Pest Megyi Hírlap, 1975. augusztus (19. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-20 / 195. szám

1975. AUGUSZTUS 20., SZERDA

‘zeni Éjtfr TS

xTtuiiw

Aki éjszaka szárnyvonalon, bumli- aton utazik — azon a vonaton, ame- óránként körülbelül húsz kilóméért hagy maga mögött, a húsz kilomé- lefutása alatt tizenkétszer áll meg az tudja, hogy aludni kíván ilyen- >r az utas.

De a mi vonataink ülőhelyei oly módon szerkesztődtek, hogy aludni nemigen lehet, csak ha a térdére hajtja a fejét az utas, vagy megszegi hátra a nyakát, s túlhajtja az ülésen.

Ilyen módon viszont ütközik a feje azzal, aki a túloldalról akar aludni ugyanígy.

Egy darabig kocogtattuk a fejünket ilyen módon hátellenes útitársammal, egyik megállónál felszállt valaki é. s ettől kezdve ő nem aludt, habeszélgettek.

— Meddig rázatja- magát? — Sajnos, egészen Pestig. — Na hisz, akkor még átszállása is van., — Igen, de kicsi a csomagom. Hát maga? — Én is átszállók majd, de nem Pestre, BugamajorA felszálló kislány kacagott.

— Bugamajor? Hát ott mit csinál?

— Ott én vagyok a tanító.

Nevettek rajta együtt: csuda mulatis, hogy valaki Bugamajorban tató.

— Na, és maga mit csinál Pesten?

— Én ott lakom.

— Szüleivel?

— Tulajdonképpen igen — adta meg a lány a csodálatra méltó f választ. De hát a magyar nyelv ismeri a „tulajdonképpen” kifejezést, így a használata is jogosult. — És maga szeret Bugamajoron? — kérdezte mindjárt.

A bugamajori tanító érezte, hogy valamit kell mondania, ami őt a pesti kislánnyal egyenrangúvá teszi, hát szórakozottan azt felelte, hogy jobban szeretne a Mátra lábánál lakni, ahol a hósapkás hegyek integetnek, ha kinéz a jól fűtött szobája ablakán.

— Gyöngyösön, vagy Gyöngyössolyoson, vagy Pásztón — mondta mellékesen —, ott jobban szeretnék tanítani. Bár Bugamajor se rossz.

— Gyöngyösön ... aha ... biztosan a bort szereti.

— Azt is, persze, azt is. A jó bort. De főként a szőlőt és a hegyet, a szőlő a legnemesebb gyümölcs. Jót tesz az emberi szemnek, ha nézi a szőlőleveleket, szeptemberben, amikor a legtöbb szőlőt eszik az emberek, akkor a legokosabbak. A legjobbak. S a bort is csak úgy szeretem, szőlőhegyen, pince, vagy présház előtt heverni a gyepen, vagy télen'... mint Horatius mondja, nézni a Soracte hófödte csúcsait.

A lány megint nevetett.

— Hol vannak nálunk hófödte csúcsok.

— Télen a domb is az.

— De a Soracte magasabb — mondta a lány. — Ezerhétszáz méter.

— Csodát... Közép-Olaszországban nincsenek is ilyen magas hegyek.

— Hogy szerezte meg a latin antológiát?

A tanít*» kicsit gyanakvó lett; ez a lány azt hiszi, hogy a latin antológia nélkül ő nem i6 tudná, hogy mi az a

SARKADI IMRE:

Utazás

Soracte. De aztán mégiscsak elmagyarázta, hogy ez a legegyszerűbb: ő Pécsre adja fel mindig a rendelést, és a tanári könyvtár számára. A tanári könyvtárnak mindig megküldik a könyveket, persze, nem tudják, hogy ez a tanári könyvtár az ő kéttanerős iskolája. S ő fizeti ki.

— És ki a másik tanerő?

— Hát egy kolléga.

— Fiú vagy lány'a kolléga?

— Hát... tulajdonképpen lány — mondta a kis tanító kuncogva —, olyan fiú-lány, tudja, csizmában jár és lovagol. Haha...

— Lovagol?

— Igen — jött bele a tanító a mesébe. — De csak télen, mert Ilyenkor kap az állami gazdaságtól lovat, azok örülnek, ha járatják a lovaikat... lovon látogatja a gyerekeket. De most beteg. Operálták.

összebújtak, s aprókat kuncogva tárgyalták, hogy mivel is operálhatták a tanítónőt.

— És maga? — kérdezte végül a tanító.

— Hát én... én csak most érettségizek, de orvos leszek, tehát máris bejárok kórházakba. Szóval szakmailag én már annyit tudok, mint egy harmadéves.

— Érthető is — legyintett a tanító.

— Érdeklődés kérdése ez az egész. Én például szakmám szerint nem lennék matematikus, ha nem ez érdekel, hát hihetetlen jó matematikus vagyok. De a múltkor zavarba jöttem, előadást tartottam Keresztszegen, s egyszer csak, ahogy a táblára akarom felírni, hát valahogy az Einstein időképlete kiment a fejemből. Sehogy sem tudtam felírni, pedig ez alapjában egyszerű. Szerencse, hogy az ottlevők közül úgyse értette senki.

— Persze, a felejtés — mondta a lány —, az könnyű dolog. Az mindenkivel megesik, még olyannal is, mint az én professzorom, aki megengedi mármost nekem, hogy ott segédkezzek, amikor ő a legbonyolultabb operációkat csinálja. Múltkor is,. egyszer csak, képzelje, ott állok mellette, és nyújtja a kezét egy műszerért... én meg tudtam, -hogy nem ez keli, hanem egy másik, de nagy baj lett volna, ha most a zavar jön... a betegnek az egész agya kinn volt már egy tálcán, ott kellett egy véreret elkötni ... odaadtam neki azt a kis, miniatűr ércsipeszt...

— A lényeges, hogy az ember sose jöjjön zavarba — magyarázta a fiú.

— Én is a múltkor úgy jártam, hogy meghívtak a pécsi egyetemre, egy matematikai probléma gyermekeknek való megértetése lett volna... szóval ez. kellett volna, és persze, akik értenek is

hozzá, hát azok is elfelejtették már, mit ért egy gyermek. Én persze ismertem ennek a megfelelő irodalmát, és akár zavarban voltam, akár nem, rá- parancsoltam magamra: na, most ne! Vigyázz, fiú, észnél légy ... hát... hiszi vagy nem hiszi, itt nem felejtettem el semmit. Még jobban elfelejtem, ha népművelésnél vagyok ... persze ten- zorális egyenleteket népművelésnél úgyse magyaráz az ember. A tenzor- számítás az azért magas még falun ... Nem mondom, ma még nem, hiába. Ötvenkilencet írunk, én szerintem még nem reális a tenzorszámításokat falura levinni.

— Nem, persze, hogy nem — mondta a lány megnyugtatóan. — Egyébként is nagy baj az, hogy még van nálunk csomó elmaradottság. Képzelje, hogy jártam a múltkor. Egy angol újságíróval beszélgettem — hozzá kell tennem, nagyon rosszul tudom magam kifejezni angolul, mert olvasok ugyan, de beszélni még alig-alig próbáltam —, szóval azt mondom ennek az angolnak, hogy a magyar költészet felér a világ akármelyik költészetével, s bizonyítékot követelt. Hát mit fordítsak le neki angolra?

, — Na és? — sürgette a tanító.

— Gondolkoztam persze. Rövid legyen, intemacionális legyen ...

— Petőfit.

— Én is arra gondoltam. Aztán a Berzsenyi Napóleon-versét fordítottam le.

— Isteni. Nagyszerű, hogy ez eszébe jutott. Hát attól aztán paff lett, nyilván.

— Az lett volna, sőt az Is lett, persze, de nem tudtam egészen jól. Nem tudtam a szavakat. Fényes csalatás — ezt körülírással, aztán tündér kényed, ez lefordíthatatlan — hát nagy nehezen sikerült. És erre az angol kijelentette, hogy ennél szebbet Napóleonról még Tolsztoj se írt.

Hajnalodott, s nekem éppen ennél az állomásnál kellett leszállnom. Nem hallgathattam tovább.

Ahogy végigmentem a vonat mellett, láttam az ablakon kikönyökölni a két gyereket, a kis húszéves tanítót, meg a kis tizenhét éves lányt. A szemük azt mutatta, hogy már egymáshoz tartoznak félig-meddig. Csillogott a szemük, és meséltek.

Valami olyasmi eszembe jutott ugyan, hogy három évvel ezelőtt egy angol újságírónak én is próbáltam lefordítani a Napóleon-verset, s pontosan ezek a szavak nem jutottak eszembe, mint fényes csalatás, tündér kényed ... de hát ez annyi emberrel előfordulhat. Ezek ritka szavak. Igaz, ezt akkor meg is írtam... de hát fontos, hogy a fiú elhitte.

Köszöntem neki elmenőben, de egymással voltak elfoglalva. Hallottam, hogy a fiú mondja:

— Egy viharban, életem legszörnyűbb viharában, amikor a manometer már felmondta a szolgálatot, annyira alacsony volt a légnyomás és köd, nos, szextánsom nem Volt, hát...

^Aztán elindult velük a vonat.

Mohácsi Regős Ferenc rajza

GARAI GABOR:

Honalapítók

István király lovas-szobra alatt,

a föld mélyén, a várfalak tövében,

ősi katona-csontok nyugszanak:

karok s lábak mészváza, koponyák,

és kéz- és láb-fejek ízekre hullott csonkjai;

és rozsdás ember-patkók:

a talpasoknak,

— kik az utak kövén lóhalálban kocogtak — kellett a bocskoron ily vasat hordani...

így hát a szobor méltó helyen áll.

Mert még a végítélet harsonái sem terelhetnék össze a király hamvait úgy, hogy ráismerne bárki: íme, a honalapító — 6 az, kétségtelen.

De a boeskorosok csonthalma: bizonyosság. Általuk élt és rajtuk állt az ország, s holtukat túlélte a türelem, hogy megtartja majd, aki alapozta a hazát — házat rakván a romokra...

Fent a jelkép megrendülhet: lehet kiválasztott tehetség, hősiesség szobra, bölcs szigor s változó szerep

emlékműve, — istenült őrület------de lent, kik az eszménynek testet adtak, testből csonttá lettek és fennmaradtak utódaikban; kik a lényeget őrzik, a megtartó titkok tudói, az örökös kezdetek folytatói, a hon folyton újjá-alapítói: rendületlenek a névtelenek.

K

orbácsi Emil dühében tanult meg eszperantóul. A dolog egészen hétköznapi magyarsággal indult a Paprikacsárdában, ahol Korbácsi magyaros szűzérméket evett, és magyaros tekintettel korbácsolta a szemközti asztalnál ülő nagyon csinos magyar nőt.

Megismerkedésük után, amikor már együtt ittak konyakot és ettek gesztenyepürét egy presszóban, váratlanul ezt kérdezte a nő:

— Hajlandó lenne értem megtanulni németül?

— Szankszritul is — jelelte Korbácsi gálánsán, de aztán kiderült, hogy németül is elegendő, mert a nő német nyelvtani oly amra jár, és sokkal érdekesebb lenne, ha együtt ropogtatnák a germán szavakat.

— Tudja — magyarázta a nő —, olyan igazi lehet eredetiben olvasni Schillert, Goethét vagy Bertold Brech- tet! Ügye, magának is megfordult már ilyesmi a fejében?

Korbácsinak valóban megfordult már ilyesmi a fejében, hogy bizony jó lenne megtanulni egy idegen nyelvet, de ez a gondolat, mint annyi más elhatározás is, mindig szépen a másik oldalára fordult az agyában és békésen szundikált tovább.

Most azonban — töprengett, ahogy nézte a nő eszményien lcarcsú lábát a miniszoknyában — itt az alkalom, hogy összekössem a kellemeset a hasznossal. Megtanulok németül és közben meghódítom ezt a ragyogó nőt isi

A nő, mintha kitalálta volna mire készül, mert tiltakozva emelte fel az ujját, és úgy búgta azon a bársonyosan meleg hangján:

— De szerelmet is csak németül vallhat ám nekem! Ha elszaval egy Heine-verset a ligetben és eredetiben idézi Freudot, akkor ... akkor talán még meg is tudnám kedvelni. Hiszen maga alapjában véve igazán szimpatikus férfinak látszik. Nos, állja a megállapodást?

Korbácsi tiltakozni s akart, hogy szerelmet legszívesebben magyarul vallana, és már most rögtön, de nem szeretett meghátrálni a nehézségek elől sem, így még egy konyak felhörpintése után, belement a feltételekbe.

Három hétig jártak a német nyelvtanfolyamra és köszönni már majdnem tökéletesen tudtak, sőt akadt olyan szó is, amit ismertek, de ekkor váratlan dolog történt. A nő bejelentette Kobácsinak, hogy itt valami félreértésről lehet szó, mert ő tulajdonképpen angolul szeretne megtanulni.

— Van fogalma arról — lelkesedett —, hogy milyen izgi lehet eredetiben olvasni Shakespeare-t?! Igazán nem is tudom, hogy vesztegethettük az időt erre a száraz, kopogós német nyelvre. Azonkívül Goethét már kötelező olvasmánynak is untam, Schiller se kötött le, de Byron az Halali klassz! Ha nekem elmondana egyszer egy Byron-verset..

— Tudom, a ligetben — bólintott megadóan Korbácsi.

— Ugyan — legyintett rend- reutasítóan a nő —, dehogy a ligetben! Byronhoz a citadella illik, konok, szürke falakkal, régi lőrésekkel, sötéten ásító katakombákkal, ahol visszhangzik a kiáltásunk és szorongva tapogatunk

mintha örökké náthás lenne az ember, és az orrán keresztül potyogtatná a szavakat. Elhiszem, hogy akik angolnak születtek, azok már megszokták, de én képtelen lennék megszokni! Mit szólna inkább a spanyolhoz? Cervantes, Calderon, Garda Borca nyelve! Hát lehet annál igazibb, mint ezeket olvasni eredetiben?! Arról nem is beTOTH-MATE MIKLÓS:

Nyelvtanfolyam

egymáA, keze után. Ott igen, ott elfelednénk a szürkén egymásbamosódó hétköznapokat és én borzongva hallgatnám magát, ahogy Byront szaval. Akkor ... akkor talán még meg is tudnám kedvelni. Hiszen alapjában véve csakugyan szimpatikus férfinak látszik.

A nő még mindig szép volt, és Korbácsi belekezdett vele egy angol nyelvtanfolyamba. Két hétig jártak, és már kezdték felismerni a betűket, hellózni meg olyan tökéletesen tudtak a telefonba, hogy egy született angol sem különben, de ekkor újabb nehézségek támadtak a nő részéről.

— Borzasztó — panaszkodott —, olyan ez az angol,

szélve, hogy mennyivel dallamosabb nyelv, mint ez a brit orrfacsarás! Ha maga nekem egyszer egy Garda Lorcaverset...

— Tudom, a várfokon... — sóhajtott felhősödé homlokkal Korbácsi.

— Nohát, miket beszél? — nézett rá megütközve a nő. — I orcát csak rózsalugasban tudnám elképzelni, kőpadon ülvé, és valahol a hátunk mögött egy árva gitár pengetne valami furcsa spanyol melódiát. Ha akkor maga, eredetiben ...

Bármilyen hihetetlen, de a nő még mindig szép volt, és Korbácsi összeszorított foggal ugyan, de beiratkozott vele egy spanyol nyelvtanfolyamra. Egy hétig járogattak, már néhány arcot kezdtek egészen

jól megkülönböztetni a résztvevők közül, amikor a nő újabb ötlettel hozakodott elő.

— Nézze, Korbácsi — kezdte sejtelmesen —, tulajdonképpen eszperantóul kellene megtanulni. Igazán fölösleges any- nyi időt elpazarolni totyakos öreg nyelvek biflázására, amikor megtanulhatnánk egy kamaszkorú világnyelvet, amire úgyis lefordítják Goethét, Byront, Lorcát, szóval csak nyernénk az ügyön! Es ha maga eszperantóul...

— Rózsalugasban? — kérdezte visszafojtott dühvei Korbácsi.

— No, nem — vált engedékennyé a nő —, hiszen ebben az lenne az érdekes, hogy bárhol szerelmet vallhatna. Akár egy presszóban is. Ez világnyelv, nem kötődik tradíciókhoz! De várjon csak ... valami mégis eszembe jutott. Egy üres tantermet képzelek el, olajos iskolaszaggal, fekete táblával, a sarokban egy földgömb, de lehetne térkép is, aztán maga szép lassan felnienne a dobogóra és eszperantóul citálna Vergiliusból.

— Miért éppen Vergiliusból?

— Nem tudom, de az olyan igazi lenne! Egy ókori fickót egy egészen fris.. világnyelven, ugye érzi ennek a kontrasztját? Ott ülnék belepréselődve a padba, hallgatnám magát csillogó szemmel és akkor... akkor talán egészen biztosan meg tudnám kedvelni. Hiszen maga alapjában véve igazán szimpatikus férfinak látszik!

Korbácsi reszketett a dühtől, napokig álmatlanul hánykolódott, de mert a nő — bármilyen elképesztő — még ezek után is nagyon szép volt, beiratkozott vele egy eszperantó nyelvtanfolyamra. Kétszer jelentek meg ott együtt, és már pontosan tudták, melyik ajtón kell bemenni, hogy részt vegyenek az oktatáson, amikor szomorúan jelentette ki a nő:

— Tudja, mi jár az eszemben? Hogy hol tartanánk már a németben, ha nem hagyjuk abba. Most már biztosan tudna nekem Heinét mondani és idézni Freudból. Mit gondol, nem lenne jobb, ha azt folytatnánk?

Korbácsinak elállt a lélegzete, és bár a nő változatlanul szép volt, abban a pillanatban olyan csúnyának látta, hogy csodálkozott saját magán, amiért szóba állt vele.

— Nem! — csattant fel, belesűrítve ebbe az egy szóba minden dühét. — Nekem most már elegem van az ingázásból. Vegye tudomásul, hogy végre szeretnék már valamit tisztességesen is megtanulni. Itt maradok!

Es így tanult meg Korbácsi Emil dühében eszperantóul. A nővel pedig nem találkozott többet. Csak annyit tudott róla, hogy nem sokkal a nyelv- tanfolyamok után férjhez ment. Egy bizsufabrikáló kisiparoshoz, aki ugyan csak magyarul tudott, de hét nyelven suttogott helyette a pénztárcája.

I