Pest Megyi Hírlap, 1975. október (19. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-12 / 240. szám
1975. OKTOBER 12., VASÄRNAP k/CHoD 7 Zebegény Jóba Éva rajza BORBÉLY TIBOR VERSEI: Az a hajnal „A múlandóság talán «tstoba tréfája csak a másként komoly létnek.” (Simon István) Az a hajnal patkót ver a táltos lóra, az a ló csak egyet dobbant, s négy szikrát ver két patkója. Táltos ló már nagyon régen nem a véges úton halad, mikor végre észre veszik azt a helyet hol hajnalnak, szikra fénynek^ s patkójának nyoma marad. Bögre Ha tehetném: mázas bögrém kóc madzaggal odakötném a vízcsapra, bent a magas hivatalba. Aki szomjas, az ihatna, Bögre, madzag, öröklétig ott maradna.- Kortyolnának rendbe, sorba, kócmadzagot ki kötötte nem oldódó kemény bogra, bögre máza mikor pattant? Ilyen dolgot nem kutatna senki se. Megmosolygom, — de azt hiszem, a vízcsapnak így maradna jó vize. M indenféle egzotikus giz- gaz napozott az erkélyen, mégis locsolta , agyondédelgetett íü- vészkertjét a felső szomszéd, ez a műkedvelő botanikus, aki úgy vigyorgott le az erkélyről, hogy szinte csöpögött, akárcsak a locsolóvíz Kövecses bordó Renault-jára, Pedig Kövecses épp az imént glancol- ta rubintfényű ékszerré a Re- nault-t. — Tisztelem, kedves Kövecses úr! — hajlongott elő páfrányai, aszparáguszai, szu- dáni füvei és mindenféle kaktuszai közül a felső szomszéd — Hogy szolgál a drága édesanyja kedves egészsége? ... Remélem, hamarosan itthon lesz!... Ez a távolkeleti modor kis- híján felforralta Kövecses epéjét. Különben is, egy felső szomszédot, akár füves, akár bogaras, csak utálni lehet, szakadatlanul, egy életen át, amíg csak tart az alsófelső szomszédság. Csepeg a locsolóvíz a 110 000 forintos Renault-jára és ez a Hong- Kong-i klozetos, ez a felső szomszéd képes megkérdezni, hogy’ szolgál a drága édesanyja kedves egészsége!... Kövecses becsapta a Renault ajtaját, de ez csak amolyan jelképes mozdulat volt: valójában egy kézigránátot hajított fel az erkélyre és keserű szívvel vette tudomásul, hogy nem robbant. — Köszönöm, jól van! Akárcsak a csalánjai! Berobogott a lakásba. Felesége, a hajlékony derekú szépség még mindig a blúza fodraival babrált, holott Kövecses már háromszor sürgette, hogy élénkebben, élénkebben, mert a látogatás háromtól ötig tart, most pedig háromnegyed négy van, mire kiérnek a Hársligeti Kórházba, akár fordulhatnak vissza. — Szándékosan bőszí tesz? — állt meg Kövecses fáradtan a dühtől az asszony mögött. Homlokén, két oldalt a sápadt beszögellésekben hideg verejték csillogott A menyecske káprázattá szépülve, fölényes nyugalommal fürkészett bele még egyszer a tükörbe, hogy . ellenőrizze arcának kozmetikái tökélyét. — Egyáltalán nem bőszíte- lek. De mi a frásznak kell nekünk a kórházba menni? Tönkre van téve a vasámaGERENCSÉR MIKLÓS: A távirat pom! Holott én ma Mátraházán akartam ebédelni! A férfi mélyet szippantott a fürdőszoba parfém illatú levegőjéből. — Indulhatunk?... — Indulhatunk :— lódította meg remek sörényét a fiatal- asszony. ól festettek egymás mellett, ahogy a Renault-hoz siettek a tavaszias időben, divatozó, puha eleganciával, éretten, komolyan, de azért derűs-fiatalon. És nagyon fess volt az is, ahogy kocsiba szálltak, elhelyezkedtek az ülésen, aztán megindultak, amolyan diszkrét lendülettel, óvakodva mindenféle tolakodó feltűnéstől. Ennek ellenére mindenki rájuk figyelt, jelenségük súlyt, színt, a szokványostól elütő jelleget kapott. A kocsiban is pedáns és választékos volt minden. Egy mákszemnyi Skandinávia. Kivéve a hőpalackba dugaszolt indulatot. De mert tudták, hogy rendkívül törékeny a hőpalack foncsorozott üvegfala, mindketten igyekeztek vigyázni rá. A karcsú, sugárzóra kozmetikáit menyecske kerülő útón-ajánlott bárét. Panaszkodott, hogy tisztázza magát. — Olyan kimerítő volt ez a hét... a húgod meg semmit sem csinál. Teljesen rám hagyták a mamát. Van rá egy százasom, hogy ma sem fogják meglátogatni. Átlátok én rajtuk. Kész helyzetet akarnak teremteni. Kövecses álmatag hanyagsággal előzött meg egy Trabantot. De a hanyagság csak a Trabantnak szólt. Felesége miatt még mindig gyöngyözött a homloka ott fenn a kopaszodás beszögelléseinél'. — Miféle kész helyzetet? A menyecske fitymálóan feszítette le gömbölyded állát és valamelyest rontott szépségén, hogy egy kis toka torlódott a hamvas bőre alá. — Mintha nem tudnád. Kész helyzet elé vagyunk ál1 Irtva. Ha a hngodék ma nem jönnek be, akkor kedden mi- hozzánk vihetjük a mamát. Tiszta evidens. — Eddig is evidens volt. A mama nálunk lakik, evidens, hogy kedden mi vigyük haza. — Nem is olyan evidens. Mert mi van akkor, ha a mama a hugodékhoz akar menni? Előfordulhat. — Ez csak a te vágyálmod Hogy a mama a húgoméknál szeretne lakni. Ez csak a te vágyálmod. — Egyáltalán nem vágyálmom. Igenis előfordulhat. N övekedett a nyomás a hőpalackban, Kövecses nem akart botrányt, így hát inkább hallgatott. De mert nem ordíthatta ki magából a dühét, hűlni kezdett benne, s ahogy veszített hevéből, úgy alakult át szomorúsággá, szomorúságból pedig bánattá. Élete legnagyobb keserűsége volt, hogy felesége sehogy nem akart beletörődni anyja jelenlétébe, pedig éppen ő ragaszkodott hozzá a végletekig, amikor özvegyen maradt. Így kedves mama, úgy drága mama, költözzön hozzánk, egyetlen édes, páratlan, aranyos mama. És a mama eladta a házát, eladta a gyümölcsösét, eladta mindenét, ebből vettek szövetkezeti lakást, autót, ebből utazták be kettesben tavaly nyáron Nyugat-Eu- rópát. És a mama most kijön a kórházból. Holnapután, kedden délelőtt, 74 évesen, egészségesen. — Meg kellene lepni a hú- godékat. Jöjjenek csak be ők is a kórházba — ajánlotta ideges örömmel a fiatalasszony. Kövecses viszont ideges haraggal mordult rá: — Inkább veszel a mamának néhány tortaszeletet. Ügy is kevés az időnk. És megkérlek, hogy hagyd abba a gonoszkodást, Evidens?! Volt egy légypöttyös szomorú cukrászda, a Hársliget sarkán. Kövecsesné itt vásárolt három szelet hervadt tortát és két cserepes rigójancsit. A rózsaszín selyempapír viszont kifogástalan volt. A kórházig egy szót sem szóltak. Mint, akik nagyon elfoglaltak és nagyon komolyak, egyszerre lépve, figyelemkel- tően sietve masíroztak el a látogatók és a flanell köpenyes betegek laza csoportjai között. D-épület, középső lépcső, bél- osztály, második emelet, 17-es kórterem. Jobbról az utolsó előtti ágy. Gépiesen siettek egészen az ágyig és szinte megsértődtek, hogy mást találnak az ágyon. Először fölerősödött a kórterem zsongása, majd olyan nagy lett a csend, mint a néptelen templomban. Jött az ügyeletes nővér, ultramarin kötényruhában, hófehér keményített fakötőben, üdén és szelíden. — Nem kapták meg a táviratot? ... — Nem — szólt a férfi élettelen deszkahangon. — Tegnap délután kettőkor adtuk fel... Kövecses néni félkettőkor halt meg. Ha nem olyan szelíd és üde a nővér, Kövecses porolni kezd, hogy micsoda disznóság, ilyen lelketlenül mégsem lehet elintézni egy halálesetet, hogy föladnak egy táviratot a vakvilágba és kész, hogy... De nem tudott se sírni, se pörölni, se dadogni. Csak némán elsietni. Felesége futva követte a Renault-ig. Némán száguldottak haza. Kövecses a lépcsőházba rohant, a bádog levélszekrénynek esett és valósággal feltépte ajtaját. tt volt a távirat. — Most aztán mi lesz? ... — csipogott félénken a szép fiatal- asszony. — Semmi — válaszolta élettelen deszkahangon a férfi. — Fölmegyünk Mátraházára vacsorázni. BOOR ANDRAS: Szeptember Lapul a tó vonalat húz a gólyapár Vadlúd az ég lábam elé zuhan a nyár ZELEI ATTILA: Sajnálom, fiúk! Bágyadtan mosolygott a nyárutó, a cipőjük könnyű porfelhőt kavart a csendes vasárnapi utcán, öregsanyi már messziről integetett az apró demizsonnal, örömében pálinkával várta őket. Fél éve leszázalékolták, mert a szíve nem bírta a nehezebb munkát és a háza félbe-szerbe állt. — Ne féljen, Sanyi bátyám, amíg minket Iát! Egy-kettőre összedobjuk! — nevetett rá Zoli. Lehajtották az italt és gyorsan nekivetkőztek, mert a kőműves már az állás tetején tisztogatta a falat. Először maltert kevertek, aztán téglát hordtak a keze alá. öregsanyi ott téblábolt körülöttük, maga is csinálni akarta, de nem tudta, mihez merjen kezdeni. Végül odament Jencihez, segített megrakni a talicskát. —- Kétszer is nekiláttam! — mondta Jencinek. — De nem ment. Azt hittem, megbolondulok! Látod,... már ettől a semmiségtől is fulladok! Kiegyenesedett. Mélyeket lélegzett. — És hiába szívom ezt a rohadt levegőt... A büdös mindenit! ... Majd szétreped a tüdőm, mégis mindjárt megfúlok. Jenci szánakozva nézte öregsanyi légszomjas arcát Megértette a kétségbeesését. Küldte volna, hogy pihenjen, most már itt vannak ők és győzik erővel! De nem szólt. Mióta ismeri, öregsanyi mindig gürizős ember volt, most sem tudná elviselni, hogy ücsörögjön, amíg mások a házát építik. — Na, én ezt elviszem. Addig kifújja magát, Sanyi bátyám! — mondta és elkapta a szemét az öreg hálás tekintetéről. Milyen sokára jutott eszébe! Szégyen! Eiment öregsanyi. Mit lehet csinálni? Belenyugodott! (Csak egyszer ne fogadna el mindent úgy, ahogy jön!) Éppen a tusirlapot hántolta, amit azelőtt az öreg csinált és a fiúk is róla meséltek valami tréfás históriát, s akkor véletlenül (akkor is véletlenül!) megkérdezte Árpit, aki öregsanyi közelében lakott, hogy mit tud róla? Árpi mondta el, hogy egyetlen téglasort sem haladt az öreg. Ótt áll minden: mész, tégla, deszka szanaszét Talán már lopják is! S ő majdnem beérte a hülye sajnálkozással! Persze sok dolga, gondja volt a csoporttal, örült, ha már leülhetett Meg a kényelmét is szerette. Vasárnaponként szívesen heverészett, vagy üldögélt a tévé előtt. Megfordult a fejében, hogy segíthetnének az öregnek, de milyen soká szánta rá magát, hogy beszéljen róla a többieknek. Kishitű,volt! Félénk! Lusta! Földobálta a téglát az állásra, s nézte, hogyan haladnak. — Hát, te? Mit csinálsz? — kérdezte Dezsőtől. — Apám kőműves volt! — mondta a fiú hetykén és nyomkodta a téglát a szétterített malterba. — Jól van! — nyelt nagyot Jenci. Dezsőnek szólt először, mert szerette benne, hogy érzéssel kötődött mindehhez, s azt gondolta, hogy most erre van szükség. — Segíthetnénk öregsanyinak! Azt hiszem, jól jönne neki... — Biztos! — jelentette ki Dezső és lebigy- gyesztette az ajkát, mint aki azt gondolja, végre eszedbe jutott?! — Nekik érdemes szólni? — esetlenkedett Jenci. , — Szóljál! Nem kerül pénzbe — hagyta rá Dezső. — Vasárnap? Nem bánom. Én se! Legyen. Benne vagyok — mondták ellenkezés nélkül, s ő szégyellte, hogy magát sikerült a legnehezebben meggyőzni. — Dezső beállt falat rakni! — mondta a tróglival közeledő Bandiéknak és rájuk nevetett. Azóta nagyot nőttek a szemében. — Akkor csipkedhetjük magunkat!.., hogy idejében elfussunk az omló fal alól!! — rikkantott Zoli. A röhögtetős dumájával jókedvet csinált egész nap. Rengeteget haladtak, s amikor késő délután hazaindultak, megígérték, hogy jövő héten újra jönnek. A második vasárnap befejezték a falazást és előkészítették a zsalukat a betonkoszorúhoz. öregsanyi szemébe visszaszökött a fény. Töltögette a poharakat és egyre bújt a búcsúzkodás elől. Kellemes hangulatban jött el az újabb hét vége. Sokszor emlegették az öreget és a csinos kislányát, még a sós babgulyást, amit ebédre főzött Ilyenkor Dezsőre sandítottak. Ugratták, hogy eljövet nagyon sokáig integetett a lánynak. Jenci örült, hogy ilyen jól összejött a csoportja, s már arra gondolt, hogy sokkal bátrabban kezdeményezhet, mi több, tőle várják, hogy kezdeményezze a közös munkát, szórakozást, mindent. Szombat reggel Zoli kimentette magát. — Tegnap az edzőm beválogatott a holnap délelőtti meccsre tartaléknak. Nem tudok veletek menni! — És meccs után? — kérdezte Jenci. — Mert a betonozásnál minden kézre szükség volna! — Még el szokott menni a csapat... — Hagyd a fenébe! Megleszünk nélküle! — vágott közbe Dezső. Látszott rajta, hogy az érzelmeivel fölépítene egy palotát is. Aztán valamiért Bandi sem jött. — Zoliék? — kérdezte öregsanyi lánya csalódott arccal. — Dolguk van — válaszolták és egész nap négyen keverték, hordták a betont. Csak sötétedés után végeztek. Árpi estére fájlalta a jobb karját, valószínű megerőltette. A sutával emelgette a pohár bort is, amivel elmenőben öregsanyi kínálta ókét. — Hogyan viszonzom nektek? — ette magát az öreg. — Hagyja, Sanyi bátyám! Igyunk az egészségére! — emelte felé Jenci a poharát és fáradtan rámosolygott az öregre. — Kár, hogy Bandiék nem voltak itt! Ha az utolsó percben jöttek volna is — mondta hazafelé. Nem azt sajnálta, hogy nem dolgoztak. Csak jó lett volna most is együtt. — Biztos nem volt kedvük. Már a múltkor is húzták az orrukat mindenre! — mondta Dezső, mintha biztosan tudná. — Nem vitás, Zoli is eljöhetett volna a meccs után! — így Jenci. — örült, hogy lekophat! — vélte Dezső. — Gondolod, hogy le akartak égetni bennünket? — ragadt át Jencire a gyanakvás és a fáradtság meg a sértettség fura keveréke hullámzott benne. — Ne mondj már hülyéket! Rendes srácok ezek! De nem tölthetik itt minden percüket! — lökte oldalba Kiss Sanyi. Jcnciben mégis benne maradt a tüske. Amikor otthon a fürdő után végigdűlt az ágyon, azt mondta feleségének: — Ma este nekem sem kell altatódal. A két link nem jött el, s nagyon kihajtottuk magunkat. — Azoknak legalább van eszük! — mondta az asszony a fürdőszobából, ahol a kisebbik gyerek pelenkáit mosta. — Mi az, hogy van eszük? — Én talán hülye vagyok? — háborodott föl. Már éppen kiabálni akart, hogy sohasem lenne semmi ebből a világból, ha az asszonyokra hallgatnának, de a felesége csendes szemrehányása belefojtotta a szót. — Itthon is lenne mit csinálni, de te csak azt veszed észre, ha idegeneken kell segíteni! így hát csak magában morgott, hogy az indulatát levezesse. — Annak az embernek többet ért a segítségünk, mintha idehaza kimostam volna tíz pelenkát! Aztán a falhoz fordult és elaludt. Másnap reggel Bandi nevetve mentegetőzött. — Este megjött a sógorom egy demizson borral Leültünk zsugázni és úgy berúgtunk, hogy délig nem tértem magamhoz. Csak az ebédhez rázott föl a feleségem, de még akkor sem tudtam egyenesen ülni. Jenci nem röhögött. Elámult Bandi felelőtlenségén. — Inkább sírnod kéne, hogy elittad az eszed! — mondta. — Miért? — hökkent meg a férfi. — Ne haragudj, öregem... nincs benned kötelességérzet ? — Neked elment az eszed! Hát...! Hát ki nekem öregsanyi? Talán az apám, hogy minden hét végén a házán robotoljak? — méltatlankodott Bandi és igazolást keresve a többiekre nézett. — Gyorsan kötelességet csinál a szívességünkből!... Hülye leszek mégegy- szer elmenni! — mondta és elfordult a munkájához. — Majd Dezső dolgozik helyettünk is! Hallom, nagyon összemelegedett Rozitával. Hogy van a kis aranyos? — próbálta Zoli röhögéssel elintézni a dolgot. — Ezt a munkát közösen vállaltuk! — figyelmeztette Jenci. — Magánéletünk is van, Jenci! Család, gond, probléma. Nem áldozhatjuk fel minden szabad időnket! — mondta Kiss Sanyi. — Ki segítse, ha nem mi? — nézett rájuk Jenci kérő tekintettel. — A munkatársunk volt. Velünk töltötte a fél életét. Téged is ő tanított a szakmára, Sanyi...! Nem látjátok, hogy örül, milyen hálás a munkánkért? — Ami engem illet, nekem ne csókoljon kezet öregsanyi! — humorizált Zoli és finnyásan Jencire nézett. Néhányan röhögtek, csak Dezső vörösödött el a haragtól. — Hülye bunkók vagytok! Hagyd! _ fogta le Jenci. — Köszönjük meg, hogy eddig velünk tartottak... — eszébe jutott a felesége, meg a saját kényelemszeretete és rájuk mosolygott. — Sajnálom, fiúk! t /
