Pest Megyi Hírlap, 1976. március (20. évfolyam, 52-77. szám)
1976-03-14 / 63. szám
1976. MÁRCIUS 14., VASÁRNAP OtMmt-----------------; a legjobb — * ✓ A fáknak | mondta az DA VID JÓZSEF: ember öreg *—, mert ahol a fa kinő, arra a helyre dönti le a vihar vagy a fejsze. Aztán, ha a sudarát el is húzgálják, a gyökere marad és sarjat hajt. Csak az ember olyan, mint a pipitér bóbitája: fújja a szél, viszi a magját szerte a nagyvilágba ... — Azelőtt kisebb falu volt itt. — Az volt... Bizony, hogy az volt, de elvitte a hetvenes nagy árvíz. Engem is úgy menekítettek a ház tetejéről. Mert nem akartom hagyni a kis szegénységem. Apám, öregapám is itt élt, őket is riogatta évente a Szamos, dehát a vész után kiigazították a fészket, azután tették a dolgukat tovább. — Maga emlékszik-e ilyen hagy, pusztító árvízre, mint amilyen most volt? — Én nem, pedig már a nyolcvanhatodik évemet nyűvöm, de apám mesélte, hogy egyszer télvíz idején, egészen a Nyírségig kurgatta őket a Szamos. Aztán visszajöttek. Most is jött volna a nép, de a tanács nem engedte, hogy itt építkezzenek. Hűség DESI FRIGYES: Ilyennek latiak Örökzöld szemű királyleányom, töprengő voltál azon a nyáron, mikor a szavaknak értelmét kutatva először indultál elemző utadra. Nem tudtad még, hogy nyelvünk finnugor, azt mondtad ezért, hogy a víz „csugor”, de mikor már csurgóit, „taccs” lett a csattodból, s véleményt is mondtál — az irodalomról. Lektora voltál a Grimm-meséknek: áthúztad azt, mi nem volt a lényeg; kritikádat bátran a margókra róttad, s pacákkal mázoltad a selejtes oldalt. Az iskolában ezernyi gond várt: olvasás, írás, tucatnyi tantárgy, s láthattad legott, hogy a pedagógusok nem mindég mogyorót majszoló mókusok. S bár trónolt az észt szürlutő átlag, uralmát mégis s úgy likvidáltad, hogy híve lettél a termékeny vitáknak, de semmiképpen sem a neofitáknak. Múltak az évek; ötössé érett angol és orosz, szóval: a lényeg; de megértél te is, mert volt benned virtus: bátran kicselezted a maximalizmust. így csiliogsz-villogsz tükrömben, édes; a tükröm te vagy s tizennyolc éves; rajtad ősz árnyaim fényekre váltanak, s mert tükröd is vagyok: fényemmel áldalak. Örökzöld szemű királyleányom, ilyennek látlak ezen a nyáron, mikor már az élet értelmét kutatva vigyázón küldetek további utadra. , — És nem unalmas itt egyelőül? — Látja, hogy most sem üres a kezem. Aztán meg tudok én beszélgetni a fákkal, madarakkal, virágokkal, de még azzal a bolondos Szamossal is, ha kisétálok hozzá. Meg kutyám is volt. A minap lőtte agyon szegényt egy vadász. Megköny- nyeztem. Pedig egyszer én is el akartam tenni láb alól egy kutyát. Ha nem unja elmondanám. — Mondja csak. — Van ennek tán már ötven éve is. Még fiatal voltam. Ennek a roggyant háznak a végit, amibe most éjszakánként behúzódok, akkor ragasztottuk Berti bátyámmal. Ö igen jól értette a vert falazást, mert az volt itt kérem, majd mindegyik ház vertfalú. Azért is mosta'el az árvíz őket. Na, de a kutyám. Szuka volt az istenadta, amikor aztán rájött a párzás, a fél falu kankutyái törték a sövényemet. Aztán tiporták a vete- ményt a kertben. Szóval csinálta a kárt, pedig amúgy jó kutya volt. Egyszer azt mondtam, nem tűröm tovább. Éppen mentem a naményi vásárra, és egy madzaggal a szekér sarog- lyájához kötöttem. Namény- ban azért még megfeleztem vele a tarisznyába rakott mená- zsit, aztán — most már restellem —, még az ostorral is megcsapdostam. Hát mit gondol, mi lett? Jövök haza késő éjszaka, hát a kutya már az udvarról viháncol elém. jégen vágott lékeken át csíkot fogni, arra már pontosan nem emlékszem, csak arra, hogy vittem egy fazékra valót An- náéknak is. Annának, aki tavasszal már a feleségem lett...--------------- elhallgatott. I Megint I Egy kis időre ---------------- megült kezében a vessző. Aztán le is tette, majd kinyújtotta egyik lábát, s nadrágzsebéből zsebkendőt húzott elő. — Lássa — szipogta, mint egy fiúcska —, ilyenek vagyunk, mi öregek ... Hamar kendőhöz nyúlunk, ha a múltból szemünkbe sodor valamit az emlékezés fuvolata ... — Beszéljen még. — Örülök, hogy itt van — nézett rám kifényesedett tekintetével, hálásan, aztán újra hajtogatni kezdte a vesszőt. — kiapadt a forrás? — Ajjaj... — kapta fel borostás állát, s egy pillanatra, mintha csakugyan keresgélne még a múltjában, nehezen szólt: — Nem sok van már hátra. Érzem. Jövő tavasszal biztosan ledűlök én is, jó volt feleségem, Pásztor Anna mellé. — Ha így beszél, akkor nekem máris mennem kell. Megijedt, s nehezen görbülő karjával olyan mozdulatot tett, mintha fogni akarna. — Mán, dehogyis megyen — emelkedett fel az előbbinél fürgébben —, hiszen még meg sem kínáltam. Mert azért van ám itt nekem mit a vendég elé tenni. Az egyik unokám motorral jár ki hozzám, hoz az nekem mindent. No, várjon csak. Talán még egy kis pálinkám is akad. — Köszönöm, én nem ihatok. — A kedvemért sem? — No, azért egy kupicával. az öregember I Szünetet | tartott, majd így ------------------ folytatta: — Ezt csak azért mondtam el, hogy' lám, még a messzire elvert kutya is hazatalál. Hát hiába vert engem is el a Szamos. Én azért szeretem ezt a mi folyónkat, mert jót is tett az velem. Figyel még rám? — Mondja csak, bátyám. — Kilencszáztízben voltam én katona Stájerban, olyan égig érő hegyek között, hogy azt mondtuk Réz Miska cimborámmal, hogyha szabadulunk, a beregszászi hegyre sem nézünk többet. Ügy emlékszem, mintha csak tegnap lett volna, éppen karácsony előtti nap értünk haza leszerelés után. No persze, nagy virágos jókedvvel, pedig akkor még Nyíregyházáról gyalog kellett jönni. Az első leány, akin megakadt a szemem az utcán, Pásztor Anna volt, akit meg is kérdeztem: adsz-e csíklevest, szép húgom, ha kántálok az ablakotok alatt? Adnék én, ha be nem fagyasztotta volna az Isten. így a lelkem, dehát az én szívemben, akkor már olyan melegség lett, hogy a befagyott tengert is kiolvasztotta volna. Aztán még meg sem ültem otthon, már fogtam a fejszét, szóltam a cimborámnak, s mentünk a Szamos öntésére csi- kászni. Hogy miként sikerült a | Amíg | bement a pálin----------— káért, egy kicsit al aposabban körülnéztem a kerítés nélküli, roggyant, félházas portán. A széles udvar kaszálva, a régi kiskert helyén most is virág, a ház mögött megmaradt néhány almafán termés piroslik. A kerekeskút káváján használható favedér ül. A bemohásodott itatóvályún zománcos lavórban bágyadt nyár végi napsugár pancsol. Élet van itt még. Még áll a vertfalú ház egy szobányi része, talán az, amit a Berti bátyjával — aki olyan jól értett a vert falazáshoz — ragasztottak egykor a házhoz. Ehhez a házhoz, ahol öt gyermeket neveltek, ahová már dédunoka is járt, amikor el- kurgatta innen őket a nagy árvíz. — Na, egészségére! — Egészségünkre, és a jó barátságra — emeli poharát az öregember, s amikor kiisz- sza, tekintete az égre akad. Fent, nagyon magasan repülőgép húz, s amikor elhallik zúgása, az öregember furcsán rám pislog, s mintha csak ezt mondaná: > — Még a gépmadár is visszatér ... Csak az ember olyan, mint a pipitér bóbitája: fújja a szél, viszi a magját szerte a nagyvilágba... Elutaztam üzleti ügyben Hamburgba. Mint ilyenkor szokásom, ráérő időmben a város központjában kószáltam. Megéheztem és felkerestem egy első osztályú éttermet. Kiválasztottam egy ablak melletti asztalt, onnan nézegettem az utcai forgalmat. Az ebéd kitűnő volt, a bor kellemesen hűtött, és optimista gondolataim támadtak utazásom sikerét illetően. Gondolataimmal voltam elfoglalva, amikor egy nő lépett az asztalomhoz, aztán szó nélkül leült. Bevallom, meglepett ez a viselkedés, főként, mert első osztályú étteremben ültem. Ö azonban megbiccentette a fejét és így szólt: — Kérem, fogadjon engem természetes módon, mintha régi barátnője lennék. A férjem figyeltet.. ., kérem, rendeljen nekem egy Martinit. A hangja valósággal csilingelt. Megrendeltem, amit kívánt, és cigarettával kínáltam. Csak most láttam, milyen csinos. Gondolatban gratuláltam magamnak, hogy ilyen nővel hozott ösz- sze a sorsom. —; Természetesen, akár egy egész napra is rendelkezésére állok... — ajánlottam fel szolgálataimat. Felnevetett és hangosan mondta, . hogy mások is hallják: — ön még mindig olyan életvidám JÍRIRUZICSKA: Üzlet fiú, Albert, mint régen! Ennyi figyelmességet igazán nem is várhattam. De csak rövid ideig maradhatok. Egy órán belül Beer doktornál kell lennem. — A férje most is lát bennünket? — kérdeztem olyan halkan, hogy csak ő hallja. Kérdésemre nem válaszolt, hanem hangosan felnevetett: — Nagyszerű! Nagyszerű, Albert! Nem, valóban nem! Kissé nyugtalan lettem. Különös gondolataim támadtak. De akkor könnyedén hozzám hajolt. — ön külföldi? — Igen — feleltem. — Amerikai? — Nem. Svéd vagyok. — Mindegy. A kiejtése után amerikainak vagy skótnak hittem. Az én anyám tulajdonképpen angol volt... Kíssc közelebb húzódtam hozzá. Gondolataim egymást kergették. Most már ki akartam használni a helyzetemet, amibe belecsöppentem, ezért én folytattam a kérdezősködést. — Mondja meg, asszonyom, őszintén, nem veszélyezteti a viselkedése az életemet? Ma este szerepelek a televízióban, azért jöttem ide. És bevallom, nem szeretnék fekete monoklikkal a képernyőre kerülni... Felnevetett, sőt alig tudta abbahagyni. Közben kétszer is, könnyedén, átölelt. Végül így megnyugtatott: — Ne féljen. Ilyen veszély nincs. A férjem egy beteg, gyenge aggastyán ... Csodálkozva néztem rá. — Na, igen. Aki engem figyeltet, az egy idióta, akit ő keres, most éppen útban van Párizs felé. Még egy negyedórát voltunk együtt, amikor arany karórájára pillantott és felállt. — Most mennem kell, Albert. Köszönöm a segítségét. El akartam kísérni, de nem engedte. Megcsókoltam a felém nyújtott kezét, majd hosszan néztem utána. Léptei valóságos tánclépések voltak. Eltűnt az utcai forgatagban. F« vele együtt a pénztárcám. Az a jó, hogy csak húsz márka volt benne. Szokásomhoz híven, a többi pénzem biztosabb helyen volt. Az ő számára tehát nem volt valami fényes, ragyogó üzlet. Én valamivel eredményesebb voltam; itt van az ezüst öngyújtója, az arany karkötője. Ennyi az egész... Antalfy István fordítása Március ■iíiL Martyn Ferenc rajza ILLYÉS GYULA: Ozorai példa ötven huszár volt akkor a Szabadság, annyi volt itt a nemzet, a magyar. És szembe, hozván a császár parancsát tízezer fő, tizenkét ágyúval végig a völgyön, a Sió lapályán rohamra készen — középen a híd. Egy fél országrész fordul vérbc-lángba, ha az a hídfő, az is elesik. Óh, sármelléki, törpe Thermopilé — Haloványul a legendás görög merészség és ravaszság a huszárok merészsége és nagy esze mögött. Megindultak — nem le, az ellenségre; a hegyre föl és másfél napon át kerülgették, csak járták körbe-körbe a vén Kálvária-hegy derekát. A hegy mögött, mint színfalak mögött, még csizmát és csákót cseréltek ők. Előbb huszárok, most bakák vonultak a hüledező ellenség előtt, mely várta, várta rettegve, mikor dől nyakába az a tenger népözön. Húsz tűznél főzték a gulyást a lányok a másik hegyen, a Tükörcsösön. Megdördült ott lenn végül is az ágyú, hetedhatárig körözve szavát. Kihullt a sorból fenn egy-cgy huszár, de a többi csak járt, csak vonult tovább. Míg fel nem tűntek baltákkal s üvöltve, mint a nádasok csikasz-kölykei, a pusztaiak... s a szemközti dombon: Dégről Perczel, Szilasról Görgey! Szorító, Lődöző, egy-két dűlőnév hirdeti csak, mi történt azután. Minthogyha ott lettem volna, merengve ülök az őszi, vén Kálvárián. Vadászkutyám elnyúlva vár, a puskát papírral cseréltem föl térdemen. Nem a cserjésnek, fent az őszi égnek bozótját kémleli tekintetem. Hegyre kerültünk... vagy hegyre szorultunk, barátaim, be megritkult sorunk! S be vértelen, jajt-zümmögő alattunk az édes ország, melyért harcolunk; s be ingatag a hídfő és be hangos az ellenség!... hogy tódul már felénk! Még rejti gyáván — változik a harcmód — De látom én már minden fegyverét! Nem hull golyó még ránk. De hogyha hull is, ha a veszély, mint zápor megered: játszunk már végig halálos mosollyal e ríkató-vidító szerepet. Nevetnünk kéno, hogy vagyunk, megyünk még ezrek dalaként fújva énekünk — Ha lesz jövő: hadat talál helyünkön — Legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk. 1 — Magának sem? — Senkinek. — Akkor, miért él itt? .--------------------------r rám I Az öregember | emelte-------------------------- tekintetét.’ Olyan riadt pillantás volt az, mint egy ártatlan gyermeké, akinek a kezére csaptak. Letette a féligkész fűzvessző kosarát, s derekát egyenesít- getve felállt. — Hivatalos úton van az úr? — Nem vagyok sem hivatalos ember, sem úr, csak nézelő- dök erre, és nem akarok zavarni. — Jól van, no — ült vissza munkájához az öregember. — Mert jártak már erre hivatalosak, de azoknak is megmondtam, hogy engem innen a halál sem tud elvinni. Mert kinek ártok én? Télire úgyis bemegyek a Mari lányomékhoz a városba.
