Pest Megyi Hírlap, 1975. szeptember (19. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-28 / 228. szám

M75. SZEPTEMBER 28., VASÄRNAP

xSŰiiim

Szentendre

"fff S3* * ■ v . **\> t

>x. t*' ' 'V.M* k

Schwer Lajos rajza

BARANYI FERENC:

Nyáregyháza

Nyáregyháza, megköszönöm én néked sejtjeimbe itatott békességed: legelőid nyoszolyáján elnyúltam, gulyakútjaid vizétől tisztultam.

Határtalan szabadságom bújtattad, vágtató lelkem béklyóba nem fogtad, rajtad még az álom is úgy száguldott, mint a ló, kit Epres Laci eloldott

Nyáregyháza, hasonlítok rád még én? Ablakaid fénye messzi csillagfény.

Egyszer még a földed könnyel áztatom s szík-fekély lesz rajta minden bánatom.

BOÓR ANDRÁS:

Hazamhoz

Hitted mindig — parttalan leszel.

Véred kibuggyant, mint a rozsda. Rádléptek züllött századok

Lelkünket megtaposva.

I

E’s naponta lehúztuk a ro- lettát, és naponta fölterítettük a pokrócot az ablakfába vert szögekre. Mert rossz a roletta, szakadt és rövid, mióta itt élek, azóta szakadt és rövid, nővérem férjhez ment, gyereket fog szülni, itthon a roletta szakadt és rövid. A pokróc időnként cserélődik, de pokróc mindig van ‘az ablakunk előtt, két csücskén spárgahurokkal, az ablak- fába rozsdásodott szögekre akasztva.

Az első pokróc, amire emlékszem, szürke volt, ma vasa- ióruhának használjuk. Kivittük a kirándulásokra is, igaz, sose fértünk rá mind a négyen.

— Menjetek, szedjetek virágot! — apa széthajtja a Szabad Népet, a középső lapot odanyújtja anyámnak. Anya a fejére teríti háztetőalakban, anya mindig fél, hogy napszúrást kap, pedig még soha életében nem kapott napszúrást, mondanám neki, hogy az csak a migrénes úriasszonyoknak dukál, de én most virágot szedek, szaladok térdzokniban, visszanézek, apa olvas, V betűbe hajlik kezében az újságlap, anya fekszik, nem értem, miért nem olvas ő is, vagy miért nem teríti apa is fejére a Szabad Népet háztetőalakban, hogy ne süssön szemébe a nap.

A lilavirágos ágyterítő volt a második. Naftalinban tartottuk, nagyanyám apró, bogyós virágot csúsztatott rétegei közé. „A molyok ellen, tudod ?” — hunyorított felém, és megsí- mogatta a terítő lila virágait.

Fordult a kulcs a zárban, Eszter a szekrényhez rohant, rángatta kifelé a lilavirágos térítőt.

— Király nősd it játszunk! Én vagyok a királynő, te vagy az udvarhölgy! — fordult hozzám, és elhessegette a bogyós virágot egészen jól tűrő molylepkéket. Magára borította a lilaságot, és ellibegett a tükör őlőtt. Fölemeltem az uszályt, és bámultam nővéremre, és bámultam tükörbeli mására. A lila virágoktól megváltozott a járása, hangja, mozdulatai. Mielőtt anyáék hazajöttek, a térítőt simára hajtogattuk, és visszadugtuk a szekrénybe.

Azon a reggelen anya szilvalekvárt tett a kenyérre, és teát kaptunk mellé.

— Nincs tej. Nem tudom, mi van ma. Kint a sarkon, a kocsma előtt akkora az ordí- tozás, amilyen még meccs után sincs.

KÖRMENDY ZSUZSANNA:

Térítők

Másnap már vacsorára is

szilvalekváros kenyeret ettünk. Anya azt mondta, nem kell iskolába mennem. Maradjak otthon. Még csak az E betűnél tartunk, és mi lesz, ha a többit nem tanulom meg, gondoltam, de a szomszéd gyerekek se mentek iskolába. Intőt senki se kapott. Anya sétálni vitt minket a Liget és a Hősök tere felé, ahol a nagy fekete 6zobor állt rózsaszín talapzatán. A szilvalekváros kenyér héját bedobtam a csatornába, a kanálisok fölött hiányzott a rács. És ha belelép valaki? — jutott eszembe, de a tolongás ellenére mindenki kikerülte, mintha előre tudta volna, hogy ott valószínűleg nincs rács.

A cukorrózsaszín talapzatról a szobor helyett két csizma meredt az égbe. Észre se vettem eddig, hogy a nagy ember csizmában van, csak most, így, hogy ő eltűnt, de a csizmát ott hagyták. Talán mert azt nehezebb leszedni? Nem tudtam eldönteni.

Apa a vacsoránál káromkodott a szilvalekváros kenyér miatt, és olyasmit morgott, hogy most aztán tényleg kár spórolni, azt mondják, a forint nem ér majd semmit. Megkérdeztem, nem tudja-e, miért hagyták fönt a csizmákat? De apa azt mondta, fogalma sincs.

Négy napig voltunk a pincében. Az ötödiken apám úgy döntött, följövünk. Megyünk föl, a földszintre, azt mondta. És nevetett, de ez nem biztos.

Anya a teknőben sokáig kefélte a pokrócból a szénfolto- Jcat. Nehezen száradt, vastag volt, napokig csöpögött fejünkre a víz, és a konyha kövén kerülgettük a tócsákat.

Üjra jártam iskolába, befejeztük az ábécét. A margarinos címkét már el tudtam volna olvasni, de reggelenként megint a szokott, fehérborítós vaj volt az asztalon. Esténként fölhajtottam a viaszosvászon térítőt, anya haragudott, mert így csak az asztal háromnegyede maradt neki mosogatni, haragudott, de nem szólt, hogy krétával billentyűket rajzoltam az etemitlapra. Emlékeztem a zongora képére, az elefántcsont színű billentyűket fehér krétával megvilágosítottam az asztallapon, a többieket meghagytam az eternit szürkéjében. Anya letette a lábost, kicsavarta a mosogatórongyot, és letörölte a zongorámat. Kivette a kezemből a krétát, és ő kezdte rajzolni a billentyűket. A feketéket bekrétázta, a fehéreket szürkének hagyta, azokból több volt. Így kevesebb kréta fogy, magyarázta, és a dézsában kilötykölte a mosogatórongyot. Mutatóujjam hegyével letöröltem egy egyik billentyűt. „Ennek fehérnek kell maradni” — magyaráztam anyámnak. „Négy fekete billentyű nem lehet egymás mellett”. Anya határozatlanul bólintott, és vimet szórt a lábos fenekére. A gyakorlási időre nem kellett figyelnem, mint zenét tanuló társaimnak, akiknél a szobában állt a zongora, mert fél óra se kellett hozzá, hogy az ujjak melegétől elma- szatolódjanak a billentyűk.

Vizsga előtt naponta kétszer rajzoltam zongorát az eternit- lapra. Ujjaim bizonytalanul, de egyre gyakorlottabban lépdeltek az asztal szélén, becsuktam a szemem, s a dallamot hozzáénekeltem az ujjmozgás- hoz.

Láttál-e valaha

Csipke bokorrózsát,

Csipke rózsa között

Szép szál majoránnát?

Vizsga napján anya fehér 'szalagot vett a hajamba, és bonbont a tanárnőnek. A bonbont fehér selyempapírba csomagoltuk, és szalaggal átkötöttük. Csak addig tart az izgalom, amíg le nem ütjük az első billentyűt — mondta a vizsgáztató. — Ha ez így van, gondoltam, az nagyon jó. Egyáltalán nem féltem, amikor fölmentem és összehajtogattam a zongora bordó bársony- térítőjét, és akkor se féltem, amikor kezemet az elefánt- csont lapocskákra tettem. Leütöttem az első billentyűt. Benyomódott, és hangot adott Szokatlan volt a kerek, billegős zongoraszék is, én otthon mindig térdeltem a hokkedlin. Mi lenne, ha megkérném őket, hadd terítsem vissza a zongora csukott fedelére a bordó térítőt, a ritmust kidobolnám, a dallamot hozzáénekelném, tisztán, mint a hangszer hangja.

Melléütöttem.

Pedig tisztán énekeltem volna, tisztábban mint a hangszer hangja.

Melléütöttem még egyszer. Aztán még egyszer.

Abbahagytam, térdemre fektettem a kezeimet. Térdem mozdulatlansága megnyugtatott, ujjaim újra elindultak rajta, de énekelni egy hang nem jött ki volna torkomon.

Föltettem kezeim a billen- tyűsorra, elkezdtem elölről az egész darabot, s most már hibátlanul játszottam.

A tanárnőm szavai szerint a kezdeti bizonytalankodás után szépen zongoráztam, csak kicsit bátortalan voltam. Megkérdezte miért, izgultam talán? Nem, válaszoltam, nem izgultam. És odaadtam neki a bonbont.

A szögeken mintás, félablakig érő terítő lóg.

Csattog a balta a konyhában, apa tűzifának aprítja a mosóteknőt. Ha kimosnánk a kockás pokrócot, nem csöpögne a fregoliról, mert centrifugát is vettünk a mosógéphez, bútort is vettünk, a kombinált szekrény üvege előtt új csipketerítő. Mikor takarítok, és fölszedem az összes csipkét, a porban otthagyják nyomukat a fényezett fán. "Szemben az ablakon térítők. Kockásak, mintásak, virágosak. Fölülök az ablakba, háttal az udvarnak, látom így is a lehámló vakolat rajzait, mert ismerem őket, látom így is, a saját szobám felé fordulva. Mint mikor a fodrász odatarja a kézitükröt, forduljak háttal a falitü- kömek, hogy láthassam magam minden szögből.

Betámasztom az ablakot, leveszem a térítőt. Anya kimosta a csipkefüggönyöket, csupasz az ablaktábla. Tenyeremet az üvegre tapasztom, elveszem. Meglátszik, ahol hozzáértem, párás burok veszi körül az elhalványuló, elvéko- nyuló kéz lenyom a tot.

Krétarajz már nem kell, ujjaim a párkányon kijátsszák a ritmust, a dallamot meg hozzáénekelem. A dalt régóta ismerem.

A hangom tiszta. Nem téveszthetek.

Láttál-e valaha Csipke bokorrózsát,

■ Csipke rózsa között Szép száj, majoránnát?

HEINRICH BÖLL:

Valaminek történnie kell

Életemnek egyik legemlékezetesebb szakasza kétségtelenül az, amelyet Alfred Wunsiedel gyárában töltöttem, mint tisztviselő. Noha természetem szerint inkább elmélkedésre és semmittevésre vagyok hajlamos, mint a munkára, tartós pénzügyi nehézségeim azonban — az elmélkedés éppoly kevés jövedelmet hoz, mint a semmittevés — időről időre rákényszerítettek, hogy valamiféle jó állást keressek magamnak.

Egyszer, amikor újból a tönk szélén álltam, rábíztam magam egy munkaközvetítő irodára, amely hét más sorstársammal együtt Wunsiedel gyárába irányított, ahol alkalmassági vizsgának vetettek alá minket

„Már a gyár látványa bizalmatlanságot ébresztett bennem.” Üveg- téglából volt az egész; a csillogó épületek és a fényesen kivilágított helyiségek iránt éppen olyan erős ellenszenvet érzek, mint a munka iránt Még jobban gyanakodni kezdtem, amikor rögtön a világos, meleg színekkel kifestett kantinba vezettek, ahol már várt bennünket a reggeli. Csinos pincérlányok tojást, kávét pirítóst szervíroztak, az asztalra helyezett üvegek csordultig voltak narancslével; arany halacskák szorították fásult ábrázatukat az akvárium világoszöld üvegfalához.

Nyomban észrevettem, hogy sorstársaim nem is sejtik, a reggeli szintén a vizsga része. Lassan rágtam, érzéssel, olyan ember módjára, aki világosan tudatában van annak, milyen értékes anyagokat juttat szervezetébe. A pirítós nagy részét a tányéron hagytam, érintetlenül maradt a tojás és a kávém is. Aztán felálltam és türelmetlen sétálgatásba kezdtem a kantinban a cselekvésszomjtól pattanásig feszültem.

Elsőnek léptem a szobába, ahol a vizsga folyt. A csinos asztalkákon kérdőívek feküdtek. A szobában nem volt senki, mindazonáltal biztos voltam benne, hogy figyelnek. Ügy viselkedtem tehát, amint egy tettre- kész ember teszi, mikor egyedül ér- zi magát egy helyiségben. Zsebemből türelmetlenül előrántottam töltőtollamat, lecsavartam a kupakját, leültem a legközelebbi asztalhoz és magam elé rántottam a kérdőívet — olyan heves mozdulattal, mint egy kolerikus egyén, akinek elhozták a kávéházi számláját.

Az első kérdés ez volt: Helyesnek tartja-e, hogy az embernek csak két keze, két lába, két szeme és füle van?

Most aztán élvezhettem elmélkedéseim gyümölcsét! Gondolkodás nélkül válaszoltam: Még négy kéz, négy láb és négy fül is kevés lenne, hogy csillapítsa cselekvésszomjamat. Az ember szánalmasan van megalkotva !

A második kérdés: Hány telefont képes egyidejűleg kezelni?

Erre a kérdésre ugyanolyan köny- nyű volt felelni, mint egy elsőfokú egyenletet megoldani. Ha csak hét készülék áll előttem — írtam —, akkor egyszerűen elveszítem a türelmemet, csupán kilenc telefon esetén érzem magam teljesértékűen foglalkoztatva.

A harmadik kérdés: Mivel tölti a szabad idejét?

Erre így válaszoltam: már régen nem tudom, mi a szabad idő. Amikor betöltöttem a tizenötödik évemet, egyszer s mindenkorra töröltem ezt a kifejezést a szótáramból.

Felvettek. Ténylegesen még kilenc telefon sem tudott teljesen lekötni. Fáradhatatlanul kiabáltam a kagylókba: „Cselekedjék!”, „Csináljon valamit!”, „Okvetlenül tenni kell valamit!”, „Majd csinálunk valamit!”, „Már elkezdtünk intézkedni!”, „Feltétlenül meg kell csinálni!” Ám a leggyakrabban, a vállalat általános légköréhez igazodva, felszólító módot használtam.

... Wunsiedel helyettese egy Broschak nevű pasas volt. Annak idején azzal szerzett hírnevet magának, hogy — noha még diák volt — el tudta tartani hét gyermekét és béna feleségét. Éjszaka dolgozott: négy kereskedelmi vállalat képviselőjének teendőit látta el, és ennek ellenére képes volt két év alatt kitűnő eredménnyel letenni államvizsgáit. Amikor a riporterek megkérdezték tőle: „Tulajdonképpen mikor alszik ön, Broschek?”, azt válaszolta- „Aludni bűn.”

Maga Wunsiedel azok közé az emberek közé tartozott, akik reggel, amikor még a szemüket is alig nyitották ki, máris tele vannak azzal az elhatározással, hogy végrehajtanak valamit. „Cselekednem kell!” — mondják, miközben energikusan megkötik köntösük övét. „Cselekednem kell!” — gondolják borotválkozás közben, és győzedelmes képpel figyelik lenyesett szőrszálaikat, amint a szappanhabbal együtt leöblítik a mosdókagylóban. Ezek a szőrmaradványok olthatatlan cselekvésvágyuk első áldozatai.

... Wunsiedelnél a legkisebb apróság is a Tett képében jelent meg: akár a kalapját rakta föl, akár a kabátját gombolta be az energiától remegve, akár a feleségét csókolta meg indulás előtt — az mind Tett volt!

Amint megérkezett a munkába, üdvözlés helyett ezt kiáltotta a titkárnőjének: „Valaminek'történnie

kell!”, amikor az vidáman válaszolta: „Feltétlenül történni is fog!”.

Wunsiedel ezután végigjárta az osztályokat és mindenütt felhangzott a „Vailaminok történnie kell!”. Munkatársai, ahogyan elő volt írva, harsányan felelték: „Feltétlenül történni is fog!”

... És akkor valóban történt valami. Kedden reggel, amikor jószerével még el sem helyezkedtem a karosszékemben, beállított Wunsiedel úr a szokásos mondattal. De az arcában volt valami szokatlan, ami visszatartott az előírásos választól. Haboztam — és valószínűleg elég sokáig —, mivel Wunsiedel, aki csak nagyon ritkán emelte fel a hangját, váratlanul rámordított: „Válaszoljon! Válaszoljon, ahogy kell!” Halkan, kelletlenül — minta gyerek, akit kényszerítenek, hogy azt mondja: „Undok kölyök vagyok!” — préseltem ki magamból az előírásos mondatot: „Feltétlenül történni is fog!” És alighogy kiejtettem ezeket a szavakat, valóban történt is: Wunsiedel a padlóra zuhant, az oldalára fordult, aztán keresztben elnyúlt a nyitott ajtó előtt. Még mielőtt lassan megkerülve az asztalt, odaértem volna hozzá, már tudtam, hogy halott.

Megcsóváltam a fejemet, átléptem a kinyúlt testen, végigmentem a folyosón, és kopogás nélkül benyitottam Broschek irodájába. Broschek az íróasztalánál ült. Mindkét kezében telefonkagyló, szájában golyóstoll, amellyel jegyzeteket írt a noteszába.

— Történt valami — mondtam csendesen.

— Mi történt? — kérdezte.

— Wunsiedel úr meghalt — válaszoltam.

— Nem lehet igaz — jelentette ki Broschek.

— És mégis így van — mondtam. — Menjünk!

— Nem, ez lehetetlen — szólt Broschek. de aztán mégiscsak felhúzta a mamuszát, és elindult a nyomomban.

— Nem! — mondta, amikor már Wunsiedel holttesténél álltunk. — Nem! Nem!

Nem vitatkoztam vele, lassan a hátára fordítottam Wunsiedelt, és gondolataimba merülve bámultam az elhunytat

— Nem! — hajtogatta Broschek. — Nem!

— Valaminek történnie kell! — mondtam csöndesen.

— ígért — bólintott —, valaminek történnie kell.

És valóban történt is. Amikor Wunsiedelt temették, énrám bízták, hogy vigyem a koporsója mögött a műrózsakoszorút, minthogy az elmélkedésre és a semmittevésre való hajlamomon kívül olyan külsővel rendelkezem, amely ideálisan illik a fekete öltönyhöz. Amint kezemben a műrózsakoszorúval Wunsiedel koporsója mögött lépegettem, minden bizonnyal nagyon impozáns látvány lehettem. Egy előkelő temetkezési vállalattól azonmód ajánlatot kaptam, hogy lépjek be hozzájuk hivatásos halottkísérőnek.

— ön egyenesen erre született — mondta a cégvezető. — A ruhatáráról majd gondoskodunk. Az ön arca egyszerűen csodálatos!

Beadtam Broscheknek a felmondásomat, biztosan tudtam: ez az én hivatásom, ez az a hely, amely számomra rendeltetett!

Tűnődő arccal állok a koporsók mögött, kezemben egyszerű virágcsokor, a zenekar Händel Largóját játssza, azt a remek muzsikát, amelyet bizony még ma sem becsülnek eléggé... Időről időre felkeresem Wunsiedel sírját — hiszen neki köszönhetem, hogy megtaláltam igazi hivatásomat, azt a foglalkozást, ahol a tűnődés egyszerűen elengedhetetlen, a semmittevés pedig hivatali kötelesség.

Csak jóval később jutott eszembe, hogy soha nem kérdeztem meg, mit is termelt tulajdonképpen Wunsiedel gyára. Úgy rémlik: szappant.

(Fordította: Zahemszky László)

(