Pest Megyi Hírlap, 1975. szeptember (19. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-14 / 216. szám
1975. SZEPTEMBER 14., VASÄRNAP 7 JÁVOR OTTÓ: Az állatsereglet feloszlatása ét hirscMert kérek! Az eladónő kezében fényes tortafogó. Beleesettint a levegőbe. — Abból a kerek... Már sejtette, hogy becsapták. — Ja, ischlert! Vera a csipkével letakart asztal mellett szája elé kapja tenyerét. Tényleg nem tudtad? Jaj, de falusi vagy! Aztán kávét ittak. Nem haragudott Verára. Vera jópofa, leül melléje, beszél hozzá. Megbízott benne. Kérj két ischlert. És ő kért. Verának be nem áll a szája. Kellene egy télikabát. Olyan hasított bőr, olyan téliesített sertés. Irtó drágák a cuccok. Bólintott. Aztán mind a ketten belenéztek az üres csészébe. — Megtartod ? Eszter mintha kardigánját simítaná le. — Bertalan? — Semmi. — Azt mondják, a szállás- adónőd bolond. Felhúzta a vállát: — Nem egészen. — Tehát jegyezd meg: isch... akarom mondani hirsch ... Nevettek. Isch-ler, hirsch-ler... ment föl a lépcsőn. Amikor a rendelőben megmondták, amikor megtudta, és jött kifelé, Bertalan ott állt az orvosi rendelő előtt, csupa kérdőjel és csupa aggodalom, ő ránevetett ... Isch-ler, hirsch-ler... Bolond öregasszony, de nem közveszélyes, mondta a házmester. Gyanakodva nézte a lányt. Csodálom, hogy magának kiadta. Rokon? Eszter bólintott. Azaz nem, csak... A házmester dühösen becsapta a lakók könyvét. Nálunk kulcspénz van. öt forint, de mindenki tizenötöt ad. Minimum! Második nap a szomszédból libbent ki egy nő. Ahogy szokás: papucs, összefogott pongyola. Maga lakik a Mária néninél. Nincs vele baj? — Nincs, — Mert tudja, folyton mászkál. Mint egy sündisznó, nevetett az asszony. Mondtam is az uramnak, egyszer még baj lesz, mindig mászkál meg énekel, merthogy nála mindig május elseje van. Tán még zászlót is visz, vörös zászlót, úgy trappol, mi meg nem tudunk nyugodni, mert folyton mászkál, és áthaillik. Magát nem zavarja? — Nem. Mária néni összecsapta tenyerét az előszobában. Danika! Bömbi! Izadóra! Nézzétek, megjött Eszter! Gyertek, köszönjetek szépen! Ügy, meghajolni, pacsit, Danika! Esztert elragadta a hév. Mintha nem is ő lenne, pu- kedlizett, és megrázta a levegőt: — Szervusz, Danika! Mária néni kacagott: — Az nem a Dani, az a Bömbi! — Jaj, bocsánat, még nem tudom őket megkülönböztetni. — Hát persze, persze. Akaszd ide a kabátod, Károly majd megtartja. És Károly, a barna, régimódi fogas csakugyan megtartotta. Karon fogva végigvezette a lakáson. Két szoba, a kisebbik Eszteré. A konyha majdnem üres. Ez a Malacka, mutatott az öregasszony a piros lábasra. Valahogy mindig piszkos marad mosogatás után a szemtelen. Álltak a konyhában a csupasz villanykörte alatt. Eszter azt hitte, már ért mindent. Két hét múlva, amikor délután hazaért, a konyha meny- nyezetére húzott fregeim ott száradt a párnahuzata, köténye, néhány törülköző meg zsebkendő. — Na, de Mária néni! — Ugyan, kislányom, semmiség. Én meg csak nézzem el, hogy cipekedsz nekem a Közértből, mi? Hiszen olyan jól viselkedik a Samuka. Samuka a mosógép volt. Mária néni a díványon ölt. Feje fölött a polcon Izadóra, a zsiráf. Eszter előrehajolva nézte a zsiráfot. Mintha szomjas lenne, száraz volt a torka. Az élet... akarta kezdeni, de nem jött ki szó a száján. — Na, járjunk egyet, egészen elzsibbadtam! Az ablakhoz sétáltak. Kinn szél fújt, hordta a havat. És most mégis megkérdezte. Nem azt, amit akart, hanem azt kérdezte: Mária néninek nincs senkije? — Egy öcsém. Külföldön a szerencsétlen. Nehezen lélegzett az öregasszony. Tudod, mi volt a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetsége? Megrázta fejét. — Nem is érdekes. Neked már nem érdekes. Talán őmiatta ... Elhallgatott. Előrenyújtott mutatóujjával megkopogtatta az ablak párkányát. Pak-pak-pak. Mint a géppuska. Kint hordta a havat a szél. — Nem kellene mindig... akarta mondani, de az öregasszony nyugodtan állt, és Eszter megértette, igaza van, sose szabad hagyni, hogy egészen leülepedjék bennünk minden. •» Bertalan levelét a házmester adta. oda. A postás még nem ismeri, nincs rajta a rekeszen a neve. Bertalan vidékről írt, hogyha majd anyagilag összeszedi magát, akkor esetleg, itt van lehetőség, különben is kár a fiatalságukat ilyen korán... Eszter ült a széken, lassú, merev ujjakkal egészen kicsire hajtogatta Bertalan levelét. Nem halogathatjuk tovább. — Gyereket várok — mondta Mária néninek. — Gyerekem lesz. — Ö, ragyogott föl az öregasszony. Ö, ismételte, aztán elhallgatott. Az ablakhoz állt, onnan szólt vissza. — Majd akkor cserélünk, én átmegyek a kisszobába, úgy jobban, elfértek. Január közepén kilyukadt Malacka. Eszter új, piros lábossal állított be. — Itt a Malacka II. — Nem kell már az állatsereglet! Eszter megint nem tudta, hányadán, áll. De Mária néni mosolygott. Hát nem érted? Már nem kell! Na, gyere, nézzünk fényképeket! A díványon ültek a lámpa alatt. Hosszú ruha, darázsderék, kipödrött bajusz, óralánc, komoly, barna tekintetek a sárgára avult papíron. A szüleim. Kőműves volt a papa. Üjabb kép. A férjem. Nézték a képet. Még mindig nézték. Május elsején ismerkedtünk meg. Tizenöt éves voltain. Fogtuk egymás kezét, akkor az volt a szokás, úgy sétáltak a fiatalok... Letépett egy orgonát, nekem adta... Ott volt egy pad. Látod? Eszter bólintott. — És azután? — Azután már mindig együtt mentünk. Az építőmunkásokkal, mert ő is az volt. — És? — Egyszer nem mentem vele. Akkor már harminc éve éltünk együtt. Beteg voltam, ő meg már nem építőmunkás, hanem kiemelt káder. Elmúlt dél. nem jött, hiába vártam. — Aztán? — Azt hittem... azt hittem ... Mintha levegő után kapkodna, mint aki fuldoklók. Gyorsan kérdezni kell! — Aztán? Messziről jött a válasz. — Aztán rehabilitáltak. A lámpa vakított, kint fújt a szél. Bent csönd. Majd később nagyon nyugodt, nagyon köznapi hangon azt kérdezte Mária néni: — Mikorra várod? — Májusra. — Na, gyere, sétáljunk egy kicsit. Kell a mozgás, bizony, most már neked is kell! Elindultak körben a szobában. Hirtelen megtorpant az öregasszony. — Érzed ? — Orgona — súgta Eszter. MOHÁCSI BÉLA: Az új őrült Az alábbi vers szerzője a nagykátai gimnázium IV. osztályos tanulója. Szatírája eredetileg az iskola sokszorosított újságjában jelent meg. Nyilvánosság előtti közreadását talán nem kell külön indokolnunk: Mohácsi Béla erőteljes, eredeti tehetség. Érdemes megjegyeznünk a nevét, bizonyára még sokszor találkozunk vele. lemosta a kocsiját megtörölte az üveget szarvasbőrred kicserélte a fékolajat aztán bement reggelizni megcsókolta a feleségét elgondolkozott, hogy felesége szemei oly csillogóak, mint a kocsija megsdmogatta gyermekei fejét aztán lemosta a kocsiját megtörölte a lámpákat elment dolgozni — busszal a munkahelyén Autó-Motort olvasgatott elment egy maszekhez alkatrészért \ hátha elromlik a kocsija a maszek két ezressel megvágta boldog volt, , hogy jó üzletet csinált taxival ment haza aztán lemosta a kocsiját megtisztította a gyertyákat megcsókolta feleségét azon gondolkozott, hogy kocsija is úgy behamályosodott-e mint felesége szemel megsimogatta gyermekei fejét aztán lemosta a kocsiját bement vacsorázni felvette új melegítőjét aztán lemosta a kocsiját kicserélte a kerekeket lefejtette a benzint és újra tankolt aztán lemosta a kocsiját bement megnézni a tévé-híradót vécére ment aztán lemosta a kocsiját bement és megtermékenyítette a feleségét közben azon gondolkodott hogy kocsija is olyan nedves lehet-e mint felesége szemei és rájött hogy a felesége zokogása pont olyan mint a sebességváltó hangja ha rotezul veszi be az ötöst aztán lement és lemosta a kocsiját SALLAI JULIANNA: Platánfa az ablakok alatt Amikor a katona bejött a szobába, úgy állt előttem, mint egy gimnazista fiú. Esetlenül topogott csizmás lábával, kezében zavartan gyűrögette vöröscsillagos sapkáját. Micsoda férfi volt! Magas volt, vállas, sötétszőke haja nagy, laza hullámokban hullott a homlokára. Szürkéskék szeme szelíden mosolygott rám, amikor pedig játszani kezdtem, egyszerre különös, élénk fénnyel telt meg. Mintha apró lámpásokkal belülről világították volna meg. Másnap estefelé ismét eljött. Finoman megkocogtatta az ajtót, és amikor apa kinyitotta neki, megállt a küszöbnél. A szobába csak akkor jött be, amikor apa betessékelte, és nyoipban bocsánatot kért a zavarásért. Aznap késő estig maradt nálunk. Hallgatta a zongorajátékomat, és beszélgettünk is. Fiatal korát meghazudtolva, olyan hibátlanul, olyan szabatosan beszélt németül, hogy még édesapám is megcsodálta. Pedig ő a piaristáknál tanított németet. Az öcsém, aki a gimnáziumban németből mindig kitűnő volt, annyira zavarba jött, hogy egész este meg sem mert szólalni. Mennyi mindent kérdeztünk tőle !... Ahogy most visszagondolok, alighanem nevetségesek lehettünk. De ő türelmesen felelt, magyarázott. Mi egyszerre mindent meg szerettünk volna tudni arról az ismeretlen világról, ahonnan ő közénk csöppent. Késő este volt, amikor' elment tőlünk. Amikor édesapám kikísérte, azt mondta neki, jöjjön el máskor is. Nagyon szívesen látjuk. Azokban a zűrzavaros napokban először fordult elő, hogy vártuk az estét. Nem éreztem annyira a hideget sem és csak mosolyogtam, amikor délután a Szombathy úr azt mondta édesapámnak, tudja ő jól, kik vitették el a nyilasokkal Herczfeldéket... Ez volt az első nap. amikor már nem féltünk. Vártuk, hogy jöjjön a katona, üljön le közénk. Besötétedett, de a katona nem jött. Hiába •tekintgettem az utcára. Apa minduntalan az előszobaajtót nyitögatta, hallani vélte, hogy kopog. Késő estig ültem a zongoránál, hol unottan, hol kapkodva játszottam. Fázni kezdtem, elviselhetetlennek éreztem a golyókkal összelyuggatotí falat. Lehetetlen hibátlanul játszani ebben a szobában, amíg ilyen romos. Rossz az akusztikája. Tekintgettem a fotelra, ahol előző este a katona ült, felidéztem okos, szürkéskék szemét... Napokon át egyre vártuk, hátha jön. Később, amikor a front eltávolodott, amikor már nem hallatszott ide az ágyúzás morajlása, megértettük, hogy messze van már tőlünk. És hát idáig sem azért tette meg a hosszú, borzalmas utat, hogy éppen nálam hallgassa azt a zenét, amit én a hidegtől görcsös ujjammal kicsikartam a hangolásra váró zongorából. Neki tovább kellett mennie, oda, ahol a front van, oda, ahol a fegyverek muzsikálnak. Aligha láthatjuk őt viszont. Nagyon nehéz tél következett. Kemény, hideg tél. Sok hó esett és vastag jéggé fagyott össze az utcákon. Édesapám szerzett annyi üveget, amivel beüvegezte az ablakokat. Herczrfeldék, akiké volt a ház. nem jöttek visz- sza ... Egész télen fagyoskodtunk. Nem volt tüzelőnk és éheztünk, mert élelmet Is csak nehezen és keveset tudtunk szerezni. Szerencsére korán megjött a tavasz. Már február végén olvadozni kezdett a hó. Egy ilyen koratavaszi napon ismét leültem a zongorához. Az ablakon át beragyogott a nap, egy kicsit már melegített is, és nekem ettől jó kedvem lett. Amint játszottam, hirtelen arra gondoltam, ki kellene nvitni az ablakot ... Az Imát játszottam a Tosca-ból... Gondoltam, végigjátszom, aztán felállók és kinyitom az ablakot. De nem bírtam végigjátszani. A szoba tele lett füsttel. Egész télen akkor gyújtottunk be a kályhába előszpr. Édesapám szerzett valahol, egészen olcsón, egy kevés vizes fát. De nem lehetett azon melegedni. Csak sistergett a kályhában és füstölt... Engem valami megmagyarázhatatlan erő arra kényszerített, hoev az ablakhoz menjek. Felpattantam a székről és kinyitottam. Az arcomba csapott a csípős, koratavaszi levegő, magával hozta a háztetőkről lefelé csordogáló hóié illatát. A párkányra könyököltem. Letekintettem az utcára és esv pillanatra a lélegzetem is elállt... A katona o“ állt a járdán. Most azonban nem szovjet egyenruha volt rajta, hanem csíkos, kórházi köpeny, s az egyik kezében mankó. Én azonmód, ahogy voltam, papucsban, kabát nélkül kiszaladtam a lakásból, futottam le a lépcsőn. — Miént áll itt? Miért nem jött föl? — kérdeztem és rögtön belekaroltam. Ö pedig engedelmesen jött velem a házba, a mankóra támaszkodva, lassan. A Tisza-parton a gimnázium épületét kórháznak rendezték be. A mi katonánk megsebesült, és ide hozták őt is. így került vissza városunkba. Amint felkelhetett, első útja hoz. zánk vezetett. Sérülése nem volt veszélyes. Mankóval járt ugyan, de egyre nyugtatott bennünket, hogy nem marad sánta. Attól fogva mindennap eljött hozzánk. A mankó kopogása mindig jelezte érkezését. Fájós lábát óvatosan igazgatva ereszkedett bele a fotelba. Maga mellé engedte a mankóját, hátradőlt, az ölébe ejtette a kezét, azután felnézett rám: — Margitka! Játsszon valamit. Amikor játszani kezdtem, a szeme külön életre kelt. Mintha nem is ahhoz a fáradt, fájdalmaktól elcsigázott emberi testhez tartozott volna. Csupa energia, csupa mozgás volt az a szempár. És csupa beszéd. Végtelen hálát sugárzott felénk minden apró figyelmességünkért. A lába szemlátomást. javult. Egyre köny- nyebben, magabiztosabban mozgott, és egyszer csak azt' vettük észre, hogy ő többet nyugtalankodik miattunk, mint mi őérte. Elkeserítette, hogy nincs tüzelőnk és nem tud segíteni rajtunk. Nyugtattuk, nem lesz már semmi baj, különben is a nehezén már túlvagyunk. Majdcsak megjön a tavasz. Ö mégis mindennap rosszallóan esóválgatta a fejét, amikor az öcsém köhécselve bejött a szobába. Az öcsém egyébként is nyúlánk fiú volt, azon a télen pedig teljesen lesoványodott. És egész télen köhécselt. Ö viselte közülünk a legnehezebben azt a komisz telet. Amikor az öcsémet elővette a köhögés, a katona makacsul ismételgette, hogy orvost kell hívni. Mi csak legyintettünk, nincs komoly baj. Hogyan is gondolhattunk volna arra, abban a nincstelen, háborús világban, hogy orvost hívjunk! Á mi Vologyánk _ mert akkor már így emlegettük — megsejtette, miért nem hívunk orvost. Egy este aztán beállított hozzánk egy teltkeblű, szigorú arcú katonaruhás asszonnyal. Orvosnő volt.. Máskor meg egy fél disznót hozott. Jött yple egy katonatársa, a vállán egy kettéhasított disznónak az egyik felét cipelte. Nagyon meglepődtünk, egy kicsit meg is ijedtünk... Most hirtelen meg se tudnám mondani, mai pénzben mit érhetett az akkor. Vonakodtunk elfogadni. Ő azonban ellentmondást nem tűrve bevitette a katonával a konyhába. Mire kitavaszodott, egészen szépen járt. Boldog volt, mutatta, hogy már mankó nélkül is fel tud jönni a lépcsőn. Mi örültünk, pedig nem kellett volna, hogy olyan hamar meggyógyuljon. Legalább még egy hónapig járhatott volna a mankóval. Csak még egy hónapig ... Aztán egyszer újra egyenruhában jött. Feszesen simult rá a posztóköpeny, csinos volt, Furcsálltúli látogatását: még délelőttre járt, úgy tíz óra körül. Máskor mindig délután jött, vagy este. Nyomban megmagyarázta: indul vissza a frontra. Búcsúzni jött... Alit itt a SZoba közepén, köszönte, hogy a vendégünk lehetett, és hogy én olyan sokat játszottam neki. Nem bírtam visszatartani a sírást. Ö mosolyogva vigasztalt: — Nem kell sírni. Margitka! Hamarosan vége a háborúnak és visszajövök. Lehet, hogy hosszú idő múlva — mondta —, de nem történhet semmi, ami őt meggátolhatná abban, hogy hozzánk visszatérjen. Csak életben maradjon !... Olyan bizakodó volt, amint itt állt közöttünk a szobában. Mosolygott és nyugtatott bennünket, hogy nem történik ővele már semmi baj. Negyedik éve harcol ő a fronton. Ha eddig sikerült életben maradnia, ezután is vele marad a szerencse. Lám, a lába is teljesen meggyógyult. A háború pedig, ez már nem is kétséges, most már hamarosan végetér. Legfeljebb egy-két hónap kell a győzelemhez. Mi ketten, anyával, csak sírtunk. Már az előszobában voltunk, amikor hirtelen benyúlt a zsebébe, elővett egy parányi parfümös üveget. Odanyújtotta nekem. Vörös Moszkva volt. Azt mondta, ha majd újra eljön, hoz egy egész üveggel. Lekísértem az utcára, azután felsiettem a szobába. Kinyitottam az ablakot, hogy utánanézhessek. Megéreztem, nem ment el. Itt állt a ház előtt, szemben az ablakkal, a platánfa alatt. Rámmosolygott és felkiáltott: — Margitka, visszajövök! Elővette a zsebkését, és mint valami haszontalan kamasz, vésni kezdte a fa kérgét. Magyarázta, azért vési bele a nevét a fa kérgébe itt, szemben az ablakunkkal, hogy biztosan idetaláljon. Azt mondta, ahányszor majd kinézek az ablakon, mindig tudni fogom, hogy ő visszajön... Nem ismerte a platánfát. Különben tudta volna, hogy a platánfa minden évben ledobja előző évi kérgét és helyette újat növeszt.., (Vége)
