Pest Megyi Hírlap, 1974. október (18. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-20 / 246. szám

1974. OKTÓBER 20., VASÁRNAP 9 MEGYEI 1Hf/jr m K/UMtOD „Az ember szinonimája a remény” DÉRY TIBOR 80 ÉVES VARGA NÁNDOR: A drótos A köszöntésre készülő szó " elhalkul az idő múlásá­ra eszmélő csodálkozástól: le­hetséges, hogy az író, aki fia­talokat megszégyenítő mun­kabírással új, meg új művek­kel, s mindig érettebb, telje­sebb alkotásokkal gyarapítja irodalmunk kincsesházát, 80 éves volna? Déry Tibor kivételes jelen­ség, és nemcsak a páratlan al­kotóerő tekintetében. Kivéte­les a szintetizáló képessége is. amellyel mint valami fókusz­pont, gyűjti önmagába a szá­zad annyi kiemelkedő irodal­mi irányzatát, hogy aztán e sugarakat felfogva, egészen újat, s egyénit teremtsen, a XX. század európai emberét kifejezőt, de úgy, ahogy kort és embert csak a Duna-tájá- ról lehet meglátni. Ha röviden akarnánk jelle­mezni, moralistának és huma­nistának neveznénk, akinél az írás a gondolat szolgálatában áll, a gondolat pedig az em­beri szenvedés csökkentésé­nek kérdésére keresi a vá­laszt. „Az emberi szenvedés­nek se kezdete, se vége, s hogyha egyik közbülső szaka­szán meg is akasztják — mint a vándorló hangyák mene­tét — egy pillanat múlva új­ra összefut és sürgősen foly­tatja útját a történelem vál­tozatos, sajnos mindig vér­szagtól bűzlő síkján” — írja. Élete deléig az emberiség nagy kérdéseire adandó írói vá­laszt tekinti életcéljának Ver­sek, novellák, kisregények az életút e szakaszának kilomé­terkövei, majd két nagyre­gény zárja e korszakot: A be­fejezetlen mondat a magyar nagypolgárság és a munkás- mozgalom körképe, melyben a két szélső pólust a főhős ön­életrajzi ihletésű személye kapcsolja össze; és a magyar munkásság időben-térben ha­talmas ívű ábrázolásának szánt, ám befejezetlenül ma­radt Felelet. A Felelet megírását köve- tő korszak élményei for­dulatot hoznak az író gondol­kodásában, szándékában. Vá­laszoló emberből kérdezővé vált, önmagában, sőt saját kételkedésében is kételkedő­vé. „Minek írsz? — kérdi ön­magától. — Ha tudnám! Nyil­ván, hogy kérdéseket tegyek fel, amelyekre nincs válasz. A küzdelem az elérhetetlen vá­laszért, talán ez a kultúra.” Oj korszaka is remekül in­dul, ekkor születik a Niki, (a kort egy kutya sorsában tük- röztető kisregény); a filmen is tökéletes hűségű elbeszélések, a Szerelem, s a Két asszony; majd a G. A. úr X-ben, a modern anti-utópia, a regény, amellyel a tudományt évti­zeddel megelőzve előlegezi korunk világméretű proble­matikáját: a nagyvárosi lét veszélyeit, a természeti világ pusztulásának ökológiai kö­vetkezményeit, a technika emberpusztító lehetőségét, a manipuláció egyéniségsorvasz­tó hatását stb. Mégsem adja meg magát a kísértő pesszimizmusnak; „ ... hogy milyen lesz a jövőnk? Ez az ember sorsdöntő kér­dése, én csak azt írtam meg, hogy milyen ne legyen. Az emberiség és a szocializmus iránti bizalmamról tanúsko­dik, hogy megírtam.” z irónia derűsebb színei­vel, de épp ilyen mély, gondolkodtató szándékkal ír­ja meg A kiközösítő c. „ál­történelmi regényt”, melyet szatirikus kulcsregénynek, a szektás korszak szerkezeti áb­rázolásának is tekinthetnénk, ha az író enyhén gúnyos tá­voltartása és a valóságos törté­nelmi tények nem folytatnák a káprázat játékát velünk: mégiscsak a régi időkről van szó, viszont eszme és megva­lósulás, ideológia és cselekvés ellentéte a köziponti kérdés. Főművének azonban mind­máig az ítélet nincs című ön­életírást érezzük, őszintesége a világirodalom nagy gyónói­tól, főként Rousseautól kapja a példát, szerkesztésmódja a középkori Haláltánc énekét követi: szeretett halottait vonultatja föl, és személyük­höz kapcsolja emlékeit. Aztán újabb regények kö­vetkeznek: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, a túliparosodott kapitalista vi­lág Dante poklát idéző képe; majd az öregség pontos kór­képe, a Kedves bópeer, mely­ben a kontraszthatást a je­lenlévő fiatal nő tündérbája adja. Közben folyamatosan készül a napló, A napok hor­daléka, tanúbizonysága a szüntelen, minden apró ese­ménytől indítást nyerő töp­rengésnek. „A természet vétette el ben­nünk célját, ha ugyan volt célja, vagy mi hamisítottuk meg, amit kezünkre bízott?” — kérdezi az író, a kozmikus rettegés azonban mégis min­dig és újra a reménybe tor­kollik, mert számára „az em­ber szinonimája a remény”. A világméretű kérdésekkel ** viaskodik, világirodalmi jelentőségű alkotásokban Déry Tibor. Köszöntéséhez forró óhaj társul: őrizze meg egész­ségét az emberi élet legvégső határáig, s hirdesse példájá­val a teremtő akarat diadalát, a múló évek fölött! Egyszer majdnem beálltam drótosnak ... Pontosan tizen­hét éve annak. Az emlékezés tenyerében melengetem azt a napot. Megidézem a szót. A hang színe, melege idegeimben szi­várog szerteszét. < — Solti lakos vagyok. Solt- Kiskun vármegyének legöre­gebb drótosa. Rafael Illés a ne­vem — így mutatkozott be, amikor utolértem, és vándo­rokhoz illő módon köszöntöt­tem. Kezet szorítottunk, és ballagtunk egymás mellett az országúton. Azaz csak ballag­tunk volna, mert Illés bácsi néhány lépés után megállt, le­zökkentette háti műhelyét a földre, hogy folytassa a bemu­tatkozást. — Iparos ember vagyok én, nem kontár — adta tudtom­ra hovatartozását, s amennyi­re csak tehette, kihúzta ala­csony termetét. Hetykére állított kalapján állapodott meg á tekintetem. Rézüstök korma, bádogleme­zek pora... Mesterségének cí­mere ez a kalap. Iparos ő, nem kontár. Er­ről tudósít. Figyelmemet a ka­lapról eltéríti, erősen a sze­mem közé néz, mintha azt für­készné, kételkedem-e szavai­nak igazságában. Nem lehetett biztos a dolgában. Arra kény­szerült, hogy benyúljon kabát­ja belső zsebébe a bizonyíté­kért, vagyis az iratait citálta elő. Az újságpapírba csomagolt pecsétes írások között nagy üggyel-bajjal megleltük a dró­tosiparra jogosító igazolványt. Megkérdem: — Mondja csak, Illés bácsi! Sokszor szokták magától kérni az igazolványt, amikor így vándorol ? — Leginkább csak a dróto­sok kérik. A vándoriparosok Meg néha a kisbírók. Akarom mondani: a tanácsok hivatal- segédei. A rendőrök csak kér­dezősködnek: honnan hová, mi újság, hogy vah a család, van-e sok gyerek, meg ez, meg az. — És sok gyerek van? — Sok. Egyik rendőr. Tize­des! Közben megnézem az órá­mat Ismerősöm is előveszi nikkelezett láncra illesztett időmérő szerszámát; és azt mondja: — Nézzük össze. A két óra egyforma időt mutatott. Mesterünk az órákat dicséri. — Tudja, Nográd vármegyé­ben is vettem én egyszer egy órát, ezerkilencszázhuszonhat- ban. —Akkor születtem. — Isten éltesse! Szóval, be­állítok a botoshoz... Előadom, mi végett jöttem. Ö meg — olyan vízzel kiöntött ürgéhez hasonló alak — csak pislog rám sebesen, és azt mondja: — Aztán van-e pénze?! Mert drága portéka az óra! — Felbőszültem erre, levá­gom a drótosládát teljes erőm­ből a padlóra — üveg nem volt benne —, mondom: mi­nek néz engem az úr?! Ha nem tudná, önálló vándoripa­ros vagyok, félig-meddig kar­társa magának, a szűzimáriás úristenit neki... — Ügy látszik, ilyen beszéd kellett! Azon minutomban elém pakolta összes óráit, én meg szépen sorba raktam őket a pulton. Nagyság szerint! Még széket is hozattam magamnak. Ügy vizsgálódtam, ülve. Ko­mótosan ! Meghallgattam mind­egyiknek a hangját. Kiválasz- tottatn közülük a legnagyob­bikát, hogy lássa az ipse, ki­vel van dolga. Borzsasztó nagy összeget mondott! Erre rámu­tatok a kisebbikre. Annak az árát még többre szabta. A leg­kisebb óra volt a legdrágább. Ilyet se hallottam még. Végül a legnagyobbiknál maradtam, láncot tetettem rá, és kifizet­tem. Alku nélkül. A szentségit a botosának! A nevezetes vásár után három napra megállott az óra. Hiába rázogatta Illés bácsi, nem mozdult tovább a muta­tója. Az óráshoz már nem vit­te vissza, a tizedik faluban járt már akkor, így hát búsan bandukolt az úton. Eközben találkozott egy juhásszal. Nem árulta el, hogy becsapták, csak annyit mondott, a rugóval van valami baj, különben jó óra, régen tartja a szolgálatot A juhásznak megtetszett a masi­na — és minek gyarapítani a szót — megcsinálták a vásárt Illés bácsi kapott érte cserébe egy jókora — üszőborjúhoz ha­sonló — birkát. — Azt, amelyik legnagyobb volt a nyájban! De a birkánál is beütött a baj. Pont akkor, amikor a he­tedik falunál hajtotta hazafe­lé. Vagyis hajtotta volna, mert a birka nem volt hajlandó egy tapodtat sem előremenni, kör­be járt, mint az óra mutatója. Csak sokkal gyorsabban. Belé- esett a kergekór. Csak nagy nehezen sikerült hazakísérnie. — De azért — fűzi hozzá — egy héttel később elhajtottam a vásárba. Alkuszom éppen egy bőgatyás paraszttal, mára pénzt nyálazza kifelé a bu- gyellárisából, amikor elrontja a birka az üzletet. Ott kezdett el keringőzni. Pont a vevő előtt! — Hát régen sokszor be­csapták egymást az emberek — szóltam. Űtitársam bólogat, s kis idő múltán megjegyzi: — Mert hát akkor olyan volt a világ. Később azt fejtegeti, mi­lyen is a drótosipar becsülete. — Tudja, én már hintón is ültem. Megyek az úton, kerül­getem a pocsétákat — esett ak­kor az eső —, egyszer csak megáll mellettem egy hintó. Rugós, féderes, amilyenen ré­gen az urak szoktak járni. Le­szól aztán róla olyan állami gazdasági ember, hogy „üljön föl, öregapám, gyalogosan so­ká ér a faluba”. Fölkászálód­tam, melléje telepedtem. Ott fönn aztán kihúztam maga­mat, mint valami igazi úr. Megkínáltam az igazgatót szi­varral, mert mi más lehetett volna az illető, legalábbis igaz­gató. A kocsisnak meg oda­mondtám: a tanácsháza elé. — Mert ha én valamelyik faluba megyek, mindig a ta­nácsházára térek be. Bejelen­tem magamat az elnöknek, az meg leültet. Egyszer, hallja, ta­lálkoztam egy nagyon finom elnökkel. így szólt: „Illés bá­csi! A mi falunk az olyan fa­lu, hogy még kiabálással sem kell fárasztania magát.” — És mikrofonba mondta, hogy meg­érkeztem a faluba drótozni, ablakot csinálni. Dicsekszik még sokáig, milyen szépen keresett a mik- rofonos faluban. — Általában mennyit keres, Illés bácsi? — tudakozódtam. — Hát... — húzza el a szót —, az változó. Egyszer többet, másszor kevesebbet. Tudja, az úgy van, hogy én potom pén­zért nem dolgozom. Még azt hinnék, kontár vagyok. Ké­rem! Amire én fölteszem a foltot, föl van téve... — és beszél, beszél, csupán azt nem mondja, mennyit keres volta­képpen. Újra próbálkozom. — Mondjuk, egy vödör meg- fenekeléséért mennyit kér? — Mennyit, mennyit? — mormog, s úgy tesz, mintha erősen gondolkozna, majd hir­telen kivágja: — Legelőször azt nézem meg, milyen háza van az illetőnek. Ha olyan gyenge ház, akkor kevesebbet kérek. Olyan falukba szeretek járni, ahol sok az új ház. Ott vannak ám a gazdag embe­rek! Téeszesek laknak ott — emeli fel a mutatóujját, mint­ha valami titkot árulna el. — De azért — folytatja — a szö- vetkezetes asszonyokkal is akad bajom. Némelyik sokall­ja az árat. Sajnálja szegény drótostól azt a kis pénzt. Pe­dig azoknak ősszel csak úgy viszik haza szekerekkel a sok árpát, kukoricát, krumplit, meg mindent. — Ügy hiszem, Illés bácsi, hogy ezt az ipart sem köny- nyű megtanulni. Ezt hallva, az öreg hirtelen megáll, vállamra teszi a kezét, s mint az első bemutatkozás­nál, hosszan néz a szemem­be, és kijelenti: — De maga meg tudná ta­nulni! Magából jó drótos len­ne! És ezt olyan őszintén, szív­ből mondta, hogy nagyon, de nagyon jólesett hallani. Szin­te kedvem támadt, hogy beáll- jak az öreg mellé inasnak. Ma talán melléje szegőd­BOZÓKY ÉVA Építkezés Barnóth Zoltán rajza Felült ról, tisztelet a kivételnek, egyik-mási­kuk úgy majmolja a régi urakat, hogy az kész őrület, na mindegy, ezeken a vizitációkon túl kell esni, hadd térjen fölöttük napirendre a helyi közvéle­mény, és hát az is lehet, hogy valahol, valakiben igaz barátra akadnak. a kerékpárra, nekivá­gott az útnak a falu irányába. A koraősz mezőin szénaillat úszott, tehenek, ma- lacfalkák foltjai tarkállottak, ez a min­dig békítő, mozgással teli csöndesség furcsa áhítattal töltötte el, otthon érez­te magát a tájban, azt számolgatta, me­lyik tanyából jár hozzá gyerek. Kezében hirtelen bizonytalanná vált a kormány. Az első kerékből sistereg­ve szabadult ki a levegő, pillanatok alatt teljesen leeresztett. Leszállt a nyeregből, így nem lehet továbbmenni, mérgelődött, gyalogosan naplementre sem ér haza. Nem teljes itt semmilyen öröm, mert nem lehet az, gondolta bá­natosan, azután elindult, maga mellett tolva a lerobbant masinát. Messzi mö­götte vontató duruzsolt, visszanézett, úristen, ez' erre tart, beteríti porral, két-három ilyen traktor, és rámegy a fél estéje a hajmosásra-szárítkozásra ... Lassan fékezett, majd leállt mögötte a zártfülkés, pótkocsis traktor, a fülke ajtaja előbb kinyílt, hogysem hátrafor­dulhatott volna, fiatal fej hajolt ki raj­ta, szőke haj, barnapirosra égett hom­lok, honnan ismerem én ezt az arcot, ja igen, villant fel benne a felismerés, utcabeli, pár házzal arrébb laknak, egyszer tejért volt ott, már sötétedett, a tornácon valaki harmonikázott, hanya­gul a karoslócán hátradőlve, s jöttére a muzsika abbamaradt, a fiatalember, igen, ő volt az, felállt, már feléje in­dult volna, de ő egyenest a nyári kony­ha felé haladt, ahol égett a villany, s az arc visszahullott az alkonyba, később, amikor a teli köcsöggel visszaindult, utánaúszott a tétova harmonikaszó, azóta minden este hallja, talán már hiányozna, ha egyszer nem hallaná, s most ráköszönt a srác, nem halkan, nem harsányan, egyszerű tisztesség­gel: — Kezitcsókolom. Mi történt? Karjával az első kerék felé intett, bosszúsan, hiszen látja. —1 Látom — mondta a fiatalember, mintha erre az intésre felelt volna, és odalépett hozzá. — Olyan defekt ez, mint a parancsolat. Határozott mozdulattal megfogta a kormányt: — Jöjjön — mondta. — Hazaviszem. Messze az út hazáig gyalogosan. j----------mielőtt válaszolhatott vol­I Még | na, erős mozdulattal feltet­------------ te a biciklit' a pótkocsira. — Tessék jönni. így majd nem éri utol az eső — nyitotta ki előtte a veze­tőfülke ajtaját. — Megférünk itt, ha kicsit szorosan is. A fülkében meleg volt. Testük átfor­rósodott egymás közelségétől. — Jó gép, ugye? — törte meg a csöndet a srác. — Sokat kell azért dol­gozni, míg valaki ilyen gépet kap. Meg hát tanulni is. Három vizsgám már megvan, közte a szerelői is. Ha lenne, aki segít, a technikumot is vállalnám — mondta, de nem nézett rá. Az utat figyelte, a messzeséget, szemközt a le­nyugvó nappal. Azt akarta felelni, majd 6 segít, de aztán meggondolta. De ideje sem lett volna rá, mert a srác folytatta: — Én ismerem magát. Tanárnő. Volt nálunk egyszer tejért. Miért csak egy­szer jött? Váratlanul más témába vágott: — Rossz lesz magának kijárni a ta­nyai iskolába ősszel, télen. Rá van ma­ga erre szorulva? Hetykeség és tisztelettudás kevere­dett ebbe a magázásba. Megilletődött hallgatás, amint a választ hallotta: — Nézze, nekem ez a gyakorlóévem. Jobb az elején kezdeni a pályát. A gya­korlóév letelik, és... — Akkor lássa ezt a falut, amikor a háta közepét, igaz-e? — Nem tudom még. Egy év nagy idő. — Vőlegény? — Nincs. — Addig kerülhet még. — Kerülhet. — Mire az egy év eltelik. Egyszerre sóhajtottak. — Mi ója a katonaságtól leszereltem, az én időm is lassabban telik. — Aki olyan szépen harmonikázik, az nem unatkozhat. — Elhallik odáig? — Igen. — Valakit hív az a muzsika. Valakit igen nagyon hív. — Eljön majd egyszer. Ha igazán hívja. j--------------: elértek a faluig, a há­I H amar | zig. A srác segített be­--------------- vinni a kerékpárt. Illően el köszönt. — Átjönnék reggel jókor — mondta, már a kapuban. — Megcsinálom a ke­rékpárt. Különben hogyan megy ki hol­nap a tanyára? Bólintott, köszönte, az csakugyan jó lesz. Annyira jó, hogy azt nem lehet elmondani — ujjongott benne az öröm. Most mindiárt le kell ülni az asztalhoz, megírni azt a hetek óta halogatott le­velet Anyuéknak, Drága Anyukám, tu­datom veletek, hogy nagyon jó helyem van. Itt mindenki igazán nagyon ren­des. Meglehet, itt maradok végleg. Ma az történt például... Nézte a leírt sorokat, míg szeme előtt a betűk összefutottak. Széttépte az alig megkezdett levelet. Nyelte a köny- nyeit, nem akart sírni. Dühös volt Ág­nesre, Júliára, miért mentek el nélkü­le. Miért hagyták itt egyedül. Egyedül a harmonikaszóval, ami csak neki szól. Odakinn most kezdett esni. Sűrű nék... KERÉNYI GRÁCIA: Lefelé A fények tompulása hány alkonyt festhet még rózsásra s szelek hiába tanítják repülni a fákat a levelek iránya csak lefelé lefelé Még néhány romot rendbehoznék szépitgetném a kertemet még építenék egy házat is ahol egyedül karácsonyoznék a színek este feketébe hánynak a nappal mindig feketébe hal de az év vége kisimul fehérre a tél betakar betakar.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents