Pest Megyi Hírlap, 1975. november (19. évfolyam, 257-281. szám)
1975-11-16 / 269. szám
1 1975. NOVEMBER 16., VASÄRNAP Engem egyszer már magához szólított a halál, de fityiszt mutattam neki. Jól megvagyok én vele, eszem ágában sincs haragudni rá, de jobban érzem magam itt, közte, tek. Hogy gyakran gondolok-e rá? Nem mondhatom. Már csak hébe-hóba jön elő nekem. De ha igen, akkor sem olyan szörnyű, mint vélnéd, sőt szinte közömbös már. Megúsztam, túléltem, itt vagyok, kész. De ha meghaltam volna. annak sincs jelentősége, hiszen nem éreztem semmit, de semmit, akárcsak az a tizenkilenc utastársam, aki azóta szerves részévé vált az anyaföldnek. Ha nem tértem volna magamhoz, simán, a legcsekélyebb fájdalom nélkül vonultam völ. na ki ebből a jóképű világból, csak az asszonynak, meg a gyerekeknek lett volna fenemód rossz. Talán tapasztaltabb vagyok sokaknál azzal, hogy megfordultam a halál házatá- ján, — ennyi az egész. De Igazán, cseppet sem volt félelme, tes. Sokan azért félnek tőle, mert azt képzelik, hogy borzalmakat és isten tudja mekkora kínokat kell kiállni a végső pillanatokban. Pedig tévednek. A halál könnyedén, szinte játékosan jön felénk, s esze ágában sincs meggyötörni az embert. Ahogyan a születésemre, úgy a halálomra sem emlékezhetem, tehát újra csak azt hangsúlyozhatom, hogy semmit nem jelent számomra. F NAGY ISTVÁN: ÖRVÖS LAJOS: C oha nem vadásztam kalandra. Vagy észre sem vettem, ha kinálkozott, vagy csendben kitértem előle. Persze, mikor Párizs felé fut a gyorsvonat, s az ember idegen országokon rohan át, az mégis más. Mindenki tudja, hogy milyen természetes a világban a kaland, milyen természetesek az emberek, néha egy férfias tekintet is megbabonáz már egy nőt. Egy Olyan világosbarna hajú, sötétkék kötött szoknyás, sárga-sötétkék pólóin- ges, halványpiros szájú fiatal nőt, aki hajnali két óra tájban szállt fel Strasbourgban a gyorsvonatra, egyik kezében fekete, borjúbőr retiküljével, másikban meg kockás, szö- vethuzatú bőröndjével, épp abba a couchette- be, ahol az én heverőm is lapult, és ahol Salzburg óta olyan jól aludtam, hogy már nem is volt kedvem újra elszenderedni. Megborotválkoztam hát, s cigarettázva néztem a folyosó ablakán át a kivilágított pályaudvart. A villanyfénynél is jól láttam sima bőrét, amelyről olyan frisseség áradt, mintha nem is egy városból jött volna, hanem a mező közepéről, formás testével és hosszú lábaival. Olyan kisfiúnak éreztem magam hirtelen, mintha még most is csak ösztöndíjas egyetemi hallgató volnék, nem pedig háromhetes párizsi tanulmányútra mennék. A mikor nézni kezdte a fülkeszámokat,nem is az jutott eszembe, hogy most franciául beszélhetek, hanem az, hogy segítségére legyek megtalálni a fülkéjét, a fekvőhelyét, s hogy szép vagy csúnya, már el is felejtettem. Hiszen mondom, látására kisfiúvá változtam vissza, s a kisfiúk még nem azért segítenek, mert olyan izgatóan szép, akinek segíthetnek. — Pardon, Mademoiselle, quel numéro vous cherchez? — kérdeztem tőle, vagyis, hogy milyen számot keres. Sötét szemével kicsit zavartan nézett rám, afféle kislányosan ő is, és azt mondta magyarul: — Nem' értem, uram, amit mond... Majd elhűltem a csodálkozástól, mert nemcsak, hogy magyarul beszélt, de olyan ízesen, ahogy alföldi falvakban hallottam. És elnevettem magam. — Hát hogy lehet az, mikor én jól értem magát? Kiejtette kezéből kockás bőröndjét a meglepetéstől és sokáig bámult rám. — Maga tud magyaruL? — Egy kicsit a foglakozásom is — feleltem titokzatosan. — És itt él? — Három hétig. És maga? — Én turista vagyok. Egy alföldi faluból. Most én néztem őt hosszasabban. Talán kitalálta gondolatomat, mert csendesen hozzátette : — Édesapám primőrkertész. Nem panaszkodhatunk. 1%/| egértettem. Arra céloz, hogy sem öltözé- ke, sem pedig ez a turistaút nem jelent anyagi megerőltetést számukra. A sors véletlenje folytán az én fülkémbe szólt a jegye, a velem átellenben levő fekhelyre. Amikor elhelyezte bőröndjét, s kicsit be- kölnizte magát, megkérdeztem, hogy nem iszik-e egy feketét. — Hoztam magammal, termoszban — mondtam neki. — Még egyetemista koromban megszoktam, hogy ilyesmire ne költsék. S már csavartam is le a termosz kupakját, és öntöttem a forró kávéból. — Jaj, de jólesett! — csettintett a szájával. — Maga nem iszik? — De, én is. — Majd kimosom a poharat. — Csak azt ne! — kértem nevetve. / Idegenek Tanulmányútra jöttem. Furcsán mosolygott, úgy, az ablakon túlra. Vajon mi járhat az eszében? Éppoly titokzatos és ugyanakkor természetes volt, mint egy francia lány, akivel most beszélek életemben először. TVekem is nagyon jólesett a kávé. Így éj_ nek idején, de mégis már frissen, a sötétben robogó vonaton, e különös lány mellett. Mert olyan különösen hatott rám ebben a környezetben. Ha a falujában találkozom vele egy vasárnap, elegáns, finom öltözékében, talán fel sem tűnik annyira. De itt feltűnt. Mert itt nem volt minden nő ilyen friss, ilyen elegáns a vonaton. Cigarettával kínáltam, nem dohányzott. Akkor megkérdeztem tőle, mire kíváncsi Párizsban, mit szeretne látni. — Párizst — felelte. — A világot — Mindenütt világ van. — Igen, de a világ sem egyforma. Az emberek sem egyformák. Egyik ilyen, másik olyan. Igaz, a férfiak közt elég sok az egyforma. Nem kérdeztem tovább, talán valami rossz emléket bolygattam volna meg vele. Elhallgattam. S ez a hallgatás megnyugtatta. Szinte tetszett neki. Homloka újra kisimult, és alig észrevehetően mosolygott is már. —■ Azért le szeretnék feküdni — szólalt meg egyszer csak—, még nagyon korai az idő, és teljesen pihenten szeretnék érkezni. Bementünk a fülkébe. A többiek aludtak, sötét volt odabent. Kinyitotta a bőröndjét, legfelülről vette ki gondosan összehajtogatott pizsamáját. Én csak ültem a heverőm szélén, és olyan sejtelmesen láttam, inkább hallottam, amikor lehúzta ruháját és felöltötte úgy, a kombinéra a pizsamáját. /"kdahaza aligha tette volna meg ezt egy idegen férfi jelenlétében, de itt nagyvilágibban akárt viselkedni, mert itt a nagyvilágban volt, amellyel szemben nagy-nagy bizalmat érezhetett. Talán azt várja, hogy fogjam meg a kezét. Vagy üljék át az Ő ágya szélére, és simogassam meg a nyakát?... Lehetséges, de inkább azt hiszem, hogy csak próbára akar tenni. Hogyan viselkedek majd? Legalábbis én így éreztem. És őszintén szólva, nem is lett volna bátorságom hozzá, hogy megfogjam a kezét, nemhogy az ágya szélére üljek. Nem mertem volna. Egy idegen nőnek csak úgy megfogni a kezét, odahajolni hozzá, csak azért, mert ugyanabból az országból jövünk, csak azért, mert ő egy alföldi faluban lakik. Nem. Annál inkább nem. És néztem, néztem őt, és ő érezte, hogy nézem. Egész addig, amíg meg nem indult a derengés, s kezdett kivilágosodni a teste. Akkor kiment a toi- lette-fülkébe, megmosdott, és újra frissen, boldog ragyogással az arcán visszajött. Én ott álltam a folyosón, és kihoztam a termoszt. — Tölthetek egy pohárka feketét? — Kérek. Megittunk egy-egy pohárkával, s rágyújtottam. — Csodálatos éjszaka volt — suttogta —, néztem á felvillanó fényeket. — Igen, nagyon-nagyon szép volt... — és hozzátettem: —, én is azokat néztem... Ü gy mosolygott rám, félig kinyílt ajakkal, amit nehéz elfelejteni. Talán nem voltunk e téren olyan rutinosak, mint általában, ő a nagy élettapasztalatával, én pedig a nagy tudományommal. Talán azt hitte, hogy most megismerte az igazi Párizst, én ■ meg kicsit azt, hogy megismertem az igazi alföldi lányt. Mindkét világ tetszett nekünk. És izgatott minket. Fityiszt a halálnak A katasztrófa előtt és azóta is álmodtam mindenféle rémítő dolgokat, sziszegő mér. geskígyók kergettek, feneketlen sötét mélységbe zuhantam, olyan víziók gyötörtek, hogy beleizzadtam a rettegésbe, s mikor fölébredtem, azt éreztem, hogy a halál akart karon- fogni. Most már tudom: az álomhalál nem olyan, mint az igazi. Kegyetlenül nyomasztó érzést támaszt ugyan, meggyötör, ahogyan csak tud, de elég csak arra gondolni, hogy eh, csúf álom ez az egész és máris szabadulni lehet tőle. A valóságos halál azonban, amely az ébren levő ember után_ nyúl, egészen más természetű. Olyan mentőangyalféle, akiről azt tartják, hogy puha kötényébe ejti a fölbukókat. Ügy, mint fiatal anyám, aki leguggolt tőlem néhány méternyire, és biztatott: szaladj kicsim az ölembe! Ha van teljesebb biztonság az anyaölnél, úgy csak a sze- lid, a jóságos halál karja lehet az. Más a betegség is, nézetem szerint. Némelyik közülük, a makacsabb, az alattomosabb fajta — hallom — keserves kínokkal jár. Mondják, ilyen a rákkór is, amely végső stádiumában már szinte elviselhetetlen. De a nyavalyák legszelídebbje is ezerszer gonoszabb a halálnál, amely mintha csupán csak azért létezne, hogy megváltsa a hitvány éle. tű szenvedőket, visszaadva porhüvelyüket az örök természetnek. Olvastam valahol, alighanem Bessenyei György műveiben, hogy az emberfia hamva a földdel elkeveredve ki fog zöldülni, és füvet ad a juhoknak, amelyeknek tejével, húsával emberek élnek. Ha azon, a tizenöt évvel ezelőtti nyári napon meg nem gondolom, hogy mégiscsak jobb lesz még élni egyelőre, akkor belőlem is friss életek fakadtak volna azóta. Nem tudom, ki hogyan látja, számomra egészen megnyugtató annak a tudata, hogy végleges elmúlásommal nem foszlok semmivé, hanem fontos összetevője leszek a diadalmas életnek. Sokan nem mernek a ha. Iáiról beszélni se, mert babonásak, azt hiszik, akkor megjelenik. Minek az ördögöt falra festeni? — így. Egyszer a vén császár, Hailé Szelasszié csúnyán legorombítóíta azt a jó. pofa olasz újságírónőt, aki megkérdezte tőle, hogy gondolt-e már a halálra. Nem értjük a kérdést — reagált az ilyenektől megszokott fejedelmi többesben. Pedig neki már értenie kellett volna. A halál, mint a gondos ápoló, nem megy messzire a legyengült szervezettől, s iparkodik segíteni rajta. Az egészséges életre korántsem ügyel annyira, s mihelyt látja, hogy nincs rá szükség, megy a jobban rászo. rultak hóna alá nyúlni. Amit eddig mondtam, a magam megmaradásával bizonyítom. Nyolcvanassal robogott velünk a busz azon a gyorsjáratúnak nevezett repülőtéri betonon. Jobb kézről akácerdő, bal oldalon vasúti vágányok. Ügy tudom — utólag értesültem erről is, mint a halottak számáról —, negyven- ketten voltunk, ki Szegedre, ki Pécsre igyekezett, az akkor még kifizetődő belföldi járatokkal. Látom magam előtt: fogom a hátsó följárónál levő pénztár merevítő fémrúdját, előttem az ülések mind foglaltak, mögöttem többen állnak a busz topogó részében. Jól elém világlik, kellemes érzés bizser- getett, mert eszembe jutott a táskámban levő szoknyának való, amellyel a feleségemet akartam meglepni. Finom kelme volt, akkortájt még nehezen lehetett hozzájutni, örültem neki nagyon. Azt hiszem, még hangtalanul fütyörésztem is, olyan igazi elégedett állapotban voltam. Előttem csak egyetlen utas állt. aki egyszer- csak ilyesmit kezdett dünnyög- ni: nézzék már az ürgét, még árokba visz bennünket. Megállapítottam, hogy a fölüljáró hídon vagyunk, és a kerék csakugyan súrolja a gyalogjárda peremét. Ebben a pillanatban azonban átvágódtunk az ellenkező oldalra és szálltunk, mint a madár Működő agyam utoljára még két éles fölvételt készített számomra. Az egyik: a vaskorlát úgy Äyilik-mällik szét előttünk minffa puha kötélből, vagy selyempapírból lett volna. A másik: bizonyosra vettem, hogy a hídról földet érve tovább sik- lunk majd simán és könnyedén Ferihegyre. Szorongásnak, ijedelemnek a leghalványabb árnyéka sem vetődött rám. Nem volt rá idő. Inkább meg- könny ebültem, súlytalanná váltam egy icipici mámor közepette. Voltaképpen, ekkor léptem át a lét és a nemlét küszöbét. Attól a minimumtól kezdve, hogy a belémszerelt képmagnó nem rögzítette a történteket — akárhogy is veszem —, a saját énem szempontjából megszűntem létezni. Én mitsem tudtam arról, hogy bennem a sejtek, a zsigerek, a véredények, a csontok mekkora károsodást szenvedtek, és vissza- fordulhatok-e a tökéletes puha csönd és sötétség zónájából. Mindenesetre erősen akarhattam, mert nem tetszett nekem odaát az a kerekded semmi. Amikor magamhoz tértem és fölnyílt szemem hasadékán át rámnevetett a napsugaras élet, rögtön a szoknyának való jutott az eszembe. Valószínűleg azért, mert kopácsoltak a tetőn és bőröndök szálldos- tak, cikáztak fölöttem. Féltem, nehogy lába keljen a feleségem ajándékának. Hát nem érdekes? Rajtam, mellettem emberi testek halmaza, az egyik sorstársamról futtában megállapítottam, hogy hason fekszik, és fölfelé mered a szeme, mégis az volt az első szavam: A táskákra tessenek vigyázni! Emelni akartam a jobb kezem, kicsit furcsálltám, hogy nem engedelmeskedik, aztán ráhagytam. Jó érzéssel töltött el az a meggyőződés, hogy élek, fájdalmam semmi, ennél tovább azonban nem jutottam. Eszméletlenül dughattak a mentőkocsiba. Útközben tértem magamhoz ismét, hogy attól kezdve mindig észnél legyek. A Kol- tóiba vittek, valami alagsorféle helyiségben hevertettek egy tolókocsin, és örültem, hogy szaiadoznak körülöttem. Egy fiatalember jött oda, hogy tudna-e valamit segíteni. Megkértem, telefonáljon a nővéremnek. A fiú jobb kezéről hiányoztak az ujjak, a maradék tenyere olyan volt, mint egy bunkó, s kíváncsi voltam, hogyan tud így telefonálni. Ott állt egy fülke, bement, és tárcsázott hüvelykujjának egy csekély maradványával. Hát ennek igazán szívből tudtam örülni, pedig akkor már fájni, sajogni kezdett minden tagom. Ránéztem a kezemre, hogy mi a csodáért makacskodik, ha emelni akarom, s akkor láttam, hogy a zakómon vastagon átütött á vér, alul meg csöpög elég kiadósán. Ügy éreztem, a csípőm is kificamodott, de inkább a fejem érdekelt, mivel abból is szivárgott a vér. Jöttek értem, fölvittek valahová, körülállták, és tanakodtak az orvosok. Egy cseppet sem aggasztott ez, sőt nyugtató hatással volt rám. Belül csupa zéttie és vidámság voltam, amikor végül is letakarták a fejem. Csak nem akarnak elaltatni? — érdeklődtem a legkisebb ijedelem nélkül. Nem, csak megvarrjuk kicsit a fejét — mondta egy fekete üstökű, fia. tál sebész. Aztán szép munkát csináljanak ám, mert szakmabeli vagyok ■— mondtam. Hogy-hogy? — kérdezte. Szabó a mesterségem — vágtám rá, és majdnem elnevettem magam, hogy sikerült találót füllentenem. Azt hittem, két hét múlva kiengednek. Mivel azonban a medencecsontom is összetört, s izmok, vivőerek szakadtak szét szöveteim mélyén, öt hónapig nyomtam a kórházi ágyat. Azt mondták, azért mondott le rólam a halál, mert különös életerőt és kedvet látott bennem. Még hazakerülve is fél évig hordtak kezelésre, mert a járást újra kellett tanulnom, és más műveleteket is, ami az életnek szerves tartozéka. És amikor teljesen fölépültem, akkor boldogan kijelentettem: imádom ezt a sok bajú, szépséges életet, legszívesebben soha nem válnék meg tőle. Éppen ezért, ha egy gyötrelmes, gyógyíthatatlan betegség támadna rám, a kedves, puha karú halálhoz menekülnék előle. Én már tudom, merre vezet hozzá az út. TOLDALAGI PÁL: Nem kérdelek A hegyvidék, mit nézel, visszabámul és mély értelme máris benned él. A tölgyek és a házak arra, hátul, a sziklás úton gördülő szekér, a felhők és a felhős, lusta barmok e perctől fogva halhatatlanok. A tested más és mostan más az arcod és benne többé én nem olvasok. Nem kérdelek, mert mit felelne szájad? Szelet, földomlást, záport, vagy csigát. Ha alszol, majd alusznak mind a tájak és veled együtt ébred a világ. HAJNAL GÁBOR: Noteszlap ÁRVÍZ Gömbakác kerek koronája dús-zölden fénylik szennyes víz fölött jólérzi magát neki az ad örömöt ami nekem lidérces rémület. 1945. A pusztulás a kataklizmák vámszedői fürgén nyüzsögnek étvágyukat meg nem zavarja a hullaszag. EZ A JELSZAVAD Ez a fogcsikorgató hallgatásnak s nem a daloknak ideje a visszafojtott káromkodás ideje a néma szembenézés sorsoddal s magaddal. Kibírod ezt is — ez a jelszavad. CSAK ÉJSZAKA Csak éjszaka ha felhőszakadás korbácsolja az alvó házakat és tűz kígyózik dörögve fölötted ágyad szélére ülsz s míg hallgatod az indulatok szabad áradását arcodra ül a derűs nyugalom. \
