Pest Megyi Hírlap, 1976. március (20. évfolyam, 52-77. szám)
1976-03-07 / 57. szám
1976. MÁRCIUS 7., VASÄRNAP ~xMiap Kiss Attila rajza PARDI ANNA: Emberi boldogság Mint fogoly tartja kezében a napsugár egy darabját, az emlékezet s a remény e légnemű halmazállapotát; térdig a horzsolást idéző anyagokban, derékig a derekat meghajlító terekben, tekintetig a tekintetet .elhomályosító könnyekben: s mégis van benne valami, ami gyönyörű és ép, ami tökéletesen szabad: a szívverés, az érverés, a rejtett áram, a rejtett gondolat, a dobogó ásvány, a távoli tejút, s a testmeleg mindennapiság, a megsejtett testvériség, s az elviselt magány, a legelfutóbb percek, s a legállandóbb szerelem, az egyszerű, nyilvánvaló dolgok, s a nagyszerű igézetek, a porló semmi, s a kiharcolt való, a szeretetdiktálta abszolutumok, s az abszolutdiktálta realitások. FARKAS ILONA Szögeeskék Fáradt utak görnyednek utcáink között, tollsöprű-szél porolja a fákat, a házak tetejét, utcára tett macskák keresnek otthont. Ügy érzem — aprócska szögek vagyunk egy nagy dobozban, összefogjuk a gyaiulatlan deszka-napokat. SIKLÓS JÁNOS: Balázs Ferenc N em bántom halott porában Balázs Ferencet. Nagy menetelű sofőr volt, amíg bírta magát, aztán nyugdíjas lett, korán rokkantnyugdíjas, magára maradt ember, maradék pénzén kihúzódott Petőfitelepre, egy rossz kis vályogházba. Szép, háromszobás főbérleti lakását otthagyta az asszonynak, a Lenin körúton. Régen nagy gerjedelmű férfi volt, később csöndesedett, kiváltképpen azután, hogy megnősült. Jóravaló asszonyt kapott, legalábbis eleinte úgy látszott, a szemrevaló, fekete asz- szonykával összeillenek. A házasság után néhány esztendőre aztán Balázs Ferenc sokat ivott. Ilyenkor elvetődött hozzánk, és néha elsírdo- gált reggelig. Azt hajtogatta, hogy az asszony őt nem szereti; érdekből ment hozzá, mert ő a polgármester, majd a tanácselnök sofőrje, jobb fizetéssel, és hát valamirevaló lehetőséggel, ami akkoriban, az ötvenes években, csábító egzisztenciának számított. Volt valami régebbi — igazi — szerelme az asszonynak, aki valamiért elmaradt, aztán jött Balázs Ferenc. — Mi a baj? — kérdeztem ilyenkor. — Minden — mondta. — Az ő családja semmirevaló, őt magát is az asszony vakarta ki a napfényre. Ha korán indul, az a baj, ha későn kezd, az a baj, ha az ingét mossa, leszidja, ha nem mossa, azért is letámadja. Mindenféle nővel összeadja. S hosszan sorolta, ki mindenki a szeretője. A fizetését keveselli, a munkájáról meg azt tartja, hogy az semmi, nem foglalkozás, hanem naplopás. — Nézzed meg a hátam — húzta le egyszer az ingét. Vé- gigkarmolászott hosszú sebcsíkozások húzódtak a hátán, ösz- szevisszaságban. — Ez a nő elmebeteg — csu- dálkoztam ezen a szörnyűségen. — Nem az — vélekedett Balázs Ferenc. — Hát akkor? — Gyűlöl. Címe, rangja nincs Elnéztem a nagy darab, ölesmarkos embert, és elképzeltem, hogy ha egyszer komolyan képen vágná a némbert, az kiverné a fürdőszoba előtti közfalat. És hagyja, hogy ez a kis semmi, tüske teremtés végigverje, karmolássza. — Zavard el, vagy hagyd ott — mondtam neki. — Nem lehet — röppent sebesen a válasz —, mert párttag vagyok, aztán ez beirkál- ja a maga zagyvaságait, és elcsap a polgármester. — Akkor megérdemled, ge- bedj meg, te nyomorék, opportunista — mondtam haragosan. — A két gyerek miatt se tehetem — védekezett. Nem válaszoltam. Balázs is hallgatott sokáig, aztán — mint aki mindent elfelejtett — a gyerekeiről beszélt. Az egyik fiúból, a nagyobbikből, valami nagy mérnököt nevel, szépen kitaníltatja, a kisebbikből meg orvost, és majd any- nyit dolgozik még rá, hogy egy szép kis rendelőt is kerít neki. Csak ez a két kisgyerek élteti, és azért imádkozik naponta a párttag-jóistenhez, legyen annyi fizikai és lelki ereje, hogy elbírja ezt a borzasztó családi helyzetet addig, amíg a gyerekeit elindítja. Azt kívánta, hogy legalább azok szeressék majd és emlékezzenek rá, a halála után, jó érzéssel. M egsajnáltam Balázs Ferencet, amikor ilyen őszintén hitt álmodozásokkal próbálta karbantartani meg- nyomorodott lelkét, jellemét. Nem mertem neki megmondani az igazat erről az önámításról. Abban a családban, ahol így él egymással asszony-ember, ott a gyerekek is lelki sérültek lesznek. Azokból nem mérnök meg orvos lesz, hanem a lelkiklinika lakója, vagy boldogtalan, céltalan ember. Annyit azért mégis hozzátettem egyszer, hogy jobb lenne, ha elvinné a két gyereket, és inkább nagyanyjukkal neveltetné őket, amíg nem akad egy megértő, melegszívű asszony. ★ Nem hallgatott rám akkor sem, és máskor sem. Elhalt a polgármester, Balázs elkerült a város szolgálatából. Hányta- vetette az élet, különböző rissz-rossz vállalati autókon hurcolászta a főnököket. Utoljára akkor találkoztam vele, amikor a kamion fülkéjéből szólt rám, Hegyeshalomnál. Egészen kividámodott, kicsit meghízott, és olyan hetyegő- csevegő stílusban beszélgetett, mintha nem is a régi Balázs Ferenccel találkoztam volna. — Rendbe jöttek a dolgok? — Pajtikám, amióta járom a világot, minden rendbe jött. — Az asszony is? — Az is. Viszem haza a kis 6zajrét, tudod, hogy van ez... — Kezdem sejteni. — Na, ne hülyéskedj. Ügy, ahogy mondom. — Hát a gyerekek? — Jaj, öregem, alig látom őket. Olyan ágyrajáróféle vagyok csak. — Jól tanulnak? — Közpesen..., közepesen. De azért ellátom őket mindenféle cuccal. Láttam, hogy az én cimborám már semmiben sem hasonlít ahhoz a régi, vergődő emberhez. Útjára engedtem. Az ajtóból szólt vissza: — Sietek, mert én kétszer annyit fordulok, mint más földi halandó — s jókedvűen mutogatta hatalmas mukszli- ját ★ A Csillag-börtönben jártam és néztem a rabokat. Hogyan élnek, mit dolgoznak. Volt ott a vezetésben egy ismerősöm akkor, akit nemcsak a fás szakmából ismertem, hanem a telepről inkább, ahol egy helyen laktunk. Nem tudom pontosan, hogyan történt, de megálltunk egy sarokban, ahol íróasztalokat enyveztek, állítottak össze, és egy hatalmas szál rabot megkínáltam cigarettával, de rám szóltak. Legalább kezet fogunk, gondoltam, és bemutatkoztam. A rab is megmondta a nevét: „Balázs Ferenc”. Mintha a villám szaladt volna az agyamba; előttem áll a régi, fiatal Balázs, ugyanolyan céltalan, réveteg tekintettel, mint régen, becsöngetős, panaszos hajnalokon. EMBER MÁRIA.• ■ Egy tárgyalás jegyzőkönyvéből i. — Kérem, elnök úr, ha módjában állna végighallgatni, talán elmondhatnám azt a megfigyelésemet, hogy mi az, ami nap mint nap tönkreteszi az ember napját. Azt vettem észre ugyanis, hogy az ember, mihelyt kimozdul a négy fala közül, csak és kizárólag elégséges tanulókkal találkozik. Bemegyünk az üzletbe, ott álldogálnak az általános iskolában elégségessel éppen csak átcsúszott tanulók; mogorván maguk elé merednek vagy egymással foglalkoznak, éppúgy, mint az iskolapadban; felébreszthetetlenek. A múltkoriban a pénztárnál egy ilyen kislápy- nyal akadt dolgom; nem az a baj, hogy nem tud számolni, azt elvégzi helyette a gép, arra való, csak be kell ütni a zacskókra írt számokat. Hanem amikor visszaad, letesz elém egy végighasadt húszast. Mondom neki, legyen szíves, adjon helyette másikat, tőlem azt nem fogadják el sehol, ők pedig este úgyis beviszik a pénzt a bankba, ott majd kicserélik. Nem is válaszol, már tolja odébb a kosaramat és a pénzt, veszi a következőt. Mondom neki, legyen szíves kicserélni, én ezt nem fogadhatom el..., mintha süketnek beszélnék, lepereg róla minden és képtelenség a leikéhez közelférközrji, nem használ a szép szó, az ép ész, csak hallgat, mint aki megátalkodott. Es akkor az ember már reszket a dühtől, és hazamegy, és talál egy cédulát bedobva az ajtón, hogy kint voltak a házkezelőségtől, de hiába. Kérem, az ember hetekig, hónapokig könyörög, kérvényt ír, telefonál, hogy jöjjenek már ki, meghagyja a teleíonszámát, de vissza nem hívják sosem, nem lehet megérteni, miért nem bírják felemelni a telefonkagylót, megbeszélni egy időpontot, miért jobb nekik kijönni és dolguk végezetlen távozni, nem ismerik az idő értékét, nem képesek beosztani a napot, hogy elvégezhessék feladataikat, szétforgá- gácsolják az időt, a magukét és a másét, és akkor az ember újabb beadványt ír, de választ nem kap, nem kaphat, mert képtelenek egy levelet megfogalmazni.... csupa elégséges tanuló. En nem tudom, hol vannak a kitűnőek, a jelesek, egyetemi tanszékeken vagy könyvtárakban vagy ipari irányító posztokon talán, nem tudom, velük nem találkozik az ember sehol, a mindennapi életre, az elégséges tanulók nyomják rá egyéniségük bélyegét. & aztán gázszerelők dolgoznak a házban, és az ember kinyitja a frissen mosott bejárati ajtaját, és belé van karcolva egy kereszt, mert az a lompos fiatalember, aki becsöngetett, játékos kedvében nem bírt magával, nem bírt ellenállni a vonzásnak, amit a tisztára mosott felület gyakorolt rá, és úgy lép be az ajtón, hogy a fekete olajos keze nyomát is rajta hagyja, nem tanították meg rá, hogy a kilincset kell megfogni, nem az ajtó fáját, de hát ezt nem is kell, nem is lehet az iskolában megtanítani, ez elemi tisztesség. És az embernek majd szétreped a mellkasa a dühtől, hogy azt hiszik, bármit megtehetnek, hiszen büntetlenül tehetik. És elvonulnak a gázosok, és a lépcsőház fala tele van firkálva, Saci, olvasom, és nyíllal átlőtt sziveket látok minden fordulóban, gyerekek — mondanám mosolyogva, hiszen ezek azért csinálják, mert már nem gyerekek, mert kinőttek végre az iskolapadból, ahol hátul ültek, és azt hiszik, most már felnőttek, most már mindent szabad. És aztán jönnek a tatarozók, és üvegcsörömpölésre riadok, és látom, hogy egy jókedvű fiatalember kalapáccsal tör be egy ablaküveget, és akkor én ..., elnök úr, kérem ... II. — Kérem, elnök úr, én csak any- nyit mondhatok, hogy a Jóska jó gyerek, rendes gyerek, és nem szabadna lenézni őt azért, hogy anyagmozgató minálunk, és nem tudja választékosán kifejezni magát. Az a fiú annyit .állt ki, egészen meg volt riadva, amikor hozzánk került, de tessék nekem elhinni, hogy egy aranyos jópofa, csak hagyni kell, egészen felszabadult közöttünk. Hordja a ládát a szerelő után, mindig elfelejt belőle valamit, nem győzzük nevetni. Az emberek olyan kicsinyesek, kérem, a múltkoriban is kifogásolta az egyik lakó, hogy az ő kalapácsát kérték kölcsön, és csupa mész volt, amikor visszakapta, hát tessék mondani, miért nem lehet kölcsönadni egy kalapácsot, mi az, oltári- szentség? Mi a brigádban olyanok vagyunk, mint a testvérek, örülünk, ha valakinek jó kedve van, de az emberek olyan értetlenek, a múltkor azért szólamlott fel valaki, bár ez nem tartozik ide, hogy beénekeltek a tatarozók az ablakán; csak egy napra állna be az ilyen a hákáihoz, tudom, nem irigyelné többé. Csak egy bicskát kért a múltkor az egyik fiú, hogy egy drótot elvághasson, hát nem azt mondta az a sebészfőorvos, akinek a lakását tettük rendbe, hogy nem tart bicskát? És emíg egy létrát kapunk, mert elvárnák, hogy mindenüvé mi cipeljük magunkkal, micsoda kifogásokat tudnak kitalálni! Azt mondja egy asszony, nem adja oda, mert neki az áll a kádban, azon szárítja az alsóneműt..., megáll az ész. És én nem hiszem el, elnök úr kérem, már a tárgynál vagyok, hogy a Jóska bevert volna egy ép ablakot, mi ismerjük egymást a brigádban, nincs rá bizonyíték, hogy az az üveg ép lett volna, különben is megcsinálja a biztosító, csak le kell vinni az üvegeshez a keretet, és amikor a tanárnő megpofozta azt a fiút..., kérem, én is szülő vagyok, szülői munkaközösségi tag vagyok, mert arra jó a munkásember, ugye, hogy rendbe tegyen az iskolának ezt-azt, olyankor kedves apuka így, kedves apuka úgy, még csak ezt a kis vitrázst rakja fel, még csak azt a küszöblécet nézze meg, mert képtelenek beverni egy szöget, de azért én sem estem a fejem lágyára, tudom, hogy a tanárnő-' nek ütni nem szabad, az iskolán kívül sem szabad, elmondták azt nekünk a szülői munkaközösségben, hogy ezért fegyelmi jár, az iskolában a tanárnő sem merné, ebben biztos vagyok, csak nyeli a mérgét, aztán otthon adja ki, a lakása ablakában, mert ott azt hiszi, ott mindent lehet. Kiokosítottak minket a szülői munkaközösségben, igen, kérem, a tárgynál vagyok, azt mondta az igazgató, hogy a pofon a tehetetlen düh jele, a pedagógusra vet rossz fényt, ha tehetetlen, hát csak ezt akartam még elmondani, hogy a tanárnő sem állt kérem feladata magaslatán. BORBÉLY TIBOR: Dobszóló Amikor monoton dobokon veri csak ütemét a szívünk: monoton utakon gyalogol mivelünk a hitünk. Életünk csodaszép hangsúlyos ütemét életben merni még! magadért, Magadért, amiért mi magunk akarunk élni is halni is értelmes konokon. Hittel járt utakon bár az út kanyarog mivelünk, sohasem monoton veri ki ütemét a szívünk. — Sofőr volt az apja? — kérdeztem. — Az volt, de meghalt. — Miben halt meg? — Szélütött volt már, aztán fölakasztotta magát a házában. — A Petőfi-telepen? — Ott. — Miért? — Azt írta, hogy nem volt semmi értelme az életének. — Hát az anyja? — Él. Az meg azt mondta, hogy gazembereégében akasztotta föl magát. Nem tudtam szólni. — De nem érdekelnek. Ügy írták, mondták, ahogyan akarták. Nem foglalkoztam velük soha. T ovább tessékeltek a kísérők, de én ezután már nem láttam semmit az asztalosmunkából. Kint jártunk az udvaron, s ott kérdéz- tem meg az igazgatót, miért ül a gyerek. — Határátlépési kísérlete volt, már negyedszer. Azt mondja, úgyis kimegy, ha szabadul. — Miért? — Megbomlott a gyerek, pedig értelmes. Negyedik gimnazista volt, amikor először bekerült. — Ketten voltak ezek? — Ketten. A másik, az a nagyobb, kamionos volt, de letették onnan, amikor ez má-' sodszor próbálkozott. Valahol belforgalomban dolgozik. — Látogatja valaki? — Az anyja jön, de alig beszél vele. Gyorsan befejezik. ★ Évekkel ezelőtt bezárták a gyevi temetőt, mert ott épül a lakótelep. A régi, zöld drótkaput jól megette a rozsda. Nehéz oda bejutni, de még nehezebb valakit megtalálni: olyan esett-omlott ott a halottak birodalma, hogy beleszomorodik a nézelődő. Régi parcellakönyvek alapján igazodtunk el, de hiába mentem a megadott helyre. Fűvel-gazzal benőtt, roggyant sírok fölött, düledező márványa és fakeresztek között nem leltem rá Balázs Ferenc sírjára. Az őr jött aztán velem, és a könyv szerint megmutatta, hová temették. Nem találhattam meg, mert a tőben tört fakeresztet ellepte a gaz. Bicskával lekapartam a mohát, s a korhadt, szürkés- barna fán kibetűzgettem: „Balázs Ferenc. Élt 57 évet.” Hát ennyi az egész.