Pest Megyi Hírlap, 1975. október (19. évfolyam, 230-256. szám)

1975-10-05 / 234. szám

1975. OKTÓBER 5., VASÁRNAP í" re» JB kMmíw 7 Cárika a kollégium avató­^ bálján ismerte meg Ru­dit. Mikor az első szünet után ismét játszani kezdett a zene­kar, akkor lépett oda hozzá Rudi. Illedelmesen meghajolt, aztán szögletes, fehér fogaival ránevetett: — Táncolni velem, cica dar­ling! — És vitte is_. Sárika egy ideig azt sem tudta, mit történik vele, de aztán mégiscsak megnyugo­dott, és fel mert nézni a fiú fekete arcába. Rudi magas, ke­rek arcú. ruganyos járású né­ger volt, aki valahol a Volta folyó partján született/ s az accrai, majd a londoni iskolák után a pesti egyetemen akar­ta megtanulni mindazt, amit egy orvosnak tudnia kell. Az anglikán lelkész ugyan ere­detileg Rudolph-nak keresztel­te, de magyarországi tartózko­dásának első napjaitól kezdve mindenki csak így hívta: Rudi. Ahogy Sárika felnézett. Ru­di szögletes fogai még na­gyobbat villantak. — Te gólya, darling? Sárkia bólintott. — Very nice gólya ..., schöne gólya — mondta a fiú, és nevetett. — Have you... ö..., van neked ... ö... vő­legény? Sárika csodálkozva nézett Vissza, aztán megrázta a fe­jét. — Akkor... yes! Holnap délután egy kicsit... randevú. Good? Azon, hogy tulajdonképpen miért xs tetszik neki a fiú, Sá­rika csak akkor kezdett gon­dolkodni, amikor már vagy két hete együtt jártak. A szén­darabként csillogó szeme volt-e olyan kedves, vagy az, hogy mindig olyan muzsikálva mondta: cica darling? Sárika nem tudta. De azért nagyon jó volt vele esténként sétál­gatni, és elmesélni neki: mi a különbség a gulya meg a konda között, s hogy miként készül az őzpörkölt vörös bor­ban. Csak egy dolog aggasztot­ta: hogyan fogja ezt az egész Rudi-ügyet a szüleinek elmon­dani? A kis falu gyógyszerész­házaspárja ugyanis elvárta, hogy egyszem lányuk minden lépéséről beszámoljon nekik. Sárika azonban — életében először — új ismerőséről egy szót sem írt. \7 issza is ütött a sors, még­’ pedig egy váratlan anyai látogatás képében. A gyógy- szerészné — ami máskor soha nem fordult elő — ezúttal hiába kereste a lányát a kollégium­ban. Szobatársai ötöltek, ha­toltak, de aztán mégiscsak be­vallották, hogy Sárika rande­vúra ment. A mama sóhajtott, majd elbúcsúzott, hogy még visszajön. Tízet sem lépett, és mit kellett megérnie? Egyszem AKÁCZ LÁSZLÓ: Rudi lánya ott duruzsolt egy feke­te fiúval a kollégium melletti ház kapujában. — Te jóisten, egy néger! Sárika sírva fakadt, Rudi nevetős 6zája a szokásosná. is nagyobbra nyílt; aztán a kezét, és elvonszolta onnan. — Ilyet csinálni? Mi lesz, ha megtudja apád? Megtudta. Nem, a mama nem merte elmondani — ő akkor érte­sült a történtekről, amikor bi­zonyos vegyszerek vásárlása miatt váratlanul fel kellett utaznia Pestre, és dolga végez­tével ő is ott sétált a kollé­gium előtt. De nemcsak ő vá­rakozott — Rudi is ott állt. És Sárika — hogy, hogy nem —, csak akkor vette észre édesapját, miután már Rudi fényes arcára jobbról is, bal­ról is egy-egy csókot nyomott. A papában nemcsak meg­hűlt, de meg is fagyott a vér, és kislányának minden beve­zetés nélkül egy takaros po­font adott Sárika sírt, Rudi viszont a papa elé lépett, és csendesen azt mondta neki: — Sír, Sárika ... van enyém! Öt így — csapott egyet a le­vegőbe — nem lehet! Még pa­pa se! Én őt... very, és ő is engem! Yes? A kis falu gyógyszertárának krémszínű falai attól kezdve Sárika meg Rudi nevétől vissz­hangoztak. A papa szemrehá­nyást tett a mamának, hogy bár tudott a dologról, elhall­gatta; a mama sírt, és azt ja­vasolta; írassák át a lányu­kat egy másik ejgyetemre. A bajt tetézte még, hogy a szö­vetkezet zöldséges boltjának vezetője Pesten jártában szintén összefutott Sárikáék- kal, s bár csak egy-két vevő­jének említette, a faluban mégis terjedni kezdett a hír: a patikusék lányának négere van. A második félévben to­** vább folyt a kérlelés meg a vádaskodás, és Sárika üres óráinak nagy részét azzal töl­tötte el, hogy kigondolja: mi­képp békíthetné össze szüleit meg Rudit Az ötlet a húsvét előtti hé­ten született meg. Elhatároz­ta: bejelentés nélkül hazaviszi Rudit. Nézzék meg, ismerked­jenek meg vele, akkor majd a szülei is rájönnek, milyen ked­ves, okos fiú. Sárika előrelátó volt; úgy intézte, hogy az esti gyorssal érkezzenek, így talán nagyobb feltűnés nélkül végigmehetnek a falun. Tévedett. A vendéglő ajtaja sarkig nyitva állt, és e fényes keretben nem más kö­szönt rájuk, mint Paku bácsi, az öreg trafikos, aki — mi­velhogy tizennyolcban Szege­den összebarátkozott a várost altkor megszálló francia gyar­mati hadsereg néhány néger katonájával — kötelességének érezte Rudit ekként köszönte­ni: — Moszijő. üdvözlöm fa­lunkban! Érezze itthon magát! Mire Sárikáék megszabadul­tak az öregtől, a fél kocsma ott állt körülöttük. Az embe­rek a legszívesebben megta­pogatták volna Rudi arcát: nem kormos-e. A szülők már várták őket; a vendéglős csöngetett rájuk te­lefonon. Sárikáék köszöntek és meg­álltak. A papa sokára szólalt meg: — Miért hoztad haza? — Hogy ti is ... A kislány sírva fakadt, az­tán a mama is rákezdte, s hogy a nyilvános botrányt el­kerüljék, bevonultak a folyo­sóra. A szomszédok fél tizen­kettőig hallgatózhattak; a pa­pa akkor fogott egy gumimat­racot, és bevonult a patikába aludni. / Rudit az utcai szobában fek­tették le. A mama meg a lá­nya ezután hajnali fél háro­mig beszélgetett. A tárgyalás során a legtöbbször a követ­kező félmondatok hangzottak el: „ ... T^a látod!”, „Majd ki­derül ...”, Lehet, hogy még­is ...”, „Mondtam, ugye!” T> eggelre a papa némiképp lecsillapodott. A reggeli­hez ugyan nem jött be, de a feleségének kétszer is odaszólt, hogyha sonkát akar adni an­nak az illetőnek, kérdezze meg tőle, megeszi-e, mert ezek a feketék — így mondta — még mindig tele vannak minden-1 féle zagyva vallási fanatizmus­sal. A kis gyógyszertárban hir­telen nagy lett a forgalom. El­sőként az iskolaigazgató lé­pett be — éppen megfájdult a feje; hiába, ez a hirtelen idő­változás! Aztán egy jó félórán át hajtogatta, hogy vigyázat, vigyázat; rettenetesek tudnak lenni az emberek. Mindazonál­tal, egy pár szó erejéig ha le­hetne, mégis... Ilyet nem mindennap lát az ember! Az igazgató után a körzeti orvos jött, szintén egv percre, és ugyancsak egy jó félóra múlva bökte ki, hogyha nem alkalmatlanok, úgy estefelé egy kis beszélgetésre, a feleségé­vel együtt. De csak akkor, ha NOVOBACZKY SÁNDOR: Bundapályázat Mostanában egyre több pályázatot hir­detnek az újságok­ban vezető beosztá­sokra. Ez meg ez a vállalat keres irányí­tó munkára egyete­met végzett szakem­bert magas fizetéssel és részesedéssel. Pá­lyázatokat, részletes önéletrajzzal kérik eddig meg eddig el­juttatni. örül az ember lel­ke, ha ilyet olvas, hám, az a törekvés, hogy a lehető legszé­lesebb körből válasz­tassák ki a lehető legalkalmasabb sze­mély. Bennfentesek azon­ban óvatosságra inte­nek'. Azt mondják, egy kis baj van ezek­kel a pályázatokkal. Nem mindegyikkel, de némelyikkel. Elég sokkal. Sportnyelven szólva, van itt egy kis bunda. Meghirdetik a pá­lyázatot, a boldogta­lan érdekelt elolvas­sa az újságban. No, azt mondja, pont egy ilyen vezető ál­lás kéne nekem. Ne- kigyürkőzik, ír egy életrajzot, elolvassa, nem tetszik, eldobja, ír egy másodikat, meg egy harmadikat, vég­re készen van vele. Nagy gonddal lemá­solja, borítékolja, el­viszi a postára, aján­lottan feladja. Aztán mindennap lesi a postást. Vele együtt a többi, mondjuk ötven pályázó, aki kétség és remény között ugyanezt végigszóra- kozta. A vállalatnál meg nagy az öröm, hogy jönnek a pályázatok. Hadd jöjjenek csak! Minél több, annál jobb. Mert ez az öt­ven irkafirka beleke­rül majd egy dosz- sziéba, a Jeladók kap­nak egy pár soros levelet, hogy „o pá­lyázatban megjelölt állást legnagyobb sajnálatunkra már betöltöttük”. De az a vastag dosszié azért nagyon fontos. Mert vastagon bizonyítja, hogy ezt az állást a legkörültekintőbb ki­választás útján, min­den érdektől mente­sen töltötték be. Mikor aztán min­den boríték már ott van a dossziéban, ak­kor előkerül a pán­célszekrényből egy ötvenegyedik. Ott la­pul az már jó ideje. Ebben van annak a bácsinak vagy néni­nek a pályázata, aki már akkor ki volt je­lölve erre az állásra, amikor a pályázatot még ki sem írták. Sőt, jószerivel a ked­véért írták ki a pá­lyázatot. Ö is kap egy levelet. De abban az áll, hogy a pályázatot megnyerte. Erre ugyan nem volna szükség, mert tudta ő már rég, de a játék- szabályokat be kell tartani. Hanem úalaki egy­szer gondolt egy me­részet és nagyot. Mikor pályázatára megkapta az elutasí­tó levélkét, egyene­sen felment a válla­lathoz, fel egészen a főnökhöz és azt mondta, hogy ő bi­zony kétségbe vonja a pályázat tisztessé­ges voltát. Szerinte az-ő életrajzát el sem olvasták. Természe­tesen kikérték ma­guknak. Jó, mondta az illető, vegyék csak elő azt a pályázatot. Előkerült a vastag dosszié. Látja, még le is raktuk — hang­zott a feddés. No jó. akkor tessék nekem felolvasni, mit írtam benne. A főnök fenn­hangon olvasni kezd­te: „Alulírott X. Y. megpályázom az ál­lást. Bár meg vagyok győződve, hogy bun­da az egész és ma­guknak már régen megvan a jelöltjük. Arról is meg vagyok győződve, hogy ma­guk ezt a pályázato­mat el se fogják ol­vasni, de én majd utána felmegyek ma­gukhoz és akkor ma­guk fel fogják olvas­ni ezt a kérvényt, amit akkor látnak először...” — No? — kérdezte a pályázó. — No? — vála­szolt a főnök hideg­vérrel. — Most leg­alább tudja, miért utasítottuk el. Aki ilyen ostoba rágal­makat irkái, az ne­künk nem kell... — Ügy? Olvassa csak tovább! — „És akkor ma­guk azt fogják mon­dani zavarukban, hogy azért utasítot­tak el, mert aki ilyen ostoba rágalmakat irkái, az maguknak nem kell." tényleg nem alkalmatlanok, és mások, ugye... Az orvos után a növényvé­dő állomás vezetője jött, majd az önkiszolgálós Juliska, aztán Csúri, a fővizes. Mindnyájan úgy kezdték, hogy igen, igen. a családi becsület, és mind úgy fejezték be, hogyha lehetne, egy pár percre, egy pár rövid pillanatra . A papa az ebédszünet előtt egy félórával bezárt. Végigdőlt a gumimatracán, és gondol­kodni kezdett. Tulajdonkép­pen — mondta magának — azt sem tudom, hogy kicsoda. Mindenesetre beszélni kell vele! I í eszélt vele a papa. Az­tán félrehívta a mamát, hogy ebben a — így mondta — bozontos dzsungelben — eligazodjanak. — Az apja tanár — mondta a papa. — Vasalni is tud — mondta a mama. — Orvos lesz belőle mondta a papa. — Tizennégy fehér inge van — mondta a mama. — Egy évig Londonban ta­nult — mondta a papa. — Megtörte a diót helyet­tem — mondta a mama. — Mikrobiológus lesz — mondta a papa. — De fekete! — mondta a papa. — Hát fekete! — mondta a mama. — És mit szólnak majd az emberek? — mondta a papa. — Majd megmutatjuk ne­kik! — mondta a mama, plhatározták: vacsorát ren­■LJ deznek Rudi tiszteletére, amelyre mindenkit meghívnak, aki csak számít valamit a fa­luban. A gyógyszerész még aznap este végigjárta a kisze­melt házakat. Amerre elhaladt, nyomában kisebb vihar söpört végig. — Azt mondják, nem eszi a húst? — Odahaza már tíz felesége van! — Ti mentek? — Nem, ezt nem tehetjük meg! Másnap este minden meghí­vott teljes díszben megjelent. Sárika és Rudi az asztalfőn foglalt helyet, A vacsora son­kás omlettel kezdődött; Rudi kétszer szedett belőle. Több könyök egymásnak feszült. Né­mely szemek a fekete csuklót borító fehér madzsettára meredtek hiába, a sötét bőrről nem került rá egyetlen apró folt sem. Az érdeklődés lassan lohad­ni kezdett. — Hát, hogy s mint megy ott az élet maguknál, az ős­erdőben? — kérdezte meg az első pohár bor után Csúri, a fővizes. Rudi udvariasan mosolygott, és kijelentette, hogy Accrában, Ghana fővárosában lakik, és csak akkor látott őserdőt, ami­kor az iskolájuk kirándult. — És a feleségei, azok ugye, hűségesen várják? — hajolt közel az önkiszolgálós Juliska, hogy Sárika meg ne hallja mit kérdez. Rudi is közelebb hajolt, és visszasúgta, hogy egyetlen fe­lesége sincs, sőt eddig még vőlegény sem volt. A papa meg a mama össze- mosolygott. Az érdeklődés még tovább lohadt. Amikor kide­rült, hogy a fiú még nem lőtt oroszlánt, nem -ült elefánton, s egyszer sem járták el körülöt­te a férfiavató táncot, a meghí­vottak jobbnak látták, hogy bizonyos új Zsigulikról, bizo­nyos gyomorfekélyekről és bi­zonyos új kardigánokról vált­sanak inkább szót. Sárika és Rudi kihasználta a helyzetét: csendben átmentek a patikába, és a pénztárgép mögött végre alaposan kicsókolózták magu­kat. Rudi még egy hétig ott ma­radt Sárikáéknál. Letakarítot­ta a padlást, virágot ültetett a mamával, leltározott a pa­pával. Amikor a szülőktől az állomáson elbúcsúztak, a ma­ma a népes utazóközönség előtt jobbról-balról megcsókolta, a papa pedig kétszer is kezet adott neki. 1VI íg este, lefekvés előtt a gyógyszerész az atlaszt nézegette és a Révai Lexikon első kötetében lapozgatott, a mama azon tűnődött: va­jon hova rakhatta el azt a könnyű, nagy virágos ruha­anyagot. amit Irma tanti kül­dött neki Bécsből —. az. ha megvarratja, még negyvenfo­kos melegben is kellemes vi­selet lesz.., KAPUVÁRI G. BÉLA: Fiatal lány fényképe Nyár volt, villogó aranyfény-varázs, a békéhez kórust zümmögött millió bogár, légy, darázs. Mosolyogva nézted börtön ujjaid kapcsában, hogy verdes öngyilkosán. Gyönyörű, színes lepke volt, sugár-ívben szállt eléd s most, hogy szabadulna, ujjadra csapkodja szárnyáról, csillogó portéletét. — Hadd éljen — kiáltottad, hajítva a magasba, s az apró test földre pottyant, Már nem is figyeltél oda; az emberi munkát elvégezted, a többi a természet dolga! Nyár volt, villogó arany fény-varázs, a békéhez kórust zömmögött millió bogár, légy, darázs. Nyár volt, boldog szabadság, lábad alatt szelíden hajolt el a sok-sok virító réti virág. Nyár volt, harsogó, tiszta élet s te igazán élvezted a mámoros élvezetet, amit e rét nyújthatott neked. Es mosolyogtál. Ekkor kattant a gépben a zár. VITÓ ZOLTÁN: A törvények könyvéből Nő és férfi közötti kérdésben engedni általában az szokott, akiben több a szeretet; s mivel a szeretet több benne, a szeretetböl többre is van szüksége; s ezért megalkudni is ez szokott, és nem az, aki sem engedni, sem megalkudni nem képes érte... SZÁNTHÓ IMRE: SZENTENDRE TETŐI RÄCZ JÓZSEF: A NAGYKÖRÖSI KONZERVGYÁRBAN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents