Pest Megyi Hírlap, 1975. augusztus (19. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-24 / 198. szám

1975. AUGUSZTUS 24., VASÄRNAP xMiitw 7 Bajnok Béla: Mózes-1 . törékeny, apró .Nagyanyám öregasszony volt. Nem volt kenyere a sok mosdás. Azt tartotta, elkopik annak a bőre, meg korán lesz ráncos, aki fürdik mindig, mint a kacsa. De a szép ruhákat sze­rette. Lánykorában, fiatalasz- szony korában finom ízléssel öltözködött. Születésemkor het­venegy éves volt. A kamrá­ban, zöldmázas erdélyi kanosé­ban, a régi időkből harminc pár finom kesztyűt őrzött. Ki tudja, hova lettek azok a régi ruhák, kabátok? Elkoptak, né­melyikből porrongy lett. Csak a kesztyűk dacoltak szívósan az idővel. Ebben a kancsóban én nagyon szerettem kutatni. Azt hittem, különösen értéke­sek ezek a kesztyűk. Aztán valahogy elfogytak, eltünedez­tek, helyüket átadták más hasznosabb dolgoknak. A há­ború utolsó éveiben szilvalek­KERESZTREJTVÉNY NYÁR VÉGE Váci Mihály Nyár vége című verséből idézünk a vízszintes 1., függőleges 42., vízszintes és füg­gőleges 26. számú sorokban. VÍZSZINTES: 1. Az idézet első sora. (Zárt betűk: N, Y, M, B, E, E, T.) 12. Legény kell a ...» köz­mondás. 13. Remegés, lámpaláz. 14. Spanyolországi kikötőváros, lord. 16. Nagy gépipari központ Moszkvától délre. 18. Testrész. 20. Mister röv. 21. Az idézet harma­dik sor^. (Zárt betű: E.) 24. Sze­mélyes névmás. 25. Űzöl, népies alakban. 27. Az ég be borult, ... a nap (két szó). 29. Határozószó. 30. FIK. 32. ... er, fényerősítő beren­dezés. 33. Fél. 36. Nikkel és bór vegyjele. 38. Hosszú ideig tartó. 40. Harceszköz. 42. Ünnepélyes külsőség. 43. Mikszáth-regényalak, utónevének kezdőbetűiével. 45. Vále (isten veled!) betűi. 46. Tu- pfr páratlan betűi. 48. Levegő köz­ismert idegen szóval. 49. Középen szikes. 50. Ősök. 52. AAA. 53. Lesz szélei. 58. Fordított mutatónévmás. 59. Megszólítás. 61. A törtvonal alatti számot. 62. Hint. 64. Eltu­lajdonít. 66. Visszaüt, ford. 67. Ke­mény hangnem. 69. Világos angol •ör. FÜGGŐLEGES: L Taszíthat. 2. Becézett női név. 3. Ráterelt. 4. Fordított tévé! 5. Kollektiv mező- gazdasági szövetkezetnek az SZU- ban a kolhozmozgalom idején ál­talánossá vált egyik formája. 6. ... burg, ipari központ az NDK- ban. 7. Inni ad. 8. Nagy Róbert. 9. Dúrral ikerszava. 10. M. 11. Nek párja. 15. Ausztria második legnagyobb városa. 17. Határ, kor­lát, 19. Névelős varróesziköz. 22. Habos selyemszövet. 23. A fordí­tottjával együtt női név. 26. A versidézet negyedik sora. (Zárt betűk: S, K.) 28. Teljes akarással. 30. Erkölcstan. 31. Üdítő, savany- kás ízű ital. 34. Éva idegen alak­ja. 35. Igekötő, ford. 37. Az egyik minisztérium. 38. Zsák közepe. 39. Sem kakas, sem tyúk. 41. Valamit valamire felerősít. 42. A versidézet második sora. (Zárt betűk: Y, M, C, E, V, G.) 44. Megszabadít vala­mitől. 47. Sorozatosan ütött. 49. Nem egészen csikó. 51. Kidob. 52. Férfinév. 54. Magánszám. 55. Bul­gária pénze. 56. Híres munkás­mozgalmi „fészek” volt. 57. Né­mán les. 60. Biztatószó. 63. Lócse­mege. 65. Ápol mássalhangzói. 68. Tetejére. BEKÜLDENDŐ: a vízszintes 1., függőleges 42., vízszintes 21. és függőleges 26. számú sorok meg­fejtése. MEGFEJTÉSI HATÁRIDŐ: egy hét. AUGUSZTUS 10-1 LAPUNKBAN KÖZÖLT KERESZTREJTVÉNY HE­LYES MEGFEJTÉSE: A nép több­ségét képviselő; Munkás-paraszt kormány; Nyolcórás munkanap. KÖNYVJUTALMAT NYERTEK: Buslig György (1071 Bp., Peterdy u. 31.), Majoros Zoltánné (1097 Bp., Péceli út 2. L em. 2.), Polák Ernő (2626 Nagymaros, Bacsó B. u. 2.), Vincze Zoltánná (2170 Aszód, Bocskai út 19/a.), Dorogházi An- dorné (2318 Szigetszentmárton, Kossuth Lajos u. 72,), Galambos Ferenc (2200 Monor, Kossuth L. u. 8803. I. 4.), Baranyai Ferencné (2750 Nagykőrös, Béke u. 38.), Farkas Istvánná (Vác, 2600 Kárász U. 11. I. 2.), Futás Lajosné (2100 Gödöllő, Mosolygó A. u. 5/a. HL 9.), Pusztai József (2711 Tápió- szen tmárt on, Sadlai L u. 2.). GYERMEKREJTVÉNY Pajtások! Augusztus Igen gazdag volt sporteseményekben. A ma­gyar sportolók hazai és nemzet­közi versenyeken komoly sikere­ket érték el. Néhány kimagasló sporberedményről emlékezünk alábbi rejtvényünkben. 4 í b 4 5 fr ’t b ‘I {0 n 0. A*3 44 (5 ib 16 ‘1 10 i”" tt i?* 0 04 IS 3b « 3Í 30, SO­VÍZSZINTES: 1. Tetőzetet készítő szakmunkás. 4. Attól a személytől. 8. Rút. 10. A Duna szlovákiai mellékfolyója. 11. Becsben, az amatőr teniszezők Európa-bajuokságában ezüstérmet nyert (Balázs). 13. Sóvárogva áhí­tozik. 13. K. E. — ahogy kimond­juk. 16. Enélkül nincs slsport. 17. Táncot lejt. 19. Reálgimnázium rövidítése. 20. Ebben a városban sportol, akiről szó van a függ. 6. alatt. 22. Nagy magyar költő. 27. Hamis. 28. A régi görög városok piactere (AGORA). 29. A genfi V. ifjúsági úszó Európa-bajnokságon kétszeres Európa-bajnok lett (Sándor). 30. ... Ráby, Jókai-re- gényclm. FÜGGŐLEGES: 1. Vác nagyobbik része? 2. Ka­jak 5t>0 méteren aranyérmet nyert a belgrádi világbajnokságon. 3. Veszprém megyei község. 5. Ezen alul tlios az ütés az ökölvívás­ban. 6. A junior úszóbajnokságon országos csúccsal nyerte a női 800 méteres gyorsúszást (Eszter). 7. Döntetlen eredmény lehet a labda­rúgó-mérkőzésen. 9. A romániai IBV-n a kötöttfogású birkózásban első helyen végzett (János). 1L Az idény első hivatalos válogatott labdarúgó-mérkőzésén 2:l-re nyer­tünk Irán ellen. Hol volt a mér­kőzés? 12. A csők két vége? 14. Származik. 18. Az IBV öttusa egyéni bajnoka (Gábor). 21. Cso­portos mutatvány a talajtornában. 22. Szemcsés csapadék. 25. Ily módon. 26. Dunántúli hegy, rajfa tv-reléállomás működik. 28. Az ezüst kémiai jele. Pajtások! A vastag betűkkel sze­dett sorok megfejtését Írjátok le egy levelezőlapra és augusztus 31- Ig küldjétek be a szerkesztőség­hez. A helyes megfejtők részt vesznek az augusztusi jutalomsor­solásban. H FEHÉRPATAKI ÍRISZ: Kancsórói, kalapról, koporsóról... várt rejtegetett az öreg jószág. Tíz év múlva nagyanyám meg­halt. Nagynéném zsírt tartott benne. Kiröppentem a fészek­ből, s a kancsó is a feledés ho­mályába merült. Utolsó találkozásom a kan­oséval 1970-ben volt. Nagyné­ném rosszul lett a szívével. A mentők a kórházba vitték. Ezt az alkalmat használtuk ki fér­jemmel, és kifestettük az any- nyi életet kiszolgált szoba- konyhás hajlékot. Ekkor tör­tént, hogy a kamra meszelése közben, véletlenül levertem a kancsót. Szomorúan szedeget­tem össze cserepeit. Szárazak és porosak voltak. Az utóbbi években már csak állt a pol­con. Nagynéném semmit sem tartott benne. Másnap takarí­tottam, súroltam. A hét végén kihoztuk nénémet a kórházból. Rossz lelkiismerettel ültem mellette a taxiban. Amikor megérkeztünk, kezdődött a mustra. — Elég enyv volt ebben a festékben? — kérdezgette, és körmével megkapargatta a fa­lat. Vizslatekintete felmérte az ablakokat, ajtókat; a mészfol- tokat, a hanyag takarítás áruló jeleit keresgélve. így haladt a szobából a konyhába, konyhá­ból a kamrába. Mi pedig fér­jemmel, mint nagy intézmé­nyek átadásánál a hivatalos küldöttség, libasorban halad­tunk utána, izgulva azon, meg­elégedéssel végződik-e a szem­le. Én szorongva vártam, mi­kor sikolt fel, üres helyét lát­va a becses jószágnak. Hiány­zott ugyan a polcról más is, pár repedt befőttesüveg, régi kacat, szálát vesztett kisseprű. Ezeket a takarításnál kidobál­tam. Csak a helyet fogták. Nem érdemes az ilyet Ide-oda rakosgatni, őszi-téli nagytaka­rításokkor. Kikoptak már a kamra dicsőségéből is. — Jól tetted, hogy azt a sok lomot eltakarítottad — sóhaj­tott fel nénikém, és megnyu­godva becsukta a kamra ajta­ját. A szemle befejeződött. A kancsó hiányát észre sem vette. Napóleon-for­Egy fekete, ma kalapja is volt nagyanyámnak. Közepén sakktáblaszerű csattal. Áhíta- tos bámulója voltam. Az éjjeli-, szekrényfiókban hányódtak nagyapám háborús kitünteté­sei. Sokszor kiloptam a köté­nyemben, leszaladva a hátsó lépcsőn, és pár perc múlva az udvaron, a ház összes gyereke, ruháján a .rendjelekkel masí­rozott, a szomszédék Lacijának vezénylete alatt. Csak a sakk­táblát nem , mertem sohasem leszerelni nagyanyám kalapjá­ról. Pedig meg voitam győződ­ve arról, hogy ez is olyan rendjelféle, amit csak a nagy­mamának szabad viselnie. Büszke asszony volt. Még ké­ső öregségében is egyenes tar­tással jött haza esténként a li­tániáról, haladt végig a körbe­futó gangon, a nevezetes ka­lappal a fején. Pedig de sok­szor elröpítette a szél, amikor nehéz bevásárlókosarával át­ért a Ferenc József-hídon, a csarnokból jövet. De a szélso­dorta kalapot valaki mindig megfogta és visszaadta nagy­anyámnak. Egyszer majdnem a Dunába repült. A rakparton posztoló rendőr halászta ki a legalsó lépcsőfokról. Mikor nagyanyám lihegve a cipeke- déstől, lecsapta magát a hok- kedlire a konyhában, és elme­sélte a kalap ki tudja hánya­dik csodálatos megkerülését, én tudtam, hogy valamit elhallgat előlem. Kiszaladtam Lacihoz a hátsó lépcsőre, ahol ő éppen a lépcsőről páros lábbal való le- ugrálást gyakorolta, és el­mondtam gyanúmat. — Te szamár! — nézett rám a hatévesek bölcsességével. — Az állami tulajdon. Biztos azért halászta ki a rendőr. — És mit gondolsz, a nagy­mamának ezzel el kell majd számolnia a nagypapánál? — kérdeztem fellelkesülve, mert ez a magyarázat nagyon! tet­szett nekem. — Ó, te — mondta Laci a legmélyebb megvetéssel köpve a rács felé. — Hát hogy adná neki vissza, hiszen a te nagy­apád már nem él! Erre az okoskodásra már nem tudtam mit felelni, el­szontyolodva sompolyogtam haza, úgy éreztem, hogy meg­loptak, hogy Laci irigy, sőt ha­zudós, mert nem az ő nagyma­májáé a fekete kalap, a titok­zatos rendjellel. egy Lakott a házunkban öreg­asszony az első emeleten. A lánya varrónő volt. Nagyon szerettem náluk lenni, a nagy szabóasztal alatt bujkálni, és ha megengedték, hogy a gép­fiókban turkáljak: nálam bol­dogabb senki sem volt! Sok­sok színes cérna, gombok, csa­tok, rongyok és még ki tudná felsorolni, mi minden volt ab­ban! , Éppen uzsonnáztam, zsíros­kenyeret majszolva a rácsnál guggoltam, amikor kinyílt Ber­ta néniék ajtaja. Valami hosz- szú, fekete ládát hoztak ki tányérsapkás, fekete ruhás em­berek, és a varrónő zsebken­dőjébe temetett arccal ment utánuk. — Ne nézd ezt, kedvesem, húzott el a rácstól Farkas néni — és szelíden befelé tuszkolt a konyhába. — Mi történt Berta néniék­kel? — kérdeztem, és valami rossz sejtelem szorította össze a szívemet. — Meghalt Berta néni, ked­veském, már nagyon öreg volt szegény — magyarázta Farkas néni. — És az a fekete láda, az micsoda? — kérdeztem sze- pegve. — Menj játszani — hessen- tett egyet kötőjével Farkas né­ni —, milyen kíváncsiak ezek a mai gyerekek, panaszkodott nagyanyámnak, aki szintén ki­jött a gangra és a menet után bámult. A mindentudó Lacihoz for­dultam magyarázatért. — Várj — szólt és Farkas néni háta mögé settenkedett. — Hát koporsó! Te buta! — Jött vissza fölényes gri­masszal. — Koporsó? — ismételtem, — Mi az? — Hát amibe a halottakat teszik, aztán elássák őket a földbe — mondta Laci türel­metlenül, és elrohant a lépcső­ház irányába. vett ű rémület rajtam erőt. És már sírva, zokogva rohantam nagyanyámhoz. Kö­tőjébe rejtettem könnytől ma- szatos arcomat. — Ö, drága nagyanyuskám, édes jó nagyanyuskám — böm­böltem. — Mi a csuda lelte ezt a gye­reket — csodálkozott nagy­anyám, és alig tudott megvi­gasztalni. Én nem mondtam semmit, csak egyre sírtam és kapasz­kodtam ráncos, bütykös, jósá­gos kezeibe. Még akkor is szo­rosan fogtam a kezét, amikor már félig álomba ringva a dí­ványon feküdtem, a Mosoly medvével a hónom alatt, és az álomtündér lassan-lassan elal­tatott. Akkor riadt fel gondolataiból, ami­kor az öreg óra tizenegyet ütött. Egész este csomagolt, almát, befőt­tet, egy csirkét előre lesütött, a másik megkopasztva várta, hogy a fülesko­sárban helyet szárítson, neki a sonka mellett. Hogy mi minden belefért eb­be a kosárba, sok volna felsorolni. De sok csomagot elküdött Gáborká­nak, míg egyetemista volt. De sokat kellett dolgozni, míg dr. Balogh Gábor lett a fia. De az lett. Bánta is ő a munkát! Néha ugyan úgy érezte, nem megy tovább, de akkor jött egy levél, pár sor, és özv. Balogh Istvánné, volt négyholdas gazdasszony, a Petőfi Tsz nyugdíjas csibegondozója tudta, hogy bírni kell még tovább, ugyanúgy, mint­ha még élne a férje. Tiszta asztalkendőt vett elő a szek­rényfiókból, azzal takarta le a kosarat, fehér zsinórral körülikötötte és a kam­rába vitte a hidegre. Tíz éve élt egyedül. Azóta számolta a napokat, karácsonytól húsvétig, hús- véttól az augusztusi búcsúig és ismét karácsonyig. Évente háromszor jött ha­za Gáborka, akiből azóta orvos lett, akihez holnap hajnalban utazni fog. Négy órára állította, majd felhúzta az óra csörgőjét, nem mintha nem tu­dott volnna felébredni, de biztos, ami biztos. Fázósan húzta összébb magán a pon­gyolát, leült az ágyra. Az éjjeli szek­rényről felvette a fehér borítékot és újra végigolvasta a levelet. „Ne haragudjon, Édesanyám, hogy ismét ilyen hosszú ideig nem írtam, de nagyon megszaporodott a munkám. Kinevezték a sebészet főorvosává még februárban. Sajnos, az ünnepeket most nem tudom otthon tölteni, mert Bárdos doktor, az intézet igazgatója a főorvos kollégákkal együtt hétfőre ebédre hívott meg. Ezt a meghívást, megértheti Édesanyám, nem utasíthat­tam vissza. Feladtam ötszáz forintot a postán, tessék valamit venni rajta hús- vétra. Remélem, jó egészségben van és kíméli magát.” A levél géppel volt írva, de a végén kézzel írta a drága gyerek: „Sok sze­retettel csókolja és kellemes ünnepeket kíván fia: Gábor”. Jaj, hát hogy is haragudna ő, hiszen tudja nagyon jól, hogy a főorvosoknak rengeteg a munkájuk. Azért mégiscsak jó lett volna itthon tölteni az ünnepe­ket. Nem baj, ha Gáborka nem is tud jönni, elmegyek hozzá én. Tudom, majd örül nekem az én okos, nagy fiam. A szoba hűvös volt, gyorsan bújt a dunna alá, de a szeme nevetett és a szíve körül egyre melegebb lett. Be­töltötte azt egészen előre a holnapi ta­lálkozás öröme. Tíz óra volt, amikor, fia lakásához ért, A vonaton végig állta az utat, a kosár elhúzta a karját, erősen szuszc­HARASZTI FERENC* * » •> A látogatás gott a lépcsőtől, de az ajtón a tábla kárpótolta mindezért. — „Dr. Balogh Gábor főorvos.” Csöngetett. Kis idő múlva újra. Egészen az ajtóhoz hajolt, nem hallja az ismerős lépéseket. A há­ta mögött váratlanul megszólalt egy női hang: —■ A főorvos úr nincs itthon, a ren­delőben van. Tessék délután jönni! Jaj, lelkem, de megijesztett — for­dult meg hirtelen. — Hát persze, erre nem is gondoltam. Meg tetszene tudni mondani, hogy hogyan kell oda menni, én ugyanis az édesanyja vagyak. — Igazán? Nahát?! Szóval a főorvos úr édesanyja — és csodálkozó nagy szemekkel nézett rá. — Igen, kedves, az. özvegy Balogh Istvánné — és zavarában még egy cso­mót kötött a szép piros bársony ken­dőn. — Hát persze — mondta a fiatal nő. — özvegy Balogh Istvánné. Szóval a rendelőt tetszik kérdezni? — Igen, ha lennne szíves megma­gyarázni. Balogh néni felemelte a kosarat és elindult a lépcsőn le, de még sokáig érezte, hogy az a nő nézi őt, A for­dulóhoz ért, mikor hallotta, hogy fent kattan egy ajtó. Az intézet portásának nem mutatko­zott be, csak köszönt és Balogh főor­vost kereste. — Beutalója van a néninek?, mert anélkül nem lehet bemenni hozzá. — Jaj, pedig nekem muszáj beszélni vele, mert én vidékről jöttem, hajnal óta utazom. Tessék már megmondani, hogyan találom meg, majd csak beju­tok hozzá. — Második emelet huszonkettő, a fo­lyosón balra a negyedik ajtó, tessék a sorszám. Szólítani fogják — és egy kis cédulát nyújtott ki az üvegablakon, olyan mozdulattal, mint aki cserélni akar valamit. Az idős asszony azonban elfordult és Indult a lépcső felé, a portás pedig bosszankodva húzta vissza a kezét. A huszonkettes szoba előtt vagy tízen ültek. Letette a kosarat, leült a padra és várt. Csinos asszisztensnő lépett ki az ajtón, három számot mondott, há­rom beteg bement. Aztán megint há­rom és a végén már csak egyedül ma­radt a pádon. Az asszisztensnő újra kijött, körülnézett, aztán Indult visz- sza. — Kedves — szólt utána —, Balogh főorvos úr van bent? — Igen néni — mondta az —, de már vége a rendelésnek. — Tessék megmondani neki, hogy itt várom a folyosón. Az éresanyja va­' gyök. Mikor belépett az orvos szobájába, iirtelen elbizonytalanodott. Valahogy olyan érzése támadt, mint régen, na­gyon régen, kislány korában, amikor még félt az injekcióstűtől, az öreg fa­lusi orvostól és a sok rettenetes mű­szertől, ami ott állt egy nagy üveg- szekrényben. Ott állt előtte azonban a fia is, fehér nadrágban, köpenyben és zavartan mosolygott. Az öregasszony most szerette volna átölelni a fiát, de valahogy félt a mozdulattól. A sokat dolgozott paraszt- asszonyok tapintatával, csak annyit mondott: szép itt nálad, fiam, olyan, mint egy igazi kórházban. Aztán letet­te a lába elé a kosarat, de újra fel is vette, nehogy útban legyen. — Jaj, édesanyám, üljön már le, nem is mondom! Ilike, adjon egy szé­ket hamar, és ne haragudjon, tíz perc­re hagyjon magunkra. — Az asszisz­tensnő kinyitotta az ajtót, de onnan visszafordult. — Szólok az igazgató úr­nak, hogy késni tetszik az értekezlet­ről. — Nem, Ilike, nem kell, vagy vár­jon csak, szóljon a portán, hogy ren­deljenek egy taxit Most lépett csak oda a még mindig álló idős asszonyhoz és jobbról is, bal­ról is "megcsókolta. — Üljön le, édes­anyám — tolta oda a széket és újra zavartan mosolygott. — Rosszkor jöttem, fiam, vagy va­lami baj van? — Nem, dehogy, csak úgy megle­pődtem, hogy idejött édesanyám és — és, szóval most még nem végeztem. Tudja, nálunk minden hét végén be­számoló értekezlet van, és elhúzódhat. — Jaj, fiam, hát az nem baj, majd megvárlak én itt a szobádban, aztán, ha végeztél, elmegyünk együtt haza. — Az nem jó, mert ide jönnek taka­rítani, jobb, ha haza megy hozzám. Hivattam taxit, pihen édesanyám egy kicsit, és egy-kettő otthon leszek ón. is. Aztán majd beszélgetünk sokat, jó? — és homlokon csókolta az idős asszonyt. Ilike kopogott. — Megjött a taxi — mondta. — Jól van, hát akkor menjen édes­anyám, a lakáskulcsot a házfelügyelő­nél megtalálja. Tessék tőle elkérni. Felvette a nehéz kosarat és az ud­varias Ilike előtt kiment az ajtón. Balogh Gábor sebész főorvosnak a házfelügyelő egy nehéz füles kosarat adott át és egy üzenetet. — Egy bár- sonykendős parasztnéni volt itt és kel­lemes ünnepeket kívánt a főorvos úr­nak. — Köszönöm, vette el a kosarat. Elindult a lépcsőn és arra gondolt, hogy az édesanyján végrehajtott indo­kolatlan műtét nem fog begyógyulni soha.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents