Pest Megyi Hírlap, 1974. november (18. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-17 / 269. szám
1974. NOVEMBER 17., VASÁRNAP **«*■» W K/ismOD /~*soda történt reggelente minden őszön. A majoron sebesen vágott át a kerékpár; az apa, az ács a nyeregben, a fiú a vázon. A gyerek dideregve húzta össze magát a rideg kora őszi szélben. Nem hajnalodott még, s a fiú félig aludt. Sivár homályban aludt a tánya is. Körötte égig komorló jegenyék. A munkahelyre értek. Épülő pajta meredt eléjük, feketén s félelmesen. Tompán zör- mölt a sötétben a munkatársak „jó reggelt”-je. S ekkor jött a csoda. Az ács megállóit fenn, a tetőn, s baltáját valamelyest megemelte. S ekkor — mintha e jelre — megfeszültek az ácskarok, s a szerszámok ledobbantak. S ekkor — mintha e jelre — széthasadt a sötétség függönye keleten, s a nap vakító fénnyel bukott elő. S megbíborlott a szürke rét, ezer s ezer virága tündökölt, madárhang csattant a burján- bokorban — s a messzi magasban kigyúltak a gamolyfeL- hők... TV/I a már köznapian kezdőd- 1,1 nek a hajnalok. Messzibe vesztek az egykori ácsok, régi jó ismerőseim, egyedül az öreg ács kél már talpra közülük kora őszi hajnalokon. Megnyikorgatja a kútgé- met a homálykodó udvar közepén, vizet mer a dézsába, megtölti az ütött-kopott bádogkádat, majd artézi vízért is elballag két piros kantával. Görnyedt vállal, komótosan csoszog, visszafelé a teli kantákkal s leteszi őket a kamarában. Derekán, a bőrövön szeget rejtő ácstáska fityeg mintha anélkül nem is hozhatna vizet... A kamarában, a piros kanták közelében szerszámosláda lapul. Nyitott tetejű láda, a derengésben is tisztán láini telis-tele van rozsdásodó ács- szerszámokkal. Szélről a hosz- szú „ropánt” kandikál kifelé, legalul bárd, szekerce, s legfelül sok-sok apró gyalu. A z öreg ács három fia kö- zül a középső itthon táblából. Vakációzik az ősi otthon melegén. A kútgém nyikorgásakor bújt még elő, de a kantákat az öreg ács kezéből kivenni nem tudta már, s meg kellett várnia, míg apja visz- szatér. Fél évszázadot jeleznek a középső fiú fején a ritkuló szálak. Kedves lakása van egy messzi városban, mai bútorokkal, s azon tűnődözik: mily jól festene a ládában lelhető két szekerce közül a kisebb s ügyesebb — az új, nyers színű könyvespolc vagy íróasztal tetején. Divatos „régiségnek” is megjárja — meg aztán az sem árt, ha a hajdani, gye— Gyere ide, Bandikám, nagymami megigazítja rajtad az inget. Bandika Etedig hozzá jönne, s szőke fejét nagymami vállára hajtaná. Sietve blúzába nyúlt, megigazította lecsúszott vállpántját, mintha egy kísértést rázna le magáról, egy szőke fej kísértését. — Három, a mai világban — mondta tompán. — Mikor minden órában kitörhet újra a háború ... Illyeiné a horgolás szemeit számolta,. arcán újra nyugalom és elégedettség ült. S ez az elégedettség úgy tetszett, nemcsak tulajdon ereiből táplálkozik, hanem az egész körülötte lélegző világból. Garbaczné újra megkockáztatta: — Minden órában ... lágyan formált ujDER ENDRE: ff Őszi csodák rekkori hajnalokra emlékezteti valami... — Édesapám — lép a ládához —, ez a kisebbik szekerce épp rápasszolna az íróasztalom tetejére. Ha nekem adná ... emlékezetül. Az öreg ács, aki mindig mindenét megosztotta három fiával — elvörösödve hallgat. Nem feltűnő ez kevés beszédű embernél. Az sem, hogy csak ebédnél sszólal meg: — Az a szerszám mindig- mindig velem volt. Még bujdosó koromban is, tizenkilenc őszén. 'T'öbbet nem szól, ámde a fiú világosan érti, hogy további beszédnek nincs helye. Nem felel hát, inkább meghajtja a köszörű hengerét ebéd után, hogy az öreg ács a ládikó szerszámait gondosan remekbe csiszolja, élesítse. A vésőket, a bárdot, a gyaluk nyelvét rendre. Mind a szerszámokat — melyeket nem szabad elvinni az öreg ács közeléből —, melyeknek a verdett ládában az egyedü helye. Az özön huzavonában elvé konyult keresztfűrészt a fiú nak kell kiköszörülnie. Máj az élét is neki kell ereszteni — kettesben az öreg áccsal a hasábfának. Mert mindé hazarándulás — vizsga egyúttal. A fiúk vizsgája: nem felejtették-e el, hogy a ke resztfűrész élét isten eile való vétek erősen reányomn a fára. Vizsga arról: tudják-e még oly finom érzékkel húzni vonni a fűrész nyelét, min ügyes prímás a hegedűvonót Qktóber derekán töltött be nyolcvanadik észtén dejét az öreg ács. Kétszer i infarktusa volt már, de azér — egy óvatlan percben — tetőre kapaszkodik mégis, kémény tövéhez. Dermedve szívdobogva nézem, hisz a öreg ács: édesapám — s korhadt gerenda megreccsen alatta. — Musizáj — szól le hozzánk, kik már karéjban állun idei ént elálló lélegzettel. — Le akar billenni ez a tégla. Igazít a téglán, a kémén tetején. Most látni: egy ki maltert is felvitt „varécská val”: kőmíveskanállal. Aztán csak néz. Csak néz — hosszan a tetők felett. M ert adhat-e olyat akur ta élet, mit az öreg ács szíve úgy tartogat, mint csodát szülő, régi, kora őszi hajnalokat? Napraforgós csendélet | Az asszony j jait nézte. Arra---------------------- kellett gondolnia, ho gy ezek az ujjak nem Endrét simogatják, más férfi csókolgatja őket. Illyeiné sóhajtott. — Én nem hiszek a háborúban, Gar- bacz néni. Garbaczné hangja elváltozott: — Annak idején én sem hittem. — Elővette zsebkendőjét, s belefújt. — Aztán egyszer csak nagyon hittem. — Drága Garbacz néni... — tette rá Illyeiné ujjait Garbaczné kezére. Igyekezett elérzékenyülni, de már távol volt az egész, s ő annyira más világban élt. Amióta férjhez ment, s jöttek a gyerekek, Endre alig jutott az eszébe. Garbaczné kiszabadította kezét, táskájában kezdett kutatni. Orrára illesztette drótkeretes szemüvegét, szétnyitott egy kopott kis papírlapot, s talányosán Illyeinére nézett. — Emlékszik, Emmike, milyen szép verseket írt? — Kicsoda? — S Illyeiné elpirult; ebben a szempillantásban suhant át Bartl József festménye rajta, hogy akkoriban ő is kapott Endrétől pár verset. — Hát, Endre — mondta Garbaczné. — Ö, igen. Garbaczné megköszörülte torkát, állát előretolta, a papírt pedig kellő távolságba. Csaknem énekelt: — „Tiszta csermely partján, zöld árnyékba rejtve...” — S a rímelő sor így hangzott: — „Vár szívem szerelme ...”--------------- vers volt, három vers| Rövid J szak csupán, mégis meg- -------------- telt vele a szakasz. Garbaczné hangja a motor bugása fölött lebegett, kihívón, engesztelhetetlenül. Sírás bújkált benne és vijjogás, az anyamadár szárnyának csapdosása. Il lyeiné rálopta szemét az utasokra. Feszélyezett, megdöbbent arcok néztek vissza rá. — Szép?... Ugye, milyen szép... Illyeiné nem emlékezett a csermelyre, s a szerelemre is csak úgy, mintha a távolból kiáltana valaki. Elszomorodott. Miért kell az embereket erőszakkal kirángatni időtöltésükből, abból, ami nekik az életet jelenti?... S ha egyszer kirángatják majd őt is az utazásból, a horgolásból, s abból, amit Péterire ott a másik ablaknál játszik? — Péterke, gyere ide anyuhoz! Péterke az ablak szíjával játszott. Gyeplőnek Használta, s úgy rángatta, mintha a vonat előtt paripák futnának, s ő hajtaná őket. Illyeiné újra hívta. — Na, gyere már, ne rosszalkodj!----------------- hallotta Garbaczné | Péterke | hangját, látta kezében ---------------- a papírt is, s most riadtan figyelte a csöndet. Valami nagyon rosszat jelentett, nagyon régit, ami szomorú is nagyon. Mit akar ez az öreg néni, rendetlen ősz hajával, s száraz, rikácsoló hangjával?... Cs öngettek. _ Be ne en_ gedd — mondta István Góbinak. — Feltehető, rablók. — De azért megnézhetem, milyenek? — kérte Gabi. — Rablókat még nem láttam tisztán, csak messziről. És már elérem a kukucskát. István ásított. — Csak zajt ne csinálj valahogy, mert ránktörik az ajtót, könyörtelenül. S ebben az esetben hogy számolunk el a felelősséggel? Gabi rácsodálkozott a választékos figyelmeztetésre, de aztán semmit se szólt. Lábujjhegyen a kémlelőlyukhoz lopakodott. Csalódottan jött vissza. — Csak Csípi — mondta. — Rabló egy se. Csípi jött helyettük. István a dívány elé lökte a könyvét. — Beszéltéi vele? — Nem. Minek? Csípi megint hosszan csöngetett. — Nem szabad beengedni — mondta István elgondolkozva. — Senkit se szabad. — Csapit se? — kérdezte Gabi. — De, Csipit lehet —mondta István. — Csák éppen félő, hogy el fogod mondani anyáéknak, és mind a ketten meglakolunk. ISZLAI ZOLTÁN: Robinzonád p L! ______ esküre lendítette a kezét. — Nem mondom meg. Ha be ákarod, beengedheted. — Miért? — kérdezte István ravaszul, s közben az ajtóhoz sietett. — Te nem akarnád, hogy bejöhessen? Biztos félsz, hogy kitol veled. — Kitolhat — bólintott Gabi meggyőződéssel. — Azért beengedhetjük. — Mire esküszöl? — sürgette István. — Mindjárt nyitom! Csak megesküsziik, hogy nem mondja el. Az én életemre esküdj, te! A testvéredére. — Nem akarlak bántani — húzódozott Gabi. — És ha mégis valaki megtudja? — Mit? — bamibult el István. — Mit tudhatna meg? Várj már, mindjárt nyitom — üvöltött ki egyidejűleg az újabb csöngetésre. E, ;— Hát... hogy beengedtél valakit. Akkor már nem bírom megmenteni az életedet. István gondolkodóba esett. — De ha te nem mondod el — nyögte ki végül —, akkor úgyis mindegy. Mert akkor nem te esküdtél hamisain. Érted? — Értem — csillant föl Gabi szeme. — Ügy dögölj meg. Akkor most beengeded? De István már nyitotta is az ajtót. Csípi vadonatúj focival lépett be. — Sziasztok! Ültetek a fületeken? — Ez volt az utolsó levele — mondta Garbaczné, s egy másik papírlapot vett elő. Fel akarta olvasni, de Péterke megelőzte. Ügy rontott anyjához, mint valami kis tavaszi szélvész. Garbaczné csupasz kezéből a földre sodorta a levelet. — Vedd fel a néninek! — szólt rá az anyja, aztán maga hajolt le érte. Garbaczné megköszönte, de valahogy elfelejtette felolvasni. Sóhajtott, felállt, s egy kis sértett sietséggel a táskájába gyömöszölt mindent. — Régen volt, bizony — motyogta. Az utasok szedelőzködtek már, senki sem figyelt rá. Illyeiné Péterkét öltöztette. Míg a gyerek kabátját gombolta, szeme nyugodt mosollyal Péterke szemét-száját itta. Nem tudta elképzelni, hogy valaha is elvegyék tőle. — Így ni! — mondta, s háromszor is megcsókolta jó cuppanósan. — Megérkeztünk, apuka vár. Garbaczné tudott olvasni a fiatal anyák szeméből. Tudta azt is, mit jelent nekik, ha egy férfi az állomáson várja őket. Indulat fogta el. Ezek azt hiszik, hogy mindig így lesz. Játékszer nekik a gyerek, babusgatni tudják, de nevelni nem. Aztán majd pár év múlva megnézhetik magukat. S a gyereküket is. Nincs hálátlanabb a felnőtt gyerekeknél. Tiszteld fiadat és lányodat, hogy megtűrjenek a földön. De még akkor sem biztos, hogy megtűrnek. Legjobb, ha egyedül maradsz. Ha akkor veszíted el a fiadat, mikor még nem lehetsz a terhére... Mikor még szeret.--------------- hogy igazságtalan, de | Tudta, | beoltotta magát ezzel--------------- — igazságtalansággal. — Űj lasztid van? Állati — irigykedett István leplezetlenül. — Mentek valahova focizni? Cs'P1 vállat vont. — Nem lehet. Meglátszik a zöld fű a bőrön. Anya megengedte, hogy megmutathatom. De még nem játszhatok vele, mert csak holnapután kapom meg. — Mi lesz? — kérdezte Gabi élénken. — A névnapod ? Nem is tudtam, hogy holnapután Csipinap van. Különben Szent Csípi nincsen, hallottam Csipit Máriának hívták, de ezt is igyekezett elködösíteni. — Szent... minek a születésnaphoz szent? — Holnapután születésnapod lesz? — kérdezte Gabi még nagyobb tisztelettel. — Nem is hallottam róla. Hányadik. — Tizennegyedik — vágta rá Csípi némi diadallal. — Csaknem másfél évtized — jegyezte meg István sokat- mondóan. — Én meg még egy évtizednél se tartok — panaszolta Gabi. A kis szobába somfordáit. — Majd jövőre — szólt utána István. — Ha megérjük. A nappaliban ki lehetne próbálni — simogatta meg a focit. — Dobsz egypár vetődésest, hogy érezzem? — Hova vetődsz? — kérdezte Csipi. — Összetöröd a csontodat. — Á, a dívány felé dobd. A dívány tökéletesen ruganyos. Falhoz taszították az asztalt . Csipi előbb csak kézzel hajigáit. István ívelt rohinzoná- dokkal kapta el a labdát. A dívány nagyokat rúgott, de állta a sarat, t — Unom — mondta Csípi. — így nem élvezet. — Rúghatod is — mondta némi gondolkodás után István. — Csak vigyázz az ablakra. Nem bírják, ha kimegy az ablak. Csíeú az ablakra vigyázott. De nem figyelt a hatágú csillárra. Hamarosan el is találta. Két bura bánatos pukkanással kimúlt. A kipirult arcú fiúk egyszeriben kijózanodtak. Csipi csak egy pillanatig tétovázott. Hóna alá csapta a labdát. Az előszobába hátrált. — Megyék — magyarázta. — Ha az apám megtudja, hogy kipróbáltuk a lasztit, kinyiffant. És meg se kapom. rá — nyugtatta meg István. — így nem halálos. — Gyere, toljuk vissza az asztalt. — Miért? — Miért? Hát hogy a csillár odaessen. Az asztal nem mehet ki alóla. — Le kell szakítani? —kérdezte a kislány. — így nem jó? — Nem hát. Akkor kiderül, hogy levertük. Visszatolták az asztalt. Most már erős lesz, támadhatatlan. Míg a leszállásra várt, hideg lett és zárt, mint egy sírkő. Aztán majd ez a sírkő is ledől egyszer... Búcsúzáskor csak fejét biccentette mer István nem tiltakozott. Tudta, Csipinek el kell tűnnie az előlegezett ajándékkal. Neki se lett volna szabad kinyitni az ajtót. Senki előtt. Csipi kitakarodott. István a right is az ajtóra fordította. — Mit tettetek? — rémüldözött a kislány. — Most ezzel a nyomorult csillárral mi lett? — Nem mondhatod el, hogy Csipi bejött — figyelmeztette István jó előre. — Hamisan nem esküdhettél. És kinyírnád az életemet. — De mit csináljak? — esett kétségbe Gabi. — Mit mondasz anyáéknak? István töprengett. — Leesett — mondta egyszerűen. — Homoláék megint fönt vágták a fát, és leejtették a csillárt. — Ez nem igaz — jegyezte meg Gabi. — Nem is esküszöm meg — Na most. vigyázz innen — mondta István. — Most leverem valamivel. — Hozzak tollasütőt? — kérdezte Gabi. — Nem kell. Inkább hozd ki a labdádat, ‘és dobálj kapura — mondta István bélel- kesedve. — Nem hozom — maka- csolta meg magát a kislány. — Hogyne, hogy azt is kilyukasszad. — Jó — mondta István. — Akkor mivel dobjam le? — Muszáj ledobni? Szedjük föl a cserepeket, és tegyük az asztalra. Mondjuk rá, hogy ide esett. — Mondjuk rá — egyezett bele István. Az asztalra szórták a cserepeket. István kis távolságból, hunyorítva szemlélte az eredményt. — Még le kell verni legalább egyet. így nagyon látszik, hogy nem Homoláék miatt esett le. Hirtelen fölkapott egy párnát. A csillárhoz vágta. Egy meglazult bura levált. Éles csörrenéssel esett a kristály hamutartóba. Kintről csengetés hallatszott. István Gabira meredt. — Rablók — dilizett a kislány. — Én ugyan még egyszer meg nem nézem őket! István legyintett. Megpiszkálta a burát a hamutartóban: el se repedt. A kémlelőlyukhoz settenkedett. Az aÍto előtt az anyjáék álltak. — Apáék — súgta. — Menj a kis szobába. — Nem akarod beengedni? — kérdezte Gabi megrökönyödve. — Dehogynem — tuszkolta István az ajtó felé. — Csak el kell intézni még valamit Megesküdtél! — figyelmeztette fölemelt ujjal. — Megesküdtem — visszhangozta Gabi szilárdan és meggyőződés nélküL István a nappaliba futott. FölkaEK>tt az asztalról egy buracserepet, és kétszer jó erősen a saját arcába vágott. Mielőtt elhúzta volna a reteszt. ellenőrizte az előszobatükörben, hogy eléggé vér- zik-e. — Miért riglizted be? — kérdezte türelmetlenül az apja. — Volt itt valaki? — Senki — mondta István. Arcát a világosság felé tartotta. — Senki nem volt itt. Csak Homoláék vágták a fát. — Jesszusom, te mit csináltál? — sikoltott fel Martinné. — Semmi — legyintett István. — Csak a csillár... A fejemre esett. Homoláék megint a fát vágták. És a fejemre esett. Gabi résnyire kinyitotta a kis szoba ajtaját. — A hamutartó nem tört él — mondta megnyugtatóan. BESZE IMRE: Ne tűrd el Szavaim zsákját cipeled beleroppan derekad bűvé, szelíd szemeid tompítom én, fenevad. Ne tűrd el a reggelek sóhajtásait, s az órák zenéjét — furcsa egyveleg; a fö- és nem a vészkijáraton mehetsz a rám-nem-emlékeztető mohón új tüdőfeszítő, friss levegőre.
