Pest Megyi Hírlap, 1975. február (19. évfolyam, 27-50. szám)
1975-02-09 / 34. szám
8 yCaitw 1975. FEBRUÁR 9., VASÁRNAP-AÍLtóh Peri me^ijélen Napjaink krónikása: Marton Pálné Marton Pálné, Homok Erzsébet a falusi asszonyok minden- napi eletet éli Versegen. Ki nem tudná, hogy a hétköznapi mun- ka rövidebb-hosszabb szüneteiben rója a sorokat életéről a fa- VÍ’uŰ /.aíusi emberek világáról. Napjaink krónikása ő, akinek több könyve jelent már meg. Írásainak legfőbb értékét az adja, .L°9y a~ élet közvetlen eseményeiről szóló tudósításaiban is a történelem szele csapja meg az olvasót. Művei hű tükrei azoknak a nyugodtan mondhatjuk — történelmi változásoknak, amelyek másfél-két évtized alatt a falvakban végbementek, a társadalom szerkezetében és az emberek tudatában egyaránt. Több írása jelent meg már lapunkban is, s olvasóink láthattak: Marton Pálné többféle irodalmi műfaj művelője, önmagában azonban az írás őt nem elégíti ki, alkotómunkájának legfőbb célja a használni, segíteni akarás. Mint tudott, ez a beteges és idősödő asszony hihetetlen energiával dolgozik községe közművelődésének, kultúrájának előmozdításán is. A vérségi falumúzeum alapítója és vezetője, aki "ángy szorgalommal gyűjtötte össze a parasztság életének régi tárgyi és szellemi emlékeit. Hímzőkört is szervezett, hogy felelevenítse, megújítsa a régi boldogi hímzésmintákat. Életét ma *® az íráson kívül — a közélet, a közösségért végzett áldozatos munka tölti ki. Az alább közölt legújabb írásával szeretnénk most megismertetni olvasóinkat. MARTON PÁLNÉ: Borka mama A. J. kerek, pici szájával, két csat- tanós puszit adott jobbról és balról is. Borka mama meg két tenyerébe fogta kisun oká- ja telt, kerek arcát, és hiába tartotta magát, könnye ráhul- lott a felfelé néző gyerekarcra. — Borka mama, ne sírj, ha hazamegyek az iskolából, megmondom az apunak, itthon van Pestről, és értedgyün az autóval és haza visz, jó? — Jó ... jó, Pistikém, de holnap korábban indulj az iskolába és ezután mindennap, hogy bejöhess hozzám. Most Még egy pusz; Borka mama elvékonyult arcára, és az unoka táskáját kapva nekilódult az iskola felé. Szaladás közben, félfordulattal még vissz/aintett a hangosan felizo- kogó Borka mamának. értés nélkül, és a kamaszodra kezdő gyerek már tehernek veszi az agyonkényeztetést szülök, különösen az édesanyjuk részéről. „Mit foglalkoznak folyton ővele, nem gyerek már, hogy pórázon vezessék”. Az én gyerekkorom óta micsoda fordított világ lett. Visszafeleselni szülőknek, idősebbnek, halálos bűn volt a gyerektől... Ott jön, uramjé- zus, erőm, ne hagyj el! A beteg asszony reszkető kezekkel kereste az ablak- szárny kallantyúját, hogy kitárhassa és derékig kihajolva, könnybe szaladó szemekkel nézte a közeledő kisunótáját. — Jó, hogy egyedül jön, különben meg se merném szólítani. Vajon megismer-e? A kislegényke, bőrtáskáját lóbálva közeledett. — Apja még vászontarisznyában hozta iskolás könyveit. A gondolattól melegség áradt szét a beteg asszony testében. Akkor még az én kisfiam volt. Kevés beszédű, érzékeny Gáborom. Egészen kihajolt az ablakon, és szerette volna, ha az unokája megszólítás nélkül is megismerné. Ám a kisfiú nem nézett se jobbra, se balra, egyenesen előre nézett, és azt figyelte, hogy az előtte hasaló járda távolabb mennyire keskenyre zsugorodik. — Pisti, Pistikém, hát meg se ismered a nagymamát? A hangra a fiú megtorpant, a hang felé nézett, és illemtudóan csókolommal köszönt. — Ejnye, ejnye, meg se ismered a nagymamát, tudod, aki annyit, de annyit tudott mesélni neked. — Borka mama! — kiáltott nagyot ugorva a fiú, és nagyra kerekülő szemekkel kutatott a sápadtan gyűrött arcban ismerős vonásokat — Csakugyan te vagy, Borka mama? Apu azt mondotta, messzire mentél, Pestre. — Nem tudok én a közeletekből elszakadni — válaszolta könnyein keresztül a nagymama, de a könnyek már az örömtől permeteztek sovány arcán. Mégiscsak megismertél, kis bogaram. Gyere, adjál egy puszit a Borka mamának. A kisunoka az ablaknál termett és ágaskodva próbált felérni a kihajló Borka mamáig, de ez sehogyse sikerült — A táskámra állok jó? — mondta a gyerek, s máris lába elé vágta a kezében szorongatott táskát. — Jaj, ne — rebbent ijedten a nagymama hangja —, sáros lesz, hanem tudod, mit, Pistikém, nyisd be az utcai kaput nincs bezárva, ott a pitvarajtónál találsz egy sámlit, azt hozd ide és arra állsz. Érted? Az unoka vágtatva ért a kiskapuhoz és a másik pillanatban már a sámlival a kezében állt az ablak előtt. — Látod, mekkorát nőttél, ágaskodni sem kell. Szoros öleléssel fonta át Borka mama nyakát a kicsi, és ANDREJ KOCSETOV: Mohácsi Regős Ferenc grafikája A ,gyereksírást, csak azt ne! Csak a gyereksírást ne hallanám. Forgatom a szemem. Befelé. A csendbe. A hülye süket csendbe meredek. Hallgatózom. Én ősi állat, simogatom a hasam. — Milyen a bőröm? — Milyen lenne? — De mégis milyen a bőröm? — Fehér. És sima vagy foltos, vagy mit tudom én, milyen, csak mondanál már valami mást. Valami olyat, ami mögött lega nadrágját, és becsatolja a derékszíját, és bajlódik azzal a rohadt cipőjével. És mikor feláll ruhában, hirtelen olyan fene ócskául érzem magam. Még meztelenebb vagyok, még kiszolgáltatottabb. Milyen a bőröm? És elkapom a kezét. Tedd erre a nyavalyás hasamra! Na, pajtikám, eriggy innét a fenébe. Na, eriggy innét! És nem megy. Vár. Néz. — Miért csinálod? Mondd, miért csinálod? Miért üvöltesz? Miért, gyaiáz- kodol? Hát mindig így kell elválnunk? REGÖS ISTVÁN: Élet és halál N alább egy parányi érdeklődésit fedeznék fel. Milyen lenne? Hát fehér. Ez minden, Pajtikám? Ennyi? ö nem hall, nem lát, nem tud semmit. Még csak nem is,szól bele. Nem hallgatózik. Elnyúlik. Elmúlt a láz. Elrepült a suttogás. A hangok megkeményedtek. A mondatok tárgyilagossá formálódnak. Van kérdés és van válasz. Színes nadrágját utána pánikszerűen felhúzza. Furcsa férfiszégyenlősség. Szuszog önelégülten. Mit tudom én, hogy mire gondol? Hogy gondol-e egyáltalán valamire. De mégis tudom, hogy mi jár a fejében. Vagy sejtem. Hogyan léphetne le a leggyorsabban. Menne, de nem akar megbántani. Becsukja a szemét. Hozzámbújik. Hevenyészve, olyan — na látod, utána is milyen gyengéd vagyok. — No lóm! De nem erre gondol. Nem, hanem arra, hogy mikor, jön el a pillanat. Az ő pillanata. Amikor mozdul, megdermedek. Kívül-belül meztelen vagyok. Magyarázkodom, az izgalom* az oka. Mozdul, és csak úgy, mintha mellékes lenne az egész, és nem a lényeg, felhúzza Csak a gyereksíróst ne! Csak a gyereksírást, • azt ne hallanám. Űristen, hallgattassátok el a csecsemőket. Dagad a hang a házban, mint a hasam. Toronyház tetején bölcső, óvoda. Kert, színes ruhák. Pelenkafelhők úsznak, mélyen alászállnak. Csörgőhegy, kelengyeálom. És ő csak mondja, hogy tudtad jól már akikor is, mikor először lefeküdtünk. — Soha sem titkoltam el a feleségemet, vagy igen? — De miért beszéltél róla? — Mert valami belső kényszer dik. tálta. — Hivalkodtál vele. Biztonságba helyezted magad. Ráhúztad a viszonyunkra. Merek én szerelemről beszélni?! Nem akartam róla hallani. — Úgysem feküdhettünk volna hónapokig egymás mellett, hogy ne mondjak el magamról semmit. — De pont őt? Fényképeket mutattál. Szadista vagy. Rosszabb a tigrisnél. Nem ettél meg, csak szétmarcangoltál. Egyszer mondtad, ha nem tetszik ... Mi az, ha nem tetszik? Mi vagyok én, zöldség, sertéskaraj vagy alsószoknya? Ha nem tetszik, nem kell megvenni? Mi ez? Üzlet? Kirakat, választék? És én hol vagyok benne? Az én örömöm, az én akaratom, az én lehetőségem, az én vágyam? A pult alatt? Csak a gyereksírást, csak azt ne! Görcsösen fogtam a kezét. Hasamra szorítottam. Egy tenyérrel a köldök alatt. Néztem. Könnyes szemmel, csendesen, de rám tört a hisztéria, s aztán lelöktem. Természetes mozdulatokkal, mintha ott sem lenne a szobában, felöltöztem, és csak úgy, mintha az időjárásról beszélnék, odaköptem a mondatot a lába elé: gyerek van a hasamban. i em szóltam. Visszafordultam az ajtóból. Most mit mondjak? Kérdezzem meg, hogy kitől? Rohadt kérdés. Két hete nem találkoztunk. Mikor utoljára együtt voltunk, vigyáztunk. Megkérdezte: — Te, nem lesz ebből gyerek? — Nem hiszem, bár ki tudja. Nem vagyunk biztosítva. Megölelt. Hozzám bújt. Kicsit részegek voltunk. Mint most is. Vele mindig iszom. Iszom, mert felszabadít. Néha el is hiszi a szabadságot. Egyszerűen nem tudok mit mondani. Félek. Nem tőle, hanem az indulat rohamaitól. „Gyerek van a hasamban”... Más azt mondta volna, állapotos, gyereket vár, van egy kis baj, vagy mit tudom én. ő ilyen. Nem akarok durva lenni. De szánakozó sem. Sohasem tudom, mennyi ebben a nőben az igazság. Mennyi a tisztaság, és mennyire romlott. Magamról legalább úgy ahogy tudom. Soha nem hagyott magának segíteni. Dühöd ten, gyűlölködve, acsarkodva utasította vissza. Mondtam, tanulj. Akarok is! De mikor? Adminisztrálni akarsz egy életen át? Reggel bemész, leülsz ahhoz az irtózatosan unalmas íróasztalhoz, és mit-tudom-én, micsoda számokat írogatsz be egy nagy fölösleges könyvbe. Nem álmodsz? Nincsenek vágyaid? A tréfamester — Szervusz édes öregem — Üdvözlöm, Anton Oszta- povics. Mit gondolsz Anufriev miért telefonálok? A hogy léted felől érdeklődöm. — Köszönöm a figyelmességét Anton Osztapovics, igazán kedves. Én már majdnem teljesen egészséges vagyok. — Ki adta be neked ezt a maszlagot, Anufriev? Hallgass az orvosakra és feküdj nyugodtan. — Hát én fekszem is. Két hónapig le sem szálltam az ágyról, csupán most keltem fel egy kicsit. — Ne kísértsd az ördögöt Anufriev, ne kísértsd! Nemrég hallottam egy sárgaságos Esetről. No nem nálunk történt, nem. Hallottad? Akkor figyelj: tömték szegény beteget, tömték a gyógyszerekkel, míg végül — fogóddz meg! — ia-ha-ha, kiderült, hogy mindenért az anyja a felelős — hogy a röhögéstől begörcsölsz, dadogóssá válsz. Nos, én úgy tudom, hogy munkába _ még sokáig nem állsz. De hát ne is siess. A helyedbe már felvettem egy fiatal makkegészséges kandidátust, aki sose gyengélkedett. Téged meg lassacskán majd elfelejtünk... — Anton Osztapovics! — Ne idegeskedj Anufriev, fő a nyugalom. Az orvosoktól persze azért kérdezősködj, hadd vizsgáljanak ki jobban, hátha van még valami bibi? Na ne csikorgasd a fogad, tréfálok csupán. Érted, ugyebái? — Értem, értem, de az ilyesfajta ■ humor nekem szokatlan, rosszul vagyok tőle. — Jaj, Anufriev, hát ezt nem is kell megszoknod. Egy beteg ember ne cserélgesse a szokásait. Egy beteg ember maradjon csak nyugodtan a helyén, ahol van. — De én már majdnem egészséges vagyok! — Elhiszem öreg cimbora, elhiszem. A lélek kiáltása hallatszik belőled. Szerencsére nem vagyunk mindnyájan agyalágyultak. Mi egészségesek vagyunk. De hát hogy is vidítsalak fel? Fonnyadt vagy barátom, kizsigerezett. Neked már lőttek te zulu, te kihalóban levő szarvasmarha. Hi-hi- hi! Ez aztán a móka, mi? ■— Köszönöm Anton Osztapovics. Az elején majdnem mindent készpénznek vettem. Jól csőbe húzott. — Látom, érted a tréfát Anufriev. A betegségedre köpj jó nagyot Fel a fejjel, vén szivar, hi6z millió nyavalya van a világon. A tied például egy hét alatt megszűnik. Ellenben vannak olyanok, akik egész életükön át kínlódnak. Vannak teljesen gyógyíthatatlanok. De Anufriev, most jut eszembe, hogy te túl sokáig „raktáron” vagy. Valid be őszintén, hogy a helyzeted teljesen reménytelen, hogy a munkahelyedre már nem térsz többé vissza, hogy-. De hát miért hallgatsz Anurfriev? Mi az a hangos puffanás? Leejtetted a kagylót? Csak nem rosszul vagy? Halló! Anufriev! Válaszolj! Hát én csak tréfáltam öreg harcos; tréfa nélkül nem bírom ki. Halló, Anufriev! Halló!... Fordította: Baraté Rozália az hozta olyan színnel a világra. Felfogod mindezt? Hát *így higgy te az orvosoknak, Anufriev! — De Anton Osztapovics! Megvolt a konzílium, megállapították a diagnózist, a kivizsgálásokon túl vagyok, rendszeresen gyógykezelnek, a végsőkig megtesznek mindent. — Azt mondod, a végsőkig? Eh, Anufriev! Te ennyire maradi vagy? Hisz az orvosok épp olyan munkások mint sokan mások. Náluk is a terv a fontos, a terv. Mert terv nélkül ma már hová jutnánk? Muszáj a betegnek beszednie néhány kiló tablettát? Muszáj. Muszáj néhány ibrik cseppet lenyelnie? Muszáj. — Anton Osztapovics! A cseppeket a professzor írta fel, aki világhírű specialista. — Hagyd a fenébe Anufriev a rangfokozatokat meg a hírnevet Ellenben, ha nem titok, áruld el mit állapítottak meg nálad? Ja-a-a! Világos! Hogy én erre előbb rá nem jöttem!... És azelőtt mivel gyengélkedtél? — Azelőtt semmi bajom 6em volt. ! — Megnevettetsz. Egészséges voltál? — Igen. — Na látod Anufriev, régen minden rendben volt nálad. Most viszont lerobbantál. Az évek Anufriev, az évek... Az ifjúság hamar elszáll... — De Anton Osztapovics, ez mindenkivel előfordulhat... — Ne huhogj kérlek, ne huhogj. Nekem a terv a fontos és nem a beteg. Sokáig szándékozol még betegállományban maradni? — Az orvosoktól függ. — Ugyan már! Érdeklődd csak meg tőlük, hogy mikor írnak ki. Lehet már kíT sem engednek a kórházból, talán már... Ha-ha-ha! Na ne ijedj meg, csak vicceltem. Ismersz, imádom a tréfát. — Hát persze, Anton Osztapovics. Ez nagyon nevetséges. — Ide süss Anufriev! Fel ne _Az Utca mindkét 0idalár huzaldrótokat feszítettek ki, A huzaldrótok alatt, az utcai árokszéleken megnyomorított akácfák sorakoztak, a fái? lombozata széteső lett, hogy felfelé növekedésüket akadályozták. Az egyik ház utcára néző ablakában középkorú asszony állt és a csoportokba verődő, iskolába siető gyerekeket figyelte, akik lármás zsibongás- sal haladtak el a ház előtt. De jöttek egyedül ballagó gyerekek is és fél nyolc után a közeli iskola miatt, azt utca is átvette a gyerekek zajos hangulatát. — Itt az ősz; kezdik színüket váltani a fák — gondolta az ablakban álldogáló asszony, és fázósan vonta összébb a nyakán a vállára borított berlinerkendőt. A kisunokáját várta aki első osztályos lett, és a ház előtt szokott elhaladni. Borka néni beteg volt nagyon, s napok óta, hogy felkelhetett már az ágyból, minden reggel az ablakba állít, de se ereje, sem bátorsága nem volt, hogy megszólítsa iskolába siető kisunokáját. — Istenem, mintha ezer év telt volna el, hogy elköltöztem tőlük — gondolta mély lélegzetet véve, s kitörölte a szemébe tolakodó könnyet — Mennyi hónapja is? Bizony, fél éve már, hogy itt lakom egyedül ebben a házban... Én csak az ablakon keresztül láthatom a kis unokámat... csakis addig, amíg a ház előtt elhalad ... Holott én mindig látni szeretném. Mesélni neki, mert nagyon szerette a mesét és folyton unszolt: „Mesélj! Mondjad! Borka mama, még! Még!” És én ki nem fogytam a mesékből, amíg hát az édesanyja ki nem parancsolta a gyereket a szobából, és belém fojtották a szót azzal, „Mit tömöm én mindenféle régi butaságokkal a gyerek fejét”. — Soká gyün... elment volna már? — ijedezett gondolatban a nagymama. Nem hiszem, hét órától az ablakban vagyok. Szeret a kis haszontalan az ágyban lustálkodni. Annak idején az óvodába is utolsó percben indult. A kifeszített dróthuzalokra fecskék telepedtek. Elsőnek három pár érkezett, és sorba ültek egymás mellett. — Biztosan egy család — gondolta Borka néni a fecskékre figyelve, s újból könny lopakodott a szemébe. — Istenem, ezek az oktalan állatkák is, hogy ösz- szetartanak, de némely ember de gonosz tud lenni az em1 bertársához. Vannak szülők, akik a maguk kényelme miatt elhagyják gyereküket, intézetbe adják. Nem a szegénység miatt, mert aki* 1 dolgozik, és nem issza el a keresetét, azoknak mindenük megvan. Autó, gépesített konyha, fürdőszoba ... Csak a szeretet, a megértés a családokban, az van kevés, türelem a gyerekhez, máshol az öreg szülőkhöz ... Vagyis, hogy túlságosan szeretik, de türelem, meg-
