Pest Megyi Hírlap, 1975. január (19. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-26 / 22. szám
1965. JANUAR 26.. VASARNAP ««an w kMüm> Kőműves Kelemen Szöllőssy Enikő fafaragása RADNAI ISTVÁN: fonálon fonálon függsz az életen nézel páros hajóablakon ernyő mögé rejted el az eget elhúzod félve a kezed fonálon függsz az életen virág-sínek füzére róla gyerekek szakadnak sikolt a gyáva villamos a futó csókok lemaradnak kezed nem nyugszik kezemen fonálon függsz az életen VATHY ZSUZSA: Ilyenek vagyunk MUNKARUHÁK Az asztalon barna, zöld, szürke, kék munkaruhák. Két asszony válogat közülük, a harmadik, a ruhakiadó, az asztal túlsó oldaláról nézi őket. — Ez túl élénk, ez túl sötét, ez túl világos... Ez bal oldalon gambolódik, ez szűk derékban, ennek a fazonját nem szerdáik az asszonyok. Ezt el- vinném, de látatlanban lefogadom, hogy nem tetszik Évikének ... Ez egész jól néz ki, de ha kimosom, összemegy. — Nem megy annyit össze — kockáztatja meg a ruhakiadó csendesen. — Még hogy ez nem megy össze?! Első mosásra egy arasznyit, másodikra egy felet, a harmadik után már a térdét sem takarja be. A munkaruhák összehúzzák magukat az asztalon, talán szégyenkeznek' is egy kicsit, hogy senkinek nem tetszenek. A beszélgetés hol emeltebb, hol csendesebb hangon folyik. Talán tíz perce, talán negyedórája, talán félórája? Közben szűkszavú férfiak jönnék, felmutatják a cédulát, bemondják a szükséges ruhadarab számát, vagy nagyságát, mikor megkapják, megnézik bólintanak és egy köszönéssel eltűnnek. Ezalatt az asztalnál elölről kezdődik a kék, zöld, barna munkaruhák mustrálása. Hogy miént nem ez, miért nem az, miért az sem, amelyik nincs. — Slicces — hallom a végső érvet —, slicces nadrágot nem vihetek asszonyoknak. Várom, hogy Rózsika, a ru- hakiadó felcsattan, de még csak nem is mérges. — Két éve hagytuk él a hagyományos kék színt — magyarázza —, azóta nem lehet itt az emberek kedvére tenni. Ha rövid ujjú köpeny van, hosszú ujjú kell, ha kék, vagy piros van, mindenkinek lila. Az idősebbeknek hagyományos fazonú, a fiataloknak divatos. Aki nem talál megfelelőt, inkább itt hagyja. Pedig nem olcsó darabok, egy kétrészes öltözék háromszáz forintba is belekerül. — Elhallgat, mosolyogva fürkészi az arcomat. — Fogadok, magának sem tudok a kedvére tenni. — Ö — tiltakozom —, nagyon egyszerűen. Nekem csak egy ilyen zöld köpeny kell. — A rajta levő, ujjatlan ruhára mutatok. — Nem adhatom — mondja —, a sajátom. Magam készítem a munkaruháimat. Beletörődöm, hogy két számmal nagyobb, piros gallé- rú munkaruhám lesz. Aztán már jövök is el, hogy átadjam a helyem a mögöttem állóknak. Pedig bizony elhallgatnám még egy darabig a beszélgetést. Arra gondolok, hogy ha ennyi indulat, ennyi idő, ennyi szenvedély jut egy-egy darab kiválasztására, hányszor, de hányszor több juthat a munkára. KÉPZELT BETEG Az orvosi rendelőben arról faggatom a szőke Györgyikét, hogy vannak-e szezonbetegségek. Vagy a rendelőben minden évszak egyforma? A nyár abban különbözik a téltől, válaszolják, hogy kisebb a forgalom. Télen nem kell kertet kapálni, nem kell locsolni menni, többet tudnak foglalkozni magukkal az emberek. — Hipochonderek vannak a gyárban ? — Ajaj! Van, aki naponta kétszer is bejön vérnyomást méretni. Szédül, dobog a szíve, egy kiló lelet bizonyítja, hogy ez a szerve, az a szerve is ép. Mégis, ha nem a -tyúkszeme, a sarka fáj, ha nem a sarka, a karja, ha az sem, az epéje. — Miről lehet megismerni, hogy ki a hipochonder, és ki az igazi beteg? Györgyi szerényen megjegyzi: — Tizennégy éve vagyok a gyárban, ezerötszáz embert személyesen ismerek. De egyébként a hipochondria csalhatatlan ismérve, hogy a képzelt beteg mindig pontosan tudja, mi baja. „Légy szíves, mérd meg a vérnyomásomat, mert fáj a torkom, és Írass fel a doktor úrral triaszeptilt.” Kintről, az előtérből halk, fémes csörgés hallatszik. * — A mérleg — kuncog Györgyi. — Miért baj — érdeklődöm —, ha valaki rendszeresen méri magát? — Rendszeresen? Naponta kétszer! Ebéd előtt, ebéd után, cipőben és cipő nélkül. Nem beszélve a hétfő reggelről, amikor a vasárnapi bőséges étkezések miatt sorban állnak az emberek. Megméretik a testsúlyukat, mint ahogy mi is, cselekedeteink tükrében. Mert valóban ilyenek vagyunk, hiúak, hiszékenyek, önfejűek, naivak és tudálékosak is. Tavaszi fáradtság ellen felíratjuk a C-vitamint, és közben bátran rongáljuk más módon az egészségünket, hétközben fogyókúrát tartunk, hogy szombat-vasárnap annál jobban megterhelhessük gyomrunkat. Egyszóval, felelőtlenek, mosolyogni valóak, gyarlóak vagyunk. — Egyszer egy tizenöt éves gyerek jött hozzánk felvételi lappal — meséli búcsúzóul Györgyi —, amit nekünk annak rendje-módja szerint ki kellett töltenünk. — Dohányzik? — kérdeztem a fiút. — Már nem — mondja. — Hogyhogy? — csodálkozom. — Két éve leszoktam. KÉT MEGÁLLÓ KOZOTT szén közel, azon az utolsó ágon, amely még elbírja a súlyomat. Micsoda kilátás nyílik innen! Hegyek félkaréja, alattuk a szemhatárral érintkező síkság, s ennek valahol a 6zélén száguld egy hosszú vonatszerelvény. Elnézem a vonatot. Tudom, hogy egyik ablakából egy mozgás után epe- kedő ember nézi irigykedve az én tornászmutatványomat, s én, a szabad természet gyönyöreit élvező fáramászó, jókedvűen integetek a szűk fülkébe zárt embertársamnak, a civilizáció foglyának. Még két percig ... Azután a magányos fenyőfa eltűnik a Szemünk elől. Itt vagyunk megint a kupéban mind a ketten, én és pillanatokra elröppent, kiszabadult másik énem. Hallgatjuk a kerekek egyhangú kattogását. Mozdulatlanságba fulladó órák, unalom. De az a kis kiruccanás jólesett. Valahol az izmaimban ott bizsereg még a fáramászás gyönyöre. Könnyebb lesz elviselni a még előttem álló ezer kilométert. NŐSZIROM Kőrútjának vége felé akad rá az ember. A buchenwaldi haláltábor egész területén nincs virág. Csak az emlékművi részen, az egyes "országok deportáltjainak emelt falaknál és a központi szoborcsoportnál a kegyelet csokrai: hozott, vágott virág valamennyi. A buchenwaldi haláltábor egész területén nincs virág. Miért is volná? Akkor sem volt S az emlékmúzeumként fenntartott tábor kezelői nyilván azt akarják, hogy olyan sivár, olyan'kietlen maradjon minden. Az is. Kietlen. Ez a hatalmas terület már ásító ürességével is leverően hat. A barakkokat lebontották (tetűfészek, szú tanya!), csak pár centi magas épített alapjuk meredezik — igen, mere- dezik, mert a nagy pusztaságban ezek a kis emelkedések is felkiáltójelként magaslanak fel az ember előtt. A kopár földön csak nagy ritkán akad szemünk elé elszórva, odavetve egy-egy tárgy — például az a szekér, amely elé embereket fogtak, s a raboknak azután német katonanótákait énekelve kellett nehéz terheket szállítaniuk. „Éneklő ló”-nak nevezték ízetlen SS-humorral a ceremóniát... Látogatásom napján különben zuhogott az eső, épp arra az órácskára állt el, amíg bejártam a tábort, de ezalatt is fenyegető ólmos ég borult a fasizmus legszörnyűbb rémtetteinek színhelye fölé. Azóta nem is tudok elképzelni Buchenwald fölött más időt. Levert, komor szürkeség, párától átitatott borzongató, zimankós levegő, esőszitálás. Ha még egyszer arra járnék és ragyogna a nap, nyomban visszafordulnék, nem lépnék be a tábor területére, illúzióromboló volna. A barakkokat lebontották, de a téglából emelt adminisztratív parancsnoksági épületek megmaradtak. Ezek némelyikében múzeum kapott helyet, több mint különös emléktárgyakkal. Például itt vannak a dél-amerikai indiánok módszerével készült zsugorított koponyák. Vagy megtekinthető az egyik magas rangú tiszt feleségének egyedülálló bőrdíszműgyűjteménye. Lámpaernyők, erszények, más csecsebecsék — emberbőrből. Az orvosi vizsgálat során kiszűrték azokat, akiknek a bőrén érdekes tetoválások voltak, ezeket azután — elevenen megnyúzták. Ez a helyes kifejezés, műtétnek semmiképp sem nevezhető ez a művelet, még akkor sem, ha a végrehajtó mészárosnak professzori rangja volt (miért ne lett volna?), és naponta tiszta, frissen keményített fehér köpenyt húzott magára. (A „donorokat” persze azután ki is végezték, de csak azután — halott ember bőre nem olyan rugalmas, nem munkálható meg olyan szépen.) Más épületeket maguk a hitleristák rendeztek be múzeumnak, nem is kellett változtatni rajtuk semmit: mi hozzáadnivaló volt például a krematórium kemencesorához, vagy akkora helyiséghez, amely a „percenként egy halott” jelszó megvalósítását szolgálta: az áldozatot „orvosi vizsgálatra” vitték, egy szűk kis szobában mérce alá állították, azután a szabályos centiméterbeosztású lécen hagyott kis lyukon át a szomszéd szobáidéi közvetlen közelből tarkón lőtték. Nehéz ugyan megérteni, miért kellett azt a cirkuszt csinálni. A kiszemelt rabnak mérce nélkül sem lett volna módja ellenkezni. így azonban érdekesebb volt: „szervezett”, „tudományos”, „módszeres” — és egy kis szórakozás az őrségnek a nagy egyhangúságban. Ezen a helyen azonban az ilyen látvány a természetes, és az a másik az egyetlen kivétel hat disszonáns hangként. Utjának vége felé akad rá az ember. Már mindent látott, már úgy érzi, hogy németországi tartózkodása során többé sehová sem érdemes mennie, úgy sincs az elméjében hely újabb benyomások számára — amikor hirtelen megpillantja az egyik, hajdan a hátán barakkot hordó kiemelkedés tetején. Egyetlen tő nőszirom. Egyetlen virág az egész tábor területén. Vajon hogyan került Ide? Nem valószínű, hogy egyet, egyetlenegy tövet telepítettek volna a tábor gondozói. Vagy régebben virágok nyíltak itt, csak azután jöttek rá, hogy tompítják a látvány komorságát, és ez a tő elkerülte a „tisztogatást”? Vagy valamelyik látogató — talán egykori fogoly — hozott a zsebében és dugott itt a földbe titokban kegyelete jeléül egy virághagymát? Nehéz volna kitalálni, ilyen pusztaságok iránt érdeklődni pedig itt nem illik. Álltam hát értetlenül az árva kis bokorral szemben. Odahaza, a kertemben néhány száz tövet nevelek a testvéreiből, ez most mégis olyan furcsán, idegenül hatott, mintha távoli világ egzotikus növénycsodáját pillantottam volna meg hirtelen. A rosszkedvű, esős, zimankós dél- előttbe merő lilán villan bele a sivár, kietlen haláltábor egyetlen tő virágának három pompás, dús boglárja. Mint az áldozatok emlékét vigyázó ! ódon háromágú gyertyatartó. Nem is gyertyatartó, hiszen a különös sugárzás hatalmassá növeli a méreteit: úgy áll itt, mint az egész környéket uraló hatalmas kandeláber, és sok ezer voltos fényforrásainak szerteágazó világossága lilán gyászolja a talpunk alatt nyugvó ezreket, lilán csitítgatja, elzsongítja a feltüremlő érzéseket, de lázító, buja lila ragyogása egyszersmind gigászi erővel transzformál fel egy épp ellenkező érzést: vad gyűlöletet mindaz iránt, ami itt történt, ezen a földön, amely ma ezt a színpompás, kecses, törékeny virágot táplálja szégyellnivaló nedveivel. A gyár előtt van egy, fűszerüzlet. Jó elhelyezésű saroképület, a külseje is feltűnőbb a többinél. Előtte gyakran látni falnak támaszkodó férfiakat féldecis pálinkával, vagy sörösüveggel. Nem kell ezen csodálkozni, mondom mindenkinek, végül is az üzletben nem lehet inni. Valamelyik nap azért én is megálltam. Három férfi támaszkodott a sarkon, egyik kezükben aktatáskájukat szorították, a másikban egy literes üveg kövidinkát. Beszélgettek, kortyoltak, a három üvegben a bor szép, egyenletesen fogyott. Addig nem megyek el, gondoltam, amíg meg nem isz- szák. Beálltam a zöldséges bódé árnyékába, hosszas várakozásra készülve feL Annyi idő telt el, míg a gyorsvasút megérkezett. Még láttam, hogy a három férfi az utolsó kortyot issza, aztán már csak annyit — de ezt a kocsi belsejéből —, hogy üres kézzel elindulnak. Hogy az üvegekkel mi történt? El sem tudom képzelni. VHszavinni nem volt idejük, dagadó aktatáskájukban nem nagyon férhetett el, A gyorsvasútra utolsónak egy férfi száll fel. A vezető rákiabál, hogy ne kényelmes- kedjen, jármű ez, nem sétatér. — Lesz még maga is szíves — mondja a férfi, és többet nem válaszol a vezető szitkozódására. A szerelvény megindul, egy idős asszonyt hellyel kínál valaki. — Köszönöm, nem ülök le — hárítja el —, két megállót megyek csak. — Két megállóért nem ül le — csattan fel az ősz hajú, aki felajánlotta az üres helyet. — Ebben a korban! — hallatszik a kocsi túlsó végéből. — Hogy beteg legyen... Hogy ráessen valakire... Hogy szomorítsa a hozzátartozóit ... Hogy izgalomban tartsa a kocsit... Az idős asszony bűntudatosan és konokul áll a két üres hely, és vádolói között. Mikor a vezető hátrakiabál, hogy elromlott a szerelvény;, mindenki szálljon ki, meg- 4 könny ebbültén tűnik el az első utcasarkon. Az első napon Mivelhogy feledékenyek vagyunk, talán nem szócséplés, ha emlékeztetek arra, hogy hajdanában- danában, azaz nem is olyan régen milyen babonás volt a magyar. Ha kéményseprőt látott, úgy megcsavarta a gombját, hogy kon- fekciós kabátkáján menten elszakadt a cérna. Luca-napkor tésztaszűrön át ólmot öntött a lány, abból próbálta kispekulálni, hogy királyfi jön-e érte, hófehér paripán, avagy nyelvünket immár törve re- begő, messze idegenbe szakadt hazánkfia — hófehér aulán. Azon a vidéken, ahol én felcseperedtem, midőn még hí- rét-hamvát se hallottuk az emancipációnak, akadtak bátor asszonyok, akik tulajdon két kezükkel befogták a lovat a szekérbe, s úgy mentek piacra, vásárba, meg szántani, boronálni. S a férfiember, ha találkozott az asszony kormányozta szekérrel, tréfásan, babonásan keresztet vetett, felnézett az égre, mondván: zivatar lesz. Ebben talán volt is némi igazság. Gyermekkoromban, úgy 39—45 között igen sok asszony dirigálta az igát, s csakugyan kutyaidőket éltünk akkoriban. Ám, emlékeztetőül, elég is ennyi. Azaz: még egy babonáról szeretnék szólni. Azt hiszem, országos hagyomány azt hinni, hogy amilyennek sikerül az új éh> első napja, olyan lesz az egész esztendő. No persze, ez már inkább népszokás. Én nem hiszek benne, szerencsére. Ha ugyanis elhinném, most nem rónám e sorokat, mert az én első napom tragikusan kezdődött. Az történt, hogy nem készültünk fel eléggé a szilveszteri eseményekre, így hát a hajnali órákban elfogyott az asztalról a bor, a sör, a pálinka, pedig közben tévéztünk, rádióztunk, dumcsiztunk. Aztán én, mint a társaság legfiatalabb férfitagja, kaptam a megbízást: csapjak a hónom alá néhány üveget és szerezzek utánpótlást, akár a föld alól is. És már az első lépéseknél kísértettek a sötét jelek. A lépcsőn — nyilván a mostoha időjárás miatt — megcsúszott a cipőm, aminek következtében alaposan elhasaltam. Rossz jel. A társaság egyik közismerten bölcs tagja sajnálkozva meg is jövendölte, hogy majd egész esztendőn át hasraesem. Azt a bizonyos helyet, ahonnan nekem utánpótlást kellett szereznem, busszal lehet megközelíteni. Azonnal jött. Ez jó jel. Nem lógtak a lépcsőn és nem indították el az orrom előtt. Szerencsés jel. Sikeresen felhágtam a lépcsőn, aztán egész véletlenül ráléptem egy feltűnően csinos hölgy, feltűnően csinos lábára. Álmoskönyvek szerint feltűnően csinos hölgy lábára taposni újév hajnalán — határtalan szerencsét jelent. Vidáman és könnyedén meghajoltam hát a hölgy előtt és azt mondtam: oppardon... De a hölgy szintén buliról tartott hazafelé, álmosan, morcosán — és mitagadás — kissé be- csiccsantottan. Neki aztán hiába mondtam, hogy ó, pardon. Pillanatok alatt bokszolóállásba helyezkedett és csak kiváló reflexemnek köszönhettem, hogy a feltűnően formás ök- löcske nem alkadt be az állam alá. Rossz jel. Sötét jel. Egy teljes esztendőn át vigyáznom kell a szép hölgyek lábára. SIMON LAJOS t t 1 *
