte, Swann és Odette kislánya a nagy, prousti regényfolyamból. Az a Gilber­te, akit a kisfiú Marcel oly re­ménytelenül kísérgetett és sze­retett ugyanitt a fényben; a szökőkutak porzásában. És a Lüxembourg-kertben, a langyos és ragyogó alkonyai­ban, idősebb férfi ül egy pádon egy korosabb hölggyel. Jobban — Miért? Miért — bosszan­kodik a férfi. — Mert maga éppen azt nem látja, amit itt érdemes látni. A lány elfordul, mintha nem is érdekelné a férfi. — Mire gondol? — Hát a színekre! Az imp­resszionisták színeire! — És, ha engem más érde­kel? — Ugyan mi lehet az a más, ami magát érdekli? — Elég, ha én tudom. Körülbelül így beszélgetnek. A lány lusta, álmos, tökéletes franciasággal. És a férfit már nemcsak a fekete szemüveg iz­gatja — úgy látom: a lány is. A férfi támad: — Ha beteg a szejme, miért jött ide? — Kinek beteg a szeme? — A magáé. Már nem a Monet-vásznat nézi a lány. A fekete szemüveg most teljesen a férfi elé for­dul, rászegeződik, jó ideig így marad. Majd a lány — mintha csak levetkőznék — lemeli fekete szemüveget. Meleg fé­nyű, barna, egészséges szeme ■van. Egy ideig fürdeti a fény­ben, nézi a férfit, hallgat. És megint rajta a fekete szem­üveg. — Bocsásson meg... Csak látni akartam a szemét... — mondja végül kissé szemtele nül a férfi. — Már megbocsátottam — feleli a nő. Hogyan folytatódott a pár beszéd? Nem tudom. Gauguin képeihez értünk. Ök tovább mentek. Később a Rue de Rivo' egyik teraszán láttam kettejü két, kettesben. Ebédeltek, férfi éppen a lány szemüvegé próbálgatta. Négy vagy öt nap múlva is mét felmentem a Jeu de Pau me termeibe. Ismerőseinket legnagyobb tömegben is hama megtaláljuk. A sárga kosztü mös lány megint csak itt sétál tatta fekéte szemüvegét. És ek kor végre megismertem. Emlékeznek még Maupassan novellájára? A fiatal csinos n temetőben, gyászruhában, ide gén sírok előtt álldogálva is merkedik arra sétáló férfiak kai, akik megszánják a gyenge fiatal nőt, hazakísérik lakása ra. Majd ottmaradnak. ö volt. A ruhája sárga, de a szem üvege fekete. Feltűnően feke­te. Igen, ő volt, Maupassan hősnőjének dédunokája. A te metőből egyenesen idesétált, Jeu de Paume-ba. És már o' volt mellette az új férfi. Aki megint a fekete szemüveg ej tett meg. Már az impresszionista fes tők tudták, milyen hatásos fekete szín, ha erősen, harsá nyan belehúzzák a sárgákba é pirosakba. Milyen jól megfogalmazták az írói Párizst. Egy-egy pilla natát, a sakktáblán egy-egy bábúját. :----------------------- tizennyolc bé, első emelet I Rózsa utca | tizenegy. — Ez volt az —-------------------- első cím, amit megtanul­ta m, hogy a felnőttek kérdéseire felelve elhadarhassam büszkén. No meg, ha elvesz­nék — sulykolta belém anyám, akár egy va­rázsmondatot, melynek igazi varázsát nem akkor, most érzem. Másnak egy kis falu neve. Nekem egy utca­név, házszám, a szülőföld vidéke. Lépcsőhá­zas és udvaros bérház, amelyben még ma is kint van a W. C. Gangok piros kövei körben... Fekete rácsok. A lépcsőket abban a házban kettesével szabad csak lépni. És minden for­dulóban szabad csak lélegzetet venni. Pró­bálja ki akárki. Az udvar tele van füttyel. Mindig hallható a „kék-lila-kék”, csupán csak figyelni kell és jól koncentrálni. Ott áll a vendéglős Öcsi, a Fischof Laci, a Béla, a Manyi. A Takács már megint részegen veri a feleségét. Az elsőn a két vénlány veszekszik. Pontosan egyformák. Azóta 6e tudni, hogy Irénke szidja-e Malvinkát, avagy Malvinka porol Irénkével. De ez nem is fontos, mert egy idő után úgyis fölkiabál a házmester: Mi ez a lárma, kérem! És az igazi ricsaj csak ekkor kezdődik, mert kicsődülnek a tűzhelyek mellől csak úgy kötényben, bekötött fejjel a konyhaszagú asszonyok, hogy ők is hozzáfűz­zenek egy-két megjegyzést. Ezután jön a he­gedűs koldus, aki, az üres hegedűtokot tárja a ház népe elé, hogy dobálják bele a papirosba csomagolt pénzeket. A kutyás koldusnak azért jut kevés, mert mindig elkésik. Pedig kari­kán ugrál a pincsi, meg is tud halni a végén, a hátára fordul és úgy marad, ha az eser­nyőjével lelövi őt a keménykalapos, magas, sovány ember. Singerné azonban nem vesz részt semmiben. Egész nap a nyitott ajtóban gépel a Singer-varrógépen. Nem tudni, miért olyan szegény, ha a híres varrógépet- is pon­tosan úgy hívják, ahogy őt? Ez a ház azóta is még rengeteg sok titkot rejt, a pincéről és a padlásról nem is beszélve. Igen, még nem késő. Föl kellene fedezni egyszer. MEZEI ANDRAS: Hol voltam gyerek? Valami varázsszer kellene, visszafiatalodni egyetlen napra a Rózsa utcához. Kicsinek len­ni nem csupán lélekben, de szemmagasságra is, hogy úgy láthassam a régi házat, a régi utcát. Hunyt szemmel, háttal a kapunak, akkor is tudnám: jobbra a Jósika utcai „Zöld­ház”. Az egykori Odeon mozi a Rottenbiller utcában. Jobb kéz felől a Wesselényi, az Al- mássy tér. De még útközben, ott van a Vaj­da papírkereskedés. Kapható: egy fillérért angyal. Matrica. Kölcsön könyv: Big Bill. Kockás Pierre. A colt királya is. A kis Wel- várt gyerek, a nagy Welvárt kerék­páros fia is arra darglizik. S ha jó­kedvében van, rátesz egy öt kilogrammos vas­súlyt a mészárosbárdra, és kinyújtott kar­ral megtartja Zádor, a Hentes. De mi nem gyalog, csin-arasszal jutottunk a térig a jár­daszél mentén. Gurulnak, összekoccannak az agyaggolyók, de kint a téren a „snúr” jön. Csimpaszkodás. Herflizés. Néha bunyó is, em­lékszel Homonnai? A homokozó ringje. A ri­csaj. És persze, a bruszt oka: Sipró Marika átkozottul jó loknijai. Különben is divatban volt a neve, a „Márikám”. Ez a rohadt dal volt az első. Azután jöttek a németek. Vonult a Hitlerjugend. Sok min­dent nem értettünk az Almássy téren, az Izá- son a Magyar Színháznál. Ma már a Nemzeti. Nincs Izás. Bontják a gangos házakat. Szülő­földemet látom omolni. Téglánként tűnik el. A bontás helyén, a puszta grundon a fa, mely­ről leemelték a házat udvarostul, és most ott áll egyedül, a gangra nyíló lakások százados emlékeivel. Az én Pestemnek, sráckoromnak a rekvizitumai. Emlékül őriz engem. Őrizem őket én is a verseimben. csőség volt, de nekünk győzni kötelesség” vagy a „Hűségünk egykorú az éb­redéssel. A volt világhoz minket már mi köthet?” — hogy csak azt említsem, ami legelőbb eszembe jut. S később a Hazatérés ke­mény, de hűségből kemény sorai vagy a Jaj, mit te­gyünk olyannal... Aztán a Ballada az elkényeztetett ifjúságról — voltaképpen a Mert hősök voltak nem- kedéki érzésének érettebb, tételesebb és tágasabb új- rahangolása — az össze­foglalás summázza Baranyi korábbi társadalmi, politi­kai mondanivalóit: : hívebb katonád itt, pót nem áhit, ígér még e rendnek, bhárty a-szakadásig ■z elkényeztetettek... Nem sokkal több másfél- száz, lapnál a válogatott s új versek kötete. Az utób­biak, az újak között mint­egy mérleg, önmérleg az ugyancsak ajánlásos Nel mezzo de cammin című. — Olajcsepp voltunk csak? — kérdi magától s nemzedék- és írótársától. Nos, az olajcsepp a csap­ágyon nélkülözhetetlen ré­sze a működésnek, így hát: „Ha ennyi, akkor sem ke­veslem én — nel mezzo del cammin di nostra vita — az emberélet útjának felén.” Joggal könyvelhető így, ámbár a bevezető kérdés határozott múlt ideje, azt hiszem, nem indokolható. Hiszen nel mezzo még még nincsen semmi se le­zárva. Vagy szubjektiven jogosult volna? Én remé­lem, nem érzi úgy Baranyi Ferenc. Hiszen a tízegyné­hány újabb vers (jóllehet, mint az Üt az állomáshoz, az Örökség, az ÖJc vagy a Hegyibeszéd tanúsítja, vi­lágos folytatása az eddigi pályának) nyitott problé­makeresésről, új megoldá­sok kereséséről is vall. A pálya a két fő vágányon fut tovább — az újabb versek is egyfelől a vallo- másos, visszaemlékező, kö­zösségi emlékeit, kapcso­latait megerősítő, másfelől a nemszeretem jelensége­ket élesen megvilágító, ak­tuális gondokhoz kapcsoló­dó költői magatartás bi­zonyságai. NÉMETH FERENC Baranyi Ferenc költői pályametszetéhez A hír, hogy József Atti- a-díjat kapott Baranyi Ferenc, emlékezetembe j dézte azt a másikat, amely I i fülembe ültette a nevét jó másfél vagy már közel két évtizede. Egyetemis­táktól, alig pár esztendő­vel utánunk, szinte a sár- | kunkra lépő évjárattól ) hallottam, akik lelkesed- i tek érte. S nem is kell j messze nyúlni, hogy föl­idézzem az akkori Bara- j nyi-verseket. Talán fél éve, hogy megjelent a pálya ' metszetét mutató kötete válogatott és újabb versei­vel. Címe is azokat az éve­ket idézi, mert abból az időből való a címadó vers, a — ha nem is egyazon időben — professzorunk­nak, Király Istvánnak ajánlott Esőveréssel. S mellette a fiatal költő tár­sadalmi-földrajzi helyét, élményadó táját és környe­zetét meghatározó Itt va­gyok otthon, a nemzedéke nevében valló Hűségünk s a Mert hősök voltak.., Abban az időben szinte szállóigeként hallottam viszont olyan sorait, mint a „Mert nektek győzni di­Herceg, nincs nálunl e had bársony-sátorli jól tudjuk: harca te Csak ne halljuk > de hogy mi vagyunk t S mindjárt mellette az első, Váci Mihálynak aján­lott vers, a Szolcatlan biz­tató. Ez, s a kötetet záró, az újabb versek közül való Váci című — és általában az ajánlásai — őszintén kimondják Baranyi vonzó­dásait, kötődését. Szinte pár szóba lehetne foglal­ni, szinte jellemezhetné néhány sor is, mint a „mértéknek megmaradt kissé a. korcs akác, a ká- tyúk-szegte út s a hosszú hallgatás”, az „Ez a nép, ez a halkszavú, a Dunán és a Tiszán innen, születé­semtől fogva bent uralko­dik a sejtjeimben.” De azért mégsem ilyen egy­szerű képlet, jóllehet vilá­gos, nyílt Nyolc sorban atmoszférát teremtve mondja a Sztyeppe végén: , szívem sztyeppéjén této­ván bolyong meljehov grisa és jurij zsivágó”. Mégis, gyakrabban idézi maga mögé a kaszás ősö­ket. Kommunista költő, ki­mondja több helyütt is. Saját fogalmazásában — mint egy újabb, bírálóra élezett versében, a Hegyi­beszédben olvasható — „a közösségi (idegen szóval: kommunista) költő”. S kö­zösségi mondandóinak ta­lán a legkedveltebb for­mája a villoni balladára emlékeztető, amelynek ko­rai példája volt a már em­lített Ballada az elkényez­tetett ifjúságról. Közéleti, bíráló, éles verseknek a kerete ez később is. TASNADI VARGA ÉVA: Nyári zsoltár fák mögött fekete víztükör, részegen táncol millió bogár, csörren a lánc és mindjárt partot ér egy messzesikló csónak árnya már. Arany kenyér a hold — szelíd, kerek, mint kiskorom vacsorasztalán, mikor a dongó verset zümmögött, s piros gyüszővel varrt ifjú anyám. Csörren a lánc. Valakit várok én. Fűszál remeg. Lépése dalt dobol. Csak néhány perc, és néhány pillanat, s jön már felém az úton valahol. Csörren a lánc. Nem, nincs most semmi sem ... Magam vagyok. Es ő van. Semmi más. Egy ősi ritmust játszik a szívem, erről zizeg a föld, a víz, a hárs. Csörren a lánc. Hullámzó, nagy vizek csónakja mögött összecsapjatok! Tündöklő sásból hálót szőjjetek, s takarjátok be álmos csillagok. Fényben Szabady Béla linója t i A Nel mezzo del cammin...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents