Pest Megyi Hírlap, 1975. július (19. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-27 / 175. szám

nsr

MEGYEI

1975. JŰLIUS 27., VASÁRNAP

SIMON LAJOS:

Kíváncsiság

Pram — mondta Sróf Alajos közveszélyes munkakerülő, a környék egyetlen talponállójában —, egy krigli sörért elmesélem az életem történetét. Közismerten jó dumás vagyok, akár szó szerint is feljegyezhetné a szavaimat, olyan cikket kanyaríthat belőle, hogy megnyalhatja utána a tolla hegyét.

Nagyot hörpintett a krigli sörből, majd így folytatta:

— Nem Adómnál és Évánál kezdem a históriát, hanem csak ott, ahol érdekes. Nos, kérem, nem mindig voltam én ilyen — finom kifejezéssel élve — kétes egzisztencia. Volt nekem tisztességes állásom. Egy nagy gyár szerszámraktárának voltam a vezetője két és fél ezerért. Családom is volt. Szép, fiatal feleségem, meg két tündéri gyerekem. Egyik fiú, másik lány. Lakásom is volt. összkomfort. Fürdőszoba és miegymás. Hajjaj, ügy néztem én ki akkor, mint egy Patyolat-reklám. Sőt, még egy kis pénzem is volt a takarékban.

Közben a korsó kiürült. Sróf Alajos zsarolni kezdett:

— Ha nem fizet még egy kriglivel, nem mondom tovább, pedig most jönne a konfliktus. Most akarnék rátérni arra, hogyan lendültem a züllés útjára.

Megkapta az újabb kriglit, megkóstolta annak minőségét, majd rátért a konfliktusra.

— Nos hát... A józanság mintaképe voltam én, uram. A kocsmákat széles ívben elkerültem. De egy este hazafelé baktattam a melóból, itt, a talponálló előtt észrevettem, hogy kegyetlenül szomjas vagyok. Zárójel között írja meg, hogy aznap kitűnő pacalpörkölt volt az üzemi konyhán. No, gondoltam, beugrók egy

málnaszörpre. De, sajnos, nem volt szódavíz, kénytelen voltam két deci bort inni. Ahogy ott fanyalogva kortyolgattam az italt, egyszercsak megakadt a szemem egy pasason. Pontosabban — a lábán. Még pontosabban — a bakancsán. Egészen pontosan: a zokniján. Ugyanis hátul végig el volt szakadva a bakancsa, s látszott, hogy a zokniján van egy akkora lyukacska, mint egy csecsemő kisujján a köröm.

Bolond, de érdekes ötletem támadt: érdemes lenne eljönni holnap is, figyelni a pasast; pontosabban a lábát, még pontosabban a zokniját, ugyan mennyit kopik huszonnégy óra alatt. Másnap baktattam haza a melóból, nem voltam szomjas, hiszen aznap zsírtalan, só- talan tökfőzelék volt a kaja, de csak betértem ide, megszemlélni a pasas zokniját. A pénztárosnő kérés nélkül blokkolta a két deci bort. A harmadik és a negyedik napon is így történt. Az ötödik napon szintén. De hát, minek is részletezzem? Mire a pasas zoknija egészen elkopott — rászoktam az ivásra. Elúszott a pénz a takarékból, kidobott a feleségem, kirúgtak a gyárból,- lesi tteltek közbotrányért, meg ezért, meg azért.

— Jó sztori, mi? — nézett rám diadalmasan. — Prémiumként fizethetne nekem még egy kriglivel.

Az én pillantásom azonban az asztal alá tévedt. Pontosan Sróf Alajos lábára. Pontosabban — hátul szétszakadt — bakancsára. Egészen pontosan — a zoknijára, amelyen akkora fehér foltocska tündökölt, mint egy csecsemő kisujján a köröm.

Rémülten baktattam hazafelé.

FAZEKAS LAJOS:

Erőm> ifjúságom

Erőm, ifjúságom, füzem, lobogásom, igazam, haragom, parittyázó karom, fagy-szítta, láz-meleg kenyéradó kezek, gyászom, árvaságom, szepegő sírásom, Vágyam, repülésem, álmaimban, fényben, szívem zuhanása, szerelmem fű-ágya, füttyöm, dalom, kedvem, szöktem rózsakertbe, megjártam boldogan csillagágú utam, virágom, szerelmem, igazam, győzelmem, örömöm és gyászom, — erőm, ifjúságom.

RADNAI ISTVÁN:

Halhatatlan

lombtalan szárnyatlan ágak elrepülnek ágak elrepülnek vizekre álmatlan álmok települnek álmok települnek óriás ülepszik nyirkosán rögöfcre nyirkosán rögökre ezüstgong napokat döngeti ködkeze döngeti ködkeze homályos madarak huppannak szegetten huppanpak szegetten halhatatlan ágak halhatatlan ágak nyújtóznak felettem

SZAPUDI ANDRÁS:

Emlékszekér

Vizenyős parti füzesekben tocsog az alkony rézveresen Gabonás szekér indul

sápadt

kévéivel egy beteg nyárnak tetején fakó öregember porol a ráfonódó csenddel Haj, ekkor kemény harang kondul

szekere fölborul a holdon por száll — maroknyi1 haj — fehéren bajusza csavarog a szélben csontjai tűzben piros ágak szemei kavicsokká váltak

Lambert rejtelmes módon eltűnt, talán szerencsétlenség érte és bele veszett a Luganói-tóba, de holttestét a víz sohasem vetette ki. No, hát én Lambert Sebestyénre' azóta sem gondoltam, amióta tudomásul vettem eltűnése hírét. És most ott áll a soproni téren, a templom oldalánál induló utca sarkán, és néz engem. Alkonyati megvilágításban is nyilvánvaló volt, hogy ő az. Meg is indultam feléje, de akkor megfordult és lassan menni kezdett az utcasoron. Olyan sétálva lépegetett, mint aki azt akarja, hogy utolérjem. Egy ház kapuja előtt meg is állt.

— Szervusz, Vihorláti — mondta, amikor odaléptem. Ez olyan igazi régi iskolatárs megszólítás: tegezni és vezetéknéven szólítani.

— Szervusz, Lambert — mondtam én neki. — Azt hittük, hogy már rég nem élsz. Azt írták, hogy belevesztél a Luganói-tóba, de előbb világhíres zenetörténész lett belőled. Hát mégis élsz?

!/ ezet nyújtott és nevetett. A haja

^ ősz, arca erősen barázdás, a kézfogása férfiasán kemény volt: ez nem kísértet, hanem élő ember.

— Hát mi történt veled, és hogy kerülsz ide? — érdeklődtem.

— Meguntam a saját életemet — magyarázta. — Világéletemben szerettem volna, hogy grófnő legyen a feleségem. El is értem, és kiderült,- hogy a grófnő-feleség kicsinyes és házsártos. A fiamat egyéb sem érdekli, mint a kártya meg a lóverseny; a lányom elmegy egy rodoszi tenoristával, de azóta már azt -ís otthagyta és táncosnő lett egy török mulatóhelyen. Egyszerre csak észrevettem, hogy nincs kedvem a magánéletemhez. Már a XVIII. század dallamkincse sem érdekelt. Egy napon azt mondtam, hogy csónakázni megyek a tóra, de ehelyett fogtam magamat, titokban hazajöttem, egyenest Fertődre, hogy az Esterházy-kastély közelében Haydn korában élhessek. Tudod, Fertőd itt van, alig húsz kilométernyire, az a kastély maga a kőbe formált Haydn-szimfónia.

— Ott sétálgattam tehát a színhelyen,

beosontam az üres termekbe, ahol éppen nem voltak nézelődők. És egyszerre szembejött velem egy magas sovány embbr, mintha maga Haydn lett volna. Fehér parókát viselt, bécsi rokokó formájú volt a ruhája. Németül szólított meg és javasolta, hogy ha a XVIII. században akarok élni, akkor jöjjek el Sopronba, ebbe a házba, ahol most állunk, vegyek ki szobát az udvar legvégén levő lakásban, és este, ha már mindenki lefeküdt, toljam el a szekrényt, mögötte a falon találok egy gombot, nyomjam meg, és kinyílik a rejtekajtó, amely a XVIII. század esterházai életébe vezet. Szívesen fognak látni, mivel az ő zenéjükkel foglalkozom. Ha érdekel, téged is odavezetlek.

'Természetesen nagyon is érdekelt.-*• Be is léptünk a ház kapuján. Ekkorra már beesteledett. Lambert végigvezetett a hosszú udvaron. A legvégén benyitottunk egy kis lakásba. Az első szobában ültek a főbérlők. Lambert odaköszönt nekik, mondván, hogy régi barátjával találkozott. Én is köszöntem, a bentiek visszaköszöntek mi pedig beléptünk a következő szobába. Olyan bútorai voltak, hogy bárki megállapíthatta, a múlt század elején rendezték be. Lambert lámpát gyújtott, azután bezárta az ajtót és a szekrényhez lépett.

— Gyere,' segíts — mondotta —, jó nehéz darab.

Eltoltuk. Mögötte a falon ott volt a gomb. Lambert megnyomta, mire azonnal felnyílt egy addig láthatatlan kis ajtó. Távolból, az ajtóból nagyon halkan Haydn Üstdob szimfóniájának második tétele hangzott. Erre nekem úgy elkezdett dobolni a szívem, hogy azt hittem, kiszakítja a mellemet. Valami olyan titok határán voltam, amelyről fogalma sincs a tudományunknak. Lambert rámnézett és ezt mondta:

— Ha velem jössz, kiléptél az életből. Szó sincs róla,, sétálni mindig kijöhetsz a soproni utcára, de az életed attól fogva a lezárt múltban telik. Ha úgy érzed, nem akarod élni a saját életedet, akkor gyere velem. Élheted Esterházyék kétszázötven év előtti előkelő életét, elegáns művészek körében telnek majd éveid, még szép asszonyokat is kaphatsz szeretőkul. De többé nem lesz közöd a jelenhez. Legföljebb sétálni jöhetsz ki a mostani Sopronba. Jössz velem?

TV agyon kíváncsi voltam, nagyon mentem volna vele. De hát én mégsem akarom itthagyni a magam korát. Tudod, meséltem, nekem menyasszonyom is van, gyönyörű fekete afgán lány, talán mégis a feleségem lesz. És én ezt a muhkát is szeretem, amit csinálok. Nekem azokat az író—olvasó találkozókat is meg kell szerveznem. Szép kaland kirándulni a múltakba, de nem lehet elmúlt korszakokban élni.

— Köszönöm, Lambert, hogy elvezettél idáig — mondottam neki —, de mégsem megyek veled.

— Nagyon irigyellek — mondotta ő. — Bár engemet is ennyire kötne a saját életem. De nekem jobb a rejtekaj- tón túl. — Ezzel belépett. És mögötte becsapódott az ajtó. A Haydn-zene abban a pillanatban el is hallgatott.

Én pedig visszafordítottam a kulcsot a zárban. Kiléptem az első szobába. Köszöntem az ott ülőknek, ők visszaköszöntek. Mentem ki a soproni estébe. Mentein a szállodába, ahol szobám volt. Azóta sem tudom, nem mulasztottam-e el az élet legnagyobbik kalandját, amikor nem léptem be Lambert Sebestyénnel azon az ajtón, amely a XVIII. századba vezet.

Tízzel Vihorláti be is fejezite. Felhaj- tóttá a rumos fekete legvégét. Én pedig azt mondtam neki:

— Mégiscsak azt hiszem, hogy költő veszett el benned.

— Ha igazán költő vagyok, akkor Lambert Sebestyénnel beléptem volna azon a rejtekajtón. De ón sohasem riadtam vissza sem a csempészéstől, sem a valutaüzérkedéstől, és ha az volt előnyös, akkor hasznos, sőt közhasznú tevékenységet is folytattam —, a rej- tekajtóktól azonban megriadok. Nem feszegetem a titkokat, mert félek tőlük. Ezért hiheled el. mindazt a történetet, amit életem kalandjairól mesélek.

érezte, hogy a brigád — amely egyébként jól dolgozott, s kitűnő eredményeket ért el — élükön az édes gyerekével összekuncog a háta megett, s bizonyára mondják is: megint megetettük az öreget. Kopog a szeme az álmatlanságtól, meg a méregtől, de nem tudja kiütni a kezükből az üveget.

— No, csali várjatok — dünnyögött az elnök, s résen volt azon a bizonyos hajnalon is, amikor fia — aki az apja portáján lakott kis családjával a ház utcai részén — szatyrában üvegek koccantak, ahogy az istállóba indult.

Amint a fiatal tehenész maga után húzta a kaput, Surányi is kiugrott az ágyból. Gyorsan -felöltözködött, s fél óra múlva a főállattenyésztőt is riasztotta, mert — morfondírozott magában — ez a korhely banda, amilyen jól összetart egyszem tanú ellen — mégha az elnök is — képes letagadni a tettenérést.

Az elnök így a főállattenyésztőt is riasztotta, s másodmagával indult a tsz istállójához.

— Te az egyik ajtón, én a másikon. Csak csöndben — suttogta az elnök, amikor a majorba értek. — Nehogy megneszeljenek minket. A kezükből akarom kiverni az üveget.

Nahát ez nem ment olyan egyszerűen, ahogy az elnök elképzelte, mert amikor rajtaütésszerűen beléptek az istállóba a tehenészek ugyan meghökkentek, de látva, hogy mostmár hiába dugdossák az üveget — amit éppen egymás kezébe adogattak — inkább zavartan, heherészve fogadták a szigorú ellenőrzést.

— Mi van itt?! — rikkantott rájuk az elnök, ahogy a közelükbe ért.

— Mi volna — tekergette a nyakát a fia, s a világ legtermészetesebb hangján bejelentette, hogy az év utolsó napján — lévén épp szilveszter — csak megihatnak egy korty bort.

— És a határozat? — lépett fenyegetően közelebb a méregtől majd szétpukkadó elnök, de a fia erre is megadta a választ:

— A határozatot emberek csinálták, tehát nem szentírás. Különben is ...

— Tartsd a szád kölyök — vágott a fiú szavába az apja, s már ütötte is ki kezéből az üveget, amely a betonpadlón csörömpölve hullt darabokra.

% pillanatra talán még a

tehenek is abbahagyták a szénázást, de aztán mintha szíven szúrták volna az Ifjabb Surányit, akkorát ordított, hogy még a szigorú apja is megrezzent.

— Miért tesz így csúffá,’

apám?!

— Mert a fegyelem rád kétszeresen is vonatkozik az apád jóistenit! Te... Te... — és mondta, csak mondta az elnök vérben forgó szemekkel a szitkokat, ahogy csak a száján kifért.

— Hagyja már — kérlelte valamelyik tehenész, de a hangban volt valami kötözkö- dés is, amitől az elnök még- jobban méregbe lendült.

— Még szájon Is váglak, te csipás. Azért, hogy már két gyereked is van, az apád vagyok én. Az apád — emelte feljebb az elnök a hangját. — És neked is elnököd a keserves ...

— Ujuj ... Aztán talánl ". T

Még szájon is verne, — lépett egész közel és kihívóan apjához a fiú, s az elnök ekkorra már nem tudta fékezni magát: elcsattant az apai pofon.

Az új esztendőben először«

eset miatt ült össze a fegyelmi bizottság. De a vádlottak padján nemcsak a tehenész- brigád tagjai ültek, hanem — a pofozkodás miatt — maga az elnök is. Közben persze eltelt egy hét, s a méreg már elpárolgott az emberekből. Még mosolyogtak Is az eseten, csupán a fejenkénti pénzbüntetés miatt szívták a fogukat.

Az elnök — aki megrovást kapott — elismeide, hogy még a fiával szemben sem lett volna szabad így elragadtatnia magát, dehát mit csináljon, ha a saját kölykit csak így tudta móresra tanítani.

A fiú tartja 'a haragot. Kerülgeti az apját, s fogadkozik, hogy ő meg akkor üti ki az elnök kezéből a poharat, amikor az az irodán reprezentál. De erre — mármint az elkerülhetetlen reprezentációra — az elnöknek a vezetőség által engedélyezett joga van. Hanem mondják, hogy az eset óta az elnök se reprezentáció ürügyén, se munkaidő után, -de még csak otthon se vett kezébe borospoharat.

A Pali fiával szeretne koccintani egy este, amikor az már a munkáját józanul bevégezte. Már üzengetett is a nagyobbik unokájával, de a gyerek apja — állítólag — azt mondta a kicsinek, hogy csak tejet igyék az a hörcsög nagyapád, hogy szét ne pukkadjon.

AZ elnök rnár mosolyog ezen és büszkén jár-kel a tagok között, akik tudják, hogy az elnökük nem kukoricázik komoly, közérdekű dolgokban, s ha kell a sógort, komát is leparancsolja a cseresznyefáról.

Szüret

i

l

DÁVID JÓZSEF:

Apa és fia

A tSZ-í)Cn tarthatatlanná vált a helyzet a szertelen italozások miatt. Nagyobb baj ugyan még nem esett, de intő példa volt éppen elegendő a szomszédos gazdaságokban, ahol italozás miatt halálos baleset is történt. Ma már a mezőgazdasági üzemek is tele vannak különböző gépekkel, ahol még a józan életű embert is ezernyi veszély fenyegeti, hát még ha valaki ittas. Így hát a tsz vezetősége úgy határozott, hogy akit ezentúl munka közben italozáson kap az ellenőrzés, az szigorú fegyelmi büntetésben részesül.

Az emberek — vagyis a munka közben is ivósok — nemigen vették komolyan a határozatot, de amikor néhány

— visszaeső bűnösnek — ötszáz forint büntetést is a nyakába sóztak, kezdtek megju- hászkodni. Egy fél év után úgy látszott, hogy a tsz-ben sikerült az embereket leszoktatni a munka közbeni italozásról. Csupán egyetlen tehenészbrigád akadt, amely nem akart tudomást venni továbbra sem a szigorú határozatról. De nehezen is lehetett rajtakapni őket, mert részegségig soha nem ittak, s náluk alkoholszondázást sem végezhettek, mint a traktorosoknál, mert a hajnalok hajnalán kelő tehenész azért megihat éhom- ra egy kupica pálinkát. Ettől még a munkáját remekül elláthatja, figyelmét nem zavarja egy kis alkoholfogyasztás. Dehát nem is erről volt szó. A Bíró János vezette öttagú tehenészbrigád három-négy üveg bort is benyakalt munka közben, csak éppen bizonyítani nem lehetett.;

— Na, persze — mondogatták a szomjazó szesztestvérek

— mert ugye a tehenészbrigádban dolgozik az elnök fia is. Hát, hogy kapnák rajt’ őket?

Surányi Jánost igen bántotta ez a dolog, mert hát a fülébe jutottak neki is a vitriolos megjegyzések, s elhatározta, hogy saját maga leplezi le a fiát, s a fegyelmi bizottsággal olyan példát statuáltat, hogy belekonyul. a büdös kölyök füle, e ezzel a sugdolózásoknak is véget vet.

A leleplezés nem ment olyan könnyein. Az elnök hiába kelt fel több alkalommal is- hajnalok hajnalán, sohase tudott úgy az istállóba lépni, hogy italozáson kapta volna a brigádot. Hiába kutatott a bekészített szénakupacok alatt, s más rejtekhelyeken, sehol egy fia üveget sem tudott előkaparni. Sokszor