Pest Megyi Hírlap, 1976. január (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-01 / 1. szám

1976. JANUÁR 1.. CSÜTÖRTÖK sMiav PINTER TAMÁS: A felmérő Szombat reggel kezdte meg a munkáját a XII. D.4-es lépcsőházban — az előzetes ér­tesítésben jelzett napon. Ami­kor délután a VII. emelet 53- ba becsöngetett, a lakó már várta. Ezt a nagyobbik szoba asztalára készített konyak és sajtos keksz is mutatta. A Fel­mérő kirakta színes golyóstol- lait, szétteregette a kérdőíve­ket és elkezdte a felmérést. — Szóval, Boldog Bódog. Stimmel? — így hívnak. — Géhával vagy símán? — Ahogy a személyimben van: csak gével. — Tehát, mint fonetikusan. — Hogy tetszik mondani? — Eredeti név, meg kell ad­ni. A két végződés összecseng, mint a tiszta rím. — Ez eddig még valahogy nem jutott eszembe. — Talán nem a legszeren­csésebb. Mivelhogy azonosak a magánhangzók. — Én már megszoktam. Negyven éve hordom. — Aha. Mint látom. Boldog úr az oroszlán jegyében szü­letett. — Lehetségesnek éppen le­hetséges. — Ez faktum. — És izé... milyen szem­pontból jöhet ez számításba? — Ó, semmi. Bolond dolog: egyesek szerint az oroszlán je­gyében született emberek erő­szakosak és antiszociálisak. Persze, az asztrológia tézisei nem feltétlenül helytállóak, de azért lehet bennük valami... A lakó töltött a konyakból és a Felmérő elé rakta a kek- szes tányért. — Maga nem iszik, Boldog úr? — Nem szoktam. Valahogy így alakult. — Bezony. Magyar konyakot nem is érdemes. — Meglehet. Nem vagyok a dologban jártas. Ért engem ... — Na, jobb helyre is lehet tenni a pénzt. Pláne ott, ahol kevés van ... Hát akkor csi- rio! Az új lakásra! — Köszönöm. — Mindnyájuk egészségére! — Ez igazán szép öntől. Na­gyon köszönöm. — Hatan, két szobában. Ezt nevezem! Nincs szebb, mint a családi összetartás. — Kicsit szűkös a lakás. De eddig ez se volt. örültünk, amikor hozzájutottunk. — Bezony. Nagy öröm. — Tíz évig vártunk. — Szép teljesítmény. — Elmúlt. Most már min­den rendben van. Nem is akar­tuk elhinni. — Mit? — A lakást. Szóval, azt, hogy megvan a kiutalás. — Ha egy csomó pénzbe ke­rül is, de megéri. Ez szent. — Hitelbe van.' — Nagy előny. Bár én a magam részéről viszolygok mindenféle hiteltől. Rátelep­szik az emberre, nyomasztja, megalázza. Már az én néze­tem szerint, ha megengedi. Nyilván beteges valami ez ná­lam. Ügy vagyok, hogy sose tudhatni előre, mi történik, mi adja elő magát. Mondjuk, megbetegszem. Mondjuk, le­százalékolnak. Vagv beüt a fa­míliában egy haláleset. A fe­leségemé, mond juk ... Máris fuccs az egésznek. Mert nincs könyörület: a részletet fizetni kell. Bezony. De erre nem sza­bad gondolni. — Ez már igaz. Nem jó az ördögöt a falra festeni. Mindig muszáj bízni az embernek. — Ez már beszéd. A bizako­dás a boldogság alapja. Úgy is, mint a bódogságé. Érti... Ez nem valami szójáték. A kettő ugyanazt jelenti. Csakhogy a bódog régies. — Nahát, ezt én nem is tud­tam. Pardon. De ha már itt tartunk, véleményem szerint a Bálint, a Dávid, az András vagy teszem azt, a László har­monikusabb lett volna. Bol­dog Bálint — ez egészen kifo­gástalanul hangzik, nem igaz? — Nekem az apám is Bó­dog volt. Tőle örököltem. — És most hol vannak? — Kik? — A kedves szülei. — Ez is a kérdések közé tar­tozik? — Usque. Már úgy értem, hogy leginkább mivel töltik az idejüket? — A papa meg a mama a gyerekekkel sétálnak. A felesé­gemnek meg van egy másodál­lása. Nekem is lenne dolgom, csak azért tartózkodók a la­kásban, mert jönni tetszett. Hát ez van leginkább. — Színház? Mozi? Képtár? Egyéb? — Nem mondhatnám. — Bizonyos fokig természe­tes. — így valahogy. Olyanfor­mán gondolom, hogy lassacs­kán majd egyenesbe jövünk ... Szóval, akarok venni egy té­vét. — Kérem, az én megbízatá­som aligha jogosít fel arra, hogy bármilyen tanácsot ad­jak., Nekem a műsor spéciéi nem tetszik. — Azért az már mégis vala­mi. Már a helyét is kinéztem. Jól elférne itt. Van neki hely. Az öregek is szeretnék. Meg a gyerekek. — Micsodát? — Hogy legyen tévé. Mégis­csak bejön a nagyvilág. — Minden tiszteletem az idős embereké. En aztán meg­értem az ön álláspontját. — Hát, szó se róla. — Még akkor is tisztelni kell őket, ha olyanok, amilyenek, önzők és mogorvák leginkább. Bizony. Örökösen duzzognak, rakosgatnak, pepecselnek. Kész pokollá teszik a többiek életét. — Lekopogom, itt egé­szen másként festenek a dol­gok. — Az szerencse. Igazán nagy szerencse. Mindjárt gondoltam. Ezt, ugye. megérzi az ember. Bezzeg más helyeken! Mert ahogy én informálva vagyok... Mondom, nekem általában egészen más tapasztalataim vannak. Sok mindent megtu­dok, ahogy a lakásokat járom. Többet is megtudok, mint sze­retnék. A legtöbb helyen baj van velük. A természetük te­szi. Túlságosan lefoglalják őket a salát kis gondolataik. Az emlékeiken rágódnak, a beteg­ségükkel foglalkoznak, meg ilyesmi. Boldog rövid tépelődés után a saját poharába is töltött a konyakból. Az első korty után heves köhögőroham fogta el, de azért végül is fenékig ki­itta az egészet. A Felmérő egy bögre vizet hozott a konyhá­ból. — Tudja, Boldog úr, jó, je­ges szódavíz lenne az igazi. — El tudom képzelni. — így jár az ember ezzel a kommersz konyakkal. Vagy köhögésre ingerli, vagy feljön az orrába. A torkát minden­képpen megcsavarja... Azért megteszi ez is, nem mondom. Megteszi, ha más nincs éppen kéznél. De ha választani lehet, akkor inkább lemondok az effélékről. Szeretem a delika- tesz dolgokat. — Ami jó, az jó. — A negyediken, képzelje, ginnel kínáltak. Gordon gin­nel. Mintha tudták volna, hogy az a kedvencem. Ivott már Gordon gint? Én otthon is leg­inkább azt szoktam inni. Ker­tes hájban lakom, tudja, van egy jókora teraszom, odaké­szítem az üveget, a szódát, a citromot, a jeget, szóval, ami kell, és aztán szép csendesen, szordinósan iszogatok. Nem ám úgy, hpgy mindent bele. És nem kell a szomszédok pofáját néznem, csak fákat lá­tok, virágoskertet meg bokro­kat. Egészen más, mint egy városi falanszterben. — Nem is jó az a vad ivá- szat. Az sehol se jó. — Ebben egyetértünk, Bol­dog úr. Általában, azt hiszem, ör. nagyon egészségesen, józa­nul gondolkozik. Megérdemel­né, hogy sínre kerüljön az élete, Boldog úr. Szívből kívá­nom. — Köszönöm. Alakulgat. — Idővel, majd, ha ezt itt megunja, bizonyára összevág a családnak egy tágas lakást. Ahogy nézem, képes arra, hogy egy rendes lakást össze­vágjon. Mert az a fajta, aki a gyerekeire is gondol. Igazam van? — Nagyon is. — Bár ezek a házak papír szerint csak ötven évre épül­tek, de ki a fene hiszi el, hogy csali addig fogják bírni. — Ötven évet tetszett mon­dani? — Bezony. De hol van az még... — Szó se róla. Ámbár elég gyorsan múlik az idő. Veszet­tül gyorsan. — Bezony. Élni kell, amíg lehet. A Felmérő befejezte a fel­mérést, elrakta színes golyós- tollait és gondosan összehajto­gatja a kérdőíveket. Felállt az asztaltól. — Sajnálom, Boldog úr, hogy tovább kell mennem, Igazán kellemesen éreztem itt magam. Soli szerencsét, Bol­dog úr. — Hálásan köszönöm. Ha­sonlókat kívánok. Boldog bezárta az előszoba- ajtót, ivott egy kortyot és az ablaknál állva sokáig gyönyör­ködött a lakótelep szép, ga­lambszürke házaiban. / 0 Barnóth Zoltán rajza: Tanulmány A. ÍNYIN—A: OSZADZSUK: A citrom Loskin, a könyvelés vezetője, megbetegedett. Ágyba feküdt, nézte a takaróját, tétlenül, s várta: jönnek-e látogatói? Jött is nemsokára a beosz­tottja, Tmokin. Azért jött, hogy elmondja, a munka megy, a kollégái gondolnak rá, és Ma­rija Nyikolajevkának unokája született. Elmondott még né­hány viccet és elköszönt. Az ajtóban visszafordult; a zsebébe nyúlt és egy citromot tett az asztalra. Loskin egy ideig csak nézte, nézte a citromot, majd egyre idegesebb lett, végül felkelt az ágyból, fel-alá járkált a szobá­ban és töprengett. — Miért hozta Tomkin a cit­romot? Talán nem is ő vette, hanem a szakszervezet küldte és ő csak megjátszotta a jó fő­nököt ... A telefonhoz lépett és felhív­ta a szakszervezetet. — Anton Antonies? Ne ha­ragudjon a zavarásért... kö. szőnöm a citromot. — Miféle citromot? — Amit küldtél... — Én nem küldtem semmi­féle citromot. Én feljegyzem az ajándékokat, de ez nálam nem szerepel, és te sem ... Loskin tovább töprengett: mi is történt? „Ügy látszik, már nem va­gyok a könyvelés vezetője” — gondolta. „Biztosan leváltot­tak ..." Ismét a telefonhoz lépett. — Kérem Tomkint, a köny­velés vezetőjét... — Nem Tomkin a könyvelés vezetője, hanem Loskin... — hangzott a telefonban. — De ő most beteg ... Egy pillanatra öröm töltötte el, de tovább aggodalmasko­dott. Éjszaka volt már, amikor ismét telefonált. — Kedves barátom... — mondta a telefonba Tomkin- nak — miért hoztad nekem a citromot? — Hát... csak úgy! — Mond csak meg nyugod­tan! — Csak úgy, barátságból, hidd el! Örömet akartam vele szerezni neked ... — És miért nem mondtad ezt, amikor itt voltál? Mégis megörült a válasznak. Tehát nem váltották le, és a beosztottja barátságból hozta a citromot. De alig tette le a hallgatót, újabb kérdés támadt benne. „Vajon miért akart ne­kem örömet szerezni...?” — tönprengett és sietett újra a te­lefonhoz ... (Antalfy István fordítása) Z sussi néni kitűnő takdrítónő. Pontos, meg­bízható. A munkáját maradéktalanul végzi. A keze nyomán ragyog minden. Szinte öröm belépni azokba az irodákba, ahol ő takarít. — Figyeljen ide, Csipcsala elvtárs! — szólt az igazgató a helyetteséhez. — Ügy gondolom, hogy Zsuzsi néninek, a takarítónőnek, kellene adni egy kis pénzjutalmat. Írjon róla néhány sort. Emelje ki, milyen jó munkát végez, és terjessze fel hozzám az ügyiratot. Soron kívül aláírom, hadd kapjon egy kis pénz az az asz- szony. Megérdemli. — Én is így'gondolom, igazgató elvtárs — válaszolt Csipcsala. — Lenne nekem azonban még egy másik javaslatom is. — Ki vele! — Ne csak Zsuzsi néninek adjunk pénzjutal­mat. Nézzünk szét a vállalatnál. Bizonyára akad itt más is, akinek a jól végzett munkáért lehet adni egy kis pénzt. — Helyes. Van néhány ezer forintunk erre a célra. Osszuk ki a jól dolgozó munkatársak között. Csipcsala elvtárs, állítsa össze a jutal- mazandók névsorát. Terjessze fel és majd a kollektív bölcsesség alapján eldöntjük, kik kapnak elsején pénzjutalmat. A jutalom Ügy is lett. A listán Zsuzsi néni mellett sze­repelt még Tohonya kartárs, a főkönyvelő, négy főosztályvezető, tizenegy osztályvezető. A fizikai dolgozókat a jutalmazottak között Szepetneki bácsi, a kazánfűtő képviselte. A listán a jutalom összegét is feltüntették. Amikor az igazgató irányításával az illeté­kes bizottság elbírálta a felterjesztett szemé­lyeket és jóváhagyta a pénzösszegeket, kide­rült: kevés a pénz. Nincs annyi, mint ameny- nyit szeretnének kiosztani a jól dolgozók kö­zött. Nincs más hátra — mondta ki a végső szót a bizottság —, valakit ki kell hagyni a név jegyzékből. Érveltek, vitatkoztak, sóhajtoztak, gondol­kodtak, javasoltak, s végül Zsuzsi néni nevét húzták ki a névsorból. A bizottság véleménye szerint a felterjesztettek közül öt érte a legki­sebb károsodás. Hiszen mindössze kétszáz fo­rintot akartak neki adni eredetileg is. Kiss György Mihály POLGAR ISTVÁN: Nekrológ Mottó: „De mortuis nil, nisi benef" Szobámban élt egy légy, a Józsi. (Én adtam neki e nevet.) Térdemre ült, kezemen sétált, hű volt, csak engem szeretett. Amíg aludtam álomőrzőn újra s újra orromra szállt. Jobban szerettem én a Józsit, mint más a csízt vagy papagájt. Fájdalmamat képzelhetik hát: ma reggel holtan leltem őt. — Az ősz — suttogtam, ráterítve egy vékony papírszemfedőt. — Nyugodj békében, Józsi — szóltam, megsimítva az orrhegyem. — Csak jövőre is ilyen hozzád hasonló hű legyem legyen! BESZE IMRE: Tél Tanyák ölében fagy vicsorít, fogai tépik a kertek föld alá rejtett magvait, s a lámpák halkan énekelnek, nevetik a tél halai mait. Sötét szemekben fergeteg, S a bőr alá zuhan az álom, szerelmet kérő, vad kezek markolják meg az éjszakában születő, új szerelmeket. Földig hajol a téli csend, hajára tollpihék ragadtak: fent napfény-sejtés dereng, súlyuk van boros szavaknak, pincék teteje belereng, komák vastorka belefájdul disznók sikolya fagyba rándul, tűzről dalol a szalma szála — felhőt ereszt a böllér szája, s halál folyik a téli tájra. GYURKOVICS TIBOR: Nyolc év Nyolc éve látom nap-nap a fejed, s nyolc év alatt elfelejtettelek, mert tarkómon az elmúlás lapul, agyonnéztelek, elszerettelek. Nem szeretet ez, formája a ködnek, a halánték evangéliuma, mindennap élőiről ugyanaz a kiöblösödése a szemgödörnek. Mit szeretsz még? S mit kell nekem szeretnem kapkodva kezeidhez, lábaidhoz, mint a bilincshez, kit a bűne kínoz a haláláig tartó kegyelemben. Ma és örökre kiterítve fekszel emlékezetem vasárnapjain. Harangoznak. Vaságy. Van valakim. Besüt a nap, szép vagy, talán a legszebb. k

Next

/
Thumbnails
Contents