Pest Megyi Hírlap, 1974. december (18. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-08 / 287. szám

1974. DECEMBER 8., VASÁRNAP

Mí/rei ■

s^UHfW

KAFKA JÓZSEF:

Téli álmainkban

Téli álmainkban fölmerednek hajótörött-délutánjaink.

Kiáltásnyi folyópart sodródik ilyenkor ablakunkhoz és izgalomtól forrón arcunkba zúg a nyár.

Ez nekünk való hely — mondjuk, eldobáljuk fegyvereinket, zűrzavar-ruhánkat.

Behunyt szemmel fekszünk a homokon, lábunk elfelejti az utak sokaságát, pirosra festi bőrünket a nap.

KECSKE CSABA:

Tizennégy sorban

A fény venyigéi remegnek;

hűvös füvön halomba rakta már az ősz.

Gyümölcs és csók majd kicsattan,

de a hó ízét érzem ínyemen.

M. t egy virág, kéket ont szemed:

Ho.d érik benne hajnalig.

Hajadat telesírja a tücsök.

Hova bújtatod özvegy éneked?

Itt belül a szú, a lelkifurdalás most már örökké, halkan perceget, s szétmorzsol vágyat, álmokat.

A koloncfű, a hanga elrejtezik.

Fölhabzsolt örömök után bürök ízét érzem nyelvemen.

M

ásnap reggel, amikor visszaindultak, a paraszt meg a lány teste már a piactéré., lógott egy tölgyfa ágán. A katonák nem ismerték fel őket, hiszen tömérdek test himbálódzott az ágakon, így hát oda serp figyeltek különösebben, meg aztán álmosak is voltak, és hangosan, fesztelenül ásítoztak. Megint nyakon csíptek egy parasztot, felültették a kövekkel megrakott kordéra, s ily módon masíroztak vissza szállásukhoz minden említésre méltó incidens nélkül. A friss levegő elsöpörte fáradtságukat, felszabadultan, ráérősen haladtak, pihentek, oldottnak érezték magukat, élénk beszélgetésbe merülve cserélték ki emlékeiket az elmúlt éjszakáról, amely eddigre éppoly távolivá vált, mint minden elmúlt éjszaka, és ha az út nem emelkedett nagyon meredeken, elharsogtak egy-egy vidám nótát. A levegő langyos volt és enyhe, a nap nem égetett, felhők gyülekeztek az égen, de az eső nem esett, s a szél olyan szelíden fujdogált, ahogyan a meneteléseknél éppen kívánatos. Keselyűk köröztek, a kakukkfű illata betöltötte a levegőt, és messze, messze, a vakító déli fényben gyémántkoronaként csillogott a csúcsok örök hava.

N. százados ezúttal az élen lovagolt. Miután kezét sebesre verte a lány arcán, még szörnyűbb undora támadt, mint amilyen előző nap a sátorban fojtogatta torkát: úgy érezte, le kell vágnia kezét, amely ilyet cselekedett, £ste a szobájában váltig mosta, és mosta, és közben arra gondolt: el kellene mennie a biztonsági szervekhez, és ott kijelenteni, hogy a lánynak semmi köze nem lehetett az aknamerénylethez, utóvégre önként tartott velük; sőt, mivel váratlanul rájött, hogy pusztán biztonsági okokból is kötelessége az igazságnak megfelelően ismertetni az esetet, már a csizmáját is felrántotta, hogy útnak eredjen a város másik végébe, amikor egyszerre csak megjelent előtte egy ház, kapujában szürkésfekete egyenruhás őr, és a házban egy szoba, és a szobában egy asztal, és az asztalban egy fiók, és a fiókban egy akta, és az aktán az ő neve, és a rég nem látott, hajdani beszélgetőtársak neve, és akkor megjelent előtte egy kéz, amint ezt az aktát előszedi a fiókból, és metsző hangot hallott: „Szóval maga az a Neubert százados!”, és hallotta, amint ez,a metsző hang azt mondja: „aha, aha”, és egy jéghideg szempár nézett vele farkasszemet, és akkor megint csak lehúzta a csizmáját, hangtalanul mozgatta az ajkát, majd hirtelen hangosan kifakadt. „Ugyan már!”, mondta, felugrott, és elkezdett fel-alá járkálni a szobában, aztán megpillantotta a mosdótálat a szappanos vízzel, amelyben annyi ideig mosogatta a kezét, s amikor megállapította, hogy a víz nem lett vörös, egy kissé megkönnyebbült. Leült az asztalhoz, megtömte a pipáját, és azon tűnődött, hogy két tanítványának alighanem még egyszer és találóbban kell majd elmagyarázni az Oidipusz-mítoszt, mivel, s ezt most már biztosan tudta, a sátorban folytatott beszélgetés alkalmával egyáltalán nem sikerült meggyőzni őket; egy kis ideig fontolgatta, mérlegelte, számba vette érveit, mint a hadvezér csata előtt a csapatait, s ekkor, mintha egy már teljesen elveszettnek hitt sereg érkezett volna vissza váratlanul, hirtelen ismét eszébe jutott Bachofen egyik rég elfeledett megjegyzése, amely, csak most döbbent rá, kezébe adta az ősi monda igazi kulcsát, ez viszont olyan elégtétellel töltötte el, hogy nyomban visszanyerte nyugalmát, és végül, miután átgondolta, felülvizsgálta, és megtámadhatatlannak találta új elméletét, sikerült enyhítő, vigasztaló álomba merülnie, ami úgy felüdítette, hogy ezen az istenáldotta, gyönyörű reggelen felszabadult szívvel lovagolt át a hegyeken, felszabadult szívvel és emelt fővel, emberei énekszavára meg a paták messze hangzó dobajára figyelve, egy alászemerkélő patakocska mormolásától, csillanó fényétől elragadtatottan. Jóindulata átterjedt a törzsőrmesterekre és őrmesterekre is, nem háborgatták a katonákat, és meglehetősen sok szabadságot engedélyeztek nekik, az idő nagyszerű volt, a hangulat'remek,- Jupiter kegyes, így hát’5 olyáft jó kedvvel vonultak be kedélyes szálláshtíyükre,;; mint» még soha. A százados oszoljt vezényelt a századnak, leszállt lováról, és elindult sátra felé, a katonák nyüzsögve rohangáltak, a szegeit csizmák kopogása hangos emberi beszéddel, szajkórikácsolással keveredett; a tábori konyha kéményein füst és sültek-főttek illata szállt fel, a százados bandukoltában lehúzta fehér lovaglókesztyűjét, és a kezére nézett, és ebben a másodpercben meglátta S. tizedest, amint kiugrik a ketrecből. és üdvözli barátját, P. őrvezetőt, aki tüstént és nagyon élénken beszélni kezd hozzá, és a százados meglátta tulajdon kezét, és közben dübörgést hallott a föld mélyéből, és meglátta őket, kettejüket, és meglátta a szállásokat, ketreceiket, és egyszerre meglátta azt is, amit talán mindig is látott, mióta itt táboroztak, de ami még soha nem jutott el a tudatáig:

FRANZ FÜHMANN:

A százados

Részlet az Oidipusz király című elbeszélésből.

meglátta, hogy a ketreceken táblák lógnak, német, latin és gurug feliratú táoiait, es nogy ezen a taDias: a ketreces najdani lasomak fajtajat tüntetik fel — Közönséges Farkas, olvasta a százados annak a ketrecnek a táblájáról, amely előtt S. és P. álldogálták, és látta ezt, es hallotta a dübörgő morajt, a föld gyomrának morajlását. Közönséges Farkas, oivasta, és latta embereit bent ülni a ketrecben, amelyen ez a tábla függött, Közönséges Farkas, meg Csíkos Hiéna, ez a szomszéd ketrecen lógott, és abban a lotörzsómester lakott, kabátujján a dugattyúgyűrűkkel, és éppen az asztalnál ült, és a fogát piszkálta, és a mellette lévő ketrecen ez állt: Sakal, és ott meg nárom őrmester heverészett és kártyázott; Keselyűk, olvasta a százados, Dögkeselyűk, és Saskeselyűk, és a madárház rácsa mögött tulajdon röhógcsélő katonáit látta locsogni és csámcsogni, Hóka, olvasta, és Medve és Nyesi és Görény, és megint Farkas és megint Hiéna, és látta csapatát, a német katonákat, és látta a lányt, és látta a felakasztottakat, látott minden felakasztott, agyonlőtt, meggyötört, megkínzott, megalázott, megbélyegzett embert, és látta tulajdon kezén a vért, és tudta, hogy o a legbűnösebb. O a legbunösebb; a többieket eiva- kították, neki azonban megadatott, hogy lásson, hogy lássa: az országot gonosztevők kormányozzák, a háború Németország gyalázatát és elpusztulását jelenti, és dögvészként fog uralkodni a népeken mindaddig, míg ezek a gonosztevők hatalmon lesznek, és látta kettejüket, amint ott állnak ketrecük, a farkasodú mellett, ahová valók, mindketten, Iokaszté és Oidipusz, még mit sem tudón, még látó szemmel, még akasztás előtt, ó Oidipusz, Oidipusz, boldogtalan! Es ezt akarta elmondani nekik: Oidipusz az emberiség két nagy' korszaka közötti összeütközést, az anyajogú társadalom ősi, vad rendszerét jelképezi, ahol az apagyükosság még nem volt bűn, hiszen az apa-individuum fogalma még nem is létezett, és aliol a vérfertőzés még nem ütött el a közösülés többi válfajától, következésképpen az anya megbecstelenítésének vétkéről szó sem lehet. Oidipuszt az emberiség két korszakának összecsapása morzsolta össze, felőrlődött, amikor az anyajog összeütközött az apajoggal, amely kardcsörtetve, ádázul törekedett sírba kényszeríteni egy túlhaladott korszakot, melyhez tartozni már önmagában is kártékony bűnt jelentett; egy új korszak követelte a maga új jogait, a szokás bűnné vált, az általános vétekké, ami eddig normális volt, gyalázattá, új korszak született, sírba taszította a bömbölő régi korszakot, és jaj az embereknek, aki korszakok közé kerül! Történelmileg szükségszerű, hogy ez az átmenet az individuum szempontjából fájdalmas, gyötrelme», véres és tragikus, Oidipusz a példa erre, Oidipusz, a Dagadtlábú, és a százados nézte a fiatalember kék szemét, a fiatalemberét, aki maga volt Oidipusz, csak éppen, nem tudott erről, és a százados elgondolta, hogy mi mindent kell ennek a szempárnak egyszer még látnia, hogy akiket vezéreinek vélt, hóhérok; hogy a Birodalom, amelyet őszinte hittel csodált, fegyverrel védelmezett, börtön és kínzókamra. hogy hőstette bűntettek, kegyetlen, gyilkos, förtelmes, pokoli bűntettek, és a százados látta, mint tágul majd ki a fiú szeme szégyenében, iszonyatában, mint ég majd gödrében a borzalomtól, és látta a másiknak nyakán a kötelet, amelyet maga hurkol magára, ez biztosan nem, amelyet tehát a bosszúállók hurkolnak nyaka köré, az új korszak fiai és leányai, a harmadik korszaké, amely most kard- csörtetve, ádázul törekszik egyszer, s mindenkorra sírba taszítani a háborúk, a-.szolgaságok véres korszakát,'ezt a réges- rég túlhaladott, rothadó,- bűzlő, korhatag rendszert, amelyben egy maroknyi gazember uralja, szipolyozza, csizmáival tiporja a földet, valaha az anyajog uralkodott, és aztán az apajog, és most az emberi jog új korszaka tör fel a fényre a Balkán mély szakadékaiból, a maquis berkeiből, Lengyelország szelíd síkjairól, gördül dübörögve Oroszország végtelen messzeségei felől, hogy véget vessen a régi korszaknak, ahol az emberek még túlontúl közel állnak az állatokhoz, s a természetük inkább farkas-, medye-, meg rókatermészet, és inkább sakáltermészet és hiénatermészet, mint emberi természet, de útban van már az új kor, hogy eltemesse a régit, melyhez tartozni már önmagában is bűn, és a százados látta tulajdon kezét, látta a ketrecrácsokat, látta a táblákat, és látta' kettejüket, Oidipuszt és Iokasztét, és önmagát: Teiresziászt. aki mindent tudott, és nem mert beszélni, félelemből, az eljövendőktől való siralmas, gyáva, nyomorúságos félelemből, és akkor arra gondolt, hogy az ő sátra a disznóól, és táblát kellene akasztani rá, amilyen a disznóólak ajtaján szokott lógni, és egy pillanatra átvillant az agyán, hogy odalép a két katonához, és beszél velük, de aztán leintette magát, leintette, üres, fáradt mozdulattal, és bement a sátrába, és golyót röpített a fejébe, és mivel a keze remegett, a golyó a két szemét ütötte át.

Mindez valóban megtörtént.

Fordította: Sárközi Elga

Cantata profana

Miklósovits László grafikája

honfitársaim előtt. És nyilván még azt sem tudja felfogni, hogy az útlevelem nem mindenüvé érvényes.

De olyan elmélyedő, olyan szerencsétlen voltam akkoriban, hogy vasárnap délelőtt mégis, megjelentem ünneplő ruhámban Százszorszépnél.

Ott aztán különös látvány tárult elém.

A mennyezetről girlan- dos papírcsíkok csüngtek alá,

. és libegtek az enyhe légmozgástól. Százszorszép pedig an- tillai ruhájában fogadott, sokszínű, könnyű ruhácskában, mely ráfeszült és még jobban kidomborította erős, hegyes méhecskéit, hosszan ívelő combját, s a ruhaujjból tüzesen bújt elő két barnáspiros karja. De a lebegő girlandok miatt mindig csak egy-egy testrészét láttam. Az azonban csodálatos volt.

Még soha nem tűnt így szemembe Százszorszép, soha nem vettem észre benne a nőt, nem akadt meg pillantásom a mellén, a combján, égőbarna karján, vastag, formás ajkán és kivillanó, fehér fogain. Mindig csak jó lelkét láttam és melegen virító paradicsom- jait.

De hát mi lehet ez a furcsa. ünnepi készülődés?

— Megérkeztünk az Antillákra ... — suttogta izgatott, boldog hangon. És látszott rajta, hogy jobban örül neki, mint az, akit magával vitt oda.

— Milyennek találja? — szólalt meg újra, mert én még nem tértem magamhoz ámulatomból. És csak lassan ébredtem rá, miközben a tűzhely fekete lapján futott már a tekintetem, hogy erre a fényes, drágá utazásra szülőföldjére, Százszorszépnek is nagy-nagy kedve támadt, hiszen ő sem lepheti meg magát egykönnyen egy ilyen ha- zaruccanással. Meg aztán úgy szerette Marcelle-t, s úgy át- érezte bánatom...

Becsukta lassan a vézna faajtót, 3 elreteszelte belülről. Aztán odalépett egy üveghez, s töltött belőle két pohárkába.

— Ez antillai puncs — ejtette halkan, s ittunk a finom italból.

Egymás mellett álltunk, csak szét kellett nyitni a lombokat, ezeket a papírgirlando- kát, s máris előbukkant Százszorszép formás ajka. Egész lassan á számhoz értette és sokáig nem vette le róla.

Valami furcsa érzés döbbent belém. Mintha Marcelle vastag, formás ajkát csókoltam volna. És ijedten magamhoz húztam, hogy el ne illanjon, akár egy látomás. Százszorszép bűvösen mosolygott, s akkor nagy, barna szeme is úgy tűzött rám, mint a Mar- cellé. A puncs illata különösen keveredett az erős francia kölni illatával, és Százszorszép csak nem vette le rólam a száját, szinte elszédültem már, mintha a tenger simogató vizébe merültem volna, mely mindenütt simogat, s akkor már én is elvesztettem józanságom, s úgy tűnt, hogy valóban az Antillákon vagyunk. ■

A papírgirlandok páfránnyá változtak, melyen át csodálatosan tűzött a napsugár. S még fokozták látomásom a tűzhely felől áradó illatok, ahonnét valódi antillai fűszerek illata gomolygott.

Enni kezdtünk, lassan, szerszabad mindig szomorkodni, el kell felejtkeznünk kicsit a bajokról. És az ember mindig gondolhat arra, amit szeretne ...

Mosolygott, én néztem-néz- tem rá, próbáltam megérteni. De van úgy, hogy csak érezni lehet a dolgokat, mert képtelenek lennénk megérteni. Hát még egy ilyen primitív, fekete lányt!

És megnedvesedett a szemem.

Kezembe adta a kabátom, s egy kis papírcsomagban a vacsorámat.

— Jöjjön el máskof is, Louis. És majd úgy érzi, hogy elutazott velünk az Antillákra.

Kicsit szégyenlősen folytatta:

— De erről ne beszéljen senkinek!

Becsukódott az ajtó mögöttem; s a félhomályos estében megindultam a Brancion utca felé, a Cambronne utca irányába.

Vajon szeret-e Százszorszép, vagy most is Marcelle szeret? Ilyesmiket lehetetlen megtudni Párizsban. Nem is beszélek róla senkinek, távoli kis hazámban legkevésbé.

Mit szólnának hozzá,

hogy érvénytelen útlevelemmel az Antillákra utaztam egy fekete lánnyal, ki- és beutazási vízum nélkül, pénztelenül, sovány arcommal és nagy szememmel. Talán meg is irigyelnének érte, akik any- nyi színes álmot szőnek a világról.

És különben se tartozik senkire, hogy hol töltöm a karácsonyi szünidőmet. Százszorszépnek Van igaza. '

Magánügy.

tartással, és mindig ittunk is hozzá. Már nem is tudom, hányfélét és miket ettünk. Utána meg a feketét kortyoltuk, akkor már kicsit mámoros fejjel. De valahányszor kinyújtottam a' kezem, hogy megfogjam Százszorszép kezét, mindig azt a kis puncsos pohárkát nyújtotta felém, és mindig innom kellett.

Aztán úgy éreztem, mintha rámhajolna, átölelne, mint a tenger hullámai, amelyben mélyen-mélyen elmerülök sovány arcommal és nagy szememmel.

Arra ébredtem, hogy a belső szobában fekszem a díványon, s estébe hajlik 'már az idő.

— Százszorszép!... — hívtam önkéntelenül.

Megjelent az ajtóban, egyszerű, otthoni ruhájában, amilyet az áruházak kínálnak otthoni munkára.

Álmatagon felkeltem, 6 kedvesen mosolygott, s amint átmentem a nappali szobába, már tette is elém a csésze meleg feketekávét.

— Hol vannak a papírgirlandok? — kérdeztem csodálkozva.

— Milyen girlandok? — nézett rám.

— Hát, amik itt lebegtek...

— Talán álmodta, Louis.

— És azt is, hogy megcsókolt, olyan hosszan? ...

— ,Nyilván azt is, Louis.

— És hogy az Antillákon jártunk?

Szép arcára újra kiült az a jóság, mely fiatalosan is olyan anyássá tette.

— Ha úgy érezte, akkor ott volt. Én is így érzem néha. És boldog vagyok olyankor. Kell egy kis változás időnként, nem

CARLO MANDZONI:

Képeslap

Firenzéből

Veneranda űr megállított az utcán egy járókelőt:

— Bocsánat... — szólt — nem kapott ön képeslapot Firenzéből?

— Mit óhajt...? — csodálkozott a járókelő, mintha nem jól értette volna.

— Azt kérdettem — ismételte Veneranda —, hogy nem kapott ön képeslapot Firenzéből?

— Miért kaptam volna képeslapot Firenzéből?

— Azt én nem tudom... — felelte Veneranda úr — talán van ott ismerőse, vagy, ami még jobb, valami rokona.

— Sem ismerősöm, sem rokonom Firenzében!

— Akkor érthető, miért nem kapott képeslapot Firenzéből. Az lenne aztán a furcsa, ha kapott volna, amikor se ismerőse, se rokona nincsen ott!

— De az ördögbe is! — kiáltott fel amaz — mondja meg végre, mit kíván tőlem?

— Én? Egyáltalán semmit! — felelte Veneranda. — Egyszerűen csak érdekel a dolog. Végül is, nekem teljesen mindegy, hogy ön kapott-e képeslapot Firenzéből vagy sem!

— Hát akkor... — hülede- zett az ismeretlen, és alig jutott szóhoz — mire valók ezek az ostoba kérdések?

— A kérdések olyanok, mint a kérdések — válaszolt nyugodtan Veneranda — és semmi ostobaság, ön tehát Firenzéből nem kapott képeslapot. Akkor miért csinál ebből olyan nagy tragédiát? Ha any- nyira szeretne képeslapot kapni Firenzéből, küldjön oda valakit!

— De a fenébe is...! —> akart valamit mondani az ismeretien, de Veneranda úr a szavába vágott:

— Ebből elég! — kiáltott fel — törődjön a saját dolgaival és ne játsszon az idegeimmel!

Mérgelődve indult útjára, valamit mormogott maga elé és a fejét csóválta.

Fordította: Antalfy István