Pest Megyi Hírlap, 1974. szeptember (18. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-15 / 216. szám
Ibotób j-^eót megyében Farhas Ilona versei elé Aki első publikációitól figyelemmel kísérhette Farkas Ilona költői fejlődését, ma igazoltnak látja a kezdeti biztatást és bizalmat. Pályája elején jár még, de eredményei immár kézzelfoghatóak, megméretésre az olvasó elé bocsátjuk. A napi munka; az életkörülmények megteremtése igazi tehetségnél nem engedi háttérbe szorulni a költészetet. A költészet — halnak a víz. madárnak a levegő. Így jelentik a mindennapok a vizet és levegőt számára. Az élőlény, melyet kiszakítanak éltető eleméből, elpusztul, Ö benne él elemében, a hétköznapokban. Témái, élethelyzetei a főváros közelségének jellegzetes környezetéből származnak; az ingázók és hazahordott szokásaik, a kora reggel szinte megmozduló föld, a munkásvonat, amely korán megszakadt álmaikkal a városba indul. Félórányira Budapest belterületétől. Érden él. Több éves ingázás után jelenleg helyben dolgozik. Férfias munkát végez, forgalomirányító egy teherfuvarozási vállalatnál. Ki hinné mindezt róla, aki inkább sápadt, mint eleven, társaságban összehúzódik, palástolja létezését. Pedig költészete is férfias költészet, képei kemények, néhol túl darabosak is. Egyik versében elmondja, az ünnepeknél jobban szereti a hétköznapokat, a „neveletlen gondok” nem ismernek szabad napot. Panaszait a tájba is kivetíti: v „Durva, darabos legény ez a vidék, kicsit púpos is: elöl meg hátul.” Ugyanitt „sértődött gyerek”-hez hasonlítja az „elesett örömök”-et. A hajnali ébredések, amikor a nem bejáró vagy a városi ember — tudjuk — még javában alszik, a napfény, amellyel „találkozni csak múséakváltáskor tudunk”, a táj néhol idillbe hajló leírásába ágyazódnak. Csak a város marad számára idegen, kényelmetlen. Érezni, mennyire távol állnak a költő egyéniségétől a „páva reklámok”. Így öltözik Farkas Ilona a tájba, amelyben él és vállalja az ezzel járó életformát. Vállalja az embereket, gondjaikat — saját gondjait, és a ritka örömöket: közösségi költő. Sorain átüt a megszenvedett remény is. Radnai István FARKAS ILONA VERSEIBŐL: Kesergett iszunk Elpukkannak a csillagok, tiszta, szép arcú hajnalok keltegetnek, indulunk, mikor girhes fákon ásít a reggel. Az élet magocskáiként szétszórt minket if jakká serdítő szél, itt vagyunk egymás mellett, év-barázdák fekszenek közöttünk. Álmokból bezabáltunk, kesergést iszunk: kúráljuk reményeinket. Gyermekek emlékezetébe Magukba süppedt utcákban bogarak sietnek halaszthatatlan dolgaik után. Délutánt kongat a harangvirág, fény-köteleit húzzák a szelek. Borért szalad tizennegyedikem -r mámorba fojt két hétnyi szom j ázást. Mire kijózanodnak pultokon a poharak, részegre issza magát álommal a test. Fogadkozások lógnak a fákon. Veszekedések sírásója — markát dörzsöli: a Csend, fejfára vésve minden eset: gyermekek Emlékezetébe. Elveszünk és megkerülünk Merengő és veszekedő virágok között elveszünk és megkerülünk, forgunk napraforgó-körhintán, madarak dala szól a rét magnetofonján. Források mossák olajos kezünk, erősen összefűzik testünket rézdrót-izmaink.' Füst-szögek verődnek tüdőnkbe, fény-hullámok tépik szét árnyunk, lábunkat tűz-karmú napok léptetik, öklünk kövekkel boxol, kékül, feketül — égboltnak fölrepül. Füst-emberek táncolnak a töltés oldalán, tántorgó, részeg árnyuk kapaszkodik fölfelé. A hajnal vérkoszorújával fejünkön elindulnak a hízott kacsa-totyogású vonathoz. Reggeli: a szalonna, a kolbász hintázik táska-játszóterén. Pusztai Ágoston rajza SIMON LAJOS: Kalandozások Uram, felírták zörgó kutyabőrre írástudóid zord törvényeid, hogy vétessék el szeméből a fény, tépettessék ki szájából a nvelv, vágattassék le arcáról az orra, húzattassék kövér akáckaróba, húzattassék ki keze, lába tőből annak, ki itt, ahol selyem a fű, ahol halaktól ezüstös a víz, meg nem telepedik. Uram, én ezer év múlva is bolyongtam, igaz. csak itt a bérceken belül: Kartalon, Szerencsen. Szomjuháton, Sajógirincsen, Sajóörösön ... Hazám volt, bár csak háromszáz napig Kossuth hazája, Hegyalján: Monok, egy évig kondáskodtam Muhipusztán, egy teljes télen láttam Önodot, egy nyáron át a summás-aratóknak hordtam a vizet Pusztaszer felől, uram, törvényed ellenére éltem, de itt, csak itt a bérceken belül. . Chmielna és a Nowy Swiat utca kereszteződé- sénél egy nő botlott belém. Könyökével a hasamba bökött és rámkiáltott: — Hogy jársz, te vakvarjú?! Vegyél magadnak másik szemüveget, te ló! Nem- volt szép. Elhatároztam, hogy a lehető leggyorsabban befejezem ezt a beszélgetést. — Az ördög vigye el, az embernek megy és még neki áll feljebb! — mondtam. Megfenyegetett az öklével. Vállat vontam és megkopogtattam a homlokomat. Szitkozódva távozott. Akkor váratlanul Kolankiewicz lépett mellém. Üdvözölt. — Kellemetlensége volt azzal a nővel? — kérdezte. — Semmiség. A szokásos — mosolyogtam —, a nők idegesek. — Nem akarja békén hagyni — mondta leleményesen Kolankiewicz. — Valami ilyesmi — feleltem, mert nem akartam tovább folytatni a beszélgetést. — Valamilyen hosszú história ez, vagy csak amolyan futó kaland? — faggatott tovább Kolankiewicz. ANDRZEJ R UMIAN: Nőügy — Futó kaland — mondtam egy kis gondolkodás után. — Szóval az a helyzet, hogy önnek már elege van belőle, és a hölgy nem hagyja békén. Követelőzések, botrányok... — Uram, kicsit túloz — vágtam közbe. — Hogyhogy túlzók? Az egész jelenetet láttam. Megfenyegette az öklével, mert ön nem akart már tőle semmit. Az ön számára már vége a kalandnak, de a hölgy továbbra is meg akarja magát mártani a botrány mocsarában. Köszönöm ezt az őszinte vallomást, kinyitotta a szememet. Megyek, hogy a döntő beszélgetést lefolytassam vele ... — ön ismeri? — kérdeztem. — Igen, a feleségem — mondta meghajolva Kolankiewicz. Lengyelből fordította: Bába Mihály TÖRŐ ISTVÁN: Szél * Te búzavirág-hullámot ringató országutak tömör porát válladon hordozó emberek bőrét seprüző égő szárnyakat letörő halott máglyákat felszító szavak gubancát szétütő felhőkkel birkózó bércekre morgó toronytetők bádogját bőgető vizek táncritmusát fokozó istenre ugató emberbe harapó természet haragja mintha belőlem szólana HALMOS FERENC Naplórészlet Napok, hónapok szikkadnak el, kártya, borozások ellenségtelen viadalában hevülök égek, elernyedésem szűk pénzű háziasszonyok vásár előtti gondja, kubikosok két lapát föld közti pihenése, mert mást se hiánylok én, csak virágzó szót, termékeny mozdulatot. ÖRVÖS LAJOS: Gyémántkeresők---------------- Dél-Amerikában élhetett I Valaha I ez a típusú ember, aki- vei találkoztam. Ott is csak olyan szegény munkásember volt, s valami gyémántlelőhelyen dolgozott, g--émántot aknázott ki a földből kevés pénzért a vállalkozónak. Aztán egyszer kószálás közben maga is gyémántra bukkant. Csak legjobb barátjának merte elárulni. „Te, gazdag emberek vagyunk!... Gyémántra bukkantam!” De a helyet még ő előtte sem fedte fel. Csak tervezgetett. Hogy vesz egy házat, tart majd állatokat, a közeli városban is berendez majd hajlékot magának, kis függőkerttel, kocsibejáróval. S álmodozás közben elitta a maradék pénzét is, amit oly keservesen keresett meg. De valóban gyémántot látott csillogni a kőzetben vagy csak a szeme káprázott s e látomásból épített meg tanyát, házat. függőkertet és kocsibejárót? De vágyakozó emberek mindenfelé élnek. És találkozhat velük az ember véletlenül a Dunakanyarban is. Hiszen a világ mindenütt színes, csak ött. ahol élünk, nehezebben látjuk meg ezeket a színeket. Pedig itt is színes az országút. Majdnem fehér. És kétoldalt a villák halvár. /sárgák, sötétszürkék, kékellők és akad meggypiros is. A fák zöld lombja kicsit elrejti őket. De a cukrászda teraszáról mégis jól látom. Itt álltam meg reggel, az úton öreg. fekete tetős, fehér kis Citroenemmel. Rövidujjú, kockás ingemben úgy festek, mint valami gondtalan turista, cigarettám fehérlő füstje az országút felé száll s az átsuhanó Audik, Zsigulik. Mercedesek szélvédő üvegére ül. Velük utazik tovább. És csak én látom, milyen kopott már kocsimon a négy Michelin-kerék. Ki kéne cserélni őket. De Michelin- kerék nagvon nehezen kapható nálunk, és megvallom, pénzem se igen lenne rájuk. Tanári fizetésből és külön munkából együtt se. Kihozom feketémet a teraszra, mert ez önkiszolgáló cukrászda, itt nincs pincér, nincs borravaló, csak feketekávé, coca-cola, bor és sütemény. A külön munkámat kiteregettem magam elé az asztalra. Ebből ugyan nem veszek egy fél Michelin-kereket se, de mégis kapok érte valamit és élvezem a nyári reggelt. •--------------- felbukkan egy fiatal fér| Ekkor I fi, s az én asztalomnál--------------- kér helyet. Furcsa, hiszen csaknem minden asztal üres. Előbb a terasz végén áll meg, egy házaspár előtt. Oda szeretne ülni, de ott még várnak valakire. Akkor hozzám jön. „Leülhetek, kérem? Kicsit beszélgetni szeretnék.” ö egy pohár bort hoz a kezében. Kicsit olyan nyekkenős a beszéde, de nem látom részegnek. Alul szélesedő, divatos nadrágot visel és garbónyakú trikóinget. Efelől még éppúgy élhet a szomszéd faluban, mint holland turista is lehet. Persze, hogy leültetem. Majd később kezdem el a különmunkám. Valahogy felkeltette érdeklődésemet ez a szögletes, markánsarcú, világosbarna hajú férfi, nagy dolgos, kezével és divatos öltözetével, amint rámmosolyog és beszélni szeretne velem. Vajon mit akarhat beszélni? Ö is cigarettára gyújt és kortyol a borából. — Jugoszláviában lakok, a Délvidéken. Ott is születtem — kezdi. — Apám még 1938-ban hagyta el Magyarországot. Olasz lánnyal házasodott. Én beszélek magyarul, de nem tudok írni. — Én meg tanár vagyok — jegyzem meg. — Én meg csak írni tudok. Magyar nyelvet és irodalmat tanítok. A másiknak felcsillan a szeme. Mintha gyémántra bukkant volna valami kőzetben. Csak nézem tágranyílt szemmel. — Tanár úr! Megtanítana engem magyarul írni! Technikus vagyok. Az apám gépészmérnök. Norvégiában dolgozik szerződéssel. Minden hónapban hazajár. Most ide jöttünk a testvéréhez, a szomszéd faluban él. Parasztember. Hármasban jöttünk. Apám a Mercede- sével, én az automata Volvómmal, meg a Zasztavájával. Magyar lánnyal szeretnék házasodni. Aki jó magyar ételeket tud főzni. De ha megismerek is egy nekemvaló lányt, először levelezni kezdünk. Akt pedig nem tudok. Tanítson meg írni magyarul, tanár úr! Megfizetem, a pénz nem számít. A háromszorosát is megfizetem egy órának. Egy hónapra jöttünk. Tanítson meg kérem! ■---------------------------- felvillanyoz. Kü| Ez a lelkesedés | lönben is szere- _ ■— tek tanítani. Talán az írást leginkább. Kifejezni magunkat és magunkon át a világot. És mindezt háromszoros óradíjért... De valami mégis elszorítja a torkom. Egy Jugoszláviában született fiú magyarul szeretne írni tanulni. A háromszoros óradíjból sem veszek Michelin- kereket. Én is csak amolyan álmodozó vagyok. Megtanítom ingyen. Hadd lássa, milyen emberrel került össze. Legfeljebb ír maid egy szép levelet nekem Jugoszláviából. Magyarul. Talán meg is hív. Dehát úgysem fogadnám el... Csakúgy jólesne. Mert a lehetőségek engem is csábítanak. Ha nem is tudom elérni őket. Talán nem is akarom, önmagukban éltetnek a lehetőségek. Valahogy a lelkemben is olyan tanáros va. gyök. Van, aki ezt nevetségesnek találja. — Nézze, én nem mondhatom magam vagyonosnak, de nem tudnám kihasználni ezt a lelkesedését, hogy magyarul szeretne írni tanulni. Legfeljebb meghív minden órán egy feketére. A férfi arca kigyúlt, bizonyos büszkeség és szánalom ült ki rajta. — Ugyan, tanár úr! Nálunk se dolgoznak ingyen. Ha nem fogad el pénzt, fogadjon el nyolc méter, finom jersey szövetet. Biztosan házas. — Igen, az vagyok — feleltém csendben. És magam előtt láttam a feleségem meglepett pillantását, amint átnyújtom neki a szép szövetet. Nem hinne a szemének, megcsókolna s talán este az ágyban is odabújna hozzám. Nem az ajándékért, hanem mert úgy érezné, hogy nem valami tehetetlen férfi él mellette. Az ilyesmiből is kiérzik néha. Nemcsak a karok szorításából. De aztán elbiggyesztettem csak a számat. Alig ismerem ezt a fiatal férfit. Bemutat majd a szüleinek is. És közben átnyújtja a szövetet. Mert magyarul tanítom írni. — Köszönöm, nem kell a szövet. Van a feleségemnek is jerseyruhája. De az én emberem konokul nézett rám. talán szegény ördögöt látott bennem. akin segítenie kell. És úgy tükröződött arcán a segíteni akarás, mint akinek magának is jólesik. . — Hát gyereke van? — Igen. tizenkét éves. — Akkor fogadjon el egy ötvenköb- centis Honda motorkerékpárt. Kitűnően lehet gurulni vele ilyen sima úton. Alig hallatszik a motorja és keveset fogyaszt. A kisfiam nagy motorbarát, minden márkát felismer az úton. Magamban eljátszottam a gondolattal: micsoda öröme lenne! Csakúgy sikongatna, ha meglátná a kis japán motort. — Ilyen kisfiú még nem motorozhat Napugratók
