Pest Megyi Hírlap, 1974. december (18. évfolyam, 281-304. szám)

1974-12-25 / 301. szám

AZ MSZMP PEST MEGYEI BIZOTTSÁGA ÉS A MEGYEI TANÁCS LAPJA XVIII. ÉVFOLYAM, 301. SZÄM 'ÁRA 1,20 FORINT 1974. DECEMBER 25., SZERDA A TE AKARATOD Í gy beszél, csendes szóval így jajdúl az Öreg: „Miért ültem volna itt én ma~ gam is negyven évig, taposván a ta­posómalmot, míg mások fennhéjázva tün­dököltek, aranyat csinálván kínjaimból? Miért? Mert van reményem. Mert van va­lamim legkeservesebb ínségem közepette is”. Az öreg, Gerhart Hauptmann „Taká­csok” című színdarabjának szereplője. A '„Takácsok” az 1844-es sziléziai luddita zen­dülés eseményeiben történetileg hiteles krónikája. Mi más adhatta volna akkor az Öreg reményét, mint a hit, egy másfajta világban. E másfajta világot „valahol fenn” reményiette megtalálni. Ma tudjuk: e másfajta világot magunk, magunknak teremthetjük meg. E másfajta világban nem cím, rang, va­gyon érvényesíti az akaratot Hanem a kö­zös érdek, a társadalmi méretű összefogás, a célok azonosságának fölismerése. Ezt is tudjuk, elmondjuk, leírjuk. Ám valóban minden idegszálunkkal érezzük-e, hogy számít, s mennyit a te akaratod, az én akaratom? Vagy úgy gondoljuk, amit te akaBssr-amit én akarok, az nem oszt, nem szoroz? Harminc esztendeje tettük, tehettük fel először magunknak ezt a kér­dést. Azon a karácsonyon az ország egyik részé még vérben ázott másik részén a téli égen is messzire ragyogott, világított a Szabadság Napja. Gödöllőn, Vácott mór a kézbe kapott remény melegített, de a főváros környéki falvakban, a megye bu­dai részén még a szenvedés pokla tombolt. Harminc éve tettük, tehettük fel először magunknak a kérdést, s azóta még hány­szor, örömmel, keserűen, bízva, bizalmat­lanul, gyors igent mondva, s kétkedőn rázva a fejüket. Mert voltak, vannak, lesz­nek, akik úgy érzik, úgy hiszik, úgy vall­ják: az Öreg szava az ő sorsukról is szól, nekik is csak reményeik vannak, de nem érhetik el a beteljesülést. 2m leszünk egyik napról a másikra szocialisták, még tudatos országépí­tők sem. Évtizedek kellenek hozzá, s bár új történelmünkből három évtized már a hátunk mögött maradt, látjuk, ta­pasztaljuk: még ez sem volt elegendő. Még ma sem mondhatjuk el: mindenki érzi, tudja, gyakorolja a te akaratod, az én akaratom fontosságát, beolvadását a mi akaratunk hatalmas tégelyének anya­gába. Még sűrűn, sok mindenben csak annyi az akaratunk — de már ez is más világot mutat!" —, hogy családi békessé­günk, dologi gyarapodásunk rendben le­gyen. Szemellenzőt viselnénk, nem akarnánk meglátni a Szabadság Napja nevelte or­szág, s benne ezer részlet korábbiakkal össze nem hasonlítható arcát? Nem szem­ellenző szűkíti látóhatárunkat, hanem a még gyenge, csak környezetünket fölfogó szemünk. Szemünk, mely ugyan néz, de igazában nem látja, hogy a te akaratod mássá tette az ország minden darabkáját, hogy minden ember fejébe új gondolato­kat ültetett. A te akaratod, a tömeg, a nép, a dolgozók akarata telepített ipart a ke­nyérért évszázadokon át rettegő vidékre, ültetett közép- és főiskolák padjaiba tíz­ezrével munkás- és parasztgyerekeket, szorította vissza a tüdőbajt, gyújtotta meg a villanyt, növelte nagyobbra az egy-egy családot óvó fedelet... Van száz dolog, ami miatt röstellked­nünk kell, mert még nem tudtuk eltün­tetni, fölszámolni, úrrá lenni fölötte. Akad száz ilyen, ám van ezer, amit büszkén vállalhatunk, ami sikerünk, eredményünk, ami a mi akaratunk — a te akaratod mil­lióinak — szülötte. Csak egyikre figyel­jünk? Csak haladásunkról beszéljünk, csak gondjainkat soroljuk el? Mindkettő­ről szólni kell, de úgy, hogy mindkettő a miénk! A siker is, a gond is; nem nyújt­hatjuk a sikerekért markunkat, ha a gon­dok alá a másik vállát toljuk. M it kezdjünk azokkal, akik — mit kezdjünk magunkkal, ha ebben, meg abban — csak sopánkodni tudnak, riadt ijedelemmel hallgatják a tényeket tudató szavakat, üzletekbe szaladgálnak, mert talán ez is, az is drágább lesz, akik a naptáron mindig csak egyetlen napot látnak, kihullik tudatukból, hogy volt teg­nap is, s lesz holnap? Mit kezdjünk a váci szövőnővel, aki elhárítja magától a poli­tizálást, mondván, elég neki a bélésszö­vőgyárban a három műszak, otthon a férj, a két gyerek? öt lássuk csak? Vagy ve­gyük észre mellette a másik szövőnőt, aki ott ül a városi tanács végrehajtó bizottsá­gában, s tiszta szívvel, legnagyobb tudásá­val képviseli, érvényesíti a te akaratod? Mit kezdjünk a ceglédi termelőszövetke­zeti paraszttal, aki nem hajlandó beülni az állattenyésztési szakmunkásképző tan­folyamra, mert úgy véli, amit apja tudott, az neki is elég? Állítsuk mellé a fiát, aki egyetemet végzett, főállattenyésztő, szak- folyóiratokban publikál, tudományos inté­zetekkel levelez! Aligha van az országban valaki, aki mellé ne állíthatnánk társat, gyermeket, barátot, Ismerőst és ismeretlent, olyasva­lakit, aki a te akaratodból, a te akaratod­dal lett több, más, állampolgárként tuda­tosabb, emberként érzőbb, dolgozóiként képzettebb. És itt, ebben van a forrása annak, hogy bár tagadjuk, vagy elismer­jük, minden a politikához, a hatalomhoz, a te akaratodhoz kapcsolódik. Még akkor is, amikor én, te, ő úgy érezzük: nélkü­lünk döntöttek, hátrányunk van valamiből, keserves a munkánk, kevés a jövedel­münk, könnyebben szeretnénk élni, de nem tudunk. Nincs olyan ember, aki újra meg újra csak ezt érezhetné. Mert másnap más tényekkel nézhetünk szembe, s azok azt tudhatják: velünk együtt döntöttek, előnyünk van valamiből, kedvünkre való a munkánk, növekedett a jövedelmünk, könnyebben élünk. B ecsüljük-e tények változását, fölfog­juk-e közlendőiket? Nem mindig, nem mindenben, akkor s abban sem, amiben mondandójuk nyilvánvaló. Haj­iunk arra, egyénileg is, csoportosan is, hogy túlértékeljünk jelenségeket, s lebe­csüljünk irányzatokat. Politikai „széljárá­sokat” vélünk fölfedezni, „keményedés- ről” vagy éppen „liberalizálódásról” papo­lunk, anélkül, hogy a lényegig hatolnánk, a tényekből raknánk ki a válaszd, a reali­tások mérlegének nyelvét figyelnénk. Sza­bad-e, okos dolog-e mindenfajta változás­tól megrémülni, rosszat várni? Széchenyi István írta a „Hitel”-ben: „A mi eddig jó volt, az éppen azért, mert a múlt időben volt jó, ma tán csak meglehetős, s utóbb még káros is lehet”. Nem furcsa: akara­tunk mindig többre, azaz változásokra sar­kall, s ugyanakkor riadalommal, ellenér­zéssel fogadjuk az újat? Emberi gyengeség? Az is. Ám gyenge­sége, fejletlensége tudatunknak is, annak a tudatnak, mely akaratunk formálója, s melyre akaratunk visszahat. Még nem érezzük igazán hatalmunkat, lehetőségein­ket, jogainkat és felelősségünket. Még alapfokon értjük, gyakoroljuk csupán az c rszágkormányzást, könnyen ráhagyjuk azokra, akik nálunk jobban megtanulták, nálunk több tapasztalatot szereztek. Ügy véljük: külön dolog a hatalom, s külön tényező az állampolgár. Holott előbbiben utóbbi akarata testesül meg, még akkor is, ha ezt sokan nem hiszik, kétségbevonják, legyintenek rá. Nevezzük tudatlanoknak őket, sajnálkozzunk rajtuk? Az emberfor­málás keserves folyamat, de a ' keserves küszködést hatalmas sikerek koronázzák. Gondoljunk csak vissza: három évtizede mekkora volt azok csoportja, akik elköte­lezetten, szívükkel és értelmükkel vállal­ták a szocialista holnapot? Maroknyian voltak. És ma mennyien vannak? Meg­számlálhatatlanul sokan! H arminc esztendeje a már fölszabadult országrészeken ködös remény, alig elhitt változások ígérete kavargóit a fejekben, a szívekben, s ha valaki azt mondta, most majd a te akaratod, az én akaratom, a mi akaratunk számít, sóhajt­va legyintettünk rá. Jó lenne, szép lenne — gondoltuk, s mesék idéződtek fel ben­nünk, ahol a szegény mindig győz a gaz­dag felett, ahol a jó mindig legyűri a rosszat. Ma pedig hivatalos dokumentu­mot, a párt XI. kongresszusa irányelveit teríthetjük magunk elé az asztalra, s ezt olvashatjuk benne: „A céljainkkal való egyetértés erősödése révén, a szocialista építőmunka folyamatában egyre szilár­dabbá ötvöződik a társadalom minden al­kotó erejét felölelő, szocialista nemzeti egység. Hazánkban az antagonisztikus osztály ellentmondások megszűnése után, a szocializmus gazdasági, eszmei, politikai alapjainak megszilárdulásával tovább erő­södött a társadalom egysége. A dolgozó osztályok, rétegek alapvető érdekei a szo­cialista haza építésében, az életkörülmé­nyek javításában és a béke megőrzésében egybeesnek, az osztályok közti különbsé­gek tovább csökkentek”. Évszázadokon át fönálló, megmerevedett társadalmi for­mákat tolt félre a te akaratod, s alkotott — örömmel és verítékkel — újat, a t* akaratod szerint valót, az embernek em­beri lét- és munkafeltételeket adót. Kevés lenne ez? Mi a több, van-e több ennél? Karácsony van, hagyjuk a politikát? Hogyan hagyhatnánk el, amikor kará­csony előtt azzal volt tele a fejünk, hogy teljesítsük az évi tervet, perbe szálljunk az őszi nehéz időjárással, újra meg újra megtöltsük az üzletek raktárait, időben kikézbesítsük a nyugdíjakat, az üdvözlő­lapokat, ellássuk tanácsokkal a téli vaká­ciónak örülő gyerekeket? Ez nem politika, ez munka? Igen, mi így, elsősorban a munkával po­litizálunk. Éppen mert ösztönösen vagy tudatosan, de érezzük: akaratunk csakis a tények szigorú rendjéhez kötődhet, s dédelgethetünk álmokat, de cselekednünk a realitások diktálta összefüggéseket tisz­teletben tartva kell. Kezdünk felnőtté válni, s ez nemcsak jogunk, hanem kötelességünk. Három év­tized küzdelme, tapasztalata áll e felnőtté válás mögött, s ezért sem a lelkendezés- nek, sem a pesszimizmusnak nem nyitunk utat. Józan tárgyilagosság legyen a jellem­zőnk, mert felnőttségünknek ez elenged­hetetlen bizonyítéka. A Takácsok-beli Öreg így fogalmazott: „A szervezkedés a munkások egye­düli üdvözülése”. Szervezkedünk ma is az üdvözülésért; országgyarapításért, emberebb emberért. És mind többen szervezkedünk. MÉSZÁROS OTTÓ KELLEMES ÜNNEPEKET! «

Next

/
Thumbnails
Contents