Pest Megyi Hírlap, 1974. szeptember (18. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-08 / 210. szám
1971. SZEPTEMBER 8., VAS A RN AP-Alkotók Peil mentjében Bartl József festményei előtt A csendélet: sűrű élet, a tárgy nemcsak jelkép, hanem összegezés. Bartl József számára is a trombita: maga az ifjúság. Miért mondom ezt? Azért, mert Bartl József jószerivel többnyire csendéletet fest, még akkor is, ha enteriőrben helyezi el virágait, babáit, kiválasztott mézeslcalácsait, s ezek a tárgyak fontos töredékek életéből. Vallomások. A trombita színekkel mondja el azokat a zenés estéket, amikor muzsikus édesapjával felkerekedtek lakodalomba, mulatságba, derűszállító szorgalommal. A sárközi baba se egyszerű motívum, hanem maga a falu, ahogy milliók éltek kapás robotban, időnkénti kalácsos békességgel, hosszú kínnal, rövid örömökkel; elődeink. S a köcsög, napraforgó, tál mind-mind töredék a múltból és a természetből. E két gyűjtőfogalommal tulajdonképpen jellemeztem Bartl József életművének két pólusát; állandó évszakélményét és emlékezését az ifjúságról. Ezt a csendéletekké szervezett buzgalmát kiegészíti a műgyűjtés. Falvakban járt hosz- szú körúton, s ha tárgyakra bukkant — megszerezte. Nem azért, mint sokan mások, hogy kellemes környezeti elem, nyugtató szobagazdagítás legyen; művészetének megújító forrása ez, képzelet-kölcsönzés, fantáziaserkentés, évtizedek és tájak sűrítése, számára nélkülözhetetlen képi nyersanyag, ö így, csak így képes akkumulálódni; ez az ő útja. Ebből adódik, hogy festményei jelképekben gazdagok és árnyalatokban dúsak. Mindez erénye és problémája egyben. Ilyen megközelítés révén egy bizonyos értékmagaslat tartósan megtartható, de onnan nehéz az előbbre jutás. Az elmélyülés szárny, de nehezék is lehet. Bartl József arra törekszik, hogy csendéleteinek sorozatával teljesen kimerítse emlékképeinek sorozatát. Ügy tűnik, lassan végére jár egy pompás, öntörvényekre hallgató vonulatnak, remélhetőleg hamarosan új művek következnek új eszközökkel és célkitűzésekkel. Addig is, míg bekövetkezik ez az új látomások és felismerések sorozata, rögzítjük művészi életútjának eddigi állomásait. Soroksáron született 1932-ben. A Képzőművészeti Főiskolán Papp Gyula, Főnyi Géza, Bemáth Aurél tanítványa veit — 1964-ben Derkovits-ösztöndíjban részesült, önálló kiállítása volt a Mednyánszky-teremben — műveivel szerepelt moszkvai, szófiai, belgrádi, párizsi tárlatokon. 1972 óta tagja a szentendrei művésztelepnek. Szakmai felkészültsége és emberi komolysága hiteles biztosíték ahhoz, hogy megalapozott művészi rajtját, csendéleteinek rangját kiterjessze megvalósítandó tájképeiben. Fokozott figyelemmel várjuk új műveit. L, M. Csendélet kürttel Sárközi baba Bartl József festményei BIHARI KLÁRA: Tánc P ista türelmesen sétált le és fel a kórház előtt. Szép májusi este volt, a közeli kis park fáinak friss lélegzete szinte ütemes hullámokban érkezett el a régi, szürke kőépületig. A fiatalember megnézte az óráját. Tíz óra műit húsz perccel. Emese talán éppen most bújik ki fehér ápolónői köpenyéből és sietve öltözik, mert tudja, hogy idekinn várja már az ura. Pista önérzetesen és boldogan elmosolyodott. Igen, Emesének ő az ura, nyolc hónap óta ... Nagyszerű dolog a házasság. Együtt lenni azzal, akit szeret az ember. Bár korábban ismerte volna meg a feleségét, nem huszonnégy évesen. Hiszen a műhelyben a vele egykorú fiúk közül nem egy apa már. A saroktól fordult vissza éppen, amikor Emese kilépett a főkapun. Egy pillanatra megállt a homlokzat ívén világító lámpa alatt. Nem nézett előre, úgy állt ott a négy lépcső tetején, a barna kapuszárny háttere előtt, mint aki önmagába tekint, s ott akar maradni a ráereszkedő fény burájától körülfogva. „Mi van vele?” — Pistának az elmerült tartás, a megbiccenő fej visszaidézte azokat a pillanatokat, amelyek ugyanerről a furcsa, megfoghatatlanul eltűnő, de újra meg újra felderengő szomorúságról vallottak. Amellett az is megütötte most, s ez még jobban fájt, hogy a felesége láthatóan másra gondolt, másféle gonddal foglalkozott a belgyógyászati osztály ajtajától idáig vezető úton, nem azzal, hogy ő vajon itt várja-e az épület előtt. De amikor a fiatalasz- szony lefelé lépdelt a lépcsőkön, integetni kezdett neki, s azután már szinte szaladt, hogy a távolság közepén, amely felé ketten, kétféléi indultak el, minél hamarább ösz- szetalálkozzanak. Amikor Pista átölelte, már ragyogott az arca, a barna szeme, s még a nagy kontyba tűzött sötét haja is. Mintha csak káprázat lett volna az a fél perc a lámpa alatt E mese megnézte vékony csuklóján az órát. — Kicsit elmaradtam, mert... Mindjárt féltizenegy. Nincs késő már a tánchoz? — Hogy lenne? — Pista szorosan átfogta a derekát, s vitte a villamosmegálló felé. Szombat van. Akár hajnalig táncolhatunk, ha a kedvünkből telik. Amint beléptek a klub nagy termének ajtaján, mindjárt beleolvadtak a forgó, ugráló, ringatózó párok sűrűjébe. Pistában nemcsak a mai este, hanem a teljes összetartozás boldogságba tornyosult fel, aminek csupán apró mozzanata az, hogy a bonyolult táncfigurák sora, s a vér, a ritmus lüktetése, hol eltávolítja, hol válltól térdig összetapasztja őket. A zene szünetében Emese szótlanul megállt a nyitott ablaknál. Pista szólt hozzá, de ő nem hallotta meg, a fejét sem fordította felé. Megint körülfogta az a különös, eltávolító szomorúság. — Mi van veled? — kérdezte aggódva Pista. — Semmi... — felelt a fiatalasszony. Lehajtotta a fejét, mint aki el akarja rejteni az arcát. De mindjárt ezután szenvedő hangon felkiáltott: — Telefonálnom kell! — és abban a pillanatban már el is tűnt, a zsúfolt, csoportokban ácsorgó párok között. Pista ott maradt az ablaknál. Valami történt a feleségével, amiről ő nem tud, s amit már hónapok óta ott érez az életük körül, mint egy ólálkodva, alattomosan közeledő fekete árnyékot. De milyen árnyékot? Az indulat meglódi- totta a szívét. Csak nincs Emesének valakije? De hiszen minden percéről tud. Minden szabad percéről. Csak éppen a kórházban eltöltött idejéről nem. Annyi ott az orvos... a fiatal, meg a nem fiatal, akinek megtetszhetett Emese. Aki közülük éjszakai ügyeletre benn marad, az külön szobában alszik. Van ott rekamié, azon meg párna, takaró, minden, ami kell, a saját szemével látta, amikor felesége végigvezette a belgyógyászaton. A zene ismét felcsapott, de most szín és elevenség nélkül, kopár és kínzó lármaként zörgött a fülében. Az állongó csoportokat már az első ütemek mozgásba rántották. Párokra szakadozva oszlottak szét a perketten. A cintányér és szaxofon, úgy emelgette hullá- moztatta őket fel-le, mintha fémes hangjuk szilárd és rugalmas anyaggá vált volna a talpuk alatt. Pista áttörtetett a táncolok között. A másik, kisebb helyiségben, a büfét körülfogó asztalok egyikénél ült Emese. Láthatóan nem is gondolt arra, hogy visszatérjen hozzá. Előregörnyedt és az asztalka színes lapját nézte semmit se látó, merev pillantással. Pistának ismét megrándult a szíve. Kiabálni akart, de ehelyett leült és néhány néma másodperc után fojtottan és tanácstalanul csak ennyit kérdezett: — Mi van veled? Mi történt? A fiatalasszony panaszosan nézett rá sötét szemével. Szája, keskeny arca megvonag- lott: — Éreztem, hogy így lesz. Meghalt. — Kicsoda? — Kálmán bácsi. Pista meghökkent. Gyanakvó tekintettel fürkészte a feleségét: — Ki az a Kálmán bácsi? — Az egyik beteg. — Emese alsóajka remegni kezdett. — Annyira megszerettem. — Szeretted? — Pista száján alig fért ki a só. — Igen. Te ezt nem érted. Soha nem beszéltem róla. Attól féltem, hogy kinevetsz... Az ember annyira ... hozzánő ahhoz a beteghez, akit ápol. Akivel reggeltől estig ... vagy estétől reggelig __Aki bízik be nne és akinek mindent..., Pista tekintetében még ott volt a gyanakvás: — Hány éves volt ez a... ez a Kálmán bácsi? — Hatvankettő. Én már délután tudtam, hogy vége van. Nem lett volna szabad eljönnöm mellőle. Mert ő ... — Hát ezért voltál olyan szomorú, amikor kijöttél a kapun? — Ezért. Mert nem kellett volna otthagynom. Éppen abban a legnehezebb órájában, amikor ... Emese egész testét megrázta a visszafojtott sírás. — Ezt én nem értem csakugyan. — Pista merőn ránézett a feleségére. — Fontosabbnak érzed, hogy a beteg mellett maradj, mint azt, hogy együtt legyünk. Igaz, vagy nem igaz? A fiatalasszony hevesen megrázta a fejét, mint aki így, szavak nélkül hárítja el a kérdés felesleges részét: — Ügy kapaszkodott belém, annyira, hogy ... Fogta a kezemet. Amikor ehhez már nem volt ereje, az ujjait mozgatta a takarón. Én meg rátettem a kezére a tenyeremet, hogy érezze a melegét, mert az övé már hideg volt és reszketett. Az egész teste reszketett. De most már... — Te nem tehetsz róla — mondta Pista megenyhülten és vigasztalón. — Nem. Persze hogy nem. Emese lesütötte a szemét és előretolt, pirosszandálos lábára nézett. — Csak éppen nem lett volna szabad eljönnöm ide. Pistában megint fellobbant a gyanakvás: — Nem? De hát ki volt neked az a Kálmán bácsi? — Nem érted? Meghalt egy ember. És mennyi szenvedés után... Pedig milyen nagyon akart élni... Meghalt, amíg én itt táncoltam. — Felkapta a fejét, szeme tágranyílt: — Eddig nem beszéltem neked erről. De most muszáj. Alsóajka ismét remegni kezdett: — Az előbb, amikor táncoltunk. nyugtalanság fogott el. Nincs ... nincs jogom szórakozni, amíg egy másik ember ... — Mindenki meghal — mondta Pista. Testével-lelké- vel nem érezte igaznak a tulajdon bizonykodását, mégis ezt kellett mondania, mert az eszével így tudta. — Persze, ez előttem is világos — válaszolt Emese. — Mindeki meghal. Mindenki — az más, az nem bánt engem. De hogy azok is, akiket én ... akik beszélnek hozzám, bíznak a vigasztalásomban és fogják a kezemet, hogy én ne engedjem ... H irtelen zihálni kezdett: — — Nekem nem is az a halál, amikor valakinek elernyed a teste és az állkapcsa leesik, hanem amikor az ágya üres lesz. Olyan nagyon és másképpen üres. mint amikor én vagy te ... felkelünk. Reggel, amikor bemegyek az osztályra és üres az az ágy, amiben este még ... Vagy már más fekszik benne. Akkor érzem át legerősebben, hogy... És holnap is így lesz. Mindennap. Én meg táncolok. Nincs jogom. — Hát ezért voltál a múlt héten is szomorú?! —'igen. A múlt héten Ilonka néni, meg egy... fiatal lány ... Huszonkét éves volt, annyi, mint én. Pista némán ült a feleségével szemben. Az idegen, ismeretlen emberek elmúlása nem hatott rá, csak homályosan fogta fel, mi az, ami ebben olyan nagyon fáj Emesének. Az hatotta meg, hogy az ő felesége ennyire érzékeny. S még ennél is inkább az, hogy ez az érzékenység kinyílt előtte, s ő beljebb hatolt azon az úton, ami a másik, vele, mellette élő emberhez vezet. Ünnepélyes pillanat volt ez, mert nemcsak megindulttá, hanem büszkévé is tette, hiAz elegáns, fehér vászonkosztümös nő nem lehetett több harmincöt évesnél. Gyönyörű, éjfekete haja volt. Búzavirágkék szemével idegesen pillantott a fiatalemberre, aki váratlanul mellette termett a forgalmas utcán és kellemesen duruzsoló hangon így szólt: — Csókolom a kezét. Elnézést kérek, hogy ismeretlenül megszólítom. A nő megsemmisítő pillantást vetett rá: — -Utcán nem ismerkedem. Menjen a dolgára! A férfi elszántan folytatta a társalgást: — Bocsánatot kérek a tolakodásért, de miután nincs más lehetőségem, hogy megismerkedjünk, szeretném, ha egy kicsit elbeszélgetne velem. — Ha azonnal nem tűnik el, rendőrt hívok! — kiáltotta a nő és gyors léptekkel elindult. A férfi szaporán talpalt utána. — Értse meg — magyarázta lihegve —, nem akarok szemtelenkedni... De végre itt a nagy alkalom ... — Vegye tudomásul, nálam semmiféle kalandról nem lehet szó! — Könyörgök, nekem tisztességes szándékaim vannak... — Mindegyik így kezdi — legyintett a nő megvetően. — Lehet, hogy mindegyik így kezdi, de én másképp folytatom — mondta a férfi jelentőségteljesen. — Ugyebár ön Spalek Dóra, az Egyesült Kalapmüvek igazgatónője? — En vagyok — bólintott a nő kicsit csodálkozva. szén mint erősebbhez fordult őhozzá Emese. Ezt az erőt, amire a feleségének szüksége volt, most sűrűn és biztosan ott érezte önmagában, egyetlen tömör pontban, mintha eddig szerteszórt, számon nem tartott részecskéi most, hogy szükség volt rájuk, céltudatosan összefutottak és egyesültek volna. A csuklójára nézett, amit öntudatlan szorítással átfogott a felesége jobbja. — Gyere... — mondta elmélyült hangon — gyere velem. — Hová? — kérdezte a felesége. — Táncolni. Neked, aki ilyen jó vagy. . igazán jogod van ahhoz, hogy szórakozzál. Emese érezte, hogy az ura megértett valamit, s hogy őt ezután nem nyomasztja any- nyira az a súly, amit olyan nehéz volt egyedül viselni. — Tudom, hogy jogom van — mondta és felállt. Még mindig szorosan fogta az ura kezét. — Hiszen én nem tehetek arról, hogy ... De tudod, ami ott benn a kórházban történik, azt olyan nehéz ösz- szekötni a külső világgal. — Majd ezután könnyebb lesz. — Pista átölelte felesége vállát, arcát odadörzsölte az arcához. — Hogy te milyen vagy ... azt én ki se tudom mondani. Tág, csodálkozó pillantással nézett rá: — Pedig azt hittem, nyolc hónap alatt teljesen kiismertelek. — Hirtelen, mint aki váratlanul soha nem remélt ajándékot kapott, elöntötte az öröm. — Hogy te milyen vagy.., O dahajolt hozzá és megsimogatta a fejét, vállát: — No gyere... gyere táncolni. — Kérem szépen, három he* te próbálok személyesen beszélni önnel, de a titkárnője mindig elutasított. Ezért voltam bátor most megragadni az alkalmat, még ha ezzel kockáztatom is, hogy aszfaltbetyárnak néz. — Mi az óhaja? — A múltkor vásároltam egy kalapot. Az ön vezetése alatt álló gyár készítette. Másfél órai használat után a kalap szétfoszlott. Ez a kitűnő minőség, amit olyan büszkén reklámoznak? Az ilyen pocsék áru a fogyasztók elleni merénylet, s ezért ön felelős. A nő dühösen, villámló tekintettel meredt a férfira: — Nem vagyok köteles önnek itt válaszolni, de elmondhatom, hogy vannak bizonyos nyersanyagproblémáink, azonkívül a munkaerőhiány ... — A vásárló a pénzéért minden körülmények között elvárja, hogy használható árut kapjon. Ezt tessék tudomásul venni! Spalek Dóra sértődötten vállat vont: — Szóval nem ismerkedni, udvarolni akart, hanem reklamálni? — Úgy van. Ragaszkodom hozzá, tessék engem kárpótolni egy használható kalappal. Holnap jelentkezem érte a gyárban. — Megkapja. Legyen vele boldog! S én még azt hittem, csak egyszerű, rokonszenves aszfaltbetyárral van dolgom. Micsoda szemtelen alakok járnak az utcán!... Galambos Szilveszter FAZEKAS LAJOS: Ölében tart ölében tart e táj, mint rég anyám. A meleg földnek illata van; Ízes epertől édes lett a szám, s a füvekikel fonódik hajam. A dombokat — mint szűz, duzzadt mellet nézem s a táj rejtett vonalát. Fák közt egy ház, a gazda mézet perget, beszippantom a méz illatát. Így alszik el tej ízén a gyermek. — Elhal a szél szájából a dal. Szememre az est csillagot ejtett. S a bársony föld csöndje betakar. Aszfaítbetyár
