Pest Megyi Hírlap, 1975. február (19. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-23 / 46. szám

1955. FEBRUÁR 23., VASÁRNAP %WHot» Kettős portré Jóba Éva rajza B. JAVUHULAN: Éjszaka vártalak Még az éj előtt kinn valék a pusztán s hogy vártalak kedvesem ... a tündöklő hold hegyek ormán alászállott csöndesen. Koromsötétig várakoztam, és csillaglámpást gyújtott az ég. Csaló neszekre füleltem... Tán te vagy! Mindhiába .., Későre járt, későre rég. A mennybolt megfordult velem, s keleten lassan hajnalodott, csitíthatatlanul vert vad szívem; de lettél vádjaitól is föloldozott. Virrasztásom a hajnalt hozta, utolsót lobbanó, kihunyt csillagok alatt a füvet harmat mosta, hiába vártalak; egyedül vagyok. A holdra fénylő Nap köszön, lám, találkozik két égi vándor! — Mért nem jöttél? — Ó nincs öröm; megláthatnád riadt szomorúságom. Nagy Gáspár fordítása SZOMBAT VOLT. Néhány perccel múlt három óra. Az üzemekben az emberek gon­dolatban már haza készültek. A gyár első udvarára egymás után érkeztek az autóbuszok. Az I-es kapu előtt, az or­szágút mellett, cstenevész eper­fa árnyékában asszonyok és gyerekek ültek az árokparton. Kerékpárjuk ott feküdt mel­lettük a ritkára nőtt, napégette füvön. Időnként a kerítés fölött a dombok felé néztek. Arra, ahol a völgyek zugában, sok helyütt a föld mélyén rejtőz­ködtek az üzemek. Férjüket, apjukat várták. Itt még élt az a szokás, hogy műszakváltás­kor a családfőt szinte rögtön köszöntse valaki, mintegy mindennapos hálaként a vál­lalt veszélyért. Mert akik itt dolgoztak, azok mindennap kockára tették az életüket. Persze munka közben csak rit­kán gondoltak erre. AZ ÖREG még arra sem gondolt, hogy szombat van, s hogy holnap reggel hétkor nem kell fejére húznia a gáz­álarcot. Ha tud, aludhat akár kilencig is. Effélék sohasem jártak az eszében. A munkájá­ról pedig már nem volt mit tűnődnie. Több mint harminc éve csinálta ugyanazt. Elége­detten, zokszó nélkül. Minden szükséges mozdulat szinte már az ösztönök természetes­ségével ólt benne. Mint az éb­redés, amihez nem kellett csörgőóra. Egyáltalán, ritkán nézett órára. A fény változá­sát, a Nap járását figyelte, meg figyelme frisseségét vagy tompultságát, mert • azzal érezte az időt. Itt az üzemben is, ahol különben sem venné íasznát holmi finom kis „ke- tyegőnek”, mert elenné a sav­gőz, mint a gumírozott mun­karuha alatt a fehérneműjét. Aztán meg az egész napos üst melletti állástól megfájdult a lába is, s a fájdalom lassan a dereka felé húzódott, ott ta­nyát ütött, s ez már jelezte, hogy közeledik a műszak vé­ge. Pontosan így jelentkezik nap nap után. Ilyenkor mindig elép a dobogóról, sarokba ál­ltja a keverővasat, s gumi- cesztyűs kezével megmaszíroz- za derekát a vesék vonalán. Most is készült, hogy hátat 'ordítson a szűrőüstnek. de átta, hogy hirtelen eltűnik belőle a salétromsavval pép­BIRO PETER: pé oldott cellulóz. A garat fe­kete szája üresen kongott, ahogy a keverővassal hozzá­ért. Nem mert mozdulni. A SZIRÉNA elfújta a né­gyet. Az öreg mór szinte gör­csösen várta, hogy megérint­sék a vállát, hogy valaki jöj­jön valami eligazító hírrel, utasítással. Hátranézni, az aj­tó felé kémlelni azonban nem mert. Mozdulatlanul meredt a szűrőkádra, készült a pilla­natra, amikor a garatból hirte­len kizúdul a kásás anyag, szétfröccsenve, beterítve min­dent. Tudta, a testet kapó ve­szély pillanata lesz ez, de leg­alább kiszabadítja a bizony­talanság szorításából. Bizony­talanság. A lábából is kiment minden erő, s a keverővasra kellett támaszkodnia, mert úgy érezte, összecsuklik. Félt. Nem áltatta magát. Tudta, itt a rossz véggel mindig számol­ni kell. Itt mindig, minden műszakot úgy kell kezdeni, hogy az utolsó is lehet. Ezt vállalni kell. Nem lehet mind­járt elszaladni. Zihálva kapkodta a levegőt, 5 alig tudott uralkodni magán, hogy ha csak egy szemvilla- násnyi időre is, de föl ne ránt­sa a gázálarcot, s szabadon, jó nélyen teleszívja tüdejét, negdörzsölje gumimaszk éget­te arcát. GYENGÉN megérintették a cönyöfkét. Meg se rezdült. Az- án rémülten kapta fel fejét, imifcor erősebben megszorítót- ;ák a karját. A gázálarc be­párásodott üvegén át homá- yosan látta az integetőket. itábólintott a hívásra. Sietni ikart. De csak az udvaron, a ávolabb épített dohányzóhoz dvő járdán sikerült úgy- ihogy szaporáznd lépteit. Benn evágódott a lócára, s első lolga volt rágyújtani. „Baj van, öreg.” Zúgott a üíe a még most sem csilla- mit félelemtől, így hát mesz- iziről és nagyon halkan hal­ottá a szavakat. „Eldugult a őelosztó. A csapnál. Odafönn ülhetett félre más megoldáso­kon gondolkodni. S mert így volt, s mert ezt tudta, indu­latain már nem is volt képes uralkodni. Ütött, ütött, mert számára most már a mozdu­latlan csavarokon kívül nem létezett semmi más. Ütött, hogy szétverje az egész moz­dulatlanságot, letörje az egész csaptelepet... Nem érezte már mellén a rozsdarücsköket, a bordáiba préselt fájdalmat, s azt sem, hogy kapaszkodó bal kezén a kesztyűvel együtt szétrongyolódik a bőr is, hogy csípi szemét a lecsorgó izzadt­ság, nem érzett semmit önma­gából. Amikor a megnyílt csö­vön s az elvezetőcsatomában végre meglátta a habosán zu­bogó sárságzöld anyagot, sze­rette volna megmeríteni ben­ne széttárt gumikesztyűs uj­jait, ahogy a sugárban előtörő forrásvizet szokta simogatni az ember. Nem tette, mert most már józan esze mégis­csak uralkodott érzelmeim. De nézte, sokáig nézte a szabad, szelíd anyaggal telt szűrőká­dat, s most még kevésbé ér­zett fájdalmat, még kevésbé érezte a szorító, égető gázál­arcot s a múló időt. Igen, AZ IDŐ most, győzelmének örömpillanataiban még annyi­ra 6em érdekelte, mint más­kor. Pedig közben eltelt egy másik műszak is... Emlék latokat akkor még nem is mondtak a háborúról, a szov­jet fiúkról. A helyzethez il­lően, természetesen a világra­szóló győzelem harsányhangú hirdetése, magyarázata volt di­vatban. A szabólegényből nőtt, szellemileg művelt, finom lelkű öreg forradalmár pedig meg­indultam egyszerű szavakkal fejezte ki az örök emberi vá­gyat: életre születtünk. Az autó lassú járással elindult és ez egyenruhás, fiatal szovjet katonák körülötte, mellette, gyalogoltak a város irányába. Sokszor jártam azóta a szovjet hazában, tartózkod­tam ott huzamosabb ideig is és gyakran öeszeakadtam ma- gamkorúakkal, akik Szeged, Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös felöl érdeklődtek. Ha ott va­gyok, mindig keresem az au- tu6 fiúkat, hátha egyszer rá­juk akadok. A múlt nyáron családommal a Kreml előtt néztem az őrségváltást. A Mauzóleumnál, beszélgeté­sünkre, a magyar szavakra fölfigyelt egy fakózöld inges, botra támaszkodó ember és érdeklődött: Igaz-e, hogy szé­pen fejlődik Szeged városa? Mondtuk, igaz és dicsértük is. Egyszercsak megkérdi: áll-e még a hospital, a sebészet, ahol amputálnak is, ott, a templom mellett? Mondtuk, hogy rendben van, igaz, nem srítat változott, megvan még. Nem szólt rá, félrefordult és kiDOtyogtak a könnyei. Kis időt állt még ott mellettünk, eztán csöndes köszönéssel el­bicegett tőlünk. Merev, mű­lábával lassan haladt a GUM irányába... Hallgatásomat Tombácz Imre nem tudta mire vélni. Pedig szégyenemben nem mertem szólni. Milyen kis semmiség az én gondom, ki­csinyes kis panaszkodás nem illik most — gondoltam ma­gamban és szótlanul lépdel­tünk a műútról nyíló telepi utcába. Hanem egyszer — törte meg a csendet Tombácz bácsi — látott engem az artézi kút előtt. Olyan hideg volt, hogy kesztyűben is majd a talics­ka szarvára fagyott a keze. Én meg térdzokniban, rövid nadrágban, szvetterben, haja­donfőit álltam ott, mint a cö- vek. Szám sarkában cigaret­tával. Ügy hatottam, mintegy formás fiúszobor, amely moz­dulatlanságig fagyott a csi­korgó hidegben. A katonákról jutott eszembe, mivelhogy a fiatal szervezet hihetetlenül sokat bír. Mostanában alig emlékeznek már arra, hogy mennyi sok gyerek volt akkoriban Somo­gyi-telepen; megtöltöttük az öreg iskola valamennyi ter­mét, mivel más összejöveteli helyiség nem volt a környé­ken. Munka sem igen akadt, ezért aztán a tanítás befejez­tével, délután és este ottan diskuráltunk az üres tanter­mekben. A nyár vége felé aztán lassacskán, észrevehetően be­lesimultunk az induló ipari életbe. Megváltoztak a gyá­rak, pedig nem volt új gép, a régiek is foghíjasok lettek, mivel több gyári berendezést leszereltek és elvittek a né­metek. Hanem a levegő a fű­részporos, kenderkócos falak között igencsak kicserélődött. Még most sem tudom megér­teni, hogyan volt; de akkor mindenki fontosnak érezte magát. Krizsán János, a ken­dergyári portás, Péter Lajos, az ottani üzemi bizottsági tag, Koszorús István, a kommu­nisták telepi titkára, Nagy Sándor, az induló parasztpárt baktói szervezője... A heti fél libáért dolgozó szövőnő, a fű­szeres és a hentes... Gyerek­fejjel megértem én is, hogy úrnak szólítottak. Egészen meglepődtem KisJkirályságon, hogy „gyakornok úr”-számba mentem a cégvezető előtt. Gyárvezetést tanítottak ve­lem. Ez volt a megbízatásom. Kiskirályság — a mai Eper­jes — olyan érdekes község volt, ahol az ipar és a mező­gazdaság összefogása és ellen­téte egyszeriben jelentkezett A kendert az új, meg a régi gazdák termelték, a kikészítő­gyár megvásárolta. Ebben volt az egymásrautaltság, s az ár körüli alkuban az ellentét Pengő János régi helybeli bí­ró, nagygazda volt, s mint kenderszállító, mindig harcolt a paraszti jogokért, míg egy­szer azután úgy elveszejtette a tekintélyét, hogy világgá ment A szűkös élelemmel dolgozó bányászok részére gyűjtöttek élelmet. Még a legelesettebb kenderáztató munkás és a na­gyon szegény újgazda is adott valami kis ennivalót. A nagy testű, kövér Pengő János csak egykilónyi krumplival lepte meg a gyűjtőbizottságot. Egyik vasárnap községi gyűlés volt Királyságon. A kommunisták rendezték a legényegylet nagytermében. Pengő János az első sorban ült mint a ko­rábbi rezsim utolsó bírója, te­hát mint személyiség, jogot formált az előkelő helyre. A kommunista szónok — egy fekete, tatárfejű, szikár kubikos, politikai helyzetképet adott azután rátért a rendkí­vül keserves körülmények kö­zött dolgozó, éhező bányászok­ra: szén kell a gyáraknak, a közlekedésnek, s bányászaink most tízezrével főtt krumplin, paradicsomon dolgoznak a tár­nákban. Olyan személyes meg­rendüléssel beszélt, hogy ar­cán végigcsurgott a könny. Mindenki izgalomba jött, s ebben a lélektani pillanatban a szónok fölemelte hangját és azt mondta: „Itt ül Pengő Já­nos, a százholdas, akit majd a guta üt le a pádról, olyan jól él, s ez a bíró egy kiló krump­lit ad bányásztestvéreinknek. Vigye vissza s ezt is egye meg!” — a bíró lába elé vág­ta egy kis kaskával együtt az adományt. Mintha valami ele­mi erejű vihar tört volna elő a sima levegőből: szikkadt ka­rok emelkedtek a levegőbe, olyan hangzavar és ordítás tá­madt, hogy a szónok elhallga­tott. Megbódult a kétszáz főnyi hallgatóság, a bírót akarta kézbe kapni valamennyi. Csak a helybeli karszalagos, piszto- lyos őrség parancsnokának bá­torságán és lövöldöző kedvén múlott, hogy Pengő Jánost nem tépték széjjel. Azt sem tudom, hogy került el onnan, de azután nem láttam. Lehet, hogy ottmaradt, csak nem mu­tatkozott. Másnap tojásfejadagomat önkéntesen lecsökkentéttem a felére. A gyári szakácsnő elő­ször betegségre gyanakodott, de mivel közöltem, hogy egész­séges vagyok, megkérdezte: „Na, maga ilyen hamar meg­büntette a múltját?” Tisztáz­nom kellett a helyzetemet. Én, mint gyárvezetői gyakornok, reggelire tizenkét tojásból kér­tem rántottét mindennap. Annyi tyúk volt a kender­gyárban, hogy naponta százá­val szedték össze a tojásokat és vitték be a piacra. Napon­ta tizenkettőt megvettem és a gyári szakácsnő nem hitt a fülének, amikor megkértem, hogy minden reggel ennyi to­jásból készítsen az én részem­re rántották Elmagyaráztam aztán neki: én annyit éheztem gyerekkoromban, hogy hoz­zám képest még a koplaló fa­kir is műzabáló. Megfogadtam, hogy többé nem eszem meg a babot, sárgaborsót, zsizsikes lencsét, kerékrépát, vöröscék­lát vízbe főzve és a hajába krumplit, meg a hajdinaká­sát. Amióta az eszem tudom, rosszul táplált voltam. A hu­szonkét esztendőnyl koplalás kínját most visszafizetem, megbüntetem a múltamat. A szakácsnő persze, huncut tréfákkal magyarázta a szán­dékomat, de reggelenként el­készítette a parasztos rántot­tét. Most azonban a bünte­tés mértékét átmenetileg le­csökkentettem. A napi összes tojásmennyiség felét pedig — amíg szükséges —, nem a pi­acra, hanem ingyen, a bá­nyászok részére adjuk át. (Égetem első, szociális intéz­kedése sikerült.) Ne» volt olyan sze­rencsém a politikával. Vala­ki eltalálta, hogy a gádorosi értelmiség részére egy „ma­terialista ízű” előadást kelle­ne tartani. De ehhez nem jó helybeli ember, mivel sen­ki sem lehet próféta a saját hazájában. Így esett rám a választás. Messziről jöttem, Szegedről — s mégiscsak én olvasok a legtöbbet, hát majd­csak elboldogulok a kérdés­sel. Megijedtem, de restell­tem nemet mondani. Ezért hát úgy viselkedtem, mint aki biztos a dolgában. Elővi­gyázatosságból azért kipu­hatoltam, hogy miféle embe­rek mennek el oda, az elő­adásra. A plébános úr húga a gá­dorosi postán a telefonkap­csolással foglalkozott. Né­hány héttel korábban sür­gős telefonösszeköttetést kér­tem Szegeddel. Azt mond­tam, hogy ha gyorsan meg­oldja, kap száz szál fehér szegfűt. Negyed óra múlva jelentkezett Szeged — az ígé­retet teljesítettem, Balogh Juli megkapta a száz szál szegfűt. Annyira meghatódott, e nagyvonalúságon, hogy fölhívott, megköszönte és azt mondta — ha tud valamiben, viszonzásképpen —, szívesen segít. Igaz, hogy ő kisgazda, dehát ez nem számít, mert — bár én kommunista va­gyok — rendes fiú hírében állok. Mivel akkor még a valláserkölcs előírásai — ate- istaságom hangoztatása elle­nére — is befolyásoltak, s Julika papkisasszony, ezért nem kértem mást, csak véle­ményt a gádorosi értelmi­ségről. Pontos, komoly infor­mációt és lelkes buzdítást kaptam. Sor került a „materialista ízű” előadásra. A társadalmi formák fejlődéséről elmon­dogattam szépen a tudomá­nyomat. Addig nem is volt baj, amíg beszéltem, hanem amikor a vita következett. A tanítóknak egy szónoka volt, az igazgató. Szociáldemokra­ta magatartásához híven, el­fogadható szolidsággal fej­tette ki a nézeteit, valamilyen friss brosúra alapján. Még a községi orvos sem szoron­gatott, pedig a kisgazdák ügy­vezető titkára volt. Hanem a káplán — annak ellenére, hogy a tisztelendő úr a föl­lépését megtiltotta —, igen fogós kérdésekkel hozakodott elő. Válaszoljam meg, hogy a földbe vetett búza miért és hogyan szökken szárba. A dolgok eredeti keletkezésé­ről szeretne hallani... S még két-három, bosszantó kér­dést tett föl. Beleizzadtam, mert ehhez kevés volt az én materialista munícióm. Va­lamit dadogtam, de éreztem, hogy nagyon leégtem a káp­lánnal szemben. ]VIegfogadtam magam­ban, hogy soha többé nem vállalok ilyen nehéz megbí­zatást. Éjszaka azonban eny­hült a bánatom, mert a pap­kisasszony fölhívott és el­mondta, hogy a káplán na­gyon kikapott a parókián, amiért megszegte az utasí­tást. Az egész ügy féltékeny­ség ízű, mert a káplán meg­tudta a száz szál szegfűt, s az elfogadás ténye is rosszul esett neki, de különösen a küldő vakmerőségén hábor­gott. Ez már egy picinykét más színezetűvé változtatta a helyzetet, de azért a tudás- különbség mégiscsak lehan­goló volt számomra. Elmondtam a kis Balogh Julinak — aki pártfogóm lett —, hogy elmegyek én innen, nem az én természetemnek való a közszereplés. De már akkor tudtam, hogy ezzel nem mondok igazat. már megteltek a tartályok.” A többit már tudta magától is. Azt, hogy a csövekben min­den percben növekszik a nyo­más, növekszik a hő, s ha el­éri a kritikus pontot, robban a nitrocellulóz. „Nahát, akkor gyorsan a villáskulcsot.” A CSAPHOZ létrán kellett felmászni egészen a mennye­zet sarkába. Bepréselte magát a vasbeton födém és a derék- nyi vastag cső közé. Az össze­illesztés peremeit a csavarok­kal együtt ragyás-rozsdásra ette a savgőz. Szinte össze­forrt az egész. Húzásnak, fe­szítésnek nem engedett. Tehe­tetlensége, félelme, természe­tesen dühbe csapott át. Kihú­zódott egészen az oldalfalig, lábát nekifeszítette az alsó csőnek, s vadul, minden erejé­vel ütni kezdte a csavarokat. Tudta, persze hogy tudta, a halállal játszik. Az ütésektől éppúgy felrobbanhat a nitro- cellulóz, mint a túlnyomástól vagy a megnövekedett hőtőL De most nem latolgatott, nem Közben eltelt egy másik műszak

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents