Pest Megyi Hírlap, 1975. február (19. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-02 / 28. szám

1975. FEBRUÁR 2., VASÁRNAP mecVei m K^imup 9 L átod ezeket a halakat, Má­sa? Pikkelyeik ezüstösen csillognak, mint a harmat a napban. Ma fogtam )ket. Nem voltál otthon, a nezőre mentél. Fogtam a há- ót és siettem a tengerre. A ceskeny ösvény a mezőn át vezetett. A kalászok kecsesen neghajoltak előttem, szinte íallottam, amint halkan su- logtak. Akkor már a füzeknél ártam. A szél rettenetesen :újt, szinte viharzott. Olyan mit, mintha bádoglemezeket lajigáltak volna. És én önfe- .edten hallgattam. Mennyire szerettem régen feküdni itt a füvön, kezemet i fejem alá tettem és néztem a füzek ágai közül előbukkanó “get. Órák hosszat gyönyör­ködtem a kék égben, a fény­sugarak játékában. Mennyire szerettem a napot! Es téged, Mása! És a halakat! Es az alkony pirját, ahogy Roibuval lovagoltam. Amennyire vissza tudok em­lékezni, mindig látom a na­pot magam előtt. Jött és hal­kan bekopogott az ablakon. Hosszú, láthatatlan ujjakkal. RAISSA LUNGU: Tudod, Mása, hogyan nevet a nap? És kacagott. Tudod, Mása, ho­gyan nevet a nap? Jön, átsu­han az ablaküvegeken és ne­vet. És már mindketten neve­tünk, a nap is és én is. És ekkor hirtelen kiszökik az ab­lakból. Felröppen az égre és a magasból tekint le rám. En­gem néz, amint a kertben, a mezőkön vagyok, a harmattól csillogó fűszálakkal, a virágos rétekkel, a tengerrel, az égről mindent lát. Egyszer régen, már felnőtt voltam, a kaszálásból hazafelé megpihentem a fűzfák alatt. A fáradtságtól kissé elszunnyad­tam, de már hűvös volt, a ten­ger felől hideg szél fújt. Te a falu felől a forrás felé igye­keztél, nem néztél sehova, ke­i ház Papp Albert rajza zedben a piros vödörrel siet­tél. Engem nem láthattál. A fűzfák zöld ágaikkal betakar­tak, elrejtettek előled. Ru­hácskádat elöl összefogtad, hogy közelebb léphess a hűs forráshoz. A hajad világos volt, mint a szalma. Ekkor hátrahajtottad a fejed, mintha azt szeretted volna, hogy meg­simogasson a nap. De gyönyö­rű voltai, Mása! És én azt gondoltam magamban, mintha a nap leánya lennél. Azután felépítettük a házi­kónkat a ’faluszélen és éltünk békében és egyetértésben. Nyár volt, forró, tüzes nyár. Egy évvel később vettem meg Raj but. Emlékszel, Mása? Valahogyan mintha minden megváltozott volna. Az esemé­nyek felborították életünk kristálytisztá rendjét. Már az új évben jártunk, 1940-et ír­tunk. Felfoghatatlan, milyen jövőt éreztünk magunk előtt. Együtt jártunk a klubba. A járástól jött egy ember, ő tartotta az előadásokat. Az­után esti iskolába jártunk és tanultunk. Emlékszel, Mása, hogy dolgoztunk meg azért, hogy szépen írjunk, a szót szó­hoz, sző tagot szótaghoz illesz­teni tudjuk. Te már jól olvasol, Mása. Ha nem olvasnál fel nekem az újságból, nem tudnám, mi tör­ténik a világon. A mikor a háborúba men­tem, nem sírtam. Te sem, Mása. Szíved olyan erős volt, mint a kőszik­la. Álltái a faluszélen, és néz­tél utánunk. Még ma is így látlak. Fekete szoknyát visel­tél fehér blúzzal, csizmát; a fejeden piros kendő volt. A kendő alól kibújt a hajad, aranyszínű hajszálaid csillog­tak a napfényben, magad vol­tál a Nap. És én még nem tudtam, hogy utoljára látlak. Ne sírj, Mása. A háborúnak már majdnem vége volt. Már azt gondoltam, nemsokára hazatérek, Hozzád, Mása. Napsütéses nap volt, egy hétig tartó nagy esők után. De a nap még akkor is szép volt. Idegen földeken jártunk. Én és Nyikoláj Vlajkus fia, Ionika. Fiatalember, szinte gyerek még, alig pelyhező ba- juszú. Nagyon szeretett éne­kelni. Énekelt és énekelt vá­gyakozva a hazatérésről és mindig ezt kérdezte: — Barátom, valóban haza­térünk nemsokára? Vége lesz végre a háborúnak? Soha nem tért haza. És ón... Amikor ma halászni men­tem, hallottam, ahogy a halak ficánkolnak a vízben. Éreztem, hogy tűz a nap. A kezemen és az arcomon éreztem. M inden reggel, tudod, még most is várok a napra. Kimegyek a kertbe és várok. És hiába jön fel a domb fölé a nagy vörös korong, akkor sem látom. Éjszaka róla álmodom, az álmaim világosak. A hűs éjjel álmokat sző és minden álmom napsütéses. A nap az ablakon át süt be rám. Nem látom. Tudom, a nap teleszór­ja aranyszínű, égő sugaraival az arcomat. És nevet. Tudod, Mása, hogyan nevet a nap? Fordította: Révész Mária Rais&a Lungu írónő 1928-ban született Mihailjanyban, Szov- jet-Moldovában. Moszkvában tanítónői diplomát szerzett. 1957 óta hivatásosan csak az iro­dalomnak él. — Ó, én barom — verte a homlokát a görög —, a száklát nem terveztem be! Ezt az átkozott sziklát kihagytam a számításból! Mennyi pénzt és hány drága évet pocsékoltam el hiába! És az a szemét népség még mindig vidá­man tivornyázik! Epheszosz szebb, mint valaha! Hetekig dühöngött a kudarcon, de közben újabb lehetőségeken törte a fe­jét, amivel elpusztíthatná a várost. Ha elő tudnék idézni egy mestersé­ges földrengést — sóvárgott sokszor —, az lenne csak az igazi! Jajveszékelnék, hörögnék, sírnák a nevem. De, sajnos, erre még én is képtelen vagyok! [gyík alkalommal Hermogenésszel ta­lálkozott a piactéren. Vele volt a fia is. Ki akarta kerülni őket, de a régi barát elállta az útját. — Még mindig gyűlölsz, Hérosztta- tosz? — Nem ismerlek. — Megöregedtünk. Te is. Ne. gyűlölj tovább. Nézd, a fiam, Praxitelész épí­tész lett. Szeretne megismerni, sokat meséltem neki rólad. És mesélt neki az anyja is, Melissza. — Nem ismerem Melisszát. — Kit ismersz akkor, Hérosztratosz? — Senkit sem ismerek! — Gőgös vagy, barátom — hajtotta le szomorúan a fejét Hermogenész. — Vedd észre, hogy már nem vagy fia­tal, életed napja alkonyatba fordult. Csináld meg a számadást, azt teszem én is. Ezért szóltam hozzád, hogy meg­békítselek. öregszel, Hérosztratosz! — Hazudsz! — Hérosztratosz vállon ragadta Hermogenészt. — Csak az olyan fajankók öregednek, mint te, de én . fiatal maradtam. Meg akarsz félemlí­teni, mert érzed, hogy nekem még sok elintéznivalóm van az életben! És iga­zad van, a számadást is meg kell csi­nálnom! Sietve hagyta ott őket, de utána sie­tett és belekapaszkodott ez a két szó: öregszel, Hérosztratosz! Erre a két szó­ra riadt fel éjjel, és erre. a két szóra ébredt reggel. Ez a két szó kísérte sé­tái közben is. Öregszel. Hérosztratosz! — hallotta zúgni a szélben. — Öregszel, Hérosztra­tosz! — vélte kihallani az áldozatra vonszolt kecske mekegéséből. — öreg­szel, Hérosztratosz! — károgta a varjak fekete felhőraja Artemisz temploma fölött. — Ismersz te engem? — szólított meg egy embert. Az idegen értetlenül nézett rá. — Nem ismerlek, uram. — És te ismersz? — állított meg egy másikat, de az is csodálkozva rázta a fejét. — Nem emlékszem, hogy ismerné­lek, jó ember. — Senki sem ismer? — fordult töb­bekhez a meglepett arcokat kémlelve. — Hát már elfelejtettetek? Atléta vol­tam, költő és énekes... Nem lehet, hogy ne emlékeznétek, hiszen én va­gyok Hérosztratosz! Epheszosz polgárai nevettek a fur­csa öregemberen. — Jó, tudjuk most már, te vagy Hé­rosztratosz! Ahogy Idick 3 napok, egyre jobban érezte, hogy Hermogenész igazat mon­dott. öregszik. Észrevette, hogy rom­lik a szeme, a járás terhére van, a le­vegőt zihálva, nehezen ka okod ja. Akár a fuldokló, úgy kapott sokszor utána, és éjjelenként a szíve bolond vergődé­sére ocsúdott. Alkonyaikor ezért már rettegett az ágytól, rémülten attól félt, ha lefekszik, nem ébred fel soha töb­bé. Fáklyával a kezében inkább a vá­rosban kószált. Megdöglök, akár a kutya! És; nem csináltam még semmit, ami megőrizné a nevem. Akkor mit ért ez az egész rohadt élet? Mi az, ami megkülönböz­tet Hermogenésztől vagy a hozzá ha­sonlóktól? Azok legalább kölykökkel rakták körül magukat, és kuporgattak, mint a hörcsög, de én gyűlöltem úgy élni, mint ők! Mindig éreztem, hogy több vagyok náluk, és a nevem nem tűnhet el nyomtalanul az időben! Egyik éjszaka a templom legalsó lépcsőjén kuporgott. Fázósan húzta ösz- sze magán a köntöst, és a lángot fi­gyelte a szurkos fadarab végén, ahogy verekedett a sötéttel. Milyen semmi kis láng — gondolta —, és ezzel akár föl lehetne gyújtani egész Epheszoszt. De nem, mert az el­ső, legfeljebb a második háznál elolta­nák, mondjuk a negyedik vagy ötödik háznál, ha szél van. És akkor mit ér­nék vele? Néhány féreg hajlék nélkül marad, engem meg agyonvernének. Azért ilyen olcsón nem adom! Valami olyat kéne lángba borítani, amire min­denki büszke. A fürdőt? A színházat? A szenátus épületét? Vagy talán a... templomot?! Megszédült a lehetőségtől. Fáklyát tartó tenyere izzadt, a szíve gyorsan, rendetlenül vert. Felemelkedett és szembefordult a hatalmas épülettel. Csak körvonalaiban látta előbontakoz­ni, mintha az éjszaka is vigyázná Epheszosz legnagyobb kincsét. Hogy lehet az, hogy erre eddig nem gondoltam? — morogta szinte hitetlen álmélkodással. — Hiszen mindennap itt vezetett el előtte az utam, kora gyerekkoromtól bámulom, és csodálja mindenki Epheszoszban. Ezt óvják, ezt féltik a legjobban! Erre a szépségre a legbüszkébbek! Ha elpusztul a temp­lom, akkor a város nélküle semmi. Csak egy satnya, jellegtelen törzs, ha a gyönyörű fejet lenyakazzák. Akikor hát mire várok még? Nagyon lassan botorkált felfelé, minden lépcsőfoknál megállt pihenni. Ügy érezte, talán sosem ér el a temp­lomba, és ez az út hosszabb, mint az élet, amit már maga mögött tudott. Vezess csak — bámult a fadarab vé­géin előtte táncoló lángba —, ne félj, még maradt annyi erőm, hogy követni bírlak. Addig nem rogyok össze, amíg el nem végzem a számadást. És ha ég­ni fog Epheszosz büszkesége, még arra is lesz erőm, hogy odakdáltsam a jaj- veszékelő tömegnek: én tettem, Hérosz­tratosz! És akikor majd vom'tani fogják a nevem, mint a kutyák, üvolteni, mint a sakálok! Nem tudta, mennyi idő telt el, míg végre fölvonszolta magát a lépcsőkön, és beért az oszlopcsarnokba. Ott egy oszlophoz tapadva lapult egy ideig, megvárva, amíg az őrök szokásos kör­sétájukon messze távolodnak, és ami­kor fáklyájuk már csak aprócska fény­pontnak tetszett, amennyire tudott, sietve betapogatódzott a szentélybe. El­botorkált Artemisz óriás márványszob­ráig, és fáradtan rogyott le a talapza­tához. — Márványarcú Istennő — zihálta szaggatottan a szavakat —, nincs már sok időm... Egykor sokat áldoztam néked... kérve, hogy segíts terveim megvalósításában ... de te mindig ... mindig gúnyt űztél belőlem... És én most mégis ... általad leszek híres ... mert felgyújtom a templomod ... amit imádva csodál a városi csorda, és messziről is jönnek bámészkodók... Bevallom, magam is csodáltam... de ha már nem leszek, úgysem gyönyör­ködhetnék tovább benne... Magammal viszem a szépséget is Epheszoszból... és a tűzzel együtt fellobbantom a ne­vem örökre ... Hallod, Artemisz?!... Nem sújtasz agyon a villámaiddal?!... Néma maradsz?!... Akkor hát pusz­tulj ... és pusztuljon veled ez a csoda is Epheszoszból!... Feltápászkodott, és a fáklyát az egyik ajándékhalomba nyomta', megforgatva jól a szövetek, gyolcsok között, aztán minden erejét megfeszítve föllökte a szentélyajtó fölötti fagerendára. Ami­kor az első lángnyelvek belényaltak a kétszázéves fába, még sohasem tapasz­talt örömet és elégedettséget érzett. Akár a művész, aki élete fő művét végre befejezte. LOVRITY ENDRE: Érzékenység- Vau, Vau! Mon­dom, Vau hogy a Bár­vagyok. Igaz ugyan, gazdám Csipszinek hív. mennyire szeretem a Gazdit, ezt az egyet nem bírom meg­bocsátani neki. Az első időben különösen bántott a doh}g. Egész bensőm reszketett tőle, étvágytalan voltam, és még ugatni sem volt kedvem. Leg­alább valami komoly nevet ta­láltak volna! A szomszéd blö- kinek úgy lóg a pofája, mint az asztalról a rétes, amikor nyújtják: de azért Hektornak nevezik. Egy ismerősöm, egy közönséges kuvasz a Cézár ne­vet kapta. Aztán van még több elfogadható név, mint például a Lord vagy a Taszi (a Tasziló rövidítése); de mi az, hogy Csipszi!? Könnybe lábadt szemmel ültem nap­hosszat a rekamién, amit őz­bőrrel terítettek le direkt az én tiszteletemre. Reggel, illet­ve este ittam csak egy kis te­jet, és sokat aludtam. Tudtam, mégis szenvtelenül viseltem, hogy halálra bosszantom a Gazdit, csupán azzal is, hogy kétnaponként majdnem egy kiló romlott virslit vagy kri- nolint kell a kukába dobnia. Őszintén szólva, nem győztem nyelni a nyálam, amikor az ínycsiklandó falatokat elém rakták (a Pavlov-kísérletekből bizonyára ismerik, mi történik ilyenkor egy kutyával), de én hősiesen kitartottam. Gazdám először az oz- bőrre gya­nakodott. Talán a felesége tá­maszthatta benne ezt a nevet­séges gyanút. Mellesleg fogal­mam sincs, hogy bírhatja ki a Gazdi ezt a nőt. Egész nap a drágaság miatt sopánkodik. Néha szabályosan kínozza a Gazdit, hogy neki már az élet­ben soha nem lesz nercbundá­ja. Tulajdonképpen mi közöm hozzá? Semmi. Az ő felesége, az ő baja. Csak sajnálom a kjazdít. Mégis sokkal könyv nyebben veszem azt, ha vele ilyen utálatos, mint azt, ha nekem hízeleg. Sokszor egész délután nem száll le rólam. Először csak simogat, aztán csipkedi a fülemet, lakkos körmét forgatja az orrom előtt, hogy egészen elszédülök. Ha nem nézném a Gazdit, ilyen­kor leharapnám az ujját. Az őzbőrt hamarosan kicse­rélték valami plüssre vagy bársonyra; én nem is tudom, elég az hozzá, hogy félcentis szálacskák álltak ki belőle sű­rűn egymás mellett. Ez aztán tényleg bosszantott, de nem azért, mert a macskára emlé­keztetett, hanem azért, mert amikor a legjobban alszom, rendszerint nyújtózkodom egyet. A szőrök pedig éktele­nül csiklandozzák közben az orrom. Persze, hogy fölriadok! És az álomtól kótyagosan ilyenkor ‘ mindig az a kény­szerképzetem támad, hogy egy óriás macskán fekszem. Vrrr! mégis rendeződ­tek a dolgok. Gazdi még a mai napig sem tudja, hogy nem is az az angoravelúr (ahá: megvan a macska!), szó­val nem is az a mi-a-nyavalya használt, hanem a határozat. Hogy mondjam másképp? Egyik este a Gazdi kijelentet­te, hogy beszélt a körzeti ál­latorvossal. Azt mondta ez az állatkínzó orvos, ha továbbra sem eszem, el kell hogy vigye­nek hozzá injekcióra. Én elő­ször közömbösen hallgattam, de amikor a Gazdi felesége el­kezdett siránkozni, hogy en­gem megszurltálnak, rádöb­bentem a helyzet komolyságá­ra. A félelem és az étvágy le­győzték bennem a büszkesé­get. Másnap nem kellett ki­dobni a krinolint. Már a Gaz­di feleségét is jobban el tu­dom viselni: legalábbis elmúlt a gyötrő kísértésem, hogy le­harapjam az ujját. Azonkívül tulajdonképpen nem is vagyok gyáva, csupán megóvtam az orvost attól, hogy műhibát kö­vessen el. Hiszen teljesen egészséges vagyok, és semmi baj az étvágyammal. Sőt. Mióta gondtalanul eszem, mivel a lelki dolgok nem emésztenek, egészen ki­Lassan dudorodott a hasaim. Gazdi azt mondja most meg, hogy az emésztésemmel van baj. Ezért minden másnap rendszeresen sétálunk. Ezek a séták! Nem állítom, hogy azelőtt utcát se láttam, de semmi esetre sem annyiszor, hogy rájöhettem volna, micsoda pazar élvezet sétálni. Mennyi sarok, és mennyi fa! Igaz, kicsit magam is aggódom a kövérségem miatt, és cseppet sem szeretek tükörbe nézni. Már csak az or­rom fölött és a fülem hegyén áll szépen csimbókba a sző­röm, másutt olyan satnyának látszik. Azt nem szeretem leg­inkább, hogy mindegyre elő­virít alóla halványszürke meg rózsaszín bőröm. Különösen a rózsaszín ronda, olyannak mu­tat, mintha malac volnék. Gazdi mindenesetre azt mond­ja, hogy a séták biztosan hely­rehoznak, de közvetlen hasz­nuk is fölbecsülhetetlen, mert így egészen biztos, hogy nem fogok szívinfarktust kapni. Igazán szeretette méltó! Ezért újabban rendkívüli sétákra is elvisz, rendes kirándulásaink időtartamát pedig egy helyett két vagy három* órára nyújt­ja. Kényelmes állása van, rá­ér. Szokta is rosszallólag em­legetni azokat a szívtelen ál­latbarátokat, akik néha egy hétig is szobafogságban tart­ják a kutyájukat városi laká­sukon. Gazdi azt mondja, hogy ő társadalmi munkában sétál­tat engem, és ha ezt valaki nem ismeri el, írni fog egye­nesen az Állatvédő Ligának. De ez mind semmi! Hanem micsoda sztorik akad­nak a mi sétáinkon. A múlt­kor is! Hát, ez annyira tet­szett, hogy nem győztem á farkam csóválni. Valami ki-: rándulócsoportba futottunk bele a Duna-parton. Gazdi el­mélázott egy kicsit, először nem is. vette észre, hogy egy idegen föleire dobott Szalont)®*’’ darabbal kmákengem. Persze, nagyon rossz érzés fogott el, mert a szalonna émelyítően nyálkás volt a zsírtól, és mert tudtam, hogy a másik oldala csupa por, de az idegen na­gyon barátságosan mosolygott, látszott rajta, hogy csupa jó szándék, és csak örömöt akar szerezni nekem. Ekkora di­lemmát: undorodtam, ugyan­akkor nem akartam udvariat­lanul viselkedni. Hirtelen azt határoztam, hogy óvatosan fölveszem a szalonnát és húsz méterrel arrébb kiköpöm. Sze­rencsére Gazdi a segítségemre sietett. Nahát, az a pofa jól megkapta tőle a magáét. Mit gondol, hogy én megeszem a szalonnát? Amikor én csak fölvágottat eszem rendesen el­mosott tányérból! Gazdi még azután is füstölgött, hogy to­vábbmentünk. Azt mondta, hogy egyeseknek fogalmuk sincs a higiéniáról. Mintha Pasteur egyáltalán meg se született volna! Aztán egészen jó kedve lett a Gazdinak. Meg­állapította, hogy az idegen a csoport vezetője lehetett; és csakis nálunk fordulhat elő, hogy ilyen parasztokra bízzák az ifjúság nevelését. Én iga­zán nem értek ehhez, dé na­gyon boldog voltam, mert mi­közben Gazdi ezeket mondta, úgy nevetett, hogy még a po­cakja is döcögött tőle. Először fordult elő, hogy velem együtt futott tíz métert. Én boldogan ugattam, a Gazdi pedig, cso­dák csodájára kimondta végre a nevem: Vau Vau, azt mond­ta, Vau Vau. elhatároz­tam, hogy nem ha­gyom többé bántani a Gazdit. Mert szegénynek sok kelle­metlen megjegyzést el kell vi­selnie miattam a lelketlen em­berektől. Azt is mondták már róla, jobb volna, ha gyereket nevelne, mint kutyát. Nem ér­tem. Szerintem így is sokkal több gyerek van, mint kutya. Elhatároztam, hogy ezentúl, ha valaki csak célzást tesz a Gazdi ökonómiai fölfogására vagy társadalmi etikájára, hát én az illetőt egyenesen megha­rapom! Azóta járok szájko­sárral. ] Akkor én 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents