Pest Megyi Hírlap, 1974. december (18. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-25 / 301. szám

Télelő

Kiss Attila grafikája

BERTHA BULCSÚ:

Flórián

■p\ ideregnek az autók az ut- ^ cán, és Flórián is didereg. Csakhogy az autók csendben dideregnek, Flórián pedig szitkozódva. Reggelente arra ébredek, hogy Flórián hangja végighömpölyög a vízmosásos útközépen, s a bakancsa kop- pan a mondatok végén. „A fene esne az ilyen életbe... A fene enné meg ezt a világot a kitalálójával együtt... Az embernek nincs nyugta ... Mindig sötétben kelni...” A mássalhangzói és az elnyújtott „fenék” nekiütődnek a salétromos házfalaknak és bezuhannak a fekete, nyugodt udvarokra.

Flórián lépked a hangja mögött, és mire az utca végére ér, besorol a többi munkába siető ember közé és elcsendesedik.

Nagyon szeretem Flóriánt, mert őszinte. Nem tudom az igazi nevét (én kereszteltem el Flóriánnak), nem tudom, hogy mit dolgozik, és hol dolgozik, csak annyit tudok róla,- hogy munkásember és a koránkelő városnegyedben lakik.

I

smerek olyan embereket, akik fütyörész- ve indulnak munkába, olyanokat, akik elkomolyodó arccal szállnak reggelenként motorra, s a feleségük hosszan utánuk néz a kapuból, és némákat, akik harminc éve hajnalban kelnek, s panaszos szót még soha nem ejtettek. Ilyen a legtöbb. A munkás korán kel, és arcizma sem rándui, amikor meg-’ csapja a dermedt hajnali levegő.

Flórián nem ilyen, Flórián szitkozódik. Nem szeret korán kelni, és utálja a hideget. Reggelente, amikor az arcába csap a jeges levegő, úgy érzi, hogy valami személyes, külön sérelem éri. Mintha a hideget gonosz, hideg szárnyú angyalok zúdítanák rá az alacsony kémények mögül...

Szitkozódik reggel, szitkozódik este.

n sem szeretek sötétben kelni. Talán ezért lettem ideges Újabban, ha Flórián hangját meghallom, vörös áramlások szaladgálnak a fejemben. „Mit hőbölög ez mindig?” — mordulok fel öltözés közben, s még a szemöldökömet is összevonom. .

Nehezen mondok le emberekről. Flóriánt valamikor megszerettem, így aztán mentegetem magamban: „Valójában igaza van, rohadt dolog, hogy hajnalban kell kelnünk .. A hideg is rossz ...” Aztán újra felfortyanok, mert eszembe jut, hogy a munkások az egész világon korán kelnek. Az is világos, hogy Flórián kedvéért nem fűthetik az utcákat. Igaz, hogy nem fűthetik, de az is igaz, hogy Flórián soha nem mondta, hogy fűtsék. Flórián csak dühöng, hogy hajnalban kell kelnie. Nagyon rossz hajnalban kelni. Étien halni még rosszabb.

L'gyik reggel Flórián mögött csúszkáltam a szűk, lefagyott utcákon, és miközben ő ordította, hogy „... Mindig sötétben kelni ...”, eszembe jutott, hogy a Földön minden évben tízmillió ember hal éhen, és öt- százmillió ember állandóan éhezik, ötszázmillió éhes ember... Borzalmas lenne, ha ezek egyszer végighömpölyögnének a hajnali utcákon. Nyomukban nem lenne csendes udvar, és nem maradna tükrös ablak. Ha öt- százmillió éhes ember ordítana az utcán, úgy tűnne, hogy Flórián szürke, érdektelen ember.

A^kor nem is lenne Flórián.

Csúszkáltam a lefagyott utcán és Flórián előttem járt. Kiabált, de már nem hallottam. Erőtlen, felszeg hangját elnyomta az ötszázmillió éhes ember üvöltése. Csengett a fülem. A fejemet is megráztam. Hiába, Flórián ekkor elveszett. Lemondtam róla.

Tegnap megeredt a hó... Puhán esett, és a koránkelő városnegyedben olyanok lettek a házak, mint a prémbundás nagymamák. Mentem a puha hóesésben és énekszót hallottam. Akadozva utolértek a hangok: Kisfenyők, kisfenyők, téli hóesésben, lidércek, kakasok fehér hóesésben ... glórián jött mögöttem. Nem szitkozódott.

Énekelt. A hangja átszűrödött a hóesésen, az ablakokon és a házakon ...

Azt hiszem, nagyon szeretem Flóriánt.

BERTOLT BRECHT:

Mária

JÓZSEF ATTILA:

Betlehem

A szülés idején hideg volt, de azt is elfeledte, a didergést, a szegényes tető alatt, a tűzhely füstjét és a hajnali fájdalmakat.

Elfeledte a szégyent, amelyet a szegénységgel kapott,

— de talán, mert nem volt egyedül az éjszakán.

S később ünneppé változott minden, s mindenki ott volt, elhallgattak a pásztorok, és királyok jöttek a legendában.

A szél, amely fagyos volt, angyal-énekké változott.

A tetőn át a csillagot látta — fia szeméből fánylett, ki könnyed volt és szerette a dalt, szegényeket hívott magához, királyok közt élt, s éjszaka mégis csillaggal álmodott.

Antalfy István fordítása

BÁRÁNY! FERENC:

Karácsony van

Az ég a földre hó-abroszt borított és rajta — mint párolgó étel — itt-ott tanyák gőzölnek, melyeknek falán a fehér olyan, mint tányér porcelánja. Középen a jéggé dermedt halastó úgy csillámuk, mint kristályiiveg-kancsó, a nyurga-gallyak hetykén égnekállnak úgy nyújtózván, mint karcsú villa-ágak. Mint szemtelen legyek, olykor lecsapnak a hó-abroszra surrogón a varjak, de lebben a szél — puha asztalkendő — s riadtan oszlik szét a varjú-felhő.

Karácsony van. És kissé szívszorongva úgy jövök, mintha el se mentem volna, s falum határa nagy családi asztal: tanyákkal kínál, hús vízzel marasztal, itt vagyok itthon, itt születtem, itt még énrám is vár egy hófehér teríték.

FECSKE CSABA:

Fiamnak

Dérrel ondolált erdőben karácsony-szuszogású szél A hó sűrű sóhajában gazdátlan őzike-bánat

Betlehemi csillag a szívem hogy ragyog jaj hogy ragyog Két apró tenyerecske döncölj nem álmodom havat sír az ég

Viszlek kicsi fiam éppen úgy mint vittek hajdan engemet pásztorok szerecsen-királyok Tömjén-szagú a bodzafüst

Torkig süppedve hóban prüszkölve jár a busz —

A szél nagy csillagpelyheket kavar Karácsony lábán hópapucs

A gyolcs ködökben puha varjak ülnek, csüggedt borókán fészkel a homály. Tömpe szobácska vert földjére dűlnek két botos pásztor és három király.

Az asszony leszáll a kamrai létrán, — Mennyből az angyal! — zeng öt atyafi. Az öreg kapás az ólban ganét hány, kántálnak sírva lompos tyúkjai.

Fagyos szalmában sáros krumpli gubbaszt, borostás állal komorul a zsúpp s fodor léveske szaga áraszt vigaszt, mely a danával mennyezetre fut.

Jézus, kinek szállása sárga irka, heverő papírbarmok közt örül s a tűz fényénél a jámborok mintha ugrándoznának a jászol körül.

De ez nem igaz. Zsellér-szalmát hajszol az úri szél és gözlik a magyar s a két pásztor kalácsot majszol s a ihárom király pálinkát nyakai.

Virágzás

Szöllőssy Enikő fafaragása

bölcs polgármestere, és maga .tervezte saját házát éppen szemben a Kecskés templommal.

— No. hát éppen azon a téren álltam, a Lakner ház előtt, alkonyaikor, amikor jobban érzékelhetők az épületek körvonalai. mint a részletei. És egyszerre csak azt látom, hogy szemközt, a templomtól induló utca sarkán ott áll Lambert Sebestyén. Ott áll. és engem néz.

Emlékszel,- ugye, Lambert Sebestyénre? Mindig buta fiúnak tartottuk, aki belevigyorog a semmibe; nem volt se jó tanuló, se rossz tanuló. és tornaórákon ő volt a legügyetűenebb. Később sohasem akadt egy rendes nője. Azután még jóval a háború előtt eltűnt, senki se tudta, hova. De a háború után egyszerre híre iött. hagy Olasz- Svájcban él, és Sebastiane Lamberti néven híres zenetörténész, egy olasz grófnőt vett feleségül, és Luganóban fényűző kis palotája van. Még később a nyugati újságok megírták. hogy Sebastiano Lamberti rejtelmes módon eltűnt, talán szerencsétlenség érte, és beleveszett a Luganói-tóba, de holttestét a víz sohase vetette ki. No hát. én Lambert Sebestyénre azóta sem gondoltam. amióta tudomásul vettem eltűnése hírét És most ott áll a soproni téren, a templom mellett az utcasarkon, és néz engem. Alkonyati fényben is bizonyos lehettem hogy valóban ő az. Meg is indultam feléje, de akkor megfordult, és megindult be, az utcába. Mintha nem a téren akarna találkozni. De olyan lassam-sétálva ment. hogy kétségtelen volt, azt akarja, hogy utolérjem. Egy ház kapuja előtt meg is állt. Köríves szerkezetű, nagyon ódon. földszintes épület, veretes nehéz fakapuval.

— Szervusz, Vihorláti — mondta, amikor odaléptem. Ez olyan igazi régi iskolatáns- magszólítás: tegezni, de vezetéknéven nevezni.

— Szervusz, Lambert — mondtam én. — Azt hittük, hogy már rég nem élsz. Azt írták, hogy belevesztél a Lu- ganói-tóba, de előbb világhíres zenetörténész lett belőled. Hát mégis élsz?

Nevető arccal kezet nyújtott: most is olyan üresen semmibe vigyorgó volt az arca, mint az iskolában. Csak hát azóta ő is elmúlt hatvanéves, a haia ősz. az arca erősen barázdás. Gyűrűsujján nagy, ékköves pecsétgyűrű: értékes darab lehet: a kő igazi antik gemma. A kézfogás azonban férfiasán kemény volt: ez nem kísértet, hanem élő ember.

— Hát mi történt veled? És hogy kerülsz ide? — érdeklődtem.

— Meguntam a ^ éle_ temet — magyarázta. — Világéletemben szerettem volna, hogy valódi grófnő legyen a feleségem. El is értem, és kiderült. hogy a grófnő feleség kicsinyes és házsártos. A fiamat egyéb sem érdekli, mint a kártya meg a lóverseny. A

lányom elment egy rodoszi tenoristával, de azóta már azt is otthagyta, és táncosnő le)tt egy törökországi mulatóhelyen. Pedig ezek mind az én zene- történészi tekintélyem árnyékában éltek, belőlem éltek, az én budapesti, méghozzá krisztinavárosi erkölcsi szabályaim között. Egyszerre csak észrevettem, hogy nincs kedvem a magánéletemhez. Már a XVIII. század dallamkincse sem érdekelt, pedig sokáig ez töltötte be az életemet, és ennek köszönhetem jó híremet is. De öngyilkos sem akartam lenni. Csak kilépni az életemből. Ha nem élem a saját életemet, akikor megint gyönyörűséget adnak a Haydn-szimfóniák. És egy napon azt mondtam, hogy csónakázni megyek a tóra, ehelyett azonban fogtam magamat. és titokban hazajöttem, egyenest Fertődre, hogy az Eszterházy-kastély közelében Haydn korában élhessek. Tudod. Fertőd itt van. alig húsz kilométernyire. Az a kastély maga a kőbe formált Haydn-szimfónda.

— Itt Lambert egy kicsit elhallgatott. mintha pontosain akarná visszaidézni, ml is történt vele Fertődön. Azután így folytatta:- Ott sétáltam tehát a helyszínen, beosontam az üres termekbe, ahol éppen nem voltak nézedődők. És egyszerre a szemközti ajtón belépett egy magas, sovány ember; mintha maga Haydn lett volna. Fehér parókát viselt, bécsi rokokó divat szerint öltözött. Bécsies

németséggel szólított meg, és javasolta, hogy ha a XVIII. században akarok élni, aikikor jöjjek ide, Sopronba, ebbe a házba, ahol most állunk, vegyek ki szobát az udvar legvégén levő lakásban. Biztosított. hogy ez a szoba bárkinek kiadó, a főbérlők rászorulnak hátsó szobájuk értékesítésére. Ezeknek a főbérlőknek fogalmuk sincs, milyen titkot rejt a lakásuk. Költözzem csak be, és este. ha már mindenki lefeküdt. toljam el a szekrényt. Mögötte a falon találok gsy gombot, nyom jam meg, és kinyílik a rejtekajtó, amely a XVIII. század eszterházi életébe vezet. Szívesen fognak ott látni, mivel az ő zenéjükkel foglalkozom. Ha érdekel, téged is odavezethetlek.

— Ép nem is válaszoltam, a verejték is kivert az izgalomtól, de beléptem vele a ház kapuján. Ekkorra már beesite- ledett. Lambert végigvezetett a hosszú udvaron. A legvégén benyitottunk egy kis lakásba. Az első szobában ülitek a fő- bérlőék. Lambert odaköszönt nekik, mondván, hogy régi barátjával találkozott. Én is köszöntem, a bentiek visszaköszöntek, mi pedig beléptünk a következő szobába. Olyan bútorai voltak, mintha a XVIII. és a XIX. század fordulóján rendezték volna be, és azóta sem változtattak rajta. Lambert emyős asztali lámpát gyújtott, azután bezárta az ajtót, és a szekrényhez lépett.

— Gyere, segíts — mondta. — Jó nehéz darab.

Eltoltuk. Mögötte a falon ott volt a gomb. Lambert megnyomta, mire azonnal felnyílt egy addig láthatatlan kis ajtó. Az ajtón át nagyon távolból Haydn Üstdob szimfóniájának második tétele hangzott. Erre úgy elkezdett dobolni a szivem, mintha ki akarná szakítani a mellemet. Alig tudtam lélegzetet venni. Valami titok határán voltam, amelyről fogalma sincs a tudományunknak. Lambert rámnézett. és szólt:

— Ha velem jössz, kiléptél az életből. Szó sincs róla, sétálni mindig kijöhetsz a soproni utcákra, hiszen nem halsz meg a szó közönséges, élettani értelmében, de az életed at-' tói fogva a lezárt múltban folyik. Élheted Eszterházyék kétszázötven év előtti előkelő életét, elegáns művészet körében telnek majd éveid, még szép asszonyokat is kaphatsz szeretőkul. No. jössz velem?

Nagyon kíváncsi voltam, nagyon mentem volna vele. De hát én mégsem akarom itthagyni a magam korát. Gyönyörű, fiatal afgán menyasz- szonyomat is szeretném feleségül venni. És azt a munkát is szeretem, amit csinálok. Szép kaland kirándulni a múltakba, de nem lehet az elmúltban élni.

— Köszönöm. Lambert, hogy elvezettél idáig — mondottam neki —. de mégsem megyek veled.

Nagyon irigyellék — válaszolta. — Bár engem is eny- nyire kötne a saját életem. De énnekem jobb a rejtekajtón túl. — Ezzel belépett. Mögötte becsapódott az ajtó. A Haydn- zene abban a pillanatban elhallgatott.

— Én pedig visszafordítottam a kulcsot a zárban, és kiléptem az első szobába. Köszöntem az ott ülőknek, ők visszaköszönték. Mentem ki a soproni estébe. Azóta sem tudom, nem mulasztottam-e él az élet legnagyobbik kalandját.

Ezzel Vihorláti be is fejezte. Felhajtotta a rumos fekete legvégét. Én pedig azt mondtam neki:

— Mégiscsak azt hiszem, költő veszett el benned.

— Lehet. — Mondotta ő, és mosolygott. — De hát manapság a költőknek másféle tárgyakról kell írniuk. És költészetből aligha telnék rumos feketére meg szegfűszegre. De nem is hiszem, hogy költő veszett volna ej bennem, mert ha igazán költő vagyok, altkor Lambert Sebestyénnel beléptem volna azon a rejtekajtón. De én sohase riadtam vissza sem a csempészésitől, sem a valutaüzénkedéstől,' és közhasznú tevékenységet is szívesen végzek — a rejtek- ajtóktól azonban megriadok. Nem feszegetem a titkokat, mert félek tőlük. Ezért hi heted el mindazt a történetet, amit életem kalandjairól mesélek.