Pest Megyi Hírlap, 1975. augusztus (19. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-24 / 198. szám
4 xAíiiav 1975. AUGUSZTUS 31., VASÄRNAP TV-FIGYELÓ Valaki más. Látom, hallom, tapasztalom: nem tetszik az embereknek a Balzac-film- sorozat Miért? Próbálom kinyomozni. A válaszokban sok a bizonytalanság, még talán az ellentmondás is. Mégis bizonyos irány, bizonyos mondanivaló felé mutatnak. Mondják például, hogy írni, alkotni, dolgozni alig látjuk ezt a filmbeli Balzacot, aki azért végül mégiscsalt író volt. Erre köny- nyű ellenvetést tenni: nem ez a film tárgya. A film Balzac nagy szerelmével foglalkozik, s azért igazán nem hibáztatható, mert tartja magát a tárgyához. Igen — mondják tovább a kritizálók —, de ahogyan ez a filmbeli Balzac megjelenik és ügyeit — a szerelmi ügyeit is — intézi, az egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzeltük. Milyennek képzelték? Nem tudják. Dehát milyen a nagy ember? Pontosan ugyanolyan, mint a másik, a nem nagy. Egészen addig, amíg dolgozni, alkotni nem kezd. Vagyis Balzac — amíg nem ül íróasztalhoz — olyan, mint bárki más. A szerelemben is. Csak az írásban nem olyan. Mégis az igazsághoz, a valóhoz az is hozzátartozik, hogy a művészeti alkotásokban — még ha nem is az írás a mű tárgya — úgy kell ábrázolni Balzacot, hogy figurájához hozzátesszük azt a pluszt, amit írásaival adott az emberiségnek. Még akkor is, ha a szerelmeiről beszélünk, azaz az életnek olyan területéről, amelyben Balzac nagyságának specifikuma nem nyilatkozhatott meg. A lengyel—francia film ezt a pluszt elmulasztotta hozzátenni az író figurájához. Valójában ez zavar minket. Ez a filmbeli Balzac — valljuk be — valójában egy teljesen jelentéktelen ember. Valaki más — nem az igazi. — A nézők — ahogyan jó néhánynak Papok, katonák, polgárok a tán így lettünk végre ml hű meghalló! a törvényeknek; minden emberi mű értelme ezért zúg mibennűnk, mint a mélyhegedű. (József Attila: A város peremén) Nem különösebben érdekes az én életem, igaz, szégyellni yaló sincsen benne. Anyai ágon üknagyanyámig tudom Visszavezetni a családfámat, felmenőim félnincstelen zsellérek voltak. Édesanyám tizenegy testvérével nevelkedett, ebből hat fiú meghalt, hat lány megmaradt. Másfél hold földje ha volt nagyapámnak, így aztán a gazdag szer- beknél dolgoztak napszámba, csak úgy, mint a többi szegény izbégi. öt éves lehettem, mikor Szentendréről, a munka- nélküliség elől elköltöztünk Zala megyébe, Tapolca mellett egy kőbányában kapott édesapám munkát, ott húztuk meg magunkat a bányászkolónián, onnan jártam iskolába Zala- halápra, ahol az első három oszályt elvégeztem^ A gondtalan gyermekkor nyolc éves koromig tartott, egészen a háború kitöréséig, nem múlt el nap, hogy Tapolcát ne keresték volna a bombázók. Édesapámat 1944 márciusában hívták be SAS behívóval. Nem szoktam én ezt nyilvánosság előtt feleleveníteni — mozgalmi ember volt —, ezért kellett a menetszázaddal a frontra indulnia, ahonnan nem volt számára visszaút. A felszabadulást követően úgy júliusban jöttünk vissza Szentendrére nagyanyámhoz lakni, ott laktunk, míg édesanyám, mint hadiözvegy úgynevezett juttatott házat nem kapott, abban a házban él ma is. Nehéz idők részese ' Befejeztem az általános iskolát, azután kerültem a kéziszerszámgyárba, közvetlenül az államosítás után, vékony, nyurga gyerek voltam akkoa szavaiból kivettem — ezt tűrik, viselik el nehezen. Riporterek. Aki csak tegnap este, a középdöntő első fordulóján kapcsolta be a riporterjelöltek vetélkedőjét, alaposan meglepődhetett, hogy bizonyos szempontból milyen felkészültek a verseny végül is teljesen kezdő résztvevői. Ügyetlenkedő, izguló, rosszul beszélő, botladozó, dadogó riporterek helyett higgadt, nyugodt, sőt flegma és fölényes fiatalokat láttunk, vitathatatlan formai készséggel és tudással, akik ebből a szempontból kifogástalanul oldották meg egyáltalán nem könnyű feladataikat. De meglepődhettünk azon is, hogy más szempontból valójában mennyire nem értik még kívánt mesterségük természetét a jelöltek. A lényegről van szó. A résztvevők — ez persze érthető — éppen a legfontosabbat nem tudták, nevezetesen azt, hogy minden riportnak, anyagnak, híradásnak, tudósításnak valamit közölnie, mondania kell. Nem elég csak beszélni valamiről. Valahová el is kell jutni. Az egyik riportban például a fiatalok szórakozásáról beszélgettek. A riportnak azonban nem volt mondanivalója, az anyag sehová sem jutott. Egy játékban a közhely állt volna a középpontban— fontos dolog! —, de a látott filmből, sajnos, éppen az maradt ki. Vagyis a riporter jelölteik általában a szakma formai jegyei iránt fogékonyabbak, sőt — jellegzetes ez a kezdők magatartásában — a lényeg elé helyezik. Aki vesztett, tulajdonképpen ezért vesztett. S aki továbbjutott, azért jutott tovább, mert nem, vagy nem mindig feledkezett el erről. Ezért érthetünk és értünk is egyet a zsűri döntésével, amely különben, sajnos, éppen ezt a lényeget hosszú értékeléseinek indoklásában nem nagyon emelte ki. Csontos Magda riban, talán még hatvan kilót sem nyomtam a mázsán. Kőműves szerettem volna én lenni, de abban az időben legközelebb ide csak Sztálinvá- rosban vettek fel kőműves iparitanulókat. Fekete egyenruhás iparitanuló lettem így is, csakhát tűzi kovács, erre volt lehetőség. Hárman jelentkeztünk akkor, a Sindler Imre, a Molnár Jóska meg én. Eleinte hatórás segédmunkás voltam, de hamar már DISZ- iskolára küldtek Pécelre, majd három éven keresztül én voltam a gyár DISZ-titkára. A Bükkös partján szabadultam, ott lettem segéd s minek tagadjam, végtelenül megszerettem a szakmámat. Pedig kegyetlen, gyilkos meló volt ez akkoriban, igaz, ma sem kisasszonyoknak való, a nyolckilós ráverő kalapáccsal volt hogy napestig püföltük az üllőn a vasat. Az ellenforradalom idején tagja voltam a háromtagú üzemi őrségnek, 1957 februárjában vettek fel a pártba, egy hónappal később pedig azon kevés fiatal közé tartoztam a városban, akik először bontották ki a Kommunista Ifjúsági Szövetség zászlaját. Talán önhittnek tűnik annyi év távolából ez a megfogalmazás, de azokban az időkben nem is volt olyan egyszerű az a zászlóbontás, mint azt egyesek gondolják. Akkori társaim ma is jó barátaim — Rózsa Pista, Stefano- vics Jancsi, Markó Sanyi, Bori Jenő —, azt mondhatom, legkedvesebb emlékeim fűződnek hozzájuk. A választások után, mert a KISZ városi bizottsága akkor még nem volt, a KISZ járási bizottság szervező titkára lettem, s még ugyanabban az évben, igaz, a pótválasztások folyamán, de megválasztottak tanácstagnak, Kovács Lászlóné ajánlott. Huszonegy éves fejjel akkor alighanem a legfiatalabb voltam a testületben, ma meg a negyedik évtized küszöbén Fizikus tanácskozások Szombaton befejeződött Debrecenben az Eötvös Boránd Fizikai Társulat háromnapos jubileumi vándorgyűlése és közgyűlése. A vándorgyűlés keretében adták ki a társulat érmeit és díjait. Az Eötvös Loránd Fizikai Társulat érmét kapta Túri Istvánná Frank Zsuzsa, a Fizikai Szemle szerkesztéséért, és Kunfalvi Rezső fizikatanár, a fizikai olimpiákon elsők között szereplő magyar fiatalok felkészítéséért. Hétfőn ötnapos nemzetközi fizikus tanácskozás kezdődik a Magyar Tudományos Akadémia széfcházábain. A Nemzet- közK Elméleti és Alkalmazod Fizikai Unió által rendezett konferenciára ezúttal első ízben kerül sor szocialista országban. A tanácskozásokon 29 ország 350 kutatója vesz részt és 200- nál több előadás hangzik majd eL Tudományos konferencia Augusztus 25-től a Budapesti Műszaki Egyetemen rendezik meg az Európai Kémiai Egyesületek Szövetsége (FECS) analitikai tagozatának második Euróanalysis konferenciáját. Az ötnapos tudományos tanácskozáson 30 ország több mint 800 szakembere vitatja meg a különböző anyagok minőségének, illetve mennyiségének meghatározásával foglalkozó tudományág egyes szakterületeinek fejlődését. Kassák-kiállítás Esztergomban, a Vármúzeumban Kassák Lajos olajfestményeiből, grafikáiból egy hete megnyílt emlékkiállítás után, pénteken a Babits Mihály városi könyvtárban újabb Kassák-kiállítást nyitottak. Ezúttal a század kiemelkedő egyéniségének irodalmi tevékenységét mutatják be. már jócskán a korelsők közé tartozom. Lemondani a legkedvesebbről 1971-ben robbantam lé, egy este tv-nézés közben szívinfarktus ért. Nem a tűzi ko- vácsságot, inkább a társadalmi leterheltséget — szb-titkár voltam, s bizony zűrös időket élt át a vállalat akkoriban — sokallta meg a szívem. Két hónapra rá újabb, súlyosabb infarktust kaptam, örökre le kellett mondanom arról, ami a legkedvesebb volt életemben, hogy kovács lehessek. Leszázalékoltak, harminchat évesen, nyugdíjasként úgy éreztem magam, mint akinek egyszerre nincs otthona, nincs hazája ... De nem sajnálhattam- sokáig magamat, a két kislányunk akkor már megvolt, a feleségem éppen akkor volt szülési szabadságon a másodikkal, s édesanyám is gyá- molításra szorult... A Ma- thiász Tsz szőlészetébe kerültem mezőőrnek, szinte máról holnapra visszatért az erőm- életkedvem, talán mert egyedül voltam a természettel... Újabb nyugdíj melletti elfoglaltság következett, ezúttal a Ofella Sándor, a tápiószecsői művelődési ház igazgatója alacsony, szemüveges, mozgékony ember. Magyaráz, mesél, kérdés nélküli is válaszol — akár valamiféle újabb kori perpetuum mobile. — Többszörös jubileum ez a találkozó, hiszen harminc évvel ezelőtt készült el művelődési házunk. Akkoriban — 1945-ben — Győri Sándor volt a falu bírója, ö kérte fel a lakosságot, hogy segítsen az ‘intézmény felépítésében. Az épületet, amelyet itt lát, szétbontott uradalmi épületek anyagából hordták össze az emberek. Nagy tömeg jött ösz- sze a megnyitón. Maga Házi Árpád megyei alispán is ellátogatott ide. Nem fértek be a népek a termekbe. A lépcsőkön, az előtérben adtuk elő a műsort, s az utcáról nézték az emberek — mondja szinte egy szuszra Ofella Sándor. A szóbeszéd pedig úgy tartja: a megyei alispánnak annyira megtetszett a műsor, hogy segítette a falu villamosítását. — Az egy másik eset. Később történt, 1948 őszén — siet segítségemre a művelődési ház igazgatója —, láttam Budapesten a Nemzetiben a Fény a faluban című darabot. Any- nyira megtetszett, hogy mondtam: lehozatom ide. Elő is adta színjátszó körünk. Amikor városi tanács műszaki osztályán, nem ismertem-"én ott munkaidőt, sok mindent csináltam, irányítottam a Bgj- csy-Zsilinszky úti óvoda építésénél a társadalmi munkát, máskor a köztisztaságra állítottak rá, de legszívesebben a közérdekű lakossági ^bejelentések megvalósítását vállaltam, hiszen tanácstagi munkámmal ez függ össze legszorosabban ... Az igazi hazám ízbég ízbég az én igazi hazám, az ottani tíz tanácstag csoport- vezetője vagyok, együtt harcolunk ennek a korábban meglehetősen elmaradott városrésznek a felemelkedéséért, éppen a közelmúltban vizsgálta meg kihelyezett ülésen a városi tanács végrehajtó bizottsága és fogadta el, mint lehetséges alternatívát fejlesztési elképzeléseinket. A vízkérdés legalább tizenöt éve vár megoldásra, az elavult vezetékrendszer felújítása nem tűr halasztást. Szükséges továbbá egy-két olyan útvonal kiépítése, amely nélkül mg már elképzelhetetlen a közlekedés, gondolok itt elsősorban a Lukács fivérek útjának meg- hosszabítására a László telepig, s akkor végre a vihartelepieknek is lehet majd tisztességes közlekedésük. Sürgető az iskolabővítés, a tornaterem megépítése, mondják, a terv már kész. Végül kellene egy olyan létesítmény, ami nem kocsma, de fiatalnak, öregnek egyaránt szórakozást, kulturálódási biztosít, ahol emellett meg lehet inni egy pohár sört is ... Eredményeink persze vannak, soha nem tekintettem semmit, ami megvalósult csak a magam munkájának... Mindenütt van ízbégen villany, víz, ha kevés is olykor, és még a szántóföldekre is betonjárdán lehet menni, ha nem is az út mindkét oldalán ... Ha megírja, ezt szenvedélyesen írja meg: a legtöbb társadalmi munkaakció, amelyet a lakosság körében tanácstagok szerveztek, ízbégen történt az elmúlt években Szentendre városában ... Jóformán mindenkit ismerek ezen a vidéken, fogadóórát úton-útfélen tartok, ha otthon felkeresnek s csak egy mákszemnyi időm o darabban addig a részig jutottunk, hogy a faluban kigyúl a fény, Tápiószecső utcáin és házaiban is felvillantak az első lámpák. Nagy sikert aratott az előadás. — Később a Damjanich huszárjával szerepeltünk ilyen sikeresen. Huszonnégy előadásból tizenkettőt Tápiószecsőn tartottunk, s ezt az 1966-os felújítás után újabb hét előadás követte. Szekerekkel, lovas kocsikkal jártuk a környező falvakat annakidején ... Az első énekszám Gál Imréné, a helybeli szövőüzem művezetője a felszabadulás után megalakult színjátszó körök alapító tagjai közé tartozik. A művelődési ház harminc évvel ezelőtti' megnyitójának műsorában övé volt az első énekszám. Szívesen beszél emlékeiről. — A háború befejezése után gombamód alakultak a színjátszó körök. Persze a színjátszásnak a felszabadulás előtt is nagy hagyományai voltak ezen a vidéken. A MADISZ- nak, a SZIM-nek és a kisgazdapárti ifjúságnak is működött akkoriban társulata. Én a MADISZ-nál tevékenykedtem. Emlékszem arra is, hogy mit énekeltem 1945-ben, a van, bárki rendelkezésére szívesen állok... Mi mindent vállalok fel? Mindent, amivel segíthetek, a városi tanács két állandó bizottságában tevékenykedem, a városfejlesztési állandó bizottságban, ez áll hozzám közelebb, s a lakásügyi társadalmi bizottságban — éppen az elmúlt napokban üléseztünk pokoli feladatokkal birkózva, megelőzően negyven igénylőnél helyszíneltem, hogy a legjobban ráutaltakat juttassunk lakáshoz ... Ismét a régiek között! Tagja vagyok a városi párt- bizottságnak a Szakszervezetek Pest megyei Tanácsának, a munkásőrségnek... Az országgyűlési választásnál Mészáros Jóskával kilencven helyre cipeltük a szavazóládát, úgyhogy akad munkám, tennivalóm mindig... Van néhány kitüntetésem, a legbüszkébb azonban arra vagyok, amit a Szakszervezetek ‘ Pest megyei Tanácsától ez év május elsején kaptam, a csatolt levélben megköszönték a feleségem áldozatvállalását, hogy én eddig a feladataimnak eleget tudtam tenni... Hogy mennyit szeretnék még élni? Gondolkodtam én már ezen, úgy tartom, kötelességem gyermekeimnek kenyeret adni, nyolc éves a kisebb lányunk, a nagyobb ősztől elsős a Móricz Zsigmond gimnáziumban. Röviddel ezelőtt a nyugdíj mellett visszamentem a kéziszerszámgyárba, ahol huszonhárom esztendőn keresztül vertem a vasat, a szolgáltató üzemegységben vagyok a mellékfoglalkozásúak csoport- vezetője ... Nagy öröm ez nekem, hiszen én mindig úgy gondoltam, s gondolok, míg csak élek, a régi gyáramra, akármilyen nehéz is volt a munka, hogy én ott a kenyeremet kerestem... * Klinyecz Gyulát lassan egy esztendeje ismerem. Egyszerű, áhitatos, tiszta szavú ember. Igazi reálpolitikus s néha mégis úgy tűnik, mintha valamilyen megelevenedésre váró népmesében élne. Szavait, olyan szenvedéllyel, ahogy kérte, változtatás nélkül jegyeztem le. Kertész Péter megnyitón. A „káka tövén költ a ruca...”, meg a „ráncos csizmám nem lesz lucskos, / nagy tifelétek a sár...” nótákat — mondja, majd egy pillanatnyi tűnődés után hozzáteszi : — Más idők voltak azok. Nehezebbek, de a hiányt pótolta a lelkesedés. Nem is tudnám megmondani pontosan, hogy miért csináltuk. Szórakozásból tettük, vagy így akartuk kinyilvánítani a tiszteletünket a magyar művészet, a történelem hagyományai iránt? Nem tudom. De akkoriban sem gondolkoztunk ezen ... Talán a közlésvágy Délidő van. Az üzletek bezárnak, ebédszünetet tartanak az eladók. Rekkenő az augusztusi hőség. Kovács Jánosnak, a hajdani Damja- nichnak az ajtaján kopogtatunk. Megtermett, ősz hajú férfi nyit ajtót, s amikor megtudja jövetelünk célját, felderül az arca. — Sokat próbáltuk a Dam- janichot. Nem volt könnyű darab. Mindenki szerepelni akart benne — azért is játszottuk el olyan népes gárdával. Még népi tánccsoportunk is fellépett. A próbák jó hangulatúak voltak Egyszer volt csak vita: Sinkát, a falu elöljáróját, aki elárulta a szabadságharcosokat, nem akarta senki alakítani. Végül az író, Ofella Sándor vállalkozott a szerep megformálására. — A Damjanich volt az egyik legemlékezetesebb szerepem. Nehezen válaszolhatnék arra a kérdésre: mi késztetett minket a színjátszásra. Talán a közlésvágy. Megismertünk valamit a művészetből — a dalok, a táncok, az irodalom segítségével —, s mi azt örömmel adtuk tovább ... Rákosi Györgynó takaros házának kertjében elsőnek egy kisgyerek szalad elém. hamarosan követi őt édesanyja, egy alacsony, barna hajú, megnatározhatattan korú aisz- szony. Rákosi Györgyné, a színjátszók fiatalabb korosztályához tartozik. — Én is játszottam az 1954-es bemutatón a Damjanich huszárjában. Tizenhárom éves voltam, s a főszereplő lányát alakítottam. Az 1966-os felújításra már kinőttem ezt a szerepet. Akkor már Zsuzsika édesanyjaként szerepeltem. — A színjátszás valahogyan visszahanyatlott nálunk. Nem mondom, vannak még próbálkozások. Tápiószecsőt azonban inkább a Röpülj páva köre révén ismerik. Magam is elpártoltam a színjátszástól, a színpadtól azonban nem. A Röpülj páva kör menyecskekoszorújának a vezetője vagyok, s a gyermekcsoportot is én irányítom. Kétszáz vendég Vagyis egy embert — jelen esetben Ofella Sándort — megihleti környezete, amelyben a történelmi eseménynek- nek, hőstetteknek a kimeríthetetlen forrására lel. Színdarabot ír belőle a maga módján. Ahogyan az általa ismert emberek látni, hallani akarják a múltat. Sokaknak megtetszik a darab — s az amatőr színészek gyakorta elfogódott, kiforratlan játéka ellenére is — vissza-visszajár a közönség, hogy újra átélje magában mindazt, ami a színpadon történik. A tápiószecsői színjátszókörben nem szerepeltek, s nem szerepelnek hivatásos előadók. Még hivatásos népművelőnek sem vallják magukat. Nem is vallhatják. Mindany- nyiuknak munkája, fáradságos elfoglaltságai vannak. Hogy miért csinálják? Miért tagjai a színjátszókörnek, tánccsoportnak, énekkarnak — azon maguk sem gondolkoznak. A szülőföld, a szórakozás, a közlésvágy készteti őket erre? Talán nem is fontos mindez. Egy viszont szintén tény: a mai jubileumi találkozóra több, mint kétszáz vendéget várnak a szervezők. Hajdani színjátszókat, akik közül többen külföldről jönnek Tápiószecsőre. Virág Ferenc Mindent, amivel segíthetek... MUNKÁK ' \'ér ■ .*• * vv>\ ;V ES MINDENNAPOK , k Jubileumi találkozó Tápiószecsőn Hajdani színjátszók emlékeznek Előttem egy majd tízéves plakát és egy meghívó. A plakát Ofella Sándor Damjanich huszárja című színművét hirdeti, a meghívó pedig augusztus 24-re a tápiószecsői Damjanich Művelődési Házba invitál, ahol a község hajdani színjátszói találkoznak. A színjátszás nagy múltra — még a fel- szabadulás előtti időkre — tekint vissza Tápiószecsőn. A Damjanich huszárját a falubeli amatőr színtársulat 1954 februárjában mutatta be először a művelődési házban, s később sikereke. aratott vele a környékbeli településeken is. A mai jubileumi találkozóra eljönnek a felszabadulás után megalakult színjátszókor tagjai, s felelevenítik a darab egy-egy epizódját, közös emlékeit. Nem fértek be a népek a terembe
