Pest Megyi Hírlap, 1975. november (19. évfolyam, 257-281. szám)
1975-11-02 / 258. szám
1975. NOVEMBER 2., VASÁRNAP Hazafelé Tavaszy Noémi metszete BORBÉLY TIBOR: Kocsma. Költő. Agglegény. Szeneslegény az agglegény, kit kocsma pultja támogat, aki hasznos e világon, de csak fröccse poharának csorba, pengeélű széle csókolja este vissza szájon. Az ágyba önmagát viszi. Hideg az álma, szénsötét, mégis meleget tartogat annak aki sorára vár, s aki meg önmaga nyája, terelő pulikutyája. Melléje ér az érkező, szembenézve köszönti rá habzó sörrel telt poharát. Bor és sör. Nem koccintanak. Szó járja a lélek utat. Ketten egymástól értik ők: szeneslegényben hófehér, s társat keres a gondolat. 43 Mert negyvenhárom éve éget ez a nem láz, csak három tizednyi hőemelkedés, szorozva most már ennyi évvel, érthető, belőlem évtizednyi többlet ég el, s mert dolga rendje, amiből felépül: végső melegét is annak adja végül. A tanyai éjszaka errefelé, a homokvilágban persze már nem oly fekete szörnyeteg, mint hajdanában, A tanyákban vakítóan zöld fényű, higanygőzlámpák égnek a gang előtt, az istállók homlokán. Éjszakára sem oltják, le őket. Legnagyobb ragyogással a szövetkezeti major lámpafűzére ég, ez szinte már hivalkodás. A házakat vén eperfák, öreg akácok sora öleli a sötétben. A lombsátrak közül ezer ágra özönlik a fénysugár. Messziről furcsa boglyaóriásoknak tűnnek, mintha minden száluk aranyból volna, vagy legalább, is égne. Ezek a fényboglyák persze kissé távol esnek egymástól, közéljük nehezül a sötét. Rozs- nyainak azonban nem a sötét volt a nehéz, hanem a szíve. Tanyai ember volt világ életében, híres pásztorivadék. Szép lovakkal járó gazda, akit úgyszintén megsüvegeltek a vének, mint a fiatalok. Fölöttébb tekintélyes embernek számított a termelőszövetkezetben is, amíg dolgozott. De már három éve múlott annak, hogy elengedték, mert odaért az idő; nyugdíjat hozott a postás. Egyébként nem idevaló születésű. Egy másik nem is mesz- szl, nem is nagyon közeli tanyavilágból költözött ide. Tavaly ősszel azután, hogy tisztességgel meggyászolta asszonyát, lánya, fia felnevelő anyját, hogy végképp elment az étvágya a keserű kenyértől, amit tulajdon házában kapott a lányától. TTgy jött, ahogy most itten ^ baktat az éjszakában, rövid kötélen vezet egy birkát. Az a birka kíséri most is. Ezt hozta, ezt viszi el most is. Akkor éjjel, amikor elszökött hazulról, reggelre hült helyét találták a lacikonyhában, ha ugyan keresték. Előbb fedezték fel a birka hiányát, azután az öreg emberét. Vera — a lánya •— ekképpen vont következtetést a dolgok összefüggéseiből: — Elette a fene a kurvájához. Jobb is így. Akkor szökött a saját házából, most meg elkergették. Pedig szép, derűs öreg napok voltak azok, amelyeket özvegy Barkóczi Lajosnéval töltött. Ezért érezte, ami történt, az több, mint szerencsétlenség. Senki nem látta, mikor jött, hogyan érkezett meg hozzá Rozsnyai Tamás, mert már mondtam, hogy éjjel jött azzal a birkával, amelyik követte most is valahová, nehéz órájában. Elhaladt a nagykapu előtt, de nem tudott befordulni. Elérkezett a kettes kapuhoz, a CSEPI JÓZSEF: A boldogság kísérteié Az egCSZ egy semmiséggel kezdődött. Irina, a feleségem azt kérdezte: — Nem tudod véletlenül, hol van a rúzsom? Gondolkoztam, aztán ezt mondtam: — Véletlenül tudom: keresd a frizsiderben. A rúzs ott volt. Másodjára, amikor feleségem már az egész lakást felforgatva azt kérdezte, hogy nem láttam-e a vasalót, gondolkozás nélkül válaszoltam: a lisztesdobozban. És ott volt. A mosdószappan hollétét is pontosan meghatároztam, mert miután nejem halk sikkanások közepette kihalászta a kompótból — odajött hozzám, mélyen a szemembe nézett és titokzatosan súgta: — Kolja drágám, már néhány hónapja együtt élünk, de még csak most jöttem rá, hogy te gondolatolvasó vagy. Elszörnyedve tiltakoztam: — Isten ments! Soha többé nem teszem! — Már miért ne tennéd? Hisz ez nagyszerű dolog! Ezzel a képességgel még híres ember is lehetsz. Próbáljuk csak ki! Csukd be a szemed! Ügy ... Nagyszerű... És most moréid meg, hol a mozijegyünk, amit, ha jól emlékszem, az asztalra tettem. Erősen koncentráltam, éreztem a láthatatlan impulzushullámok irányát, amelyek a következő szavak eldadogá- sára inspiráltak: — Szerintem a szemetes vödörben kell lennie... Odaugrottunk a vödörhöz, felkavartuk a szemetet, s mit ad az ég! A mozijegy ott volt. EDUARD JE VDOKIMO V: Telepátia Látnoki adottságomnak egykettőre híre ment. Jöttek a szomszédok, a rokonok. A szomszédoknak megmondtam, hogy csemetéjük, hol, kinek a kertjében dézsmálja az almát, a rokonoknak: férjhez megy-e hamarosan a leányuk vagy sem. Mondanom sem kell, hogy otthon minden szabad időmet telepátikus képességem fejlesztésére fordítottam. Feleségem feledékenysége révén erre minden gyakorlati lehetőségem megadatott. Már kezdtem híres lenni. Felismertek az utcán, a villamoson. Amikor egy öregasszony azt kérdezte tőlem, hogy van-e élet más bolygókon, már határozottan tudtam: a dicsőség glóriája rövidesen fejem körül lebeg majd. Ismerőseim már ujjal mutogattak rám, a szomszéd gyerekek kövekkel dobáltak. Hiába, a népszerűségért az embernek meg kell szenvedni. LátnoksájjOffl ugyan egyre jobban ki- teljesedett, de jövőim körvonalai még a homályban maradtak. Rendesen eljártam a munkahelyemre — afféle hétköznapi kishivatalnokként, mígnem ott is rájöttek képességeimre. — Mit nem adnék érte, ha tudnám, mikor jönnek az ellenőrök —, mondta a főraktáros. — Hamarosan — mondtam. És jöttek is. Később telefonon azt kérdezték tőlem, hogy hol a főnököm. Megmondtam: halászik. Valóban halászott — munkaidőben. Ez, úgy látszik, nagyon felcsigázta főnököm érdeklődését, mert másnap már hivatott. — Ide figyelj, te látnok elvtáns... Azt mondják, élőre tudsz mindent... — Azt mondják ... — Rendben van. Mivel kínálhatlak meg? — Konyakkal. Három csillagossal, amit a széfben tartasz... — Ördögöd van! És azt is megmondanád, miért hivatnak a fejesek? — Gondolom, azért, hogy leváltsanak. A főnököm elfehéredett és sürgős tennivalóira hivatkozva elköszönt. Néhány nappal később, kiküldetéséből visszatérvén újra hivatott. — Üdvözöllek, te gondolatolvasó — mondta és elterpeszkedett a fotelban. — Egy jó újsággal szolgálhatok — folytatta —, fontos értekezleten voltam ... Egyes kartársak menesztéséről döntöttünk ... Fogd csak, dobott elém egy papírt. Olvasni kezdtem, s éreztem, az arcomra fokról fokra kiül az öröm, mert a papír tartalmából rájöttem, hogy normális ember vagyok, azaz egyáltalán nem értek- a telepátiához. És ez szóról szóra igaz is, hisz halvány gőzöm sem volt arról, hogy — amint a papír iga- zoita — létszámcsökkentés miatt elbocsátanak munkahelyemről. Baralé Rozália fordítása meg valami rozzant szőlősajtoló miatt támadt közöttük az életre szóló harag. Most mégis nagyon fájt a régi igazság, hogy az alma nem esik messze a fájától. E pillanatban még csak gyűlölni sem tudták Verát és Margitot, akik ezt az ördögi cselt kifőzték gonosz fejük fazekában. Vera, a lánya, Margit pedig a menye volt Rozsnyai Tamásnak. Ilykép- pen öreg Pirossal is közeli rokonságban álltak. — Bűnös a hatóság is —', motyogott a vénasszony, pedig jól tudta, hogy a tanács miért adhatta meg halott ángya ki- hantolási engedélyét, hiszen az új sírfelirat ez idő szerint is érvényes volt. Itt nyugszik Rozsnyai Tamás és felesége, s a törvény előtt még az a másik asszony a felesége. ■plő asszony előre megvetett 'Lj temetői ágyába fektettek egy halott asszonyt. Miért tették ezt? — ejtette fejét az asztalra, sírva az öregember. Mert azt gondolták, hogy Mariskára íratom a tanyát. El akartak szakítani tőle, pedig jó volt vele élni, mert mi jók voltunk egymáshoz. A saját gyerekeim vették el életem utolsó örömét. Hát miért bánt engem az isten, mivel bántottam én őt, hogy ennyire haragszik? — Eltiltották tőlem a kis unokámat is. Mert én akkor azért szöktem el otthonról — vallott tovább az öregasszonynak —, még azt sem engedték, hogy megsimogassam az unokáim fejét.,., hogy tüdőbajos vagyok. Pedig én régen meggyógyultam. Mondták az orvosok is, semmi bajom nincs - már, csak vigyázzak. Ha beteg lennék, az orvosok is mondták voln.a, hogy kerüljem a kisgyerekeket. De azok nem mondtak ilyet. A hír a furcsa temetésről, ami odabent a faluban történt, napok óta kószált már a vidéken, tán Mariska is hallotta, de nem hitte el. Reggel piacra indult, mindent eladott már, amikor valaki újságolta neki; " hogy ha nem tudná, lakója van az új sírkertnek. Kétségbeesett, rohant a temetőbe, ott találta a kőfaragót, épp befejezte a vésést. Szép, arany betűvel felírta az első asz- szony nevét. — Azt hitte, hogy titokban én akartam így. Estére ért haza a faluból, sírt és veszekedett, azt mondta, hogy gazember vagyok, hogy hazugság volt minden szavam, hogy ővele „házasítottam ki” az első feleségemet, hogy takarodjak a tanyából. Mert énnekem nem volt pénzem, mikor hozzája menteim, az övéből építettük azt a sírt.... Később Piros ágyat vetett a sirdogáló öregnek, aki már csak azt mondogatta szüntelen — elrepült hát,' elrepült a madár, öreg napjai boldogságának fehér galambjára gondolt tán, amelyet megfogott, megfojtott, boldogságának go- ' nősz kísértete. Felkelt a kísértet a régi világ temetői csendjéből, visszajött mégegyszer kárt tenni az új világban. I.'J úganygőzlámpák égnek mindenfelé, autók fénykévéi pásztázzák éjjel a tanyai utakat, s a rossz szellem mégis vissza-vissza tér. Pedig a babonás, öreg tanyaiak hite szerint a gonosz kísértetek csak sötétben járnak. PARDI ANNA: Ósz Bizonytalan boldogságot ölelt magához a kert, elereszti hát most színeit, virágait. Nagy körökben, nagy közökben, s kis visszhanggal száll a szél az örökké tűnő, s jövő alkony felett. Szimbolista árnyak nőnek. Szemedfénye is már szürkület. ősz és vonatfütty. Ellentét és egyértelműség száll a kertben valami bizonyossághoz egyre közelébb. sertéstelep bejáratához és ott megállt A birka nagy meleg szemei ragyogóan verték vissza a kapulámpa fényét, ugatni kezdtek a kutyák. Ettől megrémült az állat, húzta minden erejével a gazdáját. Jó órás járás még ide a nén- je háza. Nénjének, Rozsnyai Piroskának jó ötven éve, hogy itt kötötték be a fejét, özvegy már ő is. Maga Rozsnyai Tamás nem emlékszik már: pontosan mióta van közöttük harag. Valamikor apjuk halálos ágyánál osztozkodás okán kaptak össze. Ügyvédhez, bíróhoz jutottak, s végül örökre megtagadták egymást. Nem jött el annak idején a sógora temetésére sem, jószerével nem is hívták. S most mégis hozzája megy, Piroskához, mert nincs lelkének hova mennie. 1Y| egállt az ökölnyi lakattal bezárt kertkapu előtt. A birka fénylő szemei dühös haragra gerjesztették Kurázsi és a Zsandárt, alig hallatszott az ugatástól a sötétben az öregember hangja. — Eresszél be néném, én vagyok a Tamás. Gyere ki Pi. ros, én jöttem hozzád, az öcséd. Nagysokára kinyílott a gangajtó, fehér pendelyben, fekete nagykendővel a fején, pillogó, lobogó karmos cilinderű viharlámpával a kezében állt a ház előtt a vénasszony. Megismerte az öccse hangját, a sok év távolából is, de azért még többször kiszólt a kapu felé. — Te vagy az Tamás? Te kísérted az istent ilyenkor? — S amint megbizonyosodott a váratlan vendég kilétéről, csoszogó léptekkel — sarkában a maga mellé szólított kutyákkal — elindult a kertajtó felé. Álltak egymás előtt, közöttük a léckapu. Esőcseppek görögtek lefelé a két ráncos, öreg ábrázatról... Dehogy is eső, igazi forró könnyek voltak azok. Az öregasszony belül, amaz kívül a kapura borulva zokogott, nem tudtak szóhoz jutni a különös találkozás első perceiben. Csak azt érezték, amit konok, nehéz életükben sosem éreztek, hogy jó sírni. A könnyek megoldják a testvérharag, a testvérbosszú kemény sziklaköveit is. . — Hát elkergetett a kurva — így kérdezte öccsét nagysokára. 'T’udta, hogy Barkócziné nem volt hites felesége öccsének, csak úgy összeálltak. Itt pedig ősi hagyomány tartja, lehet fiatalasszony vagy öreg, egyre megy, ha nem mentek pap elé a férfival, akkor nem felesége... — Eljöttem tőle, mert el kellett jönni. — Az új sírkert miatt tán? — mert az esetet az öreg Piros is hallotta már. — Azért, éppen amiatt. Azért, mert az a másik, rég halott asszony — az első Rozsnyai Tamásné felkelt az öreg temető sírjából —, mert felkeltették —, és átköltözött az új temető, új fehér-fekete márvá- nyos sírkertjének a lakatlan kövei alá. Ezt a fehérgalambos, fekete vaskereszten ragyogó alumínium krisztussal díszített, vagyonba került síremléket a nyáron építették, messze ide, bent a falu új temetőjében. Ezt írták a fekete márványra : „Itt nyugszik Rozsnyai Tamás és felesége”, mert szándékuk volt, nagyon is erős szándékuk, hogy késői, már majdnem végzetesen késői szerelmüket —, mert megszerették egymást —, ember és isten előtt is törvényre viszik. S akkor özv. Barkóczi Lajosné, született Horváth Mária nem lesz többé senki kurvája, hanem Rozsnyai Tamásné lesz. Így akart ő a nagy ítélőszék elé állni, csak még el kellett rendezni egy és más dolgot az életükben. Most, szüret után akarták megtartani az esküvőt ... Öreg Piros a kormos lámpa fényénél sokáig matatott a rozsdás lakaton, végre kinyitotta. Öccse előre terelte a birkát, s most már ketten húzták a rémült állatot a rég lakatlan lóistálló felé.. Előbb a birka, s aztán a gazdája került fedél alá. A kiskonyhában, ahol az öregasszony félig kihűlt, dunnás ágya állt, leültek a kecskelábú nagy időt szogált asztal mögé; szemben egymással. Lehajtott fejjel ültek, tenyerükkel simogatták széjjel még mindig tolakodó könnyeiket. Életükben, talán most először éreztek harag helyett szégyent. — Pedig annak az asszonynak — öreg Piros most először emlékezett tisztes szóval Bar- kóczinéra —, igaza volt, hogy az élőnek élő, a holtnak holt a párja. — Tovább nem folytatta, mert majdnem kimondta, hogy dehát mi sem voltunk jobbak, mint a gyerekeink. Most emlékezett rá, hogy valamikor pár rossz boroshordó,
