Pest Megyi Hírlap, 1975. június (19. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-22 / 145. szám
1975. JÚNIUS 22., VASÁRNAP yjíniav N LUZIN: A legbékésebb hely i. MISTER BRED — Hogy aludt? — Köszönöm, rosszid. Egész éjjel le se hunytam a szemem, doktor. Most nem is szabad aludnom. Aludjanak azok, akiknek közömbös az ország sorsa. Én egész éjjel gondolkodtam. — És min gondolkodott, mister Bred? — Hogy min? Hát az új kereskedelmi törvényen. Épp elég töprengeni való van rajta. — És mire jutott? — Zseniálisan egyszerű az egész, Bollen doktor. Kidolgoztam egy törvénymódosító javaslatot. Ha a Kongresszus elfogadja, egész Latin-Amerika táncra perdül örömében. Már a peonok (rabszolgasorban élő latin-amerikai mezőgazdasági munkás) is fel vannak háborodva a magas olajvám miatt. Hát, nem lesz vám! Eltöröljük. Ök pedig cserébe annyival csökkentik az olajárakat, amennyi a vám lenne. Így senki se jár rosszul. Most már csak lerázom a takarómról ezt a két kis zöld krampuszt, aztán haladéktalanul továbbítom módosító javaslatomat a Szenátushoz. — De hiszen ön nem is szenátor, mister Bred?! — Na és? Azt gondolja, talán a szenátorok okosabbat találnak ki? Mellesleg, mondja doktor, igaz, hogy Kleopátra hűtlen lett Caesarhoz, és a Holdra szökött valami űrhajóssal? Vagy csak pletyka az egész? n. BOLLEN DOKTOR Elolvastam különös kérelmét, Bollen doktor, de nem mutattam meg senkinek. Még nem késő, visszavonhatja. Szavamat adom, hogy a kórház gondnoki tanácsában senki nem tudja meg. — Engedelmével uram, ezt nem fogom megtenni. — De hát miről van szó tulajdonképpen, kolléga? — Minden a pácienseinkre vezethető vissza. Rendkívül aggasztó a hadiipar személyzeténél tapasztalható elmezavar terjedése. A legjobbak között is rögeszmés-depressziós lelki zavar jelei mutatkoznak. A „mániákus" fázisban a betegeken erős pszichomotoros izgalom jelentkezik, az eszmék szárnyalása, saját személyiségük túlértékelése. A „depresz- sziós" szakaszban nyomott hangulat, üldözési mánia, egyfajta kényszerképzet. A páciens szinte percenként ellenőrzi, hogy nincs-e valaki az ágya alatt. Egyébként tudja, hogy ez a külföldi ügynökök egyik kedvelt rejtekhelye? — De miért érdekli magát annyira a hadiipar? A hadseregbe nem hívnak be minden vegyészt, így ön soha nem marad gyógyszer nélkül. — Nézze, kolléga! Az én pácienseim fantazmagóriái senkinek sem ártanak. De azoknak a rögeszméi, akik még nem fordultak meg kórházunkban, nagyon is veszélyesek környezetünkre. Már azt is kiszámították, hány zászlóaljat kellene összeállítani, hogy megkaparintsák az arab olajat. — Olykor hatalmába kerít< a félelem. Valami rettenetes félelem! Állandóan kísértetek üldöznek. Talán nem érnek utol, ha egy ideig kezeltetem magam. Nem tudná ön, személyesen figyelemmel kísérni az állapotomat, kolléga? Remélem, szeretett elmegyógyintézetünkben végzett negyvenévi szakadatlan, kitartó munkámmal rászolgáltam erre. — Feltétlenül, Bollen doktor. De mondja, nem volna jobb mégis egy másik kórházhoz fordulnia? — Nem, semmiképp nem! Még azt fecsegnék rólunk, hogy a „saját orvosukat se tudják meggyógyítani”. Már elmegy? Várjon csak, rázza le azt a két kis sárga krampuszt a kabátja ujjárói... III. ISMÉT BOLLEN DOKTOR — Hogy aludt, Bollen doktor? — Köszönöm, kitűnően! Azóta, hogy teljesen elszakadtam a külvilágtól, remekül érzem magam, önnek is ajánlom ezt a receptet: hagyja abba az újságolvasást, ne nézzen tévét, ne hallgassa többé a tábornokok szólamait. Megszűnnek a külső ingerlő tényezők, s velük együtt a következmények is. Ami pedig ezt a két kis lila krampuszt illeti itt a takarómon, ezek aztán a legkevésbé sem izgatnak. — Gratulálok, Bollen kolléga! Ezek szerint akár már holnap ki is írhatom önt? — Az isten szerelmére, csak azt ne! Odakinn, abban az őrült világban minden elölről kezdődik! A mi elmegyógyintézetünk a legnyugodtabb hely, uram! — Rendben van, Bollen doktor. Itt tartom önt. Csak azt árulja el, igaz, hogy Kleopátra otthagyta Dajant, és Dzsingisz kán felesége akar lenni? Vagy ez is csak pletyka? Fordította: Kádas Anna H a valaki a foglalkozásom iránt érdeklődik, zavarba jövök: elpirulok, dadogok — én, akit egyébként magabiztos embernek tartanak. Irigylem azokat, akik azt mondhatják: kőműves vagyok. Irigylem a fodrászokat, könyvelőket és írókat, mert egyszerűen bevallhatják a foglalkozásukat, hiszen ezek maguktól értetődnek és nem igényelnek semmiféle hosszadalmas magyarázkodást. Nekem azon-- ban azt kell erre a kérdésre válaszolnom, hogy nevető vagyok. Ez pedig magyarázatot kíván, mert a második kérdésre is, hogy: „És ebből él?” — igennel kell válaszolnom, hogy hű maradjak a vaHEINRICH BÖLL: A nevető Szerelem Radóczy Mária batikképe BOKKON GÁBOR: Preludium Szavaim nekifeszülve a fogak falainak, kijátszva a lehetetlent — arctalanul, mint a virágok mosolya; legyőzve a sikoltás görcsét, belezuhannak a megsebzett csendbe. lósághoz. Igen, a nevetésemből élek, mert a nevetésem — hogy üzleti nyelven fejezzem ki magam — keresett cikk. Kitűnő, képzett nevető vagyok. Senki sem tud úgy nevetni, mint én. Sokáig színésznek mondtam magam, hogy elkerüljem a kínos magyarázkodást, de arcjátékom és beszédtechnikám olyan gyönge, hogy ezt a meghatározást nem találhattam igaznak. Én pedig szeretem az igazságot. És az igazság az, hogy nevető vagyok. Nem bohóc, és nem komikus, nem mulattatom az embereket, hanem hangot adok a derültségnek: nevetek, úgy, mint egy római császár, vagy mint egy érzékeny érettségiző. A tizenhetedik századi nevetésben éppen olyan jártas vagyok, mint a tizenkilencedikben, - és ha kell, végignevetek minden évszázadot, társadalmi osztályt és életkort. Hisz megtanultam, egészen egyszerűen úgy, ahogy cipőt talpalni tanul meg az ember. A mellkasomban szunnyad Amerika nevetése, meg Afrikáé; a fehér, a vörös, a sárga nevetés és — kellő tiszteletdíjért — valamennyit megszólaltatom, ahogy azt a rendező kívánja. Pótolhatatlanná váltam. Nevetek lemezen, nevetek szalagon, és a hang- játékrendezők figyelmesen bánnak velem. Nevetek mé- labúsan, nevetek tartózkodóan, nevetek hisztérikusan. Tudok úgy nevetni, mint egy villamoskalauz, röhögni, mint egy élelmiszeripari tanonc. Ismerem a reggeli nevetést, meg az estit, az éjszaka és a szürkületi órák nevetését, egyszóval, akárhol és akárhogyan kell is nevetni — rajtam nem múlik. Elölhetik, megerőltető az ilyen állás. Kivált, mert — és ez a specialitásom — ragályos an is tudok nevetni. Így aztán nélkülözhetetlen vagyok a harmad- és negyedrangú komikusoknak, akik joggal reszketnek poénjaikért. Majd minden este varietékben ülök, afféle klakőrként, hogy a program gyenge pontjainál ragályosan felnevessek. Finom, míves munka ez. A szívből jövő nevetés nem csattanhat fel sem túl korán, sem túl későn, éppen a megfelelő pillanatban kell kirobbannia, akkor aztán pontosan időzítve tör ki belőlem, az egész közönség elkapja, kacag, bruhaházik, és a poén meg van mentve. De én utána fáradtan ván- szorgok ki a ruhatárba. Fölveszem a kabátomat és örülök, hogy végre szabad vagyok. Otthon többnyire táviratok várnak: „Sürgősen kell a nevetése. Felvétel kedden”. Néhány óra múlva egy túlfűtött gyorsvonaton gubbasztok és átkozom a sorsomat. M egérthetik, hogy munka után, vagy szabadságon nincs kedvem nevetni. A fejő is öx-ül, ha elfelejtkezhet a tehenekről, a kőműves akkor boldog, ha nem gondol a habarcsra, és az asztalosoknál rendszerint nem csukódnak otthon az ajtók odahaza és a fiókokat csak nagynehezen lehet kihúzni. A cukrászok az ecetes uborkát kedvelik, a , hentesek a marcipánt, a pék pedig jobban szereti a kolbászt, mint a kenyeret. A torreádorok előszeretettel tenyésztenek gar lambokat, a bokszolok pedig elsápadnak, ha gyereküknek elered az orra vére. Én mindezt nagyon jól megértem, mert munka után sohasem nevetek. Halálosan komoly ember vagyok, és az emberek pesszimistának hisznek. Talán joggal. Házasságunk élt ső éveiben még gyakran mondogatta a feleségem: „Nevess már egy kicsit!” De aztán rájött, hogy ez ,nem megy nekem. Boldog vagyok, ha kimerült arcizmaimat, elnyűtt kedélyemet mély komorsággal üdíthetem fel. Még a másik nevetése is idegesít, mert túlságosan is emlékeztet a szakmámra. Így aztán csöndes, békés házaséletet élünk, a feleségem is lassan elfelejt nevetni. Egyszeregyszer mosolygáson kapom rajta, és ilyenkor én is elvi- gyorodok. Halkan beszélünk egymással, mert gyűlölöm a varieték lármáját, meg a stúdiókban uralkodó zűrzavart. Azok, akik nem ismernek jól, zárkózott embernek tartanak. Talán azért, mert túl gyakran kell nevetésre nyitnom a számat. A magánéletemet viszont merev arckifejezéssel élem végig, csak hébe-hóba engedek meg magamnak egy- egy szelíd mosolyt. Gyakran gondolkodom azon, vajon nevettem-e valaha — csak úgy maszek. Nem hiszem. A testvéreim legalább is úgy emlékeznek, hogy én mindig nagyon komoly gyerek voltam. . Raáb György fordítása KOHLMAYER ADAM: Fordulat, pofonokkal Kohlmayer Adám a Pest megyei felszabadulási irodalmi pályázaton Fordulat, pofonok&al című riportjával II. díjat nyert, ebből közöljük az; alábbi részletet. Hangulatos környezetben van a termelőszövetkezet központja. A falu hajdani földbirtokosának kúriájába költöztek. Hatalmas udvar, évszázados fákkal, mezőnyi kerttel. A főépület mellett lapulnak a cselédházak. Most műhelyek. Ide lépek be. A huzatos levegő olaj és rozsda szagát csapja az orromba. A pókhálós ablakokon színes fotók: pikáns pózban kacsintó nők, focicsapatok. Valaki olajos ujjával a falra kente lelki vívódásait: „Hajrá FTC! Fúj MTK!” — Ivanics Bélát keresem. Hatan dolgoznak most itt, mindannyian megállnak, engem néznek. Tekintetük elárulja, nem örülnek az idegennek. Végre kilép egy „deltas”, Ali-öklű, kemény arcvonású, bozontos hajú legény, ö lenne az „áldozat”? — Hol beszélgethetnék magával? — Parancsoljon — mutat elegáns mozdulattal a vashulladékkal teli „placcra”. A többiek dolgozni kezdenek, de látom, fülelnek-figyelnek. — Miért jött el a gyárból? — Meguntam a bejárást. Ne higy- gye, hogy a mámor teteje hajnali háromkor kelni, hatkor már Kőbányán melózni, este ötre hazazötyögni. Már úgy véltem, hogy az élet egyetlen értelme és szépsége a sok alvás. A sok „holt idő” a vonaton, a pesti csavargások rossz társaságba sodortak. Szabadulni akartam tőlük valami nagy zűr előtt. — Miért ment fel Pestre dolgozni? — Azt hiszi, kérdezik ezt a srácoktól otthon? „Apád harminc évig járt be, kibírod te is!” Szinte gépiesen szabályozzák életritmusukat: kelnek, utaznak, dolgoznak, utaznak, lefekszenek. Mikor élnek? Ha hiszi, ha nem, én már láttam olyat, aki állva szundított az állomáson. — Mit csinál a megnövekedett szabad idejében? — Hát ez az, nem sokat. Beülünk a haverokkal a presszóba ... — Klub, könyvtár, kultúrház? Hallgat, néz maga elé. Gondolom, ki kell használnom ezt a lélektani megingást. — Miért pofozta fel magát Gáspár József? Felkapja a fejét, elvörösödik. — Ilyet is lehet csinálni?! Egy régi reakciós ma, a szocializmus kellős közepén csakúgy felpofozhat valakit. Ismét megállnak a munkások. Bélára néznek, összevillan a tekintetük. Látom, a fiú megtorpan, elbizonytalanodik. — De miért tette magával? — faggatom tovább. Sziszegve kirohan. Az emberek nem szólnak. Felzúg a gép. A téesz elnöke már vár. Nyilván Kőhalmi szólt át. Elnézést kér, kevés ideje van, hamarosan indulnak a járáshoz. Tollhegyre való témának tartja ő is az ügyet, mert tanulságos. — Módos falu volt ez mindig. Annak idején maguk a nagygazdák is együtt dolgoztak hajnaltól estig a napszámosaikkal. Amikor jött a „csoport”, megriadtak, menekültek fel a gyárakba, mint puskalövésre az erdőből az állatok. Vasutasruhába bújtak, átálltak a „proli” életre. Nem sokáig bírták. A földtől nem tudtak elszakadni, nem találták helyüket a gépek világában. Egyre többen visz- szajöttek. Ma sokan közülük brigádvezetők, néhányan technikumot is végeztek levelezőn. — És Gáspár József? — Vele esett meg: a Gerje-patak melletti „káposztásföldön” dolgozott, amikor immár sokadszor kerestük fel a belépés végett. Fontos volt a nagygazdák megnyerése, a falu népe utánuk ment. Ö nyakaskodott, azért se! Földhöz vágta á sapkáját és rekedten kiáltozta: „Akkor lépek be, ha ez a víz visszafelé folyik!” Beállt a vasúthoz. Egy évig bírta. — Most? — A legszorgalmasabb, legmegbízhatóbb emberünk. Szakképzett állat- tenyésztő, a majorban dolgozik hajnaltól késő estig. Morcos, szótlan természet lett. Mintha szégyellne, ami vele történt tizenöt évvel ezelőtt.- — De a ... pofonok? — Igaza volt, ha az eljárás nem is helyes. Beszólok a tanácselnökhöz. — Van-e „reprezentációs” kerékpárjuk? — Csak „háztáji” Trabantom van. Magával jövök, de menjünk gyalog. A mai ember úgyis elkényelmesedett. A tévé behozza a szobába a nagyvilágot, de a friss levegőt és a mozgást nem. Kiérünk a faluból. „Helyenként felszakadozó felhőzet” — mondaná a meteorológia. A hidroglóbus fém- kobakján megcsillan a napfény, ez jelzi útirányunkat. A műúton túl, a domb oldalán fehér épületek sorakoznak katonás rendben, egymás mellett. — Valamikor háztáji zöldségföldek tarkállottak itt. Most teljesen gépesített üzem áll a helyén: marhaistálló 150 férőhellyel, sertéstelep, takarmányüzem, egy ipari melléküzemág. Még kapuőr is van. Olyan rend fogad az udvaron, hogy máris hiányolom a bejáratnál a lábtörlőt. Az istálló belülről még meglepőbb: mint a patika. Minden fehér, tiszta. Automatizált „tejgyár”. Gáspár József az állatok között szorgoskodik. — Jó ez a sok ügyes masina, de az állat igényli az ember törődését is. A hosszú, mély vonások szigorú, éles karaktert formálnak. Kalapját a homlokára húzza, látszik a bizalmatlansága. Vastag, kemény ujjai a villanyelet markolják görcsösen. Az elnök köhint, szólásra bíztat. Nem tudok most '„mellébeszélni”, e szúrós szemek úgyis átlátnak rajtam. — Az érdekel bátyám, hogy miért pofozta föl az Ivanics-fiút? Nem érte váratlanul a kérdés, sejtette, mi járatban vagyunk. — Jó téma, ugye? — nevet furcsán. — Egy régi világból való ember megüt egy mai elkényeztetett fiatalt. — Nyugodjon meg Józsi bácsi, mi jó szándékkal jöttünk — így az elnök. — Az igazságot szeretnénk földeríteni — fűzöm hozzá esetlen bátorítással. Leül a tejeskannára. Halkan beszélni kezd. Nem néz ránk. Mintha minden szavát valaki, valami másnak mondaná — az egész világnak, a rajtunk tovalépő időnek. — Egy hete elromlott a szellőztető. Bementem a műhelybe, jelentettem. Az Ivanics-gyerekre bízták a javítást. Teltek a napok. Nem jött. Az egyik nap füst csapott ki a tetőből, majd lángot vetett a deszka. Később kiderült, a szellőztető rövidzárlata dobott ki szikrát. Tűz keletkezett. Akkor éppen egyedül voltam ... Széles tenyerét nézegeti. Most látom, csupa seb- A tanácselnök folytatja. — Józsi bácsi a puszta kezével csapkodta a lángokat. Rémülten kiáltozott: „Az állataink! Jaj, az állataink!” — Mi történt ezután? — lépek közelebb az öregemberhez. — Felkavart indulatokkal a fiú keresésére mentem. A műhelyben azt mondták, betegállományba ment előző nap. Útközben meghallottam, hogy a kocsmában iszik a cimboráival. Bementem. Elmondtam, mi történt, és hogy ő a bűnös. Visszafeleselt, hogy neki egy „ilyen” ne szövegeljen, nem tud semmiről. „De fiú, én magam szóltam!” Az asztalra csapta a korsó sört és felordított: „Menjen innen, maga vén kulák!” Mintha villám sújtott volna belém. Először bénultan álltam. De egyszerre, valahonnan mélyről, tépő indulat tört fel és — nekiestem. így történt. Kis szünet után feláll, összeteszi a két tenyerét. — Mondják meg, örökké cipelni kell a múltat, mint a teknős a mázsás páncélját? Maguk magyarázzák állandóan, hogy változik a világ. Az emberek is. Én is! Talán mindenki kész emberként pottyan a világra? Értsék meg, az az élet elmúlt! Most ez van, én ehhez igazítottam a sorsom. Becsülettel élek és dolgozok. Tudom, helyesebb lett volna, ha szavakkal, és nem pofonokkal hozom ezt a világ tudomására. I
