Pest Megyi Hírlap, 1975. július (19. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-13 / 163. szám

1975. JÚLIUS 13., VASÄRNAP 9 xMitm 7 jTi—:—; bontanak egyet a régi há- I Ma IS I zak közül. Holnapra hűlt------------ helye lesz a telken: hol­na putánra lerakják a sínpárt, óriási da­ru jár íöl-alá, betonblokkokat lenget a levegőben, rendre beemeli őket a he­lyükre. Delet harangoznak. A munkások ebé­delni mennek. Védősisakjukat az ebéd­lő asztalára borítják, sisakformájú tál­ból levest kanalaznak. A féjjg lebontott ház egy órára ma­réra marad. Az oldalfalak, a belső vá­laszfalak csupaszon, pőrén merednek az égre. A kiszedett ablakok és ajtók az udvarban a gesztenyefának döntve sor­sukra várnak. A delelő, őszi napfény üvegre, rézkilincsre hullik. Egy férfi az utcáról az udvarra lép. Nézi a földön a régi cégtáblát, amely valaha a kapu fölött állt: Dénes Béla virágkertészete. A férfi régen sokat járt ide; Dénes Pali iskolatársa és barátja volt. hátra. A kertben ke­ményre taposott, egy­mást keresztező kes­keny ösvények. Őszi avar, virágok illa­ta. A krizantém ágyása mellett fazsin­delyes szaletli, lécfalát befutja a kusza venyige, hullik róla a bíborszínű levél. A kertet alacsony törzsű, tarlott dísz­fák szegélyezik. Hátul a földbe süllyedt üvegház. Három éve még benne tipegett a magára maradt két öreg. Dénes bácsi kék kötényben, metszőollóval, raffiakö- teggel a kezében az üvegház végében állt, az öregasszony középütt, és ki tud­ja. hányadszor mesélte már az üvegház csodáját. A férfi most is hallja a hang­ját: — .... és akkor, képzelje, lelkem, mit ad Isten! Hova is futunk mi négyen? Én, az uram meg a gyerekek, Klári és Pali. Hát futunk egyenesen az üveg­házba. Alig érünk le, hullanak a bom­bák. Jaj, hogy hullott, zuhant a sok bomba! És mi itt az üvegházban! Iste­nem, fölöttünk ez a tengersok üveg! A légnyomás is ránk zúdíthatta volna. Ho­gyan is jutott eszünkbe, hogy éppen az üvegházba szaladjunk? Máig sem tu­dom. Ha elgondolom, hogy fölöttünk ez a rengeteg üveg... És mind, mind megmaradt. Isteni csoda, hogy egy re­pedés nem sok, annyi sem esett. Gon­dolja el, épségben maradt ez a sok üveg! Még most is itt van. Nézze, en­nek több mint a fele még az a régi üveg! Az ember nem is hinné, ha nem vele történik mindez... . ■' előrejön, föllépdel a ve­| A feni I randára. Ablakok, ajtók-------------- fölsebzett nyílásain az eg ykori szobákba lát. Fehér, rózsaszínű, halványkék falak, hengerelt minták. Papírcsákős. régi szobafestők füttysza­va verődik, amint meszelőt lengetve csattogó létrán bearaszolják a szobát. Egy faldarabon a leszerelt villanyóra helye. Alóla Hiányzik a kalitka a sárga kanárimadárral. Reggeli füttyszó. El­nyújtott, hosszú nevetés. Forralt tej il­lata, egy fületlen bögre, falióra, az ön­SOBOR ANTAL: Régi ház töttvas kagylóba vízcseppek hullnak. Pali táskát kap a kezébe, most indul az iskolába. Féllábon ugrál le a lépcsőn. A férfi belép a házba. Egy kicsit za­vartan toporog, mint aki elfelejtett ko­pogni. vagy a kopogásra nem kapott választ. A szoba falán, a hengerelt min­tán képek helye. Egy ovális keretbe foglalt fénykép függött itt: egy lány képe. Fehér ruhafodrok fölött félrebil­lentett szép fej. szomorú mosoly. Övolt Dénes Klári. Temetői kövébe is ez az ovális fénykép került. Üveg alatt moso­lyog a kőről. Élt 19 évet. És a félig lebontott ház színfalai kö­zött némajáték indul. Dénes Pali a kis- szobában detektoros rádiójával, fülhall­gatóval a fején, ül egy végeérhetetlen délutánon. Ideát a nagyszoba csöndjé­ben pedig Klári áll a könyvespolcnál. Háttal áll. Fölnyújtja a kezét, mutató­ujja végigsiklik a soron. Kibillent egy könyvet, de aztán mégsem veszi le. A mozdulat félben marad. Hátranéz, el­mosolyodik. Egy mosoly bujkál a csupasz falak között. És a tűnődés: vajon olvashatat­lan maradt-e az a félig kibillentett re­gény. j-rg-----r eleven kép támad. A beha­I Újra I vazott utca. öreg kapu, el­------------ billent kerékvető kővel, a szomszéd könyvkereskedés szöglete. Gyerekek csoportja. Néma nevetés. Va­lamin nevetnek, talán a sűrű hóhullá­son. .Oldalt valahova lépcsők vezetnek. Klári a lépcsőn áll. Éppen fölmenni ké­szül. de megáll, fordítja a fejét, visz- szanéz. A háztetőről havat fúj le a szél, fehér fátyla meglebben. Klári mintha erre a fátyolra is vetne pillantást, egy kicsit csodálkozik a játékos tünemé­nyen. A szája picit kerekre nyílik, mintha azt mondaná — Hó... De lehet, hogy azt mondja — Ö... Télből előfehéredő tavasz. Fehér fák, fehér bokrok az udvaron, odalent a kertben. Valahonnan előkerül egy ku­tya, hemperegnek vele a fűben, futtat­ják, labdát gurítanak neki. A labda egy- szercsak födetlen vízvezetéki aknába gurul. Körülállják a sötét aknát,, fölé­be hajolnak, fürkészik mélyén a labdát. Tanácstalanul merednek a mélybe, hosszú várakozásban telik az idő. A magas kőkerítés falába vert szögön hor­dóabroncsok. vaskarikák lógnak. Szél lendíti őket, elnyúlt árnyékuk a fa­lon lassú hintázásba kezd. Aztán a nyári udvar. A nyitott akna a labdával már nincsen sehol. Klári nád­székben ül. Csipkés terítővei takart asz­talkán gramofon. A védjegy rajzolatán tarka kutya, ámultán hallgatózik bele a nagy tölcsérbe. A gramofonon lemez fo­rog. ' Aztán hosszú köhögés, elnyújtott zokogás. , , a néma hóhullás. Délutá­I Megint I ni búcsú a kapuban.-------------- Hosszan tartó búcsúzás, sz ótlan álldogálás. Mintha először lát­nák egymást. Az egymáson elolvadó hó­pelyheket csodálják. A nagy fehérségben Klári hajának feketéje. Hosszan tartó, végtelen kézfogás. Klári kesztyűje fö­lött, a csuklóján hópelyhek olvadnak el. Majd a vállára, a kabát szövetére hul- longó pelyhek. Legvégül a szempillá­ján fönnakadók, lassan elcsillandók... A férfi kifordult a falak közül, át­megy a folyosón az öreg Dénes szobá­jába. Utoljára magára maradt az öreg­ember. Néha meglátogatta őt. Mindig rámolt, rakodott, régi trágyákkal, pa­pírokkal vette magát körül. Mintha cso­magolnia kellene, valahova készülődne a holmijával. A csupasz falak között hosszú sóhaj. Az éjjeliszekrényen gyógyszeres üvegek. Az öregember fölkel az alacsony dí­ványról; arcán látszik a hímzett párna nyoma, egy virág. A fogasról télikabá­tot vesz le, magára teríti. A felesége ha­lálát meséli a vendégnek. A szekrény­ből fakazettát vesz elő. papírok között matat. Aztán hirtelen abbahagyja, mint aki elfelejtette, mit is kell megkeresnie. Vagy inkább mást gondol: a ládákhoz, kosarakhoz lép, a fal mellé készített sokféle limlom közt keresgél. Csipkés térítőt emel le egy ruhásvékáról; benne befőttes üvegek, kuglóf sütőmintája, kávédaráló, fületlen bögre, egy regény. Kivesz egy üveget, a fal mellé állítja, oda, ahol a régi rádió áll a fülhallgató­val, mellette a tölcséres gramofon az ámuló tarka kutyával. A sovány kéz most egy bőröndben kutat, aztán kiemel egy papírt, leha- nyatlik vele. Az öregember leül. Hango­san tűnődik, merre nyílt egy régi ajtó, milyen hangot adott egy bizonyos sub- lód fiókja, ha nyitották. A férfi vele szemben ül. ő is tűnődik. Dénes néni másfél éve .halott; talán az ő particé­duláját akarja megmutatni az öregem­ber. Pali táviratokban maradt; mintha diákként, a fején a régi fülhallgatóval valahonnan táviratokat küldözgetne: le­tette utolsó szigorlatát... megnősült... elvált... Ausztráliába érkezett... És Klári. Ö a sírkövön mosolyog. Dénes Klári élt 19 évet. A férfi kint áll az udvaron. Visszanéz a csupasz falakra Csakugyan, merre is nyílt az az ajtó? Az az üveges, rézki- lincses. amelyik most a fának támaszt­va áll egykedvű értelmetlenségben. A kilincshez már nem tartozik kéz. az üveg tükrében nincs többé arc; nincs mozdulat, egy megigazítandó nyakken­dő, egy sebtében helyére simítandó haj­tincs. : ■■■;----------r hűlt helye lesz a ház­| Holnapra | nak; holnapután lerak­------------------ ják a sínpárt, daru jár föl-alá, betonblokkokat lenget, rendre beemeli őket a helyükre. SIMON ISTVÁN: Vadludak A múlt vasárnap elhunyt Kossuth- és József Attila-dijas költőre emlékezünk e versekkel is. Madarat a tolláról ismered föl — tartja régtől a köztudat; de nem láttam én még közelről soha egyetlen vadludat. Nem ácsorgóit a bűzlő ketrec ganajában, mint a csibe. Még úgy se láttam, soha egyes példányként, még röpülni se. Angyalárnyék volt csak a nádnép, minden szárnyas madár-jele: előre nyúlt nyak s fakanálként a két lába hátrafelé. / így ismertem, mert a valódi valójában nem él külön. Szállnak az ég sereghajtói váltva egymást az élükön. Két szárnnyá összerendeződik elsuhanni együttesen. Sötétedés után is mindig a hangjáról megismerem. Egy ekként száll a bennem élő kiirthatatlan sok madár, kikre fegyver is fölfelé ló kényszerből és mikor talál: mintha egy toll hullna alattuk csak ellibegve, de vonul, röpül tovább az örök vadlúd együtt elfogyhatatlanul. BORBÉLY TIBOR: Misericordia SIMON ISTVÁNNAK Csata közben a vértes, ha lováról a földre zuhant, nem félte a csúnya halált: hogy vad paripáik patája roncsolja agyát. Harcba kísérte pénzért a csatlós, — ki szerette néha urát — s vele harcolt hitéért hittel ezernyi barát. S ott volt övében a tőr, a parányi. Súlyos a páncél. Felemelni senki se tudta, de kímélni a végtől, a rúttól, ott volt övében a tőr, a parányi, s ott volt a csatlós, a barát. Kegyelem szorította meg akkor a tőr markolatát. Ajánlás: Ha utad múzeumba visz, tűnt századok sok zord fegyvere közt, csodálni el ne mulasszad a kegyelemtőrt. A parányi csodát. egy kisebb öröklakás ügyé­ben. De Sanyiék is ebben törték fejük, s mert volt né­mi összeköttetésük, hamarabb célhoz értek, és egyik este Sanyi átkopog: mennyit érne meg nekünk, ha kiköltözné­nek, és átadnák a maguk lak­részét? Neki van százhúszez­re, kétszázhatvan egy örök­lakás: ha száznegyvenet le­teszünk, miénk a két szobá­juk ... Te mit csináltál volna? Ma­riann akkor már jegyben járt Tiborral, velük is csak kel­lett törődnünk ... Százezer már együtt volt, szereztünk negyvenezret kölcsönbe, és odaadtuk Sanyiéknak, Aztán meglett az esküvő, é6 Ma­riannák kaptak nálunk egy szobát, ugyanazt, ahol mi kezdtük húszegynéhány éve Ferkómmal... Középütt la­kunk mi, egyik szélső szoba Mariannák, a másik szélső­ben Pólika néni, immár egyedül, mert el is feledtem mondani, hogy Ervin bácsit néhány éve elvitte a gyom­ra. És nyögtük tovább az adósságot. TAVALY aztán szegény Pó­lika néni is az ura után halt és most már egyedül a miénk lett a négy békebelien hatal­mas szoba, porcelánjaival, vitrinjeivel, falvédőivel... Csakhogy, most már egyetlen szöglete sem lehelte a béke idilli hangulatát. Fogóddz meg: esténkint, ha mind a négyen megjöttünk a munkából, veszekedés zaja verte fel a házat. Kié le­gyen Pólika néni megörült szobája? Mariannáknál előbb- utóbb jön-a gyerek: nekik is két szoba kellene. De Ferkó megmakacsolta magát: ő most már ötvenéves, egy éle­ten keresztül gürcölt, nyomor­góit, szűkösködött, kuporga- tott — joga van egy kis ké­nyelemre és nyugalomra, nem és nem adja a harmadik szo­bát! Mariannák hozzák össze maguknak, ami kell, akár­csak mi — ne akarjanak in­gyen beleülni a készbe ... No, ehhez persze nekem is volt néhány anyai szavam, a töb­bit elképzelheted! Mondd, érted te ezt? Hu­szonöt évig nyomor, össze­szorított fog, kínlódás: és mégis maga volt a boldog­ság! Most meg kényelem, tá­gasság, bőség, az utolsó adós­ságot is kinyögtük — és én az egyik szobában sírok, Fer­kó a másikban csapkod. Ma­riannák a harmadikban ve­szekszenek ... Ki érti ezt, szívem? Az élet iszonyúan felfoghatatlan. TE, ADD IDE azt az újsá­got! Csak a végét, igen, az apróhirdetéseket. Ma még nem böngészgettem. Hogyan? Összeköltözőket keresek, igen, négy szobát adnánk egy két­szobásért és két egyszobásért. Természetesen ráfizetéssel. EGY FÉRFI MESÉLI NEM VAGYOK valami szentimentális ember, ismer­nek. Én világéletemben az eszemmel terveltem ki min­dent, az érzelmeim csak alá­festésül szolgáltak. Pályát így választottam, a fejemre s nem a szívemre hallgatva, a mun­kaköröm kereseti lehetőségeit latolva legelébb, s csak utá­na azt a szempontot, meny­nyire tud majd lekötni az a bizonyos, jobban fizetett munka. Az állásaimba így kerültem, a beosztásaimba: mindig a fej diktált, sosem a szív. Vasbetonból vagyok, öregem, hidd el vasbetonból. Egyedül a házasságomat nem így kötöttem. Ott nem volt terv, nem volt átgondolt stratégia, de még csak tak­tikai meggondolás sem: meg­láttam Étit, megszerettem, s bár minden esz-érv ellene szólt — mert se lakásunk, se megfelelő egzisztenciám ak­kor még, se kenyér Éti ke­zében, semmi —, feleségül vettem. Szép volt ez a huszonkét év, hidd el. Gyönyörű volt. Ren­geteget dolgoztunk. Először meglett az első gyerek, a fiam, aztán a lakás, aztán a második gyerek, a kislány, aztán Éti diplomája... így szépen, sorban, okosan, mert az esküvő után újra csak a fejemmel kezdtem kormá­nyozni a dolgainkat. Amikor a kislányunk megszületett, Éti egy ideig amúgyis otthon maradt; s akkor rávettem, irakozzék be az esti egyetem­re. Ö tanárnő szeretett vol­na lenni, de itt megint csak az én logikám szólt közbe, amikor azt tanácsoltam; le­gyen inkább mérnök, hisz így majd tudok a tanulmányai so­rán segíteni neki — a humán tárgyakhoz hatökör vagyok. No, így is történt: Éti tíz esz­tendeje lediplomált a Műegye­temen, a kislányunk is öt­éves lett akkorra, s így a mama nyugodtan állást vál­lalhatott megint. Mára szép fizetése van, vezető beosztás­ban dolgozik egy nagyválla­latnál. A következmények te­hát újra csak az én vasbe­tonlogikámat igazolták: ha ta­nárnőnek tanul, ma talán két­ezer körül keresne — így meg majdnem annyi a jövedelme, mint nekem. NEM IS VOLT nekünk pa­naszunk semmi, elhiheted: ha az ember a fejével él, ritkán megy a falnak. A gyerekek szépen cseperedtek, Józsi fiam jelesen érettségizett, s most harmadéves jogász, a kislány meg második gimnazista. És a világ legboldogabb életét élhetnénk, ha az én hajam nem kezdett volna oly vésze­sen deresedni, s nem érezném fejem felett egyre fenyege­tőbben annak az iszonyú ke­rek számnak: az ötvennek Damoklész kardját... Megvesztem, öregem, meg én. Szabályosan. Ez most megint olyan volt, mint az első házasságom, mint Éti: itt nem a fejem dirigált. Meg­láttam Györgyit, megkíván­tam, aztán beléestem. A tí­pusérzelmek, igen. Te ezt még nem ismerheted, de majd megismered! Hogy szalad az élet... Hogy egyetlen életed van, és az véges ... Az a szív­szorító sajgás, amely otthon, munkahelyen, utcán meg-meg­állít: még tíz év, és vége... Még tíz éved van — és itt az öregség. Tíz év: istenem, mekkora idő, amikor az em­ber húszéves! És milyen kur­tának érzed már ilyenkor! S egyre vadabbul dörömböl ben­ned, hogy ezt az utolsó tizest használd ki okosan! NYILVÁN TUDOD a vé­gét: válunk. Most nem mesé­lem el, milyen kínlódással jár az ilyesmi, mennyi gyöt­relemmel, pokollal; még azt hihetnéd, szánatni akarom magam, pedig istenemre, er­ről szó sincs! Mindenki olyan pokolban ég, amilyet befűt magának — nem illeti meg érte szánalom. Részvét csak annak jár, akinek a sors ásott vermet, ebben szentül hiszek. Aki a maga ásta verembe huppant, csak törje bokáját, s utána sántikáljon hosszan, megérdemli! Látod, tehát igazán nem részvétzsarolás, csupán a pon­tos tudósítás kedvéért mon­dom: nehéz hónapok vannak mögöttem. Az első idők gyöt­relmei: szóljak, ne szóljak? Mondjam, ne mondjam? Vál­laljam-e a szenvedést — vagy kínlódjam csak én, helyette is, az új kapcsolat megoldat­lanságából származó minden gyötrelmet magamba gyűr­ve? Nem cifrázom, a dolgok úgy -zajlottak, ahogy az már ilyenkor szokásos: előbb a tit­kolódzás, bujkálás, aztán a kérdőrevonás. Akkor előbb a mosakodás, hazudozás, majd egy elszánt pillanatban a ke­gyetlenül nyílt szó: igen, van valakim. Engedj el! Éti imponálóan viselkedett, és mondhatom, nagyon megköny- nyítette a dolgom: semmi hisztéria, semmi zokogás, semmi ablakhoz rohanás, hogy kivetem magam, ha el­hagysz... Végighallgatott, bó­lintott, s csupán egyetlen kér­dést tett fel, az elkerülhe­tetlen gyakorlatit: mi lesz a lakással? S mert a jövendő­belim elvált asszony, berende­zett lakással, ez a gond sem okozott gondot. AZTÄN NEMSOKÁRA el is költöztem a családtól, és mondhatatlan hálát éreztem Éti iránt, hogy annyira a se­gítségemre volt, és ezt a szomorú ügyet az értelem kordájában tartotta, nem lök­te sajkánkat a sértett érzel­mek hínáros vizére. Megint az értelmemmel lettem úrrá életem egyik nehéz helyze­tén, tán nem kell monda­nom, hogy büszke voltam er­re. Büszke, boldog és elége­dett. Így vártam a bontó­per első tárgyalását. Hanem amikor azon a bi­zonyos első tárgyaláson fele­ségem helyett , a jogászfiam, Józsi jelent meg, az anyja képviseletében, s a hűtlen el­hagyást a fejemre olvasta, olyan zokogás tört fel belő­lem, hogy az ügyvédemnek kellett a folyosóra kitámo­gatnia. öregem érted te ezt? Le­het, hogy mégsem vagyok vas­betonból?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents