Pest Megyi Hírlap, 1975. február (19. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-16 / 40. szám
T!)75. FEBRUÁR lß., VASÁRNAP uBcni TE xMnav Somoskő Parkvárosban Mészáros Géza tolirajzai te, de egészen más hangsúly- lyaL — A nézőket mellbe kell vágni, igenis! — enekedte Hu- bácsika. Érdekes, kecskeszakáll ide, kecakeszaikáll oda,' Medve most el tudta képzelni Hu- bécskát a kereszten. Igaz, most sem' Jézusként, Huhács- kaként. Áthajolt az asztalon a rajzhoz. — Ez egy 630 tonnás K:sselring~gép. Úgynevezett idős-gép... Köabeénekelt Hubácska: — Nekem nem kell idős gép! Nekem modem, csülogó-villo- gó gépek kellenek. Érezte Medve, hogy forró- ság önti el. — Ne beszélj! — mondta. — Neked csillogó- villogó, modern gépek kellenek! — Rá döngetett az asztalra. — De munkások tízezred még mindig ilyen „idős” gépeken dolgoznak ám! — Megrázta magát, egy kissé lehiggadt, újra áthajolt a rajzhoz. — Ez itt az indítókar. Ezt támasztotta ki Kovácsné. Hogy ne kelljen mindig odalépnie. Na, ha ez ki van támasztva, akkor a medve megállás nélkül jár fel-alá ... — A medve? — i kérdezte Hubácska szórakozottan, alig figyelt oda. — Hát ez a nagy tuskó, ami fel-alá jár, azt hívják medvének. Ez préseli 630 tonnás erővel a fészekbe tett munkadarabot — Áhá. — Tehát, mikor kitámasztják az indítókart, akkor tulajdonképpen. automatáztat- ják a gépet. És ilyenkor, mivel ezeken áz „idős” gépeken védőrács nincs, könnyen bekövetkezhet baleset. Ha az indítókart nem támasztják ki, akkor a gép csak akkor működik, amíg az indítókart tartják. A medve és az indítókor olyan távolságra van egymástól, hogy ez már önmagában kizárja a balesetet. Osak hát mindig ellépni az indítókarig... visszalépni... hátrafordulni anyagért az előkészítő asztalhoz... Hirtelen elhallgatott, észrevette, Figura már-már elalszik. \ \ — Tilos volt a gépeket automatáztatoi, vagy sem? — kérdezte Hubácska szigorúan. BENCZE JÓZSEF VERSEI: Apám Forradalmat vívtál itt az életért, gonddal marakodtál csillagpénzedért. Lötyögő szekéren fényes tarisznyádat, már az égen látom arany taligádat. Angyalok, mennyei kisasszonyok jönnek tufa-kisszékedről tőlünk elpörölnek. Újlaki nagyanyám Újlaki nagyanyám hagyta ránk a kendőt, benne babusgattak soványka jövendőt Fogára is fogta hócsillagos télen, törött varjú szárnya gubancolt mesébe. — Igen. Mert te született HUNYADI ISTVÁN■ tehetség vagy, Csaba. 11UI\ l/UJl ui Kziiv. __ Gondolkodott egy darabig. . * — Vesz nekem spirálfüzeT 7 __ tét, amilyen a festőknek is V 3 O'VOtI- van? » J w ^A — De mennyire. Akár ket^ » Hozta a szivacsot,. s az ib-. of1 -é~-ú riket szappanos lével. Más-; tlj/j Lv'JJt'H.Wx nap megkapta a mappákat. C? Csaba lett a jobb kezem, , . önkéntes segítőtársam. NaMióta nyugdíjba mentem, kokat, amíg fölérnek a tize- ponta szedte fel a csikket és nem tudok mit kezdeni a sza- .dikre. Szívességből. más szemetet a felvonóban, bad időmmel. Cél és foglala- Tüstént átláttam rajta, mi- — Látja, szaki bácsi? Ez a tosság nélkül csellengek va- féle húrokat kell pengessek, rendetlen felnőttek: műve. Re- donatúj, szövetkezeti laká- — Hozd a szivacsot és tűn- mélem, tisztességre tanítja., somban. Fejcsóválva fülelek tesd el művészi sziporkái- őket i*! a szomszéd Holubár-csemete dat. ' Így vált a kis betyárból robbanó játékaira, a lármá- — Művészit mondott? pandúr, azaz tisztességőr. san puffogó csatagépekre. Kissé fölszökik a vérnyomásom ilyenkor. Mihelyt kidugom az orrom komfortos, másfél szobámból, zakatolni kezd a szívem. Szomszédaim lármásak, csapkodják a liftajtót, hőbörögnek a konyhában. Finnyás vagyok a nyugalomra, nem mondom. Elhatároztam, hogy fölemelem szavamat a közcsend érdekében. Egyenest a lakótáblára függesztettem „jószomszédi tanácsaimat”. Kitértem a nyitva felejtett fürdőcsapokra, a felvonó kiszerelt nyomógombjára, a házastársi összekoccanásokra, ’ alvásidőben. Vagy elolvassák, vagy nem. Számítottam lakótársaim .bizonyos fokú helyeslésére, semmiképp se arra, hogy Ujjal mutassanak rám, hogy kötözködő, flúgos pasas vaskók. Kilétem se rejtettem véka alá: Nemoda Buda Gáspár, nyugalmazott csőszerelő. Elmondhatom, nem is csalódtam. Megtapsolták a lakógyűlésen, bátor kiállásomért. Többen kijelentették, fiogy nekik is eszükbe jutott mindez, csak • idejük nem volt a szabatos megfogalmazásra. ‘ Tüstént vállon ragadott a gondnok és megkérdezte: — Nyugdíjas maga, kedves lakótárs? — Az vagyok — mondtam büszkén és főleg gyanútlanul. — Időmilliomos! Tálán unatkozik is. — Előfordul, hogy őszinte legyek — Helyes, helyes. Maga lesz a házbah a vagyon- és tisztességőr, mind a tíz emeleten. Vállalja? — és fölragyogott a képe. — Mi, miféle tisztességőr? — hebegtem. — Léha és nyegle csínytevőket fülön csípő szakszolgálatos. Nagy kitüntetés, Nemoda szaki. Testére szabott foglalkozás. Magától értetődően elvállaltam. Azóta percig se unat- kozok. Reggel hatkor kiülök hordozható székemmel a folyosóra és figyelek. Elcsípem a rendbontókat in flagranti. Éjfélig vagyok szolgálatban, tíz-tíz perc étkezési időt leszámítva. Napi ötórai alvás untig elég, ami a koromat illeti. Viszem a hordozható székem emelettől emeletig, „ne térjünk vissza az őserdőbe” című* naplómmal a zsebemben, s ez fölér napi több órás tornagyakorlattal. Ügy szaladok föl a tizedikre, mint a zerge. * - 1 Tisztességszolgálatom a Csintalan Csaba-gyerek esetével kezdődött. Észrevettem Csabit, hogy különféle rajzolatokat sikerít a felvonó faburkolatéra, szénnel. Én bizony elcsíptem a kis rendbontót: — Te rajzoltad? A fejét fölvetve állta a tekintetem: — Én rajzoltam. Aztán mi a hézag, szaki bácsi? — Lépcsőházba, y liftfalra nem rajzolunk. Köztulajdon. — Ha köztulajdon, akkor az enyém is — vélte Csaba és hozzátette: — Járt maga külföldön? — Nem jártam. — No lássa. Ott krétával rajzolnak a járdára a festők. A plakátokra is, ha valami nem tetszik. — De te nem vagy festő, se karikaturista. * Csaba kidöntötte a mellét. — Művész vagyok, szabadművész. Szórakoztatom a laOROSZ LÁSZLÓ': Kiszolgáltatottan A szobát nehéz, fülledt szag töltötte be. Erez/t hető volt, hogy a friss levegő csak ajtónyi- /—§ táskor jut be. A kétszárnyú ablakon stopH polt csipkés függöny. A háromajtós, rozoga biedermeier szekrény mellett hatalmas velencei tükör csorbítatlan verte vissza a beszűrődő fényt. A dívány felett családi fotókópia. Bozontos szemöldökű, harcsabajuszú férfi, középen sovány, mosolygós siheder, mellette hosszúkás orrú, ovális arcú, finom vonású nő. Több mint harminc éve készült fénykép. Akkor még együtt és boldog volt a család. — A fiam, nem engedem! __Hová viszik?... Az is tenért, hisz még gyerek... Emberek, a fiam!... Fonnyadt, eres kezével a levegőbe csapkodott, tij- —.jai görcsösen ökölbe szorultak, aztán lassan, ernyedten szétváltak, majd a karja is élettelenül hullott vissza a rózsaszín paplanra. . Gáspár néni már megint a fiával álmodott. Harminc esztendeje, hogy egyedül maradt, s azóta gyakran álmodik szeretteivel. A törékeny, inas kis test oldalt fordult, keskeny ujjaival az éjjeli szekrény tetején matatott bátortalanul, míg rá nem akadt szemüvegére. Az okulárét orrára igazította, halk sóhajokkal kísért erőlködéssel felült. Kíváncsian nézte a málladozó szőnyegen elnyúlt. tacskót. A kutya meghallva gazdája mocorgását, felugrott s már húzta, ráncigálta is a takarót. — Jól van na, jól van. — fudpm, ki akarsz menni. Jól van kiskutyám, megyünk már —• dünnyögött az öregasszony, miközben a*tacskó fejét simogatta reszketős kezével. A fakó lépcsőház félhomályában alig látott. Vigyázva botorkált a lépcsőn. Egyik kezével a botjára támaszkodott, másikkal pedig a pórázt szorongatta. A kapun kiérve, szabadon engedte a tacskót, az meg örömében körbe ugrándozta. Aztán megiramodott a járda mentén. Már a saroknál járt, mikor Gáspár néni rárikoltott: — Csibész, Csibész, állj meg! A tacskó lassított, majd megtorpant. Ebben a pillanatban a ház mögül egy nagyra nőtt suhanc bukkant elő. Odaugrott a kutyához, megmarkolta, s már rohant is velp tovább. Az öregasszony első bénultságából föleszmélve, kiáltozni kezdett. — Tolvaj, gyilkos, tolvaj, segítség! — Hörögve, akadozva tört föl belőle a hang. — A kiskutyám — ismételgette, fogyó erővel, egyre halkabban. Az utca néma volt. Csak a lámpák tompa fénye csillogott a tócsák ezüstjén. T7 * § f osszas erőlködés után sikerült a lakás ajtaját m ff kinyitnia. A szoba sarkában beleroskadt körn m pott plüss foteljába. Kiégett szemekkel meredt maga elé, majd sovány, ráncos arcát felemelve, tekintetével körbejárta az üres lakást, s a családi fényképnél megakadt. A fia mosolygott rá. A kép, mint álmaiban oly gyakran, most is a múltat, az el nem felejthetőt, magányában társul szegődő emlékeket elevenítette fel benne. Az óvóhely pincéjéből L-alakú lépcsősor vezetett az udvarba. Ezen lökdösték .fel Karcsit. „Schnell... Schnell, vorwärts!” — pattogtak dobhártyáján a kemény német szavak. S ő ájultan csúszott le a karosszékből... asárnap volt. A reggeli nap egy sugárnyalábja keresztül siklott a függöny hasadásán, hosszú csíkot rajzolt a rózsaszín paplanra, majd felszaladt a falra. Gáspár néni csendes éberséggel feküdt az ágyon. Valami mintha az ajtót kaparná. Felült, s fülelt. * De hisz nyüszít is. Oh istenem — sóhajtott —t csak nem, csak nem a Csibész? ... « *í ft got. Hát például a humor! Hol itt a humor? Pedig hát tőled azt ítrtuk ... Nézte Medve Figura hadonászó kezét. Hadonászó kezének négy ujját. „Ha ennek kellene egy Kisselring mellett melóznia. Csak egy napot. Egy sima napot. Minden konfliktus nélkül. Simán, egy sima napot”; Egy kicsit beljebb húzódott, nézte az egyre inkább belelendülő Figurát. Hubácska bólogatott. Aztán bólogatva az óráját nézte. „Világos, efcek végeztek vele is, a témával is, Kovácsaiéval is.” Medve még. közelebb csusz- szant. Már ott ült Figura mellett. Már hem a kezet nézte, nem az ujjakat, így közelről Figura füle lépett elő főszereplőként. Az a szép, gondosan körülnyírt füle. Figura beszélt, Hubácsika bólogatott. Nem volt élőre elhatározott, még Medvét is váratlanul ért«, mikor egyszercsak ott volt Figura füle a fogai között. Reccentek a porcok. Irtó jó foga volt Medvének. Hubácsika nem ‘bólogatott, Figura ordított. Medve elhajolt, összekapta jegyzeteit, Figura füléből hiányzott egy darab. Medve még mindig a foga között szorongatta. Így morogta csukott szájjal: — Neked is egy kis hepiend! Elfehérült arccal rántotta le az asztalterítőt Figura, és a füléhez szorította, csörömpölve gurultak szerteszét az üvegek, poharak, hamutartók. Medve kiugrott a bokszból, s nekiiramodott a futószőnyegen. Utána Figura a terítővei, mint egy szellem, hátul meg Hubácsika kiabált: — Figura füle! Fogják meg! Viszi Figura fülét! Elfogni! Figura füle... A csapóajtónál Medve egy pillanatra ■ visszafordult, kihullatta a füldarabot a fogai közül a szőnyegre, és belekiáltotta a közeledő Figura pofájába: — Aztán majd kapsz tőlem egy magnót. Hogy teljes legyen a hepiended! . Azzal kiugrott a csúcsforgalomban nyüzsgő utcára, és eltűnt. a tömésben. — Tilos. Persze. De mégis mindenki automatáztatta őket. És mindenki tudott rólti. Ez benne a pláne. Hisz elmondtam már mindent... — Hát én ezt néni értem — mondta Hubácska. — Ha egyszer tilos, akkor miért? — Mindenesetre nem trucc- bóL Most felébredt Figura, és Figurában a dramaturg. — A truec szó — mondta — a Magyar értelmező kéziszótárban csillaggal jelölt. A csillaggal jelölt szavak pedig helytelenek, kerülendők, illetve fölöslegesek. Hubácska ismét bólogatni kezdett. — Ez borzasztó — nyögte Medve. Kitöltötte a maradék sörét, és lezuhintotta. Rágyújtott, belemeredt a füstbe. Valahol hátul a seprű még mindig percegett. Figura előrekönyökölt. — Nézd, Medve, akarod, hogy egészen őszinte legyek? Medve nem felelt, nem is szívta, ette a cigarettáját, elnyomta, újabbra gyújtott. s — Na mondjam, vagy ne mondjam? Medve eltűnt a füstben, hallgatott. — Ne mondjam? — Mondd! — morogta Végre Medve. — Kovácsné elveszti három ujját, rendben ... — Négyet — mondta Medve, és a saját jobb kezén mutatta, hova zuhant a medve 630 tonnás erővel. — Jó, négyet. De aztán némi ^huzavona után mégiscsak megkapja a kártérítést a vállalattól. Sima ügy. Sőt, a pénzen magnót vesz a lányának. Hepiend. Megdöbbenésében Medve önkéntelenül Figura után mondta: — Hepiend. — Aztán még egyszer: — Hepiend... Hubácska automatikusan bólogatott. „Automatáztatja magát — gondolta Medve. — Valahol kítámasztotta magában a bólogatókart”. Egy kissé elködösült minden,, és nemcsak a füsttől. — Hol itt a konfliktus... a drámai mag... á drámai magnak ki kell pattannia, úgv is mondhatnám, virágba szökkennie. Mi azt hittük, kellően feldúsítod az anya-
