Pest Megyi Hírlap, 1975. június (19. évfolyam, 127-151. szám)
1975-06-22 / 145. szám
1975. JÚNIUS 22., VASÁRNAP »Verm 1W xJitmm 5 A ridegmaríiától a hoístein-frizig Mérsékeltebb fejlődés, kihasználatlan lehetőségek Mely mezőgazdasági ágazat gyökereztethelő a honfoglalás korában? A szarvasmarha-tenyésztés bizonyosan. A nagy szarvú ridegmarha csordáit eleink hajtották a Kárpátmedencébe, s e szürke jószág volt évszázadokon keresztül legelső rendűbb árucikkünk. Az ország szívében Pest megyében is őrzi nem egy helynév — például a Nagykáta- vidóki Göböly-járás — azoknak az időknek az emlékét, amikor hízott bikát, mely ak- kortályt göbölynek neveztetett, lábon hajtották Bécsbe. S hogy milyen nagy a jelentősége népgazdaságunkban ma ennek az állattenyésztési ágazatnak? A mezőgazdaság termelési értékének 13—14 százalékát, az állattenyésztésnek 30 százalékát adja a szarvasmarha. Jó formájáért, szépen márványozott húsáért keresik a jelenleg legáltalánosabban tenyésztett fajtát, a magyartarkát. Közismert fajta ez már a múlt század elejétől fogva, amikor Pest város környékén terjeszkedni kezdett a belterjes állattartás, s már elsősorban nem igavonó, hanem jó tejelő fajtára volt szükség. Rendre alakultak a pirostarka tenyészetek, Svájcból, Hollandiából érkeztek a tenyészállatok. A magyar, s az» ily módon megteremtett magyartarka sokrsok ideig a legjobb fajtának bizonyult, mint említettük, húsa kitűnő, s tejtermelésével is elégedettek voltak a gazdák. Sokoldalú támogatás Nos, már ez az elégedettség is a múlté. A 70-es évek elején az ország vaj- és tejimportra szorult. 1972-ben 40 ezer tehénnel kevesebbet tartottak számon, mint fél évtizeddel korábban. A csökkenés okai? A kisgazdaságok radikális arányban hagytak fel a tehéntartással, amit a korszerű nagyüzemi gazdaságok sem tudtak pótolni. A szarvasmarha-tenyésztés eszközigényes vállalkozás, drágák az istállók, a berendezések, s a költségek megtérülése lassúbb az átlagosnál. Ekkor 1972-ben hozott a kormány határozatot a szarvasmarha-tenyésztés fejlesztéséről, új árintézkedésekkel ösztönözte az ágazat föllendüléTavaly ugyanis egy tonna gabonáért három tonna olajat kaphattunk a világpiacon. Megcsókolták Ül a három gyerek, vihognak, lökdösik egymást, nem nagyon figyelnek arra, amit az „öregszüle” — még nem ért el ide, idáig, a nagykőrösi Örkényi útig a „nagyi”, s mily’ szerencse, hogy nem — mesél, pedig inkább nekik, mintsem nekem mondja: — Mielőtt megvágta!': volna a nagy, kerek kenyeret, gnyám keresztet rajzolt rá a késsel, megcsókolta, úgy szelte csak meg. S amikor végtett, összeszedte a morzsákat, ha mi, gyerekek előbb meg nem tettük. Mert a lepergő héját igen szerettük, •mi lepattant, az volt a leg- Izesebb. L. S.-né, született K. Rozália 1910-ben látta meg a nap- rilágot, azaz hatvanöt esztendős. Fölnevelt négy gyermeket, most a legkisebbel, Rozáliái, Sz. Kálmánnéval lakik együtt, mert „elhívtak óvodásnak”, s azután is maradt, hogy a három kölyök íagyobbacska lett. Nyugdíja nincsen, „Rozálék tartanak”, ellátja mindazt, amit csak a házban, ház kőiül kell. Sz. Kálmán, a Talajjavító Vállalatnál nehézgép-kezelő, fele- tége termelőszövetkezeti tag. A három gyerek — két lány, egy fiú — 14, 9, 7 éves. A legnagyobb, Ilona biztatja az áregszülét: —És azt tessék elmesélni, hogy korpából sütöttek kenyeret, amikor a papa is sztrájkolt az aratóbandával... sét. Emelték a tej és a vágómarha felvásárlási árát, állatonként 20 ezer forint forgóalap-kiegészítést ítéltek az állomány növelése esetén, tehenenként évi 1500 forint dotáció illeti meg a háztáji állattartót, akinek az OTP 25 ezer forintig terjedő hitelt is nyújt a szarvasmarha-tenyésztéshez. Húsra — tejre A várt fejlődés nem maradt el: Pest megyében a szarvasmarhalétszám egy esztendő alatt 91 és fél ezerről csaknem 96 ezerre emelkedett, s 1973-ban 39 és fél ezer tehenet tartottak a megye termelőszövetkezeteiben, állami gazdaságaiban és a kisgazdaságaiban, 3 ezer egynéhány- százzal többet, mint egy esztendővel korábban. Biztató fejlesztési tervek születtek, amelyek 1975-ig az állomány 10 százalékos, ezután 1980-ig évi 5—6 százalékos növekedését helyezték kilátásba. Parázs viták kezdődtek ekkor szakmai berkekben az úgynevezett tej- és húshasznosítási irány kettéválasztásának ügyében. Ádáz védelmezői akadták a hagyományos magyartarka jószágnak, s több gazdaságban az eredmények bizonyították, hogy biológiai adottságainál fogva több tejet képes adni ez a fajta, hiszen még az országos átlag két és fél ezer liter körül volt, akadt számos tehenészet, például Pátyon, ahol ennek a két-háromszorosát is megadta évente egyik-másik tehén, de az istállóátlag is inkább a 4 ezer literhez állt közelebb, mint a 3 ezer literhez. A hústermeléssel, mint említettük, nincs gond, annál nehezebb feladat a tejhasznosítású állatok tenyésztése: a nagy tejhozam érdekében külföldi fajtákkal kell keresztezni a hazai állományt. S mivel Pest megye a főváros tejellátó övezete, a gazdaságokban nagyobbrészt — 70 százalékos arányban — a tejtermelésre kívánatos szakosodni. Több állami gazdaság, termelőszövetkezet vásárolt külföldi fajtákat, eleinte főként európai — Hollandiából, Svédországból, Finnországból származó — lapálymarhákat, majd Klenovszki Rozália megbocsátó mosollyal nézi Ilonát, Katalint és Pétert, úgy simítja meg homlokát, mintha a mély ráncokat űzné onnét, s azt mondja: — Látja, nem hiszik. Bármit mesélek nekik ilyesmit, nem hiszik. Azt kérdezik: milyen könyvben olvastam? Az Sz. család napi öt kiló kenyeret vásárol. Nem kellene ennyi, mert mindig marad belőle, s a másnapos kenyeret a gyerekek már nem eszik meg, mennek a boltba frissért, Miért veszik? Egy időben ennyi fogyott — a gyerekek több kenyeret ettek — s valahogy megragadt bennük az a tudat, hogy ennyi kell. Ami marad, azt feletetik a csirkékkel, tyúkokkal. „Ha egyszer nem lenne itthon kenyér, úgy éreznénk, hogy összedőlt a világ” — mondja az öregszüle. Keserű takarmány 1962-ben minden tíz tonna, itthon felhasznált kenyér- gabonából négy tonna importból származott! A mező- gazdaság nem tudta fedezni a hazai szükségletét, s így természetesen exportra gondolni sem lehetett. 1974-ben a hazai fogyasztás egyhar- madának megfelelő mennyiségű kenyérgabonát — egymillió tonnát — adott el Magyarország külföldi piacokon ! Kell ehhez kommentár? Talán. Ahhoz, hogy Pest megyében a kenyérgabona termésátlaga — ami búzából 1974- ben 36,2 mázsa volt hektáronként — a negyedik ötéves később az Amerikából érkező holstein-friz fajtát. Azóta eldőlt, hogy ez utóbbi a legalkalmasabb, hogy tiszta vérben tenyésszék, avagy a magyar- tarkát feljavítsák vele. Már frissfejősen, az első esztendőben 5 ezer liter tejet ad, igénytelenebb a magyartarkánál, a gyengébb minőségű takarmányt is jobban hasznosítja, ellenállóbb az időjárás viszontagságaival szemben. S még valamit: az istállókban — s a hozzá épített kifutökará- mokban — kötetlenül tartható, így több fér az épületbe, olcsóbb hát a férőhely. Dr. Hadházy József, a Pest megyei Állattenyésztési Felügyelőség igazgatója mondja: nagygazdaságaink egyharm.ada már hozzákezdett a fajtaátalakító keresztezéshez. A háztájiban is... Ennyit a dolgok örvendete- sebb oldaláról. Ami kevésbé ad okot a derűlátásra: az idén, ha mérsékelten növekedett is a megye tehénállománya, de nem éri el a kívánt szintet. A tervek szerint 6 ezer új tehénférőhely építésére, hí- zómarha- és üszőnevelő telepre van szükség, de nem ezek késedelmes elkészültén múlik a dolog. A gazdaságok egy része a már megépült szakosított szarvasmarhatelepek — mintegy 40 derült tető alá eddig megyénkben — „benépesítésével” is elmaradnak, több helyütt tapasztalható, hogy az előírások szerint az első 12 hónapban betelepítik az állomány 80 százalékát, így elkerülve a büntetőjárulékot, kényelmesen intézik tovább az ügyeket. Pedig egy modern szakosított. telepen egyetlen férőhely legalább 50—80 ezer forintba kerül. Fölvetődik a kérdés, nem lenne-e célszerű valamiképp serkenteni az igyekezetét. S felvetődik az is: sok ezer kisgazdaságban üresek az istállók, de még megvannak. Ingyen és készen. Nem kellene-e még hathatósabban támogatni a háztáji szarvasmarhatartást, hogy ne csökkenjen a kisgazdaságokban tartott tehenek száma, sőt! De ez már más téma. A. Z. tervben 39 százalékkal emelkedjék a harmadik ötéves tervben elérthez mérten, új fajtákra éppúgy szükség volt, mint nagy hatású növényvédő szerekre, betakarítógépekre, szárítókra... pénzre, pénzre, pénzre. Ezért keserű a számunkra az a takarmány, melyet kenyér, péksütemény formájában kapnak meg az, állatok. Mert az olcsó kenyér nép- gazdaságilag korántsem filléres, mellékes áru. Számítások szerint a kenyér 15—20 százaléka kerül szemétbe, illetve állatok elé .../ Pest megyében egy esztendőben 74—75 ezer tonna kenyér, 150—155 millió darab péksütemény fogy el. Ila ingyen adnák Ha az alsó értéket, a 15 százalékot nézem, akkor is tízezer tonnánál több kenyér jut pocsékba! Vannak, akik bolondnak vélnek, mások egyszerűen unnak. Bevásárlókat szólítga- tok meg az üzletek előtt, miért vettek ennyi kenyeret, nem gondolják, kevesebb is elég lenne? Motyogom, ki vagyok, mit akarok, nem figyelnek rám. Mondom, tízezer tonna prédálódik el, nem figyelnek rám. Ha kapok egyáltalán, úgy hangzik a válasz: mi köze hozzá; még csak az kellene, ezen spórolni; soha nem tudni, kinek mikor támad kedve enni egy szelet kenyeret: már itt tartunk, hogy ilyesmivel is foglalkoznak... Foglalkoznak? Ki foglalkozik vele? Szabályos üzletág a száÉlete - egy a gyáréval MUNKÁK ÉS MINDENNAPOK Preizner Gyula igazgató: A főművezetőnkről, Mískolczi Ferencről írjon! Harminc éve dolgozik a gyárban s januárban megy nyugdíjba. Tisztes korral csinálta végig az első perctől az utolsóig az átállást, az újat hamar elsajátította, méghozzá nem is akárhogyan. A változás számára törvény volt, nem okozott — mint többeknél — megrázkódtatást. Álmok és valóság Szörényi Dénes létesítményi főmérnök: Amióta a vállalatnál vagyok, a negyedik rekonstrukciót bonyolítom. Január elsejéig köt ide a mandátumom. A hátralevő időben már csak néhány gép telepítése van hátra. Úgyhogy most már nem is annyira létesítménye« vagyok, mint szaktanácsadó, hiszen egy új technológia zökkenésmentes elsajátítása s főleg a gépek szakszerű karbantartása, javítása nem megy egyik napról a másikra. A nagy munka idején, túlzás nélkül állíthatom, Feri bácsi volt végig a jobbkezem, nagyon megszerettem. Bámulatos, hogyan tud bánni az emberekkel. Miskolczi Ferencet keresve arra gondolok, hogy aki három esztendővel fordult meg erre utoljára, az bizony köny- nyen azt hiheti, hogy eltévedt s visszabandukol a HÉV- megállóhoz. Nem vitás: új gyárat varázsolt a Hazai Fésűsfonó- és Szövőgyár az iparban nem éppen dúskáló, a nagyközségi ruhát lassan kinövő Pomáz határába. A nyolcvanötmiliió forintot érő beruházás — ebben az összegben nincs benne a Kistar- csáról, illetve a Soroksári útról ide telepített, gyakorlatilag három generációt képviselő, korszerű gépek értéke — minden várakozást felülmúlt, s minden bizonynyal a textiles szakembereknek is látványosság. A gyűrűsfonoda s szomszédságában az előfonoda akár egy-egy bálterem. A lakkozott parkettát beépített világítótestek ragyogtatják. A megfelelő hőmérsékletről klíma- berendezés gondoskodik. A gépek elszívó csövei fáradhatatlanul szippantják magukba az apró hulladékokat. A tisztaság leírhatatlan, túl trirazkenyér-f el vásárlás, eladás. Vannak, akik kényelmesen megélnek belőle, átalakított kocsikkal járják a településeket, fölkeresik a „bizományosokat”, akik meg a lakásokat járják... Valaki azt mondta: akkor se menne több pocsékba, ha ingyen adnák. Az óvónő arra panaszkodik: a gyerekek játszanak, egymást dobálják a kenyérrel. Amikor figyelmeztették őket, azt kérdezték: miért? Otthon nem szólnak érte. Hat az a. hamis tudat, hogy ami olcsó, az értéktelen. A kenyér olcsó, mert az árpolitika minden eszközzel óvja, támogatja ezt az olcsóságot. Csak abból tudja óvni, tá-x mogatni, amit más területen megkerestünk, megtermeltünk. S mi, oktondiak, nem akarjuk látni, föl- és elismerni, hogy a saját fillérjeinket, forintjainkat dobáljuk, tékozoljuk el a fél veknikkel, zsömlékkel és kiflikkel, a kilókkal, mázsákkal és tonnákkal. Sokasodnak az újságban a hírek: készülnek, fölkészültek az aratásra. Megdőlt a gabona egy része... új kombájnok érkeztek... Pest megyében tavaly 20 ezer vagon kenyérgabonát vásároltak fel. Azt még nem tudni, idén mekkora lesz ez a mennyiség. Azt viszont tudni, hogy ebből is rengeteg elpocsékolódik. Egy kiló kenyér nem ügy. De tízezer tonna?! És az még csak Pest megye! Mészáros Ottó viális lenne a bevált laboratóriumi jelzővel' díszíteni. Miskolczi Ferenore a 3-as gyűrűsfonógép túlsó oldalán bukkanok, hamar rááll, hogy egy csendesebb zugban elmondja életét, mindennapjait. Egészen elölről, az otthon dédelgető melegéből való kiszakadástól napjainkig. Mondjuk ezzel az alcímmel az elején: a főművezető nem volt mindig főművezető. — Repülőgépszereltí szerettem volna lenni, ezért is jártam ki Szentendrén a négy polgárit Csakhogy aki révén álmaim nyomába szegődhettem volna, az nem lehetett a segítségemre végül. Tovább nem tanulhattam, édesapám nem jött vissza a Doberdó- tól, s a mostohám inkább ivott, mint dolgozott. Édesanyám Budakalászról gyalog járt be nap mint nap a Flórián tér melletti fehér- varrodába, ahol tizenkét órán keresztül taposta a pedált, aztán nem bírta, kiborult. Két kishúgom volt, nagyanyám is velünk lakott, kellett a kereset, úgyhogy tulajdonképpen kényszerhelyzetben lettem textiles. 1930-ban hát Budalcalászra szegődött a Filberg-céghez — fonótanulónak. Akkoriban a Szelfaktor- gépeken még javarészt férfiak dolgoztak. Jó fél esztendeig fizetést egy fillért se kapott, s még örülhetett annak, hogy gyáron belül volt. Kis vargabetű következett, egy esztendeig Angyalföldön próbált szerencsét, természetesen 'szakmán belül, aztán mikor Celler Miksa vásárolta meg 'a kalászi gyárat, visszacsalogatták. Gépre került — előbb fonókötözo- nek, majd fonógépkezelőnek. A második világháborút a MOM-ban, Budapesten vészelte át, ahol — hadiüzem lévén- — felmentették a hadkötelezettség alól. Az életre esfcmélés után röviddel, 1946-ban szegődött mai gyára elődjéhez, a Pomázi Posztóhoz. Nem folyt úgy a szál — Fél év élteiével segédművezető lettem, újabb kis idő múlva művezető. Ha jól emlékszem, 1948-ban neveztek ki a fonoda főművezetőjének. Hogy milyenek voltak a munkakörülmények? Hát össze sem lehet hasonlítani a maiakkal. Egyszerű hasonlattal úgy érzékeltethetném a változást, hogy a régi fonoda olyan volt a mai gyűrűsfonodához képest, mintha az ember egy rossz föld- útról ráhajt egy sztrádára. A padlózat göröngyös, olajos volt, a hatalmas szelfak- tormasinák üzelemtetése pedig rendkívül nehéz, a termelés szakaszosan ment, nem folyt úgy a szál, mint mostanában. A gép percenként négyszer mozdult ki csaknem két méter távolságra. így aztán egy pár éve dolgozó fonónő hamár körbejárta a világot, anélkül, hogy a gépét otthagyta volna. Hiába faggatom az életéről, egy az a gyáréval. — A rekonstrukcióig csak a gazda változott, nem is tu, dóm már, mikor lettünk a -Gyapjúmosó egyik gyára — hosszú éveken keresztül egyetlen forint nem jutott fejlesztésre. Nem tagadom, akkoriban éltem át életem egyetlen válságát. Azt regélték, megszűnik Itt a fonoda s csak a váci gyárban lesz. Szerencsére ebből nem lett semmi, de jó két esztendőn keresztül semmilyen alaposabb gépjavításhoz nem kezdhettünk. Később aztán, mikor kiderült, hogy rémhír volt az egész, felköthettük a karbantartásunknál azt a bizonyos alsó- neműt ... Új gárda Ma már nem titok: a Gyap- iúmosó meglehetősen a tönk Szélére sodorta a több mint félezer embernek kenyeret adó pomázi gyárat. Úgyhogy, mikor új név került megint a gyár homlokzatára 1972-ben, a Hazai Fésűsfonó- ém Szövőgyáré, nem okozott senkinek különösebb megrendülést. Az új gazda nem sokáig habozott, hamar nekilátott a rekonstrukciónak. — Bizony fájt a szívem nekem is, de csak addig gyászoltam, amíg kipucoltam a matuzsálemi korú, csaknem százesztendős gépeket. Én szereltem le valamennyit, Szentendrére vittük a MÉH-be. Aztán megismerkedtem a szovjet gyűrűsfonó gépekkel Kistarcsán, ahol az átképzés egy része történt, s harmadnap már szereltem. Az idetelepült tizenöt gépet az én irányításom alatt állították öszsze. Lényegében azt mondhatom, hogy rövid idő alatt újra tanultam a mesterséget, hiszen a gyűrűsfonás teljesein más ipar, mint a kártolás volt annak idején, ami a kisujjam- ban volt. Vizsgáznia nem kellett, hiszen — úgy mondják — védett korban volt már a változás kezdetéin is. Úgyhogy a beosztása maradt a régi, most is főművezető, csak éppen nem termelésirányító. A gyű- rúsfanodának és az azt kiszolgáló előfonódénak külön-kü- lön van fiatal főművezetője. A világoskék szemű, dús fehér hajú Feri bácsi csak ennyit mond róluk: jól csinálják. Családra terelődik a szó. Az asszony szintén három évtizede dolgozik ebben a gyárban. Azelőtt szeliaktoron dolgozott, s a többi asszonnyal, lánnyal ő is átállt a gyűrűsfonásra. A főművezető szerint: még sokáig dolgozhat, hiszen még csak 46 éves. Már eddig van ugyan nyolc év nyugdíjkorkedvezménye, tehát két év múlva nyugdíjba ínehetne, de alighanem marad. — Van egy kertes házunk itt Pomázon. Ha nem dolgozom, leköt a kert, ez a kedvenc passzióm. Terem gyümölcsünk elég, s zöldség is annyi, amennyi a konyhára keil. Nyugodtan, különösebb izgalmak nélkül, szépen élünk. Kislányunk keres kedőtanuló a Vas- és Edénybolt Vállalatnál, most fejezte be az első évet, szereti nagyon választott szakmáját. — Hol járt már a világban? — A szomszédos országokban. Jövő hónap végén a családdal a bolgár tengerpartra megyünk nyaralni az első házasságomból született fiam kocsiján. Valamikor arról álmodoztam, hogy de jó lenne látni a tengert egyszer, meg repülni szerettem volna. Úgyhogy rövidesen már csak a repülés marad az adósságlistán. Harminc éve Miskolczi Ferenc a felszabadulás óta kommunista. Hosszú éveken keresztül volt pártvezetőségi tag, hét éven át alapszervezeti titkár. A hőskorban szakszervezeti titkárként képviselte munkatársai érdekét. De ma sem lehetne olyasmit kérni tőle a munka, választott közössége érdekében, amire ne állna rá habozás nélkül. Igazi, teljes életű ember. — Jövő év január 20-án, így mondják a személyzeti osztályon, lejár az obsit. Elmegy nyugdíjba? — Ez még a jövő zenéje — mondja cseppet sem titokzatosan mosolyogva. — Az üzem érdeke fogja eldönteni. Rajta: az akarásán, a hűségén. az egészségén nem fog múlni... Kertész Péter
