Pest Megyi Hírlap, 1976. január (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-04 / 3. szám

1976. JANUAR 4., VASÁRNAP MIKLOSOVITS LÁSZLÓ: Cantata profana TOLDALAGI PÁL: Németalföldi mester* A hosszú haj, mely Inkább már sörény vállára omlik, szinte érzik a nyáresti város csillogó kövén dübörgő mének nagy, nehéz szaga s a fáklyák füstje. Két sötét szeme tudással néz, talán emlékezik. Szemöldökére keskeny, fekete, a hallgatásában pedig szelíd. Mögötte fákat látni és hegyet, a hegyi úton ernyős taligát. Ezek a fák, ezek a fellegek egy kétszáz év előtti, vén világ játékai, kegyes csalásai, amiknek színe ide menekült, és ő a bátor kapitány, aki szeretkezett, csatázott s elterült. Nagy fövegén egy élénk színű toll álmélkodik, kezében puszta kardja. Tűnődve néz, kicsit felém hajol s tudom, míg élt, az életet akarta, ölelt, evett és térdig vérben járt. most két sötét, virágszerű szeme, mely megtanulta bölcsen a halált, tovább ragyog és nincs ellenfele. DEMENY OTTO: A porban... A porban, a kegyetlen porban hol a kínok csodát teremnek én még láttam igazi port nyomán a zörgő szekereknek forró volt barna és finom a nap minden hevét beitta táncolt a fényben s visszahullt az útmenti tikkadt gazokra csíkot rajzolt a halántékra sötét karikát a szemekre megült az ing ráncaiban s ránkhűlt ha jött a naplemente betört a szájba s fogra ínyre vont csikorgó fekete mázat karistolta a szomjú nyelvet bemarta torkunkba a lázat de játékunk a délibáb ■ a valóság tükörreflexe csermelyt bűvölt a láthatárra fölforgatott képei rendje s kincseket is ígért a por üzenetét a messzeségnek hová jutottam hova nem égnek a nyomok máig égnek • xln A basa fája a mankókat csaknem elérte, felugrott ám a földről az ál- ' koldus és felpattant a basa lo­vára. Majd a basa fegyvereit, kardját, lándzsáját is magához vette. — Nem koldus vagyok én, hanem a juhászlány apja! — kiáltott fel a fára a basának. Bizony ugyancsak elámult Musztafa effendi, majd fur- csállva kérdezte: — De hát mit kívánsz tő­lem? — Mondj le azonnal a lá­nyomról, különben a kardod által halsz meg, vagy éhen pusztulsz a fán! — De hát mi szeretjük egy­mást a lányoddal! — álszen­teskedett a basa. — Ügy szeret téged a lá­nyom, mint kecske a kést!... Adj írást arról, hogy lemon­dasz róla, s akkor a hajad szá­la sem görbül meg! — Node jóember, hogyan adjak írást, ha itt tartasz fog­ságban a fa tetején? — Várj csak türelemmel, majd intézkedem! — s azzal furulyájával éles hangon jelt adott. Alighogy elhangzott a tilin- kószó, máris kivágtatott a ta­nyából három lovas. Az egyik a körösi hadnagy volt, — No, basa uram, fáradjon le a fáról! — kiáltott fel hoz­zá a körösi hadnagy. — Hát kegyelmed hogyan kerül ide? — csattant fel a basa, mert jól ismerte a had­nagyot — A leendő ipamuram, e ju­hászszámadó kért meg, hogy le­endő feleségem, vagyis Rózsi- ka, az eljegyzett menyasszo­nyom érdekében idejöjjek! — Átkozott gyaur kutya! — tajtékzott a fán kuksoló basa. — Hogyan merészelted te az én választottamat eljegyezni? — Ördög, pokol! Ezért még megfizettek! — aztán dühösen lefelé kezdett mászni. Ám mérgében nem figyelt eléggé, s amikor az egyik vékony ág­ba kapaszkodott, az bizony el­tört, s őpotrohossága szépsége­sen a földre zuhant, s oly sze­rencsétlenül, hogy menten nyakát szegte. — No, ez már nem fogja el­vinni a kend lányát — mon­dotta megkönnyebbülten a kö­rösi hadnagy. A basát még azon nap dél­utánján illő tisztességgel elte­mették a nagy kőrisfa alá. Musztafa effendi azóta is ott pihen, s a körösi nép máig is a basa, fájának nevezi a nagy kőrisfát. Tavaly szeptemberben a nagykőrösi városi könyvtár­ban író-olvasó találkozón vettem részt. Ott kedves gyer­mek-olvasóimmal a helyi néphagyományokról beszélget­tem, s tőlük hallottam az alábbi mondát, méghozzá több variációban. Az alábbiakban az általam legszebb­nek tartott változatot dolgoztam fel. (B. B.) tóttá a nyájat, elmondta neki a történteket. “ Hej, RÓZSi lányom — csóválta az a fejét. — Mon­dottam én már tenéked nem is egyszer, hogy ráfizetsz még erre a nagy fene bátorságod­ra! Sokszor figyelmeztettelek; ha törököt látsz, bújj el! De te ehelyett még nyelvelsz is ve­lük! — Igaz, igaz, kedves édes­apám, de hát ugyancsak el­öntött a méreg, mikor gúnyos- dölyfösen az ebhitű gyaúrok cifra rózsaszálának nevezett! Elgondolhatjuk, milyen ne­héz napok következtek a ju­hászlányra és szüleire... Főtt, főtt a fejük ugyancsak, hogy mitévők legyenek? Egy alkalommal még a kö­rösi hadnagyhoz is bementek tanácsot kérni. Csinos, eszes deákember volt az, s nagyot nézett, mikor Rózsit meglátta. — Sokkal szebb, mint hal­lottam — gondolta magában meglepetten. És ne is mondjam, de azon minutumban megtetszett neki a szép j uhászleány. — Bizony nem könnyű do­log a török basa eszén túljárni — szólott elgondolkodva. — Arany kellene ide, aranypénz, mégpedig nem kevés!... Ak­kor lemondana a Rózsiról a basa! — Aranypénz? — nézett rá ámulva a juhász. — Honnan vegyek én, kedves hadnagy uram? Én a körösi gazdák nyáját őrzöm, s bizony azok nem osztogatják szolgálatai­mért az aranya Icát! — Akkor csak a furfang se­gíthet! ... Majd kieszelek va­lamit ... Szerencsére még van idő — jelentette ki határozot­tan a körösi hadnagy. Amikor pedig már csak egy hónap volt az egy év lejártáig, megjelent a körösi tanyán a basa szolgája. — No, leány szedelődzködj! Indulunk, mert a basa látni kíván. — Ohó, édes barátom, nem addig van az — fordult oda a juhász, a leány apja. — Ha a gazdád csakugyan feleség­nek akarja a lányomat, őmaga jöjjön érte. Mifelénk ez a szokás. Mit volt mit tennie a basa szolgájának? Üres kézzel, vagyis a leány nélkül tért vissza. N , yugdíjas vagyok. Szabad időmet, melyben bővelkedem, a kávé­házban töltöm. Egyszer, mint mindig, elmentem oda egy kis ostábla-játékra. Leültünk az asztal­hoz, s míg kávénkat iszogattuk, szóba jött, hogy Tuskófi, az adóhivatal volt tisztviselője, aki most nyugdíjas, re­gényt ír. Nagy regényt, tíz kötetben. Sokan kinevették, kinevettem én is. Tuskófi és a tízkötetes regény! Meg- hánytuk-vetettük a dolgot, majd haza­mentünk. Igen ám, de vagy tíz nap múl­va Tuskófi bejött a kávéházba, és az asztalra vágott egy vaskos könyvet. Nagy történelmi regényének első kö­tete volt. Ezerháromszázhatvan oldal. Nekünk tátva maradt a szánk, Tuskófi meg a táskába tette a regényét és ma­gasra emelt fővel távozott. • Hát még mekkora volt a meglepeté­sünk, amikor ugyanabban az évben a könyvesboltok kirakataiban megláttuk Görbenyak regényének első kötetét is, a volt erdőkerülőét, aki most szintén nyugdíjas. Ö meg Aszparuh kánnal kezdte, amikor az hordájával letelepe­dett a Duna deltájánál, s váltig ígér­gette, hogy eljut napjainkig. Ezzel a céllal egy tizenhat kötetes regényt szán­dékozott megírni. Szívemben nemes irigység kezdett bu­zogni. Ha ezek a vénemberek sokköte­tes regényeket írnak, nem írhatnék-e én is valamit? Mennyivel vagyok rosz- szabb náluk? Manapság a művészet nem valami kiválasztottak szentsége, szentelheti neki magát minden jó szán­dékú ember, hogy népét, s leginkább a szocializmus felépítését szolgálja orszá­gunkban. Ráadásul nyugdíjas vagyok, van szabad időm, következésképpen IVAJLO PETROV: Ennyi az egész törvényes jogom is, hogy irodalommal foglalkozzam. így morfondíroztam, de még mindig nem szántam rá magam, hogy elkezjem. Amikor azonban Pala- csintov, az algimnázium volt poli­technikatanára is kiadta „Rodopei rap­szódia” sorozatának első kötetét, amikor a felesége is kiadott valamilyen „visz- szaemiékezést” amikor még a környé­künkön lakó aggastyán, Csinju Csinev apó is megírt egy regényt egy bizonyos Zselju Vojvodáról, végre én is megsza­badultam mindenféle gátlástól. Megköp­tem a markom, és fölpattantam a Pe­gazusra, csakhogy nem tudtam, merre vágtassak. Akaratlanul persze, először én is a történelem sűrűje felé sarkan­tyúztam lovamat, de teljesen kiábrán­dultán kellett onnan visszafordulnom. Kiderült, hogy a mi sokat szenvedett népünk történelme szögesdróttal elkerí­tett és parcellákra felosztott aranybá­nya, és minden egyes parcellán valame­lyik nyugdíjas fáradozik izzadó hom­lokkal. Becsvágyból mégis bebarangol­tam az egész történelmet, de egyetlen parcellát sem találtam a magam szá­mára. A korosztályombeliek még azok­ról a királyokról is több kötetnyit írtak, akik úgyszólván csak reggeltől délig uralkodtak. Akárhogyan is, a „gyötrelmes kereszt- útón” álltam és tanakodtam, mibe is fogjak. Borzasztó, mikor az emberben forr az alkotó energia, és nem tudja, hogyan és mire használja fel. Ez a gyöt­relmes állapot kerek hat hónapig tartott, csak a hetediken kezdtem el írni a je­len vidám krónikáját. Hogy miért ép­pen krónikát, ráadásul vidámat, ma­gam sem tudom, mint ahogy bizonyára egyetlen szerző sem tudja, miért és honnan kerülnek műveinek témái. Irá- társaim versengve kérdezgették tőlem, miért választottam hőseimül postai kézbesítőnket, Pirinyót, Hézag Canko szíjgyártót, Filjo Filev fotográfust és másokat,' csupa „tizenkettő-egy-tucat”' embert. Igazán szégyen, hogy mint szer­ző, nem tudtam megválaszolni egy ilyen kérdést. Pirinyó, mondjuk, nem­csak, hogy egyáltalán nem hős az élet­ben, de mindennek tetejébe egy kissé ostoba is. Hézag Cankó pedig — csak különcködő, semmivel sem több. Egyébként, ami Pirinyót illeti, elis­merem, róla nem sok különöset lehet írni, és nem vagyok biztos benne, hogy esetleg nem hagyom-e ki és keresek egy másik hőst. Ez legalább egyszerű. Szabad király, mint mondtuk, nincs, de fogsz egy állattenyésztő brigádveze­tőt vagy egy élmunkást valamelyik üzemből, egy mosolyt kensz a képére, hogy álmában is mosolyogjon, beszél­teted mint a termelés profeszorát, a ter­vek túlteljesítését ígérteted meg vele, s ennyi az egész. Akarom mondani, ebbeh az országban, aki könyvírásra adja a fejét, éhen nem vész. Bolgárból fordította: Dudás Gyula Az a boldog Sárika T egnap délután a Belvárosban találkoztam Molnár Sárikával. Igen, avval a Molnár Sárikával, aki tavaly ilyenkor „megcsinálta a szerencséjét”. Eljött érte ugyanis a me­sebeli, távolbaszakadt hazánkfia, Mr. John Tsemetly vajszínű Jaguárján, és magával vitté túl az pperen- cián New-Eldorádóba. Sárikát kicsiny kora óta ismerem, édesapja jó bará­tom. Legutóbb az esküvője előtt talán egy hónappal beszélgettem vele. — Az egyetemre nem vettek föl — sóhajtja szíves érdeklődésemre most Sárika. — Mentem volna a közért­be szalámit szeletelni? — Vagyis..., úgy értsem, hogy nein szerelemből mentél férchez? — Jaj, .dehogynem! Zsoni remek pofa. — A retikül- jébe kotor, fényképet vesz elő. — Tessék nézni, ezt a kis sport Mercit nekem vette, ez pedig az ő Jaguárja. — Igen, erről hallottam, de... Mi a foglalkozása? — A foglalkozása, valami..., izé .. 1 — újabb fény­képet tol az orrom alá. — Ez pedig a kis házikónk. Huszonhárom szoba. — Ez olyan, mint egy kastély. Mintha vidéken lenne. * * — Há-át..., úgy is lehet mondani. New-Eldorádó- tól száztizenhárom mérföldre van ez a kis birtokunk. Ez az uszodánk, ez meg a teniszpályánk. — Értem. Teljes önkiszolgálás. Talán még színháza­tok is van, meg hangversenyterem. — Minek ott színház és hangverseny? Hetvenhét csatorna van a televízióban, azt fogok, amit akarok. — Hát nem mondom, ügyes fiú ez a Tsemetly, hogy ilyen fiatalon ennyire vitte. Vagy talán örökölte? — Dehogy örökölte, maga szerezte. Egy szál nad­rágban úszott át a Fertő-tavon negyvenkilencben. Nem hiába volt szülővárosának, Nagyberzenkőnek az úszó- bajnoka. — Nagyberzenkő? Üszóbajnok? Nem Csemetke János az eredeti neve? — Idehaza valóban úgy hívták. — Értem, értem ... Dehát ez az apád lehetne... — Igen. Mit számít az az átkozott korkülönbség, van ennél fontosabb is a házasságban: a boldogság. — Hát igen... És te boldog vagy?... — Nagyon-nagyon ... Tetszik tudni, tegnap — pél­dául — volt egy kis összejövetelünk a lányokkal, és amikor fényképekkel illusztrálva beszámoltam az éle­temről, majd megpukkadtak az irigységtől. Sólyom László t k Nagykoros IS, nemcsak Kecskemét, mivel „hírős” vá­ros az Alföldön, -itt is sok hí­res-neves dolog megesett haj­danán. Ezek közül a legneve­zetesebb a török világban történt... Köztudomású, hogy Nagykőrös „szultáni” város volt, és súlyos aranyakat fize­tett a török császárnak, hogy védettséget élvezzen a rabló csapatokkal szemben. A török közemberek igyekeztek is el­kerülni, ha éppen arra vetőd­tek. Nem így a török urasá- gok; a basák, a bégek s a kü­lönböző előkelőségek, ök, ha tehették, a szultáni védettség ellenére is bementek Kőrösre, holmi adóféleséget, sarcot be­hajtani a népen. Ilyen harácsoló török úr volt Musztafa effendi is... Forró júliusi nap volt akkor, mikor a fényes ábrázatú pa- disah és kísérete a város ha­tárában lovagolt. A pohos- potrohos uraság hirtelen na­gyon megszomjazott, és kísé­retéből kiválva bevágtatott egy közeli tanyába. A gémeskút a ház végében, a kert szélén volt, s éppen vi­zet húzott belőle egy piros ar­cú, helyre leányka. — Héj, te ebhitű gyaurok cifra rózsaszála — kiáltotta oda a basa dölyfösen, majd gúnyos, parancsoló hangon hozzátette: — Adj menten egy ital vizet! — Adjon neked a görcs, aki az oldaladba áll! — vágott vissza éles nyelvével a bátor leányzó. — No, csak sose hetvenkedj! Nem tudod te, kivel beszélsz! Én vagyok a szolnoki basa! — Hát pukkadt hasúnak elég pukkadt vagy! Ám nála­tok mindenki effendinek, fé­nyes ábrázatúnak, meg tudja a rossznyehéznyavalya, hogy minek títuláltatjátok maga­tokat! Ki tudna tirajtatok el­• igazodni! De ekkorra már odaért a többi török is, akik közül nem egy leugrott lováról, hogy a nagyurat kiszolgálja egy ital vízzel. Amikor pedig a basa behör- bölt egy félvödörrel, így szólt a leányhoz: — Ide figyelj, te csípős­nyelvű fehérszemélyTöb­bet beszélsz, mint kellene, de megtetszettél nekem! Meg­mondom hát: akár lány vagy, akár asszony, nem sokáig ma­radsz ezen a tanyán ... Má­hoz egy évre eljövök érted. Addig készülj föl!... Nem akárki lehet egy basa meny­asszonya ..'. Ám jól figyel-, mezz rám: szökésre ne is gon­dolj, mert akkor apád is, anyád is, testvéreid is rabság­ba jutnak. Bizony megijedt a csípős­nyelvű leányzó, mert most már látta, hogy csakugyan egy török basával állott szem­ben, akinek igen nagy a ha­talma. Este, amikor az apja ■ — aki juhász volt — hazahaj- 1 Mérges lett először a basa, de aztán úgy határozott, mégiscsak ő megy el a lá­nyért. Egyedül, minden feltű­nés nélkül. Amaz emlékezetes napon már kora reggel az útszéli je­genyefákra másztak a juhá­szok, hogy figyeljék a basa érkezését, s majdan _ jeladás­sal tudassák azt a leány apjá­val. Már dél felé közelgett az idő, amikor a figyelők nem kis ámulatára — díszes ruhában, minden kíséret nélkül lovagolt a tanya felé a basa. Hamaro­san jelt is adtak a pásztorok egymásnak, gmit a leány apja is meglátott. Nem messze a tanyához ál­lott egy hatalmas kőrisfa. A juhász, a lány apja ez alatt ült, persze álruhában, öreg, rongyos koldusnak öltözve. Amikor a basa egészen közel ért hozzá, elkezdett szörnyen jajgatni. — Jaj, jaj, kedves uraság! Téged a dicső Allah küldött ide, hogy segíts rajtam! — Hát mi bajod tenéked, te szerencsétlen ? — Jaj, jaj, rettenetes dolgot míveltek velem... Valami át­kozott lator, hogy essen a po­kol fenekére, elvette tőlem a mankómat — mert látod, hogy sánta vagyok —, s feldobta ennek a kőrisfának a tetejé­re! Jaj, ha Allah kedves né­ked, s Mohamed, az ő prófé­tája, akkor mássz fel érte, s hozd le nékem! 1 — Méghogy én fára mász- Gzak? — szólott meglepetten a basa. — Idős ember vagyok én már ahhoz! — Pedig fiatal s bátor fér­finak látszol — hízelgett az álkoldus. —• No, jól van... Várj egy kicsit, öreg... A fa alá me­gyek a lovammal, s a hátáról majd felmászom reája! No, amint a basa mondotta, úgy is cselekedett. A lova há­táról felkapaszkodott a fára, s elkezdett azon mászni. Amikor pedig jó magasan járt, hogy

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents