Pest Megyi Hírlap, 1975. május (19. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-18 / 115. szám
1975. MÁJUS 18., VASÁRNAP — Kitűnő márka, uram! Ez az első kocsija?... Látszik is a gyakorlat, ahogy bevágódott ide, a kúthoz! Na, ez a knapek — már elnézést, így mondtam magamban — elhúzza a Volga oldalát. Aztán ... Mennyi benzint adhatok? Igen, szuperrel tele. Felsőkenőolaj ? Mit önnek az a nyolc forint? Tizenhatot ér az a szerelőnél, vagy huszonnégyet... Megérdemli ez a jószág, és nem az ■brakkal kell takarékoskodni, az idővel! Hát nincs igazam? — Na, nekem mára vége a melónak! Bevinne a városba? Kiugrók az egyengatyából. Egy pillanat!... Na, mehetünk is. Megmondaná, miért állította le a szövegem? Hát ön nem csípi a dicséretet?... Uvegaj- tóduma, azt mondja? így kell kirázni a borravalót, hát, mit csináljak? Azért a napi százasért ne sajnálja az ember a csattogóját. Nincs igazam? Folyik az a benzin akkor is, ha dicsérem a márkát. A húszéves Skodát, a düledező Opelt es a Mercedest egyaránt. Ha a tulaj szádja, tódítok azon is. Milyen történetet akar? Legyen benne halott? És hány? Amilyen a vérmérséklete, nálam olyat kap. Primőr sztorik, uram! Népköltészet, új változatok, friss repertoár. Legfeljebb a kocsimárkán változtatok. — Tudja, uram, mi a legnagyobb bűn? Lemaradni akár tíz fillérről is, mert ezzel az életről is lemarad az ember. Én kapaszkodók! Nem ingyen kell, de ha mozdulok, tegyék le a dohányt!... Jön az egyik haverom: kiváltotta az ipart, segítsek bevezetni a boltot. Mit adsz krapekonként, kérdeztem. Mismásolt Uram! Én becsülöm a barátságot — ne herdáljuk hát el a filléreken! Hát nincs igazam? Elmentem, megnéztem a műhelyt, hogy kit küldhetek oda, mert a renomém többet ér egy tízesnél, amit kértem kuncsaftonként. Ha spéci szerszámra, autó- emelésre nincs szükség, én megétetem, hogy a Laji a leg- aramykezűbb mester a Tiszántúlon. És megy az üzlete! Azt megnézheti, nekem meg összejön a Szimpónia meg a kávé ara... — Apropó! Meghívhatnám egy kávéra? Eleven újságírót úgyse láttam még. Ha tudom, hogy magával vet össze a sors, biz’ ten, nyakkendőt kötök. Maguk a Janik!...Nem ismeri ön uram, a vidéki életet! Kispolgárok, kiskirályok!... Itt minden kicsi... Elnézést, nekem már csak arra áll a szám, PÜNKÖSTI ÁRPÁD: Hát nincs igazam? hogy uram. Kezdő benzinkutas koromban mondogattam, hogy elvtársam, de valaki a pofámba vágta, hogy aki a Shellnél szolgál, az neki nem elvtársa. — Hát a Duclos elvtársa-e? — kérdeztem. Akkor még otthon voltam a politikában... Semmi mást, csak kávét? Egy kis tölteléket bele! Magát úgyse bántják a fejvadászok, csak ne kezdjen el dodzsemezni a főtéren! — Nem hiszi, hogy csóró vidéki kölyök vagyok? Apám korán megrokkant. Ha késnek egy kicsit az oroszok, ki kellett volna állnia a templom elé. Belőlem lakatost csinált. Enyi öröm jutott neki. Mikor mondtam, hogy nem reszelem tovább az életem, sofőrnek állok, agyon akart ütni. Tíz évig voltam a kátéeszben pilóta, két év után már az elnök mellett. Hej!... Ha a Gyuri bácsinak — már minthogy nekem — meglesz a négy szobás kis kunyhója a gyógyfürdő mellett, olcsón kap tőle olyan cuki történeteket, hogy mind a tíz ujját megnyalhatja! — Vastag mesék ezek, uram. Az elnököt két hónapijai azután, hogy katapultáltam a cégtől, lesittelték. Ha néhány cimbora nem félt volna, hogy rá is fröccsen valami, esküszöm nem úszta volna meg négy évvel. Uram, ami szajrét az a Volga oda-vissza elhordott ... Micsoda szerencse, hogy nem hallgattak kl J Mert ha hazudok, benne maradok, ha elmondom az igazat, ebben a városban nincs maradásom, nem veszik le rólam a nyerget életem végéig... Azt mondtam ha már ezek is maguknak kaparnak, idomulni kell nekem is. Kaparj, Gyurka! így kerültem a Shell-kút- hoz. áldja meg- őket az isten, hagy épp akkor és nem három hónap múlva nyitottak! — Tizenkét óra „ugorj, Gyuri, beszélj, Gyuri”, és tizenkét óra szabad. Ennél jobb beosztást kitalálni sem lehetne. Uram, én a szabad napokon Záhonyig feiitérké- peztem a Tiszántúlt kis szekeremmel. Kakukkos óra, réz mozsár, rokka, téka, petróleumlámpa, ami csak van a ta nyák padlásán, jöhet. Még örülnek is, hogy viszem. Hogy pénzt is adok érte, azt hiszik én vagyok a hülye. De egy fordulón megvan a magam ez rese, és legalább ennyit rá nyom a kereskedő is. Négy év még az élet, aztán irány az Agrotröszt, villanytargoncás leszek. „Gyuri bácsi, ide tedd Gyuri bácsi, oda tedd!” Ezer rel több lesz a nyugdíjam mintha a Shellnél kapnám a obsitot. Mert állati klassz do log ez a borravaló, csak nem számít bele a nyugdíjba, hí hö ... De hát azért csinálták azt a rendeletért, hogy alkali mazkodjon az ember, há nincs igazam? — Meglesz az ötezer, az asz szonnyal kettőnknek. A lakás megkapja a gyerek, mi átme gyünk a házba, aztán a reu más szobabérlőktől még fel markolunk néhány kilót. Gyű ri bácsi nem fog éhen veszni Csak ne lennének olyan iri gyek az emberek. A legjob cimborák is kiátkoztak, mer nem fizetek nekik, vagy mert nem vágok hozzá tizezre hogy azonnal lakást kaphas son. írja alá, hogy tizenöt» kölcsön vett, hogy annyit a< meg, akkor tárgyalhatunk Uzsora? Ugyan, uram! Csak közös érdekeltség. Nem lopom én se a pénzt! Hát nincs iga zam??? —----- azon az éjszakán | Pim ( ügy eletet tartott az---------- Intézetben. Délután lee sett a hó és vastagon aorított mindent. Pim lefektette a gyerekeket és korábban elküldte délutános kollégáit. Az ablakból utánuk nézett. Furcsán billegve igyekeztek haza, a nagy hóban. Március volt már, és a sok napsütés után Pim úgy érezte, megszakad benne valami. Az ablakpárkányra vastagon rárakódott a hó, kinyitotta az ablakot és gondosan lesöpörte. Előbb kinézett, nem jár-e valaki odalenn. Reggelre újból befújja ászéi, gondolta, aztán becsukta az ablakot. A felügyelői szobában hideg lett, odament a kályhához és megtapogatta a cserepeket. A gyerekek aludtak, Pim egyedül volt az Intézetben. Elrendezte az asztalon az iratait, de nem foglalkozott semmivel. Rágyújtott egy cigarettára, leült a kályha mellé és semmitmondó gondolatokba mélyedt. A cigaretta leeresztett kezének ujjal között kialudt, ledobta a kályha elé és felkelt, hogy előkészüljön a lefekvésre. Az előkészület nála rövid ideig tartott: lepedőt és párnahuzatot soha nem használt, csak ingben és alsónadrágban szokott ráheve- redni az ágyra, sokszor ruhástul. Két takaró volt az ágyon, azokat széthajtotta, az BORBÉLY TIBOR: Vándorének Az esti gyorsnál pontosabban érkezik a fájdalom. Halálra készít éjszakám. Koszorúsér-görcs után pihenni hagyna hajnalom, ám mint a nitromint, robban az önként vállalt két és négysorosok feszes fegyelme is. Nem tűrheti burkát földben a mag. Fölfeke tör. Szárba, virágba szalad, de börcs marad a föld alatt ezer gyökér tapad és röghöz köt rögöt. A mag sebe: mélyen. Fent a virág. Megszüli társát lentre a mélynek. Fent is. A fénynek. egyik párnát a földre dobta, a másikat az ágy végébe készítette. Elmosolyodott, amikor eszébejutott kolléganői éjszakára készülődése. Lepedő, párnahuzat, pizsama, vekker. Gondos ágyazás, ráncok elsimítva. Eh, gondolta Pim, jól van, ők olyanok, én meg ilyen vagyok. a vállán Rántott egyel | és kiment--------------------- a szobából. Lefekvés előtt még egyszer át szokta nézni a hálótermeket, nincs-e valami baj. Rövidesen visszatért a felügyelői szobába. Zakóját a szalmaszékre tette, cipőjéből kibújt. Zokniját a. földre rakta, közben megbámulta a lúdtalpbetétjét. Betét, gondolta, és egy pillanat alatt lejátszódott benne az egész betéthistória, a kórházban- fekvéssel, az évek távlatával. Sikerült egy betéttel megúsznom, gondolta, és nem merev lábbaL Szörnyű lehetett volna nyomorultul billegni a bal lábamon. Na, mindegy, megúsztam ezrei a betéttel. Hogy érzékeny maradt a lábam? Nem számít. Már futni is tudok. Nadrágját letette, és a zakójára borította. Belebújt a cipőjébe, az ajtóhoz ment és kétszer ráfordította a kulcsot. A villanyt eloltotta, korán van, bizonygatta magának, nem dolgozom, inkább alszom sötétben. Sokszor előfordult, hogy Pim fennmaradt késő éjjel is és dolgozott. Ritkán oltotta el a villanyt, egy-két órát szokott aludni világosban. | Azon az éjszakán I tétben---------------------------- aludt. Han yatt feküdt az ágyban, karját a . feje alá fonta és várta, hogy mikor alszik eL Csak azt figyelte, s így nem vette észre, hogy már álmodik. Az ortopédiaambu- lancián találta magát, egy kis emelvényen állt. A szemüveges doktor azt kérte, forogjon. Forgott. Aztán elbicegett onnan és a sportpálya drótkerítésénél állt, vágyakozva nézegetett hefelé. fi nap még mindig sütött, félzöld és hússzínű levelek röpködtek a levegőben. Később minden fehér lett, pizsamában vánszorgott havas lépcsőkön, szenesikannával a kezében. Az esés álmában szikrázó körforgás volt, körvonal nélküli eseményék, megfelelt az óriási fájdalomnak és a hirtelen kétségbeesésnek, amit az esés annak idején jelentett. Ezután fehérség és tisztaság vette körül. Kórházi ágyán kínlódott álmatlanul és morfiumtól félig részegen. Egy arc: Leich- ner tanársegédé, aki magyarázott valamit és ráült (véletlenül?) a lemerevedetUbal térdizületére. Ordítás, ami után mozgott a lába, lassan járni is megtanult. Lépcsők vég nélkül. Az jelentette legtovább a nehézséget. Otthon. A terasz, az előszoba, a telefon. Hosszú beszélgetések Paulával, barátaival. Most is cseng. r-Tp----; kinyitotta a I Hirtelen | szemét. Negyed--------------- hat volt, reggel. A telefon az íróasztalon hosz- szú, szabályos csöngetéseket bocsátott a félhomályba. Ledobta magáról a takarót, kiugrott. Istenem, ki tudja, mióta csönget, gondolta. Az álomtól és a derengő sötéttől vakon igyekezett elérni a telefont. Az íróasztal előtt állt egy csőszék. Pim nem vette észre, és teljes -erővel beleütötte a bal lábát. Térdében szúró fájdalmat érzett. A kíntól remegve borult az asztalra és felvette a telefonkagylót. Halló, mondta, Intézet. Csönd volt, aztán egy kattanás: letették a kagylót. Pim odavonszolta magát az ágyhoz és leült. Bal lábát nyújtva tartotta, és a homályba meredt. Nem tudta mi történt, és miért Reggel, amikor kollégái bejöttek, nem tudott a lábára állni. A körzeti orvos aggódva, tapo-. gáttá térdét. Sebészetre küld. te. Kiderült, hogy bal térdében az ütéstől levált egy porcdarab. Megoperálták, de amikor négy hónappal műtét után Pim felülvizsgálatra bicegett, megmondták neki, hogy a bal lába sohasem fog hajolni többé: ízülete összecsontosodott. Lopva összemértem ruháinkat és újfent megállapítottam, hogy anyám ízlése a világon a legelső. Eltanultam tőle és ha majd egyszer a saját lábamon állok, ilyen ízlésesen válogatom össze az öltözékem. De csak magamban gondoltam, mert ilyesmit. hogy is mondana az ember másoknak. Időben érkeztünk a gyakorlótérre. Széjjelszóródtunk, ki-ki a maga szakaszába ment. Az oktatók a zászlórúd körül kupakoltak. Liliom százados úr, a főoktató tartotta szóval őket. — De jó lenne, ha elengednének — mondta valamelyik a szakaszban. — Valami vagabund maszlagot kéne földobni. — Vagy névsorolvasás után eléceLni. Naív kívánságok, de okosabbat senki sem tudott előhozni. Néhány perccel később a segédoktató kiszólított i szakaszból. — Menj a százados úrhoz. — Igenis. N em tudtam, miért hívatnak, ilyesmi még soha nem történt velem. Eddig a névsorban szetejeltem, s ha kétszer egymás- Jtán hiányoztam, jött a rend- ír és becsuktak egy napra i városháza alatti fogdába, ha >tt sokan voltak, akkor a Bé- le utcába vittek. Még soha lem beszéltem a százados úr- al. A főoktató a zászlórúd ilatt állt, egykedvűen ciga- ettázott. Feszes vigyázállás- lan jelentkeztem, de rám e nézett. Egyszer csak mélám került Szabó Pista, majd i Szűcs Péter és azután még án kilencen-tíren. Pontosan lem számolhattam meg az irkezőket, nem mertem óllal r a pillantani. Vlgyázállásban vártuk, hogy a százados úr figyelemre méltassa derék leventéit. Végre hozzánklépett és kedélyesen kérdezte. — Együtt van a díszes társaság? — Igenis! — pofázott valamelyik. — Ne besz... marha! Nagyon helyes, annyit tudni kell egy magyar királyi leventének, hogy csak akkor beszéljen, ha kérdezik. Liliom százados úr a sor bal szélére lépett, és tapintatos úri modorban kérdezte a sor végén álló leventéjét: — Hol voltál a múlt vasárnap? — Százados úr, alázatosan jelentem, vidéken voltam, malomszerelési munkán. — Kuss, te piszok! — Vigyázz, a május elseje miatt vagyunk itt — súgta mellettem Szabó Pista. Hirtelen nem is tudtam, hová figyeljek, a főoktató katonás magatartását csudál- jam, vagy Szabó Pista föltevésétől ijedezzek. De miért is Ijedezzek? — Hát te hol voltál? Te is malomszerelésen? — állt a következő fiú elé. — Alázatosan jelentem, engem elütött egy motorbicikli. — Látom, nem döglöttéi bele. — Alázatosan jelentem, nem. — Kár! Szűcs Péternek súgtam, amit Szabó üzent. — Hát te hol jártál? —kérdezte a harmadik gyereket. — Majálison voltam, százados úr. — Ügy! Majálison? Na és milyen volt? — Jó. R engeteg nagy pofont húzott le fehér kesztyűs kezével, a hosszú fiú hanyatt billent a sor mögé. — Hát ez jó volt-e? A gyerek nem válaszolt. Végül hozzám érkezett. — Hát te, hol voltál? — Század#» úr, alázatosan jelentem, anyám nagyon beteg volt, ápoltam otthon. — Szóval beteg az anyuka? A nyolcvan filléres anyuka? Na melyik? Szépen nyírt sörtés-pelyhes oldalszakállam megcsípte és addig húzta föl, amíg kipotyogott szememből a könny. Szabó Pista nem válaszolt. Hallgatott, mint aki elnémult. Liliom százados úr rövid kis pálcájával jobbról-balról verte a Pista sápadt arcát, de az meg se nyikkant. Ez a hallgatás annyira fölizgatta a főoktató urat, hogy egészen elhagyta tréfálkozó kedvét. Néhány lépést hátrált és vezényelt: — Vigyázz! Kihúztuk magunkat. — Hátra arc! Csikorgóit, mint a kenetlen ajtó. — Rühesek! Rühesek! Milyen anya szült benneteket. Gyakoroltuk a hátraarcot, Liliom százados úr figyelte mozgásunkat, barna kis Hit- ler-bajuszán morzsolt egyet- kettőt, s azután következett a nehezebbje. — Díszlépés! In-dulj! Egy- kettő. .. egy-kettő... Vertük a lábunkat, ahogyan erőnkből tellett. A gyakorlótér egyik oldalától a másikig, azután vissza és újra... és újra... — Alázatosan jelentem, elszakadt a cipőfűzőm — szólt a malomszerelő. — Foly-tasd, ci-pő nél-kül ■— vezényelt a főoktató úr. Ingünk, alsóneműnk már csupa csatak volt. A salak finom pora szitált körülöttünk, apró homoksz emecskék karistolták nyelvünket, köhögésre ingerelték torkunkat. — Ke-mé-nyeb-ben, ke- mé-nyeb-ben verd o-da... az a-nyád-ba. Szabóra sandítottam. Súgni akartam, hogy álljunk ki, történjen bármi. Ennyire megalázni, leal j ásítani embereket. Szabó sárga arca vörös volt, rágóizma az ütem taktusára mozgott. — Te pi-szok — vezényelt Szabó. — Állj! — ordított Liliom százados úr. — Mit mondtál, te rühes!? — Oldalba lökött, majd elestem — mutatott rám Szabó. — Még tréfálkozunk is? Feküdj! Hasra vágódtunk. — Kúszás a zászlórúdig! F ehér ingem egyszeriben megfeketedett, apró kis sárpacnik kapaszkodtak egymásba. Szép szürke nadrágomat fölhasogatta a salak. Nem is tudtam másra gondolni, csak a ruhámra. Anyám kuporgatott pengőiből szerzett szép ruhámra. Ezért most szó nélkül megöltem volna Liliom százados urat. De nem mertem. — Kúszás! A következő harminc méter után már láttam, hogy nincs ruhám. „Micsoda kis hitvány pára az ember. Nyomorult, megalázott féreg, és mily rettenetes erő a hatalom” — gondoltam és őszintén sajnáltam magam, amiért élek ezen a közönséges világon. Kétszer már leszámoltam az életemmel. Annyira értelmetlennek találtam, hogy a befejezés körülményeit fontolgattam. Csak a szüléimét sajnáltam, mert nagy csapást hoznék rájuk, különösen anyámra. Nem érdemelnék meg. De tavaly, amikor nem vettek föl a .vasútra pályamunkásnak, újból érlelődött bennem ez a gondolat. Any- nyira kilátástalannak és céltalannak láttam sorsomat, hogy sokszor megijedtem önmagámtól. Most megint. Érdemes volna fölállni, odamenni és megfojtani a százados urat, azután úgyis felkötnek, de legalább csináltam valami hasznosat. — Kúszás! Kúszás! Ingem eleje teljesen lehasadt, vékony, piszkos foszlányokat vonszoltam a hasam alatt. Szürke nadrágomon két oldalt a térd alatt tenyérnyi lyukak jelezték, hogy még a szövet se bírja ki a magyar királyi büntetést. — Veres leventék! Ez a magyarok istene! Most megtanuljátok. Ügy vettem észre, hogy Liliom százados úr kéjeleg szép mondásainak szellemességében, mint kövér disznó a langyos pocsolyában. Kúsztunk, mint a félig ájult vakondokok. A zászlórúdnál megálltunk. — Aki beismeri, hogy május elsejét tartott, álljon föl. Csak egy mozdult, aki beismerte. — Te nem kúszol tovább. Még négyen felálltak és a zászlórúd töltéséhez tántorogtak. Közöttük volt a malomszerelő is. — A haza ellenségeit kiirtjuk! A magyar leventemozgalom nem tűri el soraiban a bolsevizmust! Hallgattunk. — Kúszás a nagy dombig! B alra fordultunk és vonszoltuk magunkat tovább. A domb alatt újra megszólalt Liliom főoktató úr. — Aki bevallja bűnét, fölállhat! Hárman jelentkeztek. Maradtunk öten. A százados' úr sípolt és odaintett egy fiatal segédoktatót. — Ezek a megátalkodott veresek! Látja őket. Veszedelmes baktériumok a leventemozgalom és. a magyar ifjúság egészséges testén. — Igenis! — Amikor hazánk nehéz órák előtt áll, nem tűrhetjük meg sorainkban az ilyen kétes elemeket. Igenis! — Csírájában fojtunk el minden hazaíiatlan, gyalázatos cselekedetet. — Igenis! — helyeselt a segédoktató. — Vitesse őket a fogdába. — Igenis! — Először hozzák rendbe magukat — szólt enyhébben, a segédoktatónak címezve a megjegyzést. — Igenis! A segédoktató vezényelt: — Föl! Talpra álltunk, de alig volt erőnk megtartani egyensúlyunkat. Szánalmasan, rongyosan álltunk. Ilyen állapotban nem kísérhetnek végig az utcán. — A kúthoz! — A leventesapkát szedje el tőlük — utasította a segédoktatót. — Igenis! V ánszorogva mentünk a segédoktató mellett. Hiába töprengtem útközben, akkor nem tudtam megfejteni a nagy büntetés okát. Azt meg sehogy- sem értettem, miért pusztították el egyetlen kis kincsemet, a szép ruhámat. KAMPIS PÉTER: Tréfa
