Pest Megyi Hírlap, 1974. december (18. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-22 / 299. szám
1974. DECEMBER 22., VASÁRNAP y&!ai> 'T'e, szívem, mi nagyon lentről kezdtük. Ailckoriban úgy mondtuk: csórón. Gábornak egy szál fekete ruhája volt, abban járt vizsgázni: nekem egy szoknyám, két blúzom. De szerettük egymást, a többi nc*m számított. Gábor másodéves volt, amikor megismerkedtünk, én végzős gimnazista. Az, az, igen, az a bizonyos, nagy, halálos diákszerelem: a mienk aztán igazán az volt! És gyönyörűvé talán épp a reménytelensége tette: hogy még csak el sem tudtuk képzelni, hogy is lesz ebből valaha házasság... Gábor szülei vidékein élnek, ő valamelyik kollégiumban hányódott, én meg, a szüleimmel, a józsefvárosi szobakonyhában. Oda nem mehetünk, természetesen. Alsóvagy Felsőbürökpusztára, az ő szüleihez, hisz azok is csak szoba-konyhában, és hozzá hol, te jóságos isten! A legközelebbi kisvárositól is vagy harminc kilométernyire... Nálunk meg szintúgy csak a konyha várhatott volna ránk; de az anyós konyhájára mégsem mehet az ember az orvosi diplomájával, no nem igaz? 'A kuporgatás, a hihetetlen lemondás esztendei jöttek. Spóroltunk, szívem. A szájunktól vontuk meg. de szó szerint értsd! Te. mi olyan szegények voltunk ezekben az években, hogy ha nagy ritkán elvetődtünk színházba, hát kettőnknek legfeljebb egy jegyre telt. Az első részt rendszerint Gábor nézte végig, a szünetben ideadta jegyét, s a második részre én ültem be. Előadás után aztán elmeséltük egymásnak, amit a másik nem látott, s csak kikerekedett bennünk az egész darab ... Mosolyogsz? Mi akkor inkább sírni szerettünk volna. És Gábor, képzeld, még ezek közit a körülmények közt is tudott takarékoskodni! Az ösztöndíjából kuporgatta félre a száz meg kétszáz forintokat, s mire a diplomáját kézhez kapta, tizenkétezre volt a bankban ... De ötvenkilenc kilónál nem is nyomott többet szegénykém, elképzelheted! Akkor már én is évek óta dolgozta«*, és, magam- is szaladgáltam minden elsején fele fizetésemmel a takarékba, így aztán, mire Gábor lediplomázott, nekem is volt félretéve huszonegyem; vagyis kettőnknek összesen harmincezrünk. Ezzel már lehetett egyet-mást kezdeni, s nem látszott teljesen reménytelennek valami lakás után nézni. No, nem az élettörténetemet akarom elBARANY TAMÁS: Karambol mesélni, elég itt annyi, hogy a diploma után szépen meg- esiküdtünk. Gábor a kórházban kapott egy szobácskát. én laktam tovább is az anyáméknál. és a szabadnapjain éltük a házaséletünket... Milyen volt? Fogóddz meg: életem legszebb esztendeje! Az a fullasztó izgalom mindig a találkozások előtt! A felsurra- nások, hol hozzánk, ha a szüléimét sikerült leráznom, hol hozzá, a kis kórházi szobájába... Férj és feleség voltunk, szívem, és olyan túlfűtötten éltünk, mint egy jegyespár... Hiszed vagy nem: én el sem tudtam volna képzelni azelőtt, hogy ilyen boldogság egyáltalán van a világion! IV] o, aztán elkészült a laká1 ' sunk — szövetkezeti, igen —, és valahára beköltözhettünk. Lakás tehát már volt, két és fél szoba, vagyis tizenkét csupasz fal, öt ajtó, öt ablak és tükörsima, üres parketta. Mert bútorunk, az persze, nem volt. Meséljem, ami most jött? Az első év: az egyik szoba és a rádió. A második év: a másik szoba berendezése. Harmadik év: a gyerekszoba és a függönyök. A negyedik év: porszívó, televízió, jégszekrény. Ötödik év Andriskánk. A gyerekkocsi. A Mózes-kosár, a babakelengye. Hatodik év: egy-egy szőnyeg a két szobába, és a készülődés a másik gyerekre. De ember tervez. Gábor épp akkoriban kezdett egy kissé jobban keresni: új helyre került, és alakulgatott a magánpraxisa. Én a két pici miatt természetesen nem tudtam visszamenni dolgozni, anyámmal felváltva kínlódtunk velük, s szerettem volna valaki állandó segítséget, egy megbízható bejárónőt, hogy amint Krisztinánktól tehetem, menjek vissza az intézetbe. De Gábor hallani sem akart erről. Kiszámolta, menynyibe kerülnet a .bejárónő*', s csak fejét ráéia makacson. „Anyád olcsóbb! — mondta, ellentmondást nem tűrőn. — És nekem most minden fillérre szükségem van, a kocsi miatt.” Igen, szívem. A nyolcadik és a kilencedik év ezzel ment el: kocsira gyűjtött a drágám. S a tizedik év meghozta a kocsit. És hozott még valamit, mert a baj mindig e- ’;tt jár: hozta szegény anyám súlyos betegségét. Én újra bejártam már az intézetbe, amikor ő kidőlt mellőlem, nem volt hát más, minit az, hogy a gyerekeket óvodába adjam. Mi az intézetben hétkor kezdünk. Gábor nyolckor a rendelőben. Én tehát, ötkor kelek.. elkészülök, keltem a gyerekeket, reggelit adok, sietve, mert hatkor ki kell lépnem a kapun, hisz ha nem érek velük fél hétig az óvodába, elkésem az intézetből. Tehát kelek ötkor, mondom, rohanás, mosakodás, öltözés, öltöztetés, reggelikészítés és reggeliztetés, aztán rohanás a tömött buszhoz, átszállással rohanás az oviba, megható búcsú, és rohanás a villamoshoz, ki, az intézetbe. Amikor ott beesem az ajtón, Gábor nagyjából akkor kelhet. Minek is kelne előbb; hiszen csak nyolckor kezd, és dolgozik éppen eleget! T gén, szívem, ez így fest elméletben. Az elején még lábujjhegyen jártam, és a kicsiket suttogva költöget- tem, fel ne verjük az apjukat. Pihenjen csak szegény, dolgozik eleget! Ja-ja, de ez csak az elmélet, szívem, és hidd el, más a gyakorlat! A gyakorlat • úgy fest, hogy én a fogvacogtató hidegben elindulok a két gyerekkel a hajnali sötétben, felvergődöm velük valahogy a degeszre tömött buszra, tipródunk, reszketünk, hogy le ne rúgjanak róla, aztán ugyanezt másodszor is, és amikor az óvoda kapujában elbúcsúzom tőlük, akkorát sóhajtok, hogy néha már lelkifurdalásom támad: nem bántam ón meg valójában ezt a két gyönyörű gyerekeit? Eleintón csak átsuhant bennem, meg-megkísértett, később már követelődzőén dörömbölt agyamon a gondolat: az apjuk most fordul a másik oldalára... De még ez is csak elmélet volt, szívem. A gyakorlati próba most ;jön. Egyszer csúnya baleset fórtent, ‘gázolás, ilyesmi, és a forgalom elakadt az utcánkban,, a villamosok, buszok megtorlódtak, csupán a gyalogosok mehettek tovább, s a fürge, mozgékony kiskocsik kerülővel, a mellékutcákon. Hát ott állunk, szívem, a percek múlnak, negyedórákká, majd félórákká állnak össze, s még mindig semmi. Hatkor indultunk, mondtam már. de fél nyolc: és még mindig nem mozdulunk. A gyerekek fáznak, nyöszörögnek, türelmetlenkednek, sírni kezdenek; én meg, gondolhatod, az őrülésig vagyok már: ennyit még összesen nem késtem az életben, mint amennyit ma reggel fogok! ... Végre jó hír fut végig a hosszú-hosszú, rostokoló kocsisoron: talán most már majd indulunk. Fél nyolc is elmúlt már: kinézek az ablakon, és képzeld, a kocsinkra hull a pillantásom! Ördög tudja, hogy is van ez: Moszkvics, Moszkr vies — de én ezer közül is nyomban megismerem a miénket. A gyerekek sírnak itt mellettem a hidegtől, nekem merő jégcsap a lábam, és Gábor zakóban ül a fűtött kocsiban, és épp most gyújt rá lassú, ráérős mozdulattal az első cigarettájára. Aztán körülnéz, hogy a hosszú torlódást elkerülendő, merre vehetne egérutat. Te, ha az ember nagyon akar valamit, sikerül! Irtózta- tó erővel szuggerálom, és képzeld, Gábor felnéz, rámpillant. Kétségbeesve intek a két gyerek felé, s mutatom, hogy le- szállunk, várjon, s vigyen tovább bennünket. Derűs arcán egy pillanatnyi felhő, órájára pillant, majd udvariasan fejet ráz, és már kanyarodik is be az első mellékutcába. Én meg magamhoz húzom a két reszkető csöppséget, és átkozom, átkozom, átkozom magamban azt a gazembert. Kilencre értem be, aztán az intézetbe, csontig fagyva. Aznap határoztam éL, hogy elválok tőle. Nem rögtön, persze. hiszen az ilyesmit igazán nem könnyű dolog; millió szálat kell az embernek eltépnie. S nekem különösen sokat kellett, hisz meséltem róla, menynyire szerettem. Eltartott vagy másfél évig, amíg végképp elszántam rá magam. Most lesz nemsokára a második tárgyalásunk. ti idd el, nem tehettem más- képpen. A házasság végül is közös vállalkozás, nem? Én legalábbis ezt tanultam a szüleim házában. Ha nyomprgunk: együtt , nyonaorguök. Ha,, jól megy sorunk: együtt élvezzük. De hogy az egyik filléreskedik, gondok közt él, a munkában megszakad, vállán két kisgyerek és egy négytagú háztartás minden terhe, a másik meg ezalatt vígan éli világát, kényelemben, fűtött kocsiban s gond nélkül urizál — ez tarthatatlan! Mondd, szívem, nincs igazam? Virágcsendélet > ■ i megborzadtam, amikor az újabb akcióra gondoltam. Gyorsan elköszöntem és hazajöttem egészségügyi szabadságra. Most itt vagyok. Sebesen morzsolódnak a napok, és nekem jelentkeznem kell. Üjra munkára indítanak. — Kónya Ilus férjhez ment —lépett mellém apám. — Jól tette. — Nem meggyőződésből mondtad. — Abból én. — Hát jó. Most már nem kerülhettem el a beszélgetést. Feleslegesnek is találtam az időhúzást. — Nem Kónya Ilus a gondom. Szerencsém, hogy nőtlen vagyok, és nincs gyerekem. — Miért? — Á, egy gonddal több lenne. — Mondd csak, Béla, mi bánt téged ? — Semmi. — Fiam, legyél őszinte hozzám. Kibuggyant a könnyem, annyira furcsának láttam megtört, idős apámat, és bennem is fölsajdult, mennyire fáj neki makacs hallgatásom. Fiatal éveit rám pazarolta, szakmát adott a kezembe, hajlékot teremtett a fejünk fölé, és én most úgy viselkedem vele, mint felnőtt ember a kisgyerekkel. Néhány másodpercig vártam, azután megszólaltam: — Apám, én már nem az vagyok, aki voltam. Valamit elvesztettem. Érdeklődéssel bólintott. — Talán mások nem értik meg. A parancsnokom, meg a gyerekek a laktanyában. — Ha igazad van biztosan mgértenek. — Egészséges lettem újra, de belül... Itt belül megszakadt valami, amit én nem tudok megmagyarázni. — Sejtem, fiam. Az ember nemcsak húsból és csontból áll. Engem is megvert nagyon az élet, tudom, mi a vergődés. Megfogtam hajlott vállát, bütykös, földes kezét és még egyszer sem éreztem annyira magam mellett az apámat, mint ezen a novemberi estén. — Hányszor voltam már veszélyben, amikor soha nem volt biztos, hogy élve maradok. Eddig ilyesmire nem gondoltam. Ügy indultam a bombák közé a kijelölt feladat végrehajtására, mint aki biztosan győz. Nem hittem el, hogy van olyan bomba, amelyiket ne- tudnék hatástalanítani. Elvesztettem a biztonságérzetemet. Félek. Most már úgy indulok akcióra, hogy először leszámolok az életemmel. — Fiam, akkor ne nyúlj többé ütőszöghöz. — De kinek mondhatom én meg? Gyávának tartanának a hátam mögött. — Na, ez nem így van. Hiszel te az emberekben? — A jóindulatukban nem nagyon, talán a srácok megértenék. Bár lehet, hogy ők is gyávának tartanának. Apám nem szólt. — Akit egyszer megmart a kígyó, az már a gyíktól is fél. — Van más megoldás is. — Mi? — Szereljél le, és gyere haza. Elmégy a szakmádba, aztán ketten foglalkozunk a kerttel. Mesélt a kertről a tavasz szépségéről, amikor virágba borulnak a fák, duggatjuk a hagymát, palántáljuk a paprikát meg a paradicsomot. Alkonyat táján locsolunk a növények alá. Esténként, a végzett munka után, nyugalommal kiülünk az ereszei alá, beszélgetünk, ahogyan a többi kerti ember teszi errefelé. Majd akad egy jóravaló lány is, hozzám illő, és begyógyulnak a sebek, megtalálom az életben a szépet, a derűset. Megfontoltan, őszintén beszélt. Még soha nem hallottam, hogy ilyen hálára kötelező lelkiismeretességgel gondolkodott volna sorsomon. Pedig már meglett ember vagyok. Magamban igazat is adtam neki a lelkem egyik felével, de a másik fele: a tűzszerészhadnagy lelke tiltakozott. Ilyenné neveltek, nem tehetek róla. — Mit szólnak a többiek? — Fiam, ha te a többiek véleményével törődsz, akkor korán meghíbbansz — fogta keményebbre a hangját. — Ugyan, apám. r- Nana, fiam. Az idő mindent megold. Nagy vezérek hullottak a porba, de az emberiség tovább élt. — Az egészen más. — Hidd el nekem, ha önmagad előtt rendben vagy, a többi eligazodik, viszont ha magaddal meghasonlottál, minden elveszett. Ugye megértesz engem? — Meg. — Nem egy-két tűzszerészen múlik a hadsereg sorsa. — Ne tréfáljon velem. Nincs kedvem. — Győzd le önmagadat, akkor leszel a legerősebb. Érvek után kutatott. Fölöslegesnek éreztem a további vitát. Úgyis én döntöm el az életemet. Lehet, hogy kiindulok egy új akcióra és ottmaradok holtan, mert bizonytalanul megyek, de így legalább senki se nevez gyáva embernek. Díszesen temetnek, azután úgyis elfelejtenek, mert ez az élet rendje. Talán így lenne jobb. Megszabadulni a rokkant lé- lektől, önmagam keresgélésétől. ' — Nézd csali, fölbukkant az esthajnalcsillag. , — Látom. — Én mutattam meg neked először. — Emlékszem, ebből a kertből. — Hát aztán, mondd csak, a meséimre emlékszel-e? Az élet sok-sok megpróbáltatása elsöpörte belőlem a mesék világát, már elfelejtettem valamennyit, de azért azt mondtam: — Néhányra. — A spártai jellemet... Tudod-e, hogyan meséltem? — Valami dereng, de nem tudom pontosan. — A spártai jellem nem egyszerű mese. — A történelemből ismerem. — Jó ám, hogyha ez a spártai jellem minden helyzetben kéznél van. Értettem a célzást. Helyénvalónak is találtam. Gondoltam én már korábban is, hogy félelem néküli hősök csak a mesében élnek. Érző, gondolkodó emberek lakják a földet. Egyszerű, jellemes emberek. — Nézd csak, ezt a cseresznyefát kidobhatnánk. — Látom, kiszáradt a fele. — Reggel hozzákezdenénk. — Nem bánom. — No, akkor gyere, vacsorázzunk. Lassan anyád is hazatér. Barnóth Zoltán rajza ORSOVAI EMIL: , Zászló Te büszke zászló lengetett a szél az emlékezet ormán szédítő kerek sebességgel a föld forog szín-vljjogás viharos ámulat azért is zászló vakká nézhető sugára álmon csonton átragyog nem éri fel láng-rongyos aknatűz és nincs erő mivel bevonható te mégis zászló bíztam röptödet mikor a pince odva bújtatott s csak egy meleg szempárban láttalak halvány világ öngyújtó-sercegés lobogtál zászló koponyánk falán belül eszmélet-várunk tornyain halántékunkon lázroham dobolt fölmenteni még messze járt a szív TOLDALAGI PÁL: Az életem darabjai Ezek a lompos, álmos utcák, ezek a földbe süllyedő kis házak, az én életemnek darabjai. A fa, a kő s a vas szelíden összeálltak bennem is egyszer, ahogy itt vannak, ahogy a vén akácfa álltában megtámaszkodik a háztetőben, de a legszebb a szentjánosbogárnyi fény, ahogyan ide-oda repked az ablakoknak üvegén. NÁDASDI ÉVA: Vágyódás Ahova végül elmegyek, ahova egyszer megérkezek: nem anyag és nem álom, túl minden határon. Ahol már nem lesz nehéz, mint a madarak röpte, amint merész ívvel elszállnak a tökéletesbe. Ahol nem fáj már a Föld szerelme. Küzdésen, harcon túl, az üveghegyen is túl, valami nagy-nagy messzeségben, elbújok a személytelenségben. Ahol a jóság visszavonhatatlan, oda indulok minden utamban, sebesült madár — a menedékben: ott lenne jó. Az elérhetetlenségben. *
