Pest Megyi Hírlap, 1975. május (19. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-04 / 103. szám

1975. MÁJUS 4., VASÁRNAP %töida» DUDÁS KALMAN: Nyitány Az ibolya, e röpke jeladás után — evőé! hangszereli hamaros újhodás az egyetemes zenekart — a zöldlángfényű robbanás elé nemcsak a kitakart venyige pirkanó színe nemcsak az enyves csillogás a rügyeken, a levegő lobogóselyme, fűz ezüstje a felhőszeplőtelen ég a som, az aranyeső szökőárjai a domb ivén nemcsak a szólaló nyitnikék — lelkesebben biz a gyermekek leckehagyó kerge kedve meg a fiatalok pillaközén meghitten és irizáltan fényesedő tüzek az első ütemek ebben a sugaras nyitányban TÖRŐ ISTVÁN: Azon az úton karjaink cölöpök lettek lábaink hidak voltak meneteléstől merevedtek sebeink beforrottak félelmek tövise átdöf jelzéseink kitagadottak felzokog bennünk a gyermek: homlokunk párás csillag fényét nyeli az éjszaka vágyaink kitölthetetlenek emlékeink tüzes karikák éveink fölé kerekedtek arcunk elrejti lényünk s míg oda elérünk csontjainkig kell levetkőznünk — Mi v égre äek én ltt> ezen a földön? Ahogy a ma­darak: építettem fészket, ki­béleltem belül kényelmes bú­torokkal. Most az OTP-nek törleszteni a család kényel­mét. Egy másodperc múlva indulok. Jaj, hol a kulcs? De hiszen a kezemben van! Meg­őrjít ez az örökös rohanás, kapkodás. Mióta elhagyta ötvenedik évét, azóta így beszélget reg­gelenként magában Mihály. Ezek a jó napok, ilyenkor si­mán megy minden. Ha rosz- szat álmodik, ha mérgesen kel, akkor csak káromkodik, akkor semmi nem sikerül. Olyankor bent is rosszul megy a munka. — Jó reggelt Mihály! Me­gyünk? — csatlakozik Mi­hályhoz egy sofőrbundás férfi. — Reggelt. Megyünk. Mi mindig csak megyünk, egy hajszállal sem előbb, egy haj­szállal sem később. — Nézd, a Gulics .Pista megveszett! — jóízűen, ha- hotázva nevet. — Megint bedöglött a mo­torja. Milyen szerelő az ilyen, akinek mindig rossz a mo­torja? A barbár hogyan rug­dossa azt a szegény kis kecs­két. — Rugdossa, mint bolond tehén a fiát Figyeld csak, beszél is. — Kitaposom a beled, te dög! — bokáig sáros csizmá­járól dió nagyságú sárdara­bok röpködnek, öklével is bokszolja a tehetetlen kismo­tort. Kezéből kiserken a vér, a sárhányók az ég felé for­dulnak és védekező gye­rekkézként a kormány is fel­felé áll. Kezéből a hóra cse­pegő vér érdekes ábrákat rajzol. Zúzmaraizakállas fák áll­nak sorfalat az állomásig. De nincs idő bámészkodni, men­ni kell tovább. Mihályék új­ból csak a vonaton szólal­nak meg. — Te Miska! Estére meg- karikázhatnánk a disznót, mert nem bírok vele. Egész várat, épített az akólba. At­tól félek, hogy megbolondul és elmegy világot látni. — Átnézek majd. A nagy­késeket is meg kéne fenni. Szóltak a Bihariék, hogy há­rom hét múlva levágják a na­gyobbik disznót. Gyönyörű állat. A pörkölőt is meg kell csinálni. Az idén már csak gázzal pörkölök. Nagyon jól megcsinálta a Tóth pörkölő- jét a Pista vejem. — Ügyes gyerek. Mondd csak, nem jön vissza a mű­helybe? — Ö akar, de lassan meg­győzik, hogy neki tanulni kell. FARKAS ILONA: Bejárók A lányom is biztatja, hogy ta­nuljon, majd beosztja job­ban a fizetést. Mert legalább ezer forinttal kevesebbet kap. Még géppel sem szereti mos­ni azokat az olajos göncö­ket. Mindig mondom neki, mit csinálnál, ha abban kel­lene lenned egész nap? Nem értik ezt a nők. A Pista,jól érezte magát abban a magá­tól megálló göncben. Szereti a szakmáját. Ha elmegy is­kolába, a Tóni fog a helyére kerülni a szereidéből. Ö lesz a KISZ-bizot'tság titkára. A kártyások zsebét szin­te süti a kártya, de itt szó sem lehet kártyázásról. Még az ülések közötti részeken is állnak. Az első ablak mellett az anyja ölében egy három­éves forma kisgyerek ül. Anyja alszik, ő meg kiartóan leheli a vastag jegű abla­kot, de az sehogy nem akarja engedni, hogy a kicsi kilás­son. Bent is alig lehet látni a füsttől. Mihály a kicsit nézi, sehogy nem tudja megállapítani, hogy fiú vagy kislány. Piros kiskabát, vastag szőrmés sap­ka, pirospozsgás arc és két értelmes, élénk szemecske. Ennyi az egész gyerek. — Szegényke korán elkez­di a bejárást. — Még jó, hogy az anyja tud aludni. Ügyes gyereknek néz ki. Azért szörnyű dolog lehet hajnalban felkelteni egy ilyen csöppséget?! — mondja Mihály. Az asszony kinyitja a sze­mét és panaszkodni kezd a két férfinak. — Ildikó már négy órakor fönt van, sokszor ő ébreszt minket. A községben csak nyolcszáz férőhely volt az óvodában. Ezren így vagy más­ként próbáljuk megoldani az elhelyezést. De nekem nem is • lett volna jó az óvoda ott­hon, mert reggel hatkor már a gyárban kell lennem átöl­tözve. Otthon meg akkor nyitnak. Kell nagyon a pénz, muszáj mindkettőnknek dol­gozni. OTP-re van minden, a lakástól kezdve. — Miért nem hivatkozott arra, hogy bejáró? — kérdi Mihály. — Azt hiszi, hogy egyedül vagyok bejáró? A vonat hol előre, hol hátra lódul, majd megáll. Aj­tócsapkodások, sokan leszáll- nak. Mindenki kíváncsian vár a hírekre. Két dolog történ­hetett: nem engedik be őket a városba, vagy elgázolt va­lakit a vonat. Most indulnak az első buszok, villamosok a külvárosból. Ideges feszült­ség mindenkiben. Elkésnek vagy beérnék? Ez a kérdés befelé és kifelé, van aki meg­indul a villamosmegálló felé, van aki marad. Néhány perc múlva mindenki tudja, hogy mi történt. Aki közel van a baleset színhelyéhez, megné­zi a három felé vágott férfit. Megnézik sokan még akkor is, ha rosszul lesznek a látvány­tól. Mihály is leugrik a vo­natról, előre lépkqtl a tö­megig. Arra gondol, hogy ilyesmi történhet vele is bár­mikor. Egy kis figyelmet­lenség, egy kis mámor és hiá­ba várják otthon. Ennyi em­ber szidná, bámulná és vicce­lődne az ő halálán is. Talán még azt is mondanák, hogy nem kár érte, ő már megette a kenyere javát. — Ez az ember meghalt. Vége. Ezt hiába várják haza. Most megborzongunk, egé­szen fel sem tudjuk fogni, hiszen fiatal volt, előtte volt a világ, ő igazán élhetett vol­na még. Közben bosszanko­dunk, hogy miért éppen a mi vonatunk elé került, ön- gyilkosság? Véletlen? Neki már nem számít semmi, de nekünk menni kell, mi el fo­gunk késni a munkahelyünk­ről, pedig ma sem indultunk egy hajszállal sem később, mint tegnap, tegnapelőtt. Idős asszonyok jajgatnák, szörnyülködnek. Az ajtó mel­lett egy bőszoknyás asszony ül, mellette áll egy hosszú hajú fiatalember, alá az eset­hez méltatlan cinizmussal ugratja az idős asszonyokat. Negyven perc múlva megjele­nik a kalauz. — Kalauz bácsi! — szólítja meg a bőszoknyás asszony a nála legalább negyven évvel fiatalabb embert. — Parancsol, asszonyom? — hadarja a fiatalember. — Tényleg felboncolják ezt a szerencsétlent itt a síneken? — Ugyan, mama! Már in dulunk is. Még időben beér a piacra, ha szerencséje lesz, helyet is kap, Kevesen maradtak a vo­naton. A következő vonat a sarkunkban. Lassan beforró sodtak a fűtőtestek. Ildikó elaludt édesanyja ölében. Va­lami szépet álmodhat, mert ujjacskái játékosan mozog­nak, lábacskáival nagyokat rúg a levegőbe és mosolyog. Naphosszat lovon ültem a gyakorlóté­ren. A zsebembe dohányt szórtam, pa­pírt tettem, és megfogadtam, hogy csak akkor gyújtok rá, ha lóháton, egy kéz­zel, a zsebemben meg tudom sodorni a cigarettát. — Megtanultad? — Nem akartam megtanulni. És ez nem olyan volt, mint amikor itt is, ott is lovagiasan, fegyverrel a kézben állnak a felek egymással szemben. Panajot elhallgatott. Kis idő múlva hozzátette: — Olyan volt ez nekem, mint amikor Napóleon öt nappal a lemondása után a fontainebleau-i palotában elbúcsúzott Caulincourt-tól, a harci táskájából egy kis ópiumoldatos üveget húzott elő, amiben az a gyorsan ható méreg volt, amit Yvan doktorral készíttetett a malo- jaroszlaveci csata után, amikor csaknem fogságba esett, és kiitta az egészet... Gáspár egy idő után úgy érezte: az ő arca is lőporfüstös. Szótlanul hallgatta a barátját. A háború. A csodálatos eldőlések a padláson, miközben kitartóan zúgtak fenn a bombázók, a légnyomás, ami a kert felőli oldalon lesodorta a cserepe­ket, és szétforgácsolta a tetőléceket. Az erőteljes karcsapások a Dunán oda és vissza. Panajot lázba hozta önmagát. Arca megkeményedett és erőt sugárzó lett, vele szemben minden ellentmondás, de még egyetlen szelídebb szó is értelmet­lenné vált. Trinitrotoluolról, uránkemencékről és plutóniumművekről kezdett beszélni. Merő láng, füst, forróság és gyilkos fény lett egyszerre a világ. Gáspár közbe akart szólni, hogy ha­zugság és félrevezetés az egész, mert az oxigén nyolc protonja és nyolc neutron­ja sokkal több és tisztességesebb ener­giát képes leadni, mint a deutérium és a lítium egyesüléséből származó halá­los hidrogénenergiák, és ha majd el le­het bontani az oxigént, akkor az erőmű­vek a levegőből, meg a tengervízből... Panajot elhallgatott. Kissé fáradtnak tűnt. Gáspár közel hajolt hozzá, szinte át az asztalon. — JÓ VOlna, ha mind találkoznánk, mi régiek — szólalt meg biztatóan. — Lukács például megnősült és három gyerek van... Kulcsár autót vett. Egy kék színű autót, és vasárnap azzal hor­dozza a családját kirándulni... Ha­raszti orvos. Idegeket gyógyít, és na­gyokat iszik velünk... Időről időre ösz- szejövünk, csak te hiányzol. A többiek engem bíztak meg, hogy nyomozzalak ki, és beszéljek veled ... Panajot nem válaszolt. A messzeségbe figyelt: szürke vonallal lezuhant egy bomba. Arcán elmosódtak a vonalak, lő­porfüst volt az egész. A bajusza meg­megrándult, mint aki parancsra vár tü­relmetlenül. Srapnellokra, lőelemekre gondolt, s hogy miképpen lehetne ezeket magával vinni a baráti össze­jövetelekre. — Keveset tudok rólatok — mondta csöndesen. — Többet is' tudhatnál — bíztatta Gáspár. — Igen, igen, de ti se sokat tudtok rólam. — Csak annyit, ami régen történt ve­lünk. Panajot elkedvetlenedett, majd gya­nakodva nézett régi osztálytársára. — Valid be, hogy te találtad ki az egészet! — Mit? — Ezt a találkozást. Meg amit a töb- biekről mondtál itt nekem. Gáspár nem válaszolt, sajnálkozva csóválta a fejét. Panajot az asztalt bámulta. — Csak az a baj — szólalt meg egy idő múlva —, hogy engem tulajdonkép­pen nem is érdekelnek a többiek. — Mégis az első hívásra idejöttél. — Miattad jöttem. — Miattam? — Az ördög tudja... Téged valaho­gyan megőriztelek az emlékezetemben. Úgy maradtál meg, mint akiben volt hajlandóság, de nem volt elég ereje, hogy kiváljon a többi közül. Komolyan vettél mindent, az is tetszett, de kevés volt az akaratod. A kitartó erőd. Ez volt nálad a legnagyobb baj... — Akár miattam is eljöhetnél egyszer közénk. Mondjuk, a jövő héten, szerda este. Panajot a fejét rázta. Ismét a régi volt, mint hajdan a padláson. — Nem lehet. Olyan ez, kérlek, mint amikor a távcsövemen át látom, hogy az ellenséges üteget áttelepítették - egy másik tüzelőállásba. Ez az üteg egy órá­val előbb levert száz emberemet, és tu­dom, hogy egy óra múlva megint tüzel­ni fog... Kint sötétedett. A pincér a zsebébe nyúlt, megcsör­gette az aprópénzt. — Sajnos, nem érdekel a találkozó­tok — mondta Panajot búcsúzóul kint a szobornál, visszanyerve teljes magabiz­tosságát. — Ti semmit se változtatok. Miről tudnék én veletek egy egész estén át beszélni? A villanyrendőrnél, ahoi zöld jel­zésre vártak, Panajot hirtelen előredug­ta az állát. A meleg gépszagban lőpor­füstöket keresett. Nem is törődött to­vább Gáspárral, rövid, magabiztos moz­dulattal odabiccentett neki, majd át­tört az utca másik oldalára, mintha erős karcsapásaival a Dunát szelte volna át. Befúródott a gyanútlan utcai tömegbe, vitte magával a napóleoni csaták straté­giáját és a hidrogénbomba képleteket. Jól szabott, szürke ruhája, fegyelmezett tartása megtévesztő volt, és a hatalmas esti tömegben, az élettől lüktető város­ban egyedül csak Gáspár tudta, hogy Panajotot egykor úgy tisztelték, mint akinél nagyobb hős nem létezik a vilá­gon — egyszer mégis megtörtént a pad­láson, hogy igaziból is szerették volna, ha meghal. Győzelmes béke Czinke Ferenc grafikája Becs Ernő: 1945. május 8. A légcsavarok még inogtak, még feszültek. A kabinok sisakja alatt pilóták várakoztak és jajgató morzejelek láza kínozta őket. A házak falánál gézbe-zsugorítva guggoltak a sebesültek, homályos üvegen át hunyorgott rájuk a májusi nap. Mankójukra néztek a nyomorékok és kitárták ablakukat a vonagló-szájú özvegyek. Menekülő gauleiterek vacogtak a szurdokokban és félelmükben francia konyakot ittak. A völgyekben a győztesek serege áradt, akik áttörtek a téli erdőkön és átgázoltak Pomeránia vasra vert laktanyáin. Szél táncolt a tátongó Appellplatzokon, a táborok rabjai a városok felé mentele, millió társuli hevert már a folyók fövenyében és a kemencék füstje fekete madárként lengett a kontinens fölött. A megvert sereg roncsa füstölt, minit a -felrobbant szerkezetek, Göbbels pléh torkai örökre elnémultak a térdepelő tereken. Szerte Európában, ahol az ártatlanók keresztje égett és porba temetkeztek a zsongó városok, ezen a napon az erdők szélére merészkedtek az őzek és a szarvasok leheveredtek az elcsöndesült tisztásokon. Tavaszi napfényben

Next

/
Thumbnails
Contents