Pest Megyi Hírlap, 1975. december (19. évfolyam, 282-305. szám)

1975-12-14 / 293. szám

1975. DECEMBER 14., VASÁRNAP

Virágcsendélet

IW? ' ~' JiHHI .. . 4,äi

Kmetty János olajfestménye

ORSOVAI EMIL:

Mégsem ugyanaz

Mint szélhozta magból kinőnek a fák: az ember mások tetteiben él tovább, és szállnak árnyékok, súlyosul az ég,

„II silenzio” — játsszák a trombiták,

s a kivattázott visszhang mégsem ugyanaz, igaz is a perc, meg nem igaz, módosul a csend, gyász övezi, s felzokog az élet, a panasz,

akik most körülállják az időt, csontjaikban hordják a jövőt, nem másért búsulnák, magukért, sorsuk betölti a temetőt,

V'ííJf'l'Srt-l í in i ■ s aki meg elöl jár: nyugalom, visszük vállon, autón, tudaton, s ballagunk utána szomorú- zárkózottan, szívig csupaszon.

f Túladták a régi házat a por■Lj tával együtt, és a mérnök felköltöztette az apját Pestre.

— Jobb itt már, édesapám

— mondta —, legalább nem lesz mindig egyedül.

— Otthon sem voltam én, fiam. Átnéztek gyakran a szomszédok.

— Lehet. De azok mégiscsak idegenek, én meg a fia vagyok. Aztán itt van az unokája is.

A mérnök egy belvárosi bérház negyedik emeletén lakott, három szoba összkomfortos lakásban. Az öregnek az egyik szobát rendezte be, azokkal a régi bútorokkal, berendezési tárgyakkal, amikhez ragaszkodott. Az ágya fölött most is ott lógott a megfakult esküvői kép, meg az alig olvashatóvá kopott, aranyozott betűs háziáldás.

Az öregember sóhajtozva szöszmötölt a „skatulyában”, ahogy a szobát nevezte, és nehezen tudott beletörődni abba, hogy neki itt most már csak lakni kell. Pedig a fiatalok mindent megtettek, hogy az öreg jól érezze magát és megszokja a pesti életet.

— Hát, ha az olyan könnyű lenne — zsámbelt gyakran az öregember —, nehéz már a vén fát más földbe ültetni. Ti már ideszoktatok, de én az életemet falun éltem le, a magam portáján. Most még, akár a bogár, bezárva egy skatulyába, még a levegőt is nehezen kapkodom ... Ha legalább valami hasznomat vehetnétek.

— Ügy vesszük hasznát mondta a fia —, hogy itt van közöttünk. Eleget dolgozott, édesapám, pihenjen most már. Igaz, szívem?

— Persze — helyeselt a mérnökné —, pihenjen most már, apuka.

A z öreg csak a fejét csóvál- ta az ilyen beszédre, és amit tudott, segített a fiataloknak. Öntözte a virágokat az erkélyen, és mindennap ő ballagott le bevásárolni a közértbe.

— Az a baj ezen a Pesten

— mondta —, hogy itt mindenkinek sietős a dolga, senkivel, sent lehet aíhúgy igazán szót váltani. Csak úgy futtában felelnek az emberek, aztán már ugranak is, mint a macska az egér után.

— így igaz — bólintott a fia

TÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS:

A lóca

—, itt gyorsabban élünk, édesapám. Órarendre, akár a gyerekek az iskolában.

Napközben egyedül tartózkodott otthon az öregember. Ilyenkor gyakran lesétált a pincébe. Először nehezen talált rá a sok egyforma kalitka közül a fia rekeszére, de később már pontosan tudta, hogy melyik kanyarodéban van, és. behunyt szemmel is meglelte volna.

A mérnök éknél már bevezették a gázfűtést, így nem kellett sem fát vágni, sem szenet hordani, a pince csak a lomok tárolására szolgált. Az öregember első dolga volt, hogy szépen kitakarított, és az összehányt kacatokat katonásan elrendezte. Az egyik sarokban néhány szál deszkát talált.

— Na — gondolta —, ez még jó lesz valamire. Kár lenne, ha pocsékba menne.

Mem szólt a fiának a desz- kákról, csak töprengett, hogy mit lehetne belőlük csinálni. Körbejárta sokszor a lakást, és nézegette, hol lenne még helye valaminek. Először könyvespolcot tervezett, de hát volt már ott könyvespolc, tele könyvekkel, egy újabb el se fért volna. Aztán az unokájának akart egy aprócska íróasztalt, amin a leckéjét megírhatja. De az is volt már. Még óvodás korában megvették a kisfiúnak. Cipőtartó sem kellett, mert a cipőknek is megvolt a helyük, a konyhába meg igazán semmi sem fért már el, hiszen csak tenyérnyire szabták az egészet.

Az öregembert izgatta a deszkák sorsa. Jó deszkák voltak, még majdnem teljesen újak, semmiképpen sem veszhetnek azok kárba.

Egyik reggel a közértből jövet, eszébe villant valami. A szíve is beledobbant, annyira megörült. Hogy ez csak most jutott eszébe?! Hiszen erre kellétt ’ volna legelőször gondolnia !

Amint tehette, sietett le a pincébe, és a deszkákból még aznap megcsinált egy lócát.

Formára pontosan olyat, amilyen otthon volt, a régi ház előtt, és ahol annyit üldögélt nyári estéken az asszonnyal, később meg már csak egyedül, vagy valamelyik szomszéddal, ismerőssel, aki megpihent mellette.

TVÍ egmondta este a fiának, hogy a pincében talált deszkákból csinált egy lócát.

— Lócát? —• képedt el a mérnök. — Minek?

— Hát, aminek a lócát csinálják — méltatlankodott az öregember. — Ülni rajta.

— De hová akarja tenni, édesapám?

— Hová? Hát a ház elé. Ahogy otthon is volt. Te is ültél rajta eleget. Vagy elfelejtetted már?

— Dehogy felejtettem el, de az régen volt, édesapám. Itt a bérház elé nem szokás lócát tenni. Ott a játszótér, van ott pad elég.

— Az nem olyan — rázta a fejét sértődötten az öreg. — Más az, ha a házunk előtt van a lóca. Az ember kimegy al- kalmásint, • aztán elüldögél rajta egy kicsit.

A mérnök nem vitatkozott tovább, és másnap az öregember kivitte a lócát a bérház elé. Ügy helyezte el, hogy fent- ről, az ablakból éppen rá lehessen látni.

— -Jó ülése van — állapította meg elégedetten, és a kora őszi napsütésben elna£>oz- gatott ott egy órát. Pipázott, nézegette az embereket. Aztán fölment a lakásba, de napszállta előtt újra leballagott. És aztán mindennap délelőtt és estefelé elüldögélt egy órát a lócán, amíg tartott a jó idő.

T[yenkor megszólította az

A embereket is. Megkérdezte, honnan jönnek, hová mennek, aztán legtöbbször odainvitálta egyiket-másikat maga mellé.

— Üljön már le, no, ne siessen úgy. Fújja ki magát egy kicsit.

A bérház lakói megszokták az öregembert a lócán, és sokszor leültek mellé beszélgetni vagy csak megfelezni a pipafüstös hallgatást. És az

öreg ilyenkor érezte magát a legjobban. Ügy érezte, újra otthon van a faluban, a szomszédok, ismerősök között, és a háta mögött tornyosuló betonkocka csak valami álom csupán.

Aztán jött a tél, és sokáig nem lehetett kitenni a lócát. Az* öregember ismét csak ott bóklászott a negyedik emeleti lakásban, és várta a tavaszt. Az első szép tavaszi napot, amikor újra kiülhet a ház elé.

— Tudod — mondta egyszer a fiának —, sokszor el- gondolkozom azon, hogy nem ' elég nagy az a lóca. Pedig érzem, hogy sokan leülnének elbeszélgetni, de hát ahhoz nagyobb lóca kéne. Még az se lenne baj, ha egy kicsit ösz- szébb szorulnánk. Hidd el, még az se lenne baj... Ha eljön a tavasz, én bizony, csinálok egy nagyobb lócát!

1\/| ár nem csinálhatta meg. •L’A A tavasz már nem találta ott a lócán ülő öregembert a ház előtt.

Azóta a mérnök gyakrabban jár le a pincébe. Csak éppen körülnéz, hiszen nincs ott semmi dolga. Nem kell fát vágni, szenet felvinni, rendet rakni sem kell. És amikor a lomok között meglátja a lócát, sokszor úgy gondolja, jó lenne felkapni és kivinni a bérház elé. De érzi, hogy ő már nem lenne elég erős hozzá.

WEÖRES SÁNDOR:

Pogácsasütés

Fönn az ég vaskalap,

hány pogácsát süt a nap? fönn az égi1 vaskalapban a pogácsa hány darab?

Jön egy tucat bárányfelhő, tereli az égi szellő gyapjú-puha korbácsa, de hát egy se pogácsa.

Száll egy vaskos

gomolyfelleg, rajta fényes jég-lebemyeg, villámokat osztogat, a pogácsa elmaradt.

Koszont az asszony, szervusz, Lacikám, aztán fehér műanyag sza- tyorja fölé hajolt, hogy kirakja belőle a gyümölcsöt, azt a piros bélű körtét, amelyet reggel szedett a nagy csonka fáról, a házvégnél. A félko- ronájú" körtefát, amely így csonkán is sokat termett, akkor ültette az édesapja, amikor annyi idős volt, mint ez a kisebbik fia, a Laci. Tizenhat éves. A mézédes gyümölcs első szedése mindig a gyerekeké volt. Az édesanyja annak idején mindig nekik adta, úgy, mint most ő a gyerekeinek. Amolyan szertartásfélévé alakult náluk ez a szokás, a gyerekek ízleljék meg először a gyümölcsöt. S ezt az ünnepélyes alkalmat soha nem mulasztotta el, még most sem, hogy a válás után a bíróság úgy döntött, Laci az apjánál marad.

Mire az asszony buzgólkodó szeretettel a satupadra terített újságpapírra rakosgatta a sötétpiros héjú gyümölcsöket és megfordult, fiának már csak a hátát láthatta, amint kifelé sietett a műhelyajtón át a gyárudvarra.

— Lacikám! — kiáltott utána kétségbeesetten, de a fiú mintha nem hallaná az anyja hangját, vissza sem nézett.

Az asszonyon áramütésként futott át a megdöbbenés.

Mintha undorodott volna tőlem, amikor az előbb megcsókoltam ... És most úgy ment, mintha menekülne ... Istenem, hát lehetséges lenne?... Mégis sikerült nekik?... Nem, ez nem lehet igaz!... S úgy állt ott a satupadok előtt, mintha megbénult volna a fájdalomtól, a hirtelen kétségbeeséstől. S fia után nyújtott kezében úgy piroslott a gyümölcs, mint arcán a szégyen.

A műhelybeliek, akik tanúi voltak a jelenetnek, vegyes érzelmekkel szemlélték az anya megszégye- nülését. Néhányan együtt éreztek vele, sajnálták, mások meg kárörven- dően nézték. A kárörvendők a térj barátai voltak, akik ugyanabból a faluból jártak be dolgozni, ahonnan az asszony, és ismerték a történetét.

Pedig Kovaleczky Gáspárné nem volt ám akármilyen asszony. Megállta az a helyét a munkában szakmailag, s emberileg sem lehetett kivetnivalót találni magatartásában

SOMOSKŐI LAJOS:

Asszony a brigádban

sem. Tíz éve dolgozott az öntödében mint gépi formázó. Kis légdöngölő jé vei, amely egész műszak alatt ott pöfögött a kezében, a férfiak körében is elismerést vívott ki magának. Háromszoros kiváló dolgozóként rangja volt a brigádban is, no és fehérnépnek sem volt utolsó negyvenkét éves kora ellenére sem.

A Laci gyerek, ez a kisebbik fia is tulajdonképpen annak köszönhette, hogy idekerült, a villanyszerelő műhelybe ipari tanulónak, mert az anyja itt dolgozott. Úgy gondolták, ha az anyja szorgalmas, jóravaló ember, a fia sem lehet más.

— Kitűnő villanyszerelő lesz belőle! — mondogatta róla Sanyi bácsi, a művezető, ha az anyja érdeklődött a fia iránt. — Ha az én fiam volna, tovább ' taníttatnám. Hadd legyen belőle mérnök. Jófejű gyerek, akarata és szorgalma is megvan hozzá.

Büszke voi{; kisebbik fiára az asszony, csakúgy, mint a nagyob- bikra, a Gyulára, aki apja szakmáját örökölve mintaasztalos lett. Jó anyaként mindkét fiát szerette, a kisebbik azonban valahogy mégis közelebb állt a szívéhez. Talán nem csak azért, mert az anyai ösztön, mint általában a nőknél, a kisebb, a védtelenebbnek vélt gyerekét szerette jobban, hanem azért is, a Laci sorsába ő már jobban beleszólhatott, mint a nagyobbikéba. Meg aztán az már nős, megtalálta a maga asszonyát, nem kellett vele törődni. A Laciká viszont még szinte elvárta a babusgatást, az anyai dédelgetést. S valahogy ő maga is úgy érezte, ez a fia jobban húz hozzá, mint a másik. Legalábbis ő így vélte. Hiszen a tárgyaláson is, mikor tudomásukra hozták a döntést, hogy a válás után az apjánál marad, együtt könnyeztek. Igazi gyerekhűséggel ígérte, hogy történjék bármi, sosem fogja az anyját megtagadni. Még azt is ígérte, hogy a bírósági határozat ellenére hozzá költözik. De

ebből semmi sem lett. Nem tudott az apjával megküzdeni. Megszökni meg nem akart, mert hogy még kiskorú lévén, úgyis visszavitetné, és abból csak kellemetlenség származna. Inkább eltűrte, hogy az apja, ha csak szerét ejtheti, szapulja előtte az anyját. Ezt onnan tudta, hogy a Laci gyerek mindent elmondott neki ezekről a beszélgetésekről. S talán azért nem volt különösebb hatásuk, mert ő, az anyja, mindig türelemre intette, mondván, úgysem lesz attól nekem különösebb bajom, bántódósom, te csak hallgasd meg, de ne vitatkozz az apáddal. Az nekem sem tenne jót, még azt mondaná, hogy félrevezetlek, magamhoz akarlak édesgetni.

Ezért, hogy a vád ne érje, csak meghallgatta a fia panaszait, de megjegyzéseket nem fűzött hozzájuk, pedig sok mindent mondhatott volna. Mert hát mi tett ő tulajdonképpen? ... Semmi olyat, amit más asz- szony is meg nem tett volna az ő helyében ..., hogy elvált.

Tulajdonképpen ma sem értem, hogyan bírtam ki mellette, húsz évig ... Hiszen nem hogy nő, asz- szony nem lehetett mellette, de emberszámba sem vették az anyósával ..., villant át benne az összegezés.

Mikor négy évvel ezelőtt elkezdték a három szoba, összkomfortos családi ház építését, azt hitte, változtathat a sorsán, mert az anyósa elkerült mellőle. De hiába volt minden fáradozása, az anyja hatása alól sem tudta kivonni a férjét, és másként sem tudta megváltoztatni, ö ennek ellenére hűségesen még ezután is kitartott mellette, s talán végig kitart, ha nem jön közbe egy kis félreértés, amely döntő változást hozott.

Az történt ugyanis, hogy valahogy emberibb kapcsolatba került Sümegi Jánossal, aki öntősegédként dolgozott a brigádban, és özvegy ember lévén, körülötte sündörgött, ha csak

tehette. Eleinte visszautasította még a közeledését is. Nem csak azért, hogy a műhely szájára ne kerüljön, hanem, mert asszonyi hűsége, önmaga ítélete sem engedte, hogy ezt tegye. Később azonban egyre szívesebben eltársalgott vele. Jólesett neki, hogy emberközelbe került valakivel, hogy gondolatokat cserélhet, meghallgatják. De a brigád nélkül Jancsival sem ment sehová sem. Csak ahová a többiek is velük mentek, moziba, színházba, múzeumokba, kirándulni. Még azt sem engedte meg, hogy a férfi olykor-olykor kikísérje az állomásra.

Mégis, ennek az ártatlan kapcsolatnak a híre is eljutott a férje fülébe, aki aztán elefántot csinált a bolhából. Talán még örült is annak, hogy így alakult: végre ürügyet talált arra, hogy megszabadulhasson tőle. Ne csak a közösen szerzett dolgoktól fossza meg, de becsületétől is. Mert a műhelyben is akadtak jóakarók, akik többet tudtak a dolgokról, mint ő maga, akivel az események történtek. Hiszen a tanú is innen jött a műhelyből, a Nehuda, aki egy fröccsért az anyját is eladná ... Aztán megtörtént a kenyértörés. Ö pedig hagyta, hadd legyen minden úgy, ahogy a férje akarja, hiszen kettőjük kapcsolatából már úgysem lesz egészséges kapcsolat, még látszatra sem. A közösen szerzett dolgok, a ház is inkább vesz- szen, csak legyen vége már ennek az életnek. Ha egészsége engedi, megszerez ő mindent magának egyedül is. A gyerekeiről pedig úgy vélekedett, azokat úgysem vehetik el tőle, azt nem lehet elvenni..., azt csak a halál veheti el, ember nem... gondolta.

Mert a válás ellenére is Lacika minden nap át-átszökött hozzá, ha csak szerét tehette. S itt, a gyárban pedig minden nap találkozhattak. Sőt, ha délutános volt, a fia sokszor vele maradt, este hétig is. Vállalta a felelősségre vonást, a szidalmat.

Lacika minden gondját-baját elmesélte neki. Sokszor alig tudtak elszakadni egymástól, annyi mondanivalójuk akadt.

A válás után kezdtek tulajdonképpen úgy összemelegedni, ahogy ő mindig is szerette volna. Annyira azonban még mindig nem jutottak, hogy mindent elmondjon a fiának az apjáról, a válás okairól, hogy tisztábban lásson a gyerek. Nem magát akarta volna mentegetni, csak a fiának akart segíteni, ezzel is köny- nyebben igazodhasson el a világ dolgaiban.

... és most minden hiába... Két hét elegendő volt arra, hogy ezt a fiamat is elidegenítsék tőlem ... Nem kellett volna elmenni a Balatonhoz a brigáddal.... még ha életemben először is mehettem, akkor sem... Mi mindent beszélhettek rólam szegény fiamnak ez idő alatt, hiszen Jancsi is velünk volt... Pedig ha tudná ... így ellenem fordult... Féltem tőle, de bíztam Lacikában... El kellett volna mondanom neki mindent, mielőtt elmentem, hiszen már embernyi ember, megértette volna... De mindig megfelelőbb alkalomra vártam, meg arra, hogy majd ő érdeklődik a miértek után... mert én még így, elváltán sem akartam az apja ellen hangolni őt. Mégiscsak az apja ... Nem találtam becsületesnek ... És most megelőztek... Nem hallgattam az anyámra sem, aki mindig mondogatta, „elveszik tőled a fiadat, meglásd!”... Ök többen vannak, mármint a férje rokonai, és mindenre képesek ellened ... Anyámnak lett igaza ... Hiszen már a köszönésemet 6em fogadja ..., és úgy itthagyott, hogy vissza sem nézett ...

Míg ezt átgondolta, zaklatottságában észre sem vette, hogyan került ki a villanyszerelő műhelyből. Még az öntödében is úgy lépkedett az öntőszekrények sorfalai között, mintha vak lenne és vezetnék. Csupán a megszokottság, a beidegződés vezette el az öltözőszekrényéig. S csak ott vette észre, hogy még mindig kezében szorongatja azt a két pi- rosbélű körtét, amely a kipakolásná’ utoljára a kezében maradt.