Pest Megyi Hírlap, 1974. augusztus (18. évfolyam, 178-203. szám)
1974-08-06 / 182. szám
xMátm 1974. AUGUSZTUS 6., KEDD Az ÁHZ közreműködésével Mozart-est Vácrátóton KEDVEZETT AZ IDŐ ezen a nyáron a vácrátóti hangversenyeknek. Most, szombaton este újra meleg volt, s az esőfelhők Budapesten okoztak záport, a botanikus kertet azonban elkerülték. A múltkorihoz hasonlóan, a műsor első részében most is zenekari darabot hallottunk, a másodikban pedig kamaraművet. Ezúttal mindkettőt klasszikus szerzőtől, Mozarttól, akinek g-moll szimfóniáját méltán tartják e műfaj egyik legtökéletesebb alkotásának. A mű nagyszerűségét egyebek közt sötét hangulatának és a mozarti lebegő könnyedségnek az ellentéte adja. Látszólag tehát a tartalom (nem programzenéről lévén szó, ez meglehetősen tág fogalom) és a forma nincs összhangban egymással. Valójában éppen az a csodálatra méltó, hogy Mozart ilyen könnyed zenekari hangzással, trombiták és üstdob nélkül is mennyire megrázóan tudta érzékeltetni a fájdalmat. NEM KIS FELADATOT RÖTT az előadó Magyar Állami Hangversenyzenekarra a mű másik érdekessége: bár nincs híján a szebbnél szebb dallamoknak, mégis inkább hangszerelése miatt lehet példának állítani: ahogy egy- egy hangszercsoport vállalkozik a szárnyaló dallam bemutatására, ahogy a harmonizálás, a szerkesztés törvényeinek pontos megtartásával kísér a többi szólam, majd átveszi a vezetést, minden elismerést megérdemel. Mozart olyan kecses eleganciával mutatja be a zenei szépet, hogy már-már úgy érezzük, mi sem egyszerűbb ennél: ez a világ legegyszerűbb dolga. Ám, amikor a néző-hallgató így elfelejt minden mesterkéltséget, „rácsodálkozik” a műre, akkor találkozik az igazi művészi alkotással és —• előadással. Igen, hisz nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy nemcsak szép, de biztos hangszertudást igénylő, kifejezetten nehéz alkotás a g-moll szimfónia. Ne fukarkodjunk a szóval: az ÁHZ remekelt. A vonósok és a fúvósok szinte versengtek egymással, hogy hangszínben, dinamikában, ritmusban melyikük legyen a tökéletesebb megszólaltató. Nem csoda: Mozart erre lehetőséget, útmutatást ad művében, és döntetlenre végződteti a fület gyönyörködtető nemes küzdelmet. Kórodi András karmester Az ember csak azt tudja megtanulni... Müteremlátogatás Korniss Dezsőnél TV-FIGYELO Ifjúsági klubok a megyében. A Balogh Judit szerkesztette Hét, amely vasárnap erős belpolitikai anyagaival tűnt ki, ismét fontos Pest megyei riportot sugárzott. Szegvári Katalin az albertirsai és a gyöm- rői művelődési házban az ifjúsági klubok dolgának nézett utána. Jól sikerült riportjából kiderült, hogy a klubok azokon a helyeken frissek és jók, ahol a fiatalok igényeit és szükségleteit sikerül a művelődéspolitikai követelményekkel összhangba hozni. Sok más mellett ezt igazolja az albertirsai motorosklub is, amely egyebek közt egy vad szenvedély, a motorozás „sze- lidítéséhez” is hozzájárult. Nyilatkozott a riportban Árpást Zoltán, a KISZ Pest megyei bizottságának első titkára is, aki egyebek közt elmondotta, hogy az ifjúsági kluboknak körülbelül egyharmada dolgozik jól, szervezetten, egyaránt eleget téve a fiatalok igényeinek és a művelődéspolitika kívánalmainak. A klubok nagyobb részében sok még a tennivaló, sok a feladat. Szerencsére a riport egésze rámutatott arra is, mik a legfontosabb tennivalók. Ily módon a tévé legutóbbi, vasárnapi Pest megyei riportja — talán nem vagyunk szerénytelenek — ismét országos tanulságokkal zárult. JörZÓ. Sarkadi Imre annak idején abbahagyta Hannibál utolsó útja című drámájának írását. A mű torzó maradt. Nem tudni biztosan, azért-e, mert az író nem tudott megbirkózni az anyaggal, a vállalt feladattal, vagy azért, mert az eredmény nem tetszett neki. Amin viszont nincs vita: Sarkadi drámája nem befejezett mű, sem eszmeileg, a tartalmát, mondanivalóját tekintve, sem műfajilag. A Hannibál utolsó útja nem dráma. S nem lett dráma Siklós Olga mennyiségre nem nagy, ám mégis jelentős dramaturgiai munkája nyomán sem. Ez természetesen nem az átdolgozó és összeállító hibája, hanem a dolgok természetének következménye; a legritkább, hogy a restaurátor — bárki légyen — az eredetivel egyen- rangút alkosson. De ez nem jelenti azt, hogy nincsenek részértékei. A Hannibál utolsó útjának csak ilyen értékel vannak. Kitűnő mondatok, szellemes, feszült helyzetek, ragyogó, váratlan fordulatok. De ez még nem mű, nem egész. Nem volt képes ezt az egészet hangsúlyozni a címszerepet játszó- Gábor Miklós sem, noha láthatólag elsősorban erre törekedett. S való igaz, ez lett volna a nagy színész feladata : a mozaikrészleteket egésszé és egységgé összerakni. S bár ez nem sikerült, Gábor Miklós alakítása mégis emlékezetes marad: épp erőfeszítései eredményeképpen. Ö. L. jól érezte a művet, jól tudta, mire képes a zenekar, és ezt felszínre is hozta biztos dirigálásával. AZ EST MÁSODIK RÉSZÉBEN hangzott el a karműiro- dalom kimagasló alkotása, a Requiem. Mozart élete utolsó évében, megrendelésre, lázas sietséggel komponálta halotti miséjét — tulajdonképp saját- maga számára. Befejezni azonban már nem tudta; ezt a munkát egyik tanítványa végezte el. A belső ellentmondást itt az adja, hogy a szigorúan kötött szöveg és egy- házias jellege mellett is egyéni és újszerű, alaphangulatában egységes, kifejezésében változatos mű. Az előadókhoz csatlakozott a négy énekes szólista: Németh Aliz, Barlay Zsuzsa, Korondy György és Kováts Kolos, valamint a Debreceni Kodály Kórus. ÖSSZEGEZVE az est és egyúttal az idei vácrátóti hangversenyek tapasztalatait, megállapíthatjuk, hogy a zenekarok közül az ÁHZ-é, az énekesek táborából pedig a múltkori est szereplőié a pálma: elsősorban Simándy Józsefé és a KISZ Központi Művészegyüttes egyetemi énekkaráé. A zenekar a legjobb magyar szimfonikus égyüttes, Simándy József erényeit pedig nem kell különösképpen bizonygatni. Mindannyian szívesen vállalkoztak az itteni szereplésre, és ez azt jelenti, hogy Vácrátót botanikus kertje már nemcsak szép fáiról, virágairól nevezetes, hanem nyári szabadtéri hangversenyeiről is egyre híresebb lesz — méltán. Dalos Gábor Eleinte Korniss Dezső mű- ] vészete csak egzisztenciálisan kapcsolódott Szentendréhez, s csak később kezdte tudatosan feldolgozni a városban és környékén található népi emlékeket. Erről a motívumgyűjtésről és Vajda Lajossal való kapcsolatáról beszélgettünk a 68 éves mesterrrel, aki a magyar »avantgarde festészet egyik prominens képviselője. — Már a főiskolán érdekelt a folklór. Hétvégenként Zelk Zoltánnal és Vas Istvánnal szociológiai jellegű kutatásokat folytattunk, Szigetmonostortól Esztergomig. Később csatlakozott hozzánk Vajda is, de őt akkor elsősorban a fotomontázsok érdekelték. Valami mást szerettünk volna csinálni — ellentétben az akkor divatos impresszionizmussal (ami ma ismét kezd előtérbe lépni az avantgarde rovására) —, olyant, amit Bartók is csinált a zenében. Vajda motívumokat gyűjtött, engem pedig — a zenével analóg módon — a dolgok szerkezete, eredete érdekelt. A valóság kifejezése — A népművészet szelleme izgatott és azt akartam visszaadni aszimmetrikus vonal- és színritmusaimban. Szintézisre törekszem, hogy'a motívumokból kihámozzam az emberi létezés mibenlétéről, a természetről számomra igaznak tűnő lényeget. A valóságot akarom kifejezni az élet szépségeivel és poklaival együtt. Egy évig dolgoztam Vajdával, majd különváltunk. ö ikonokat és szénrajzokat csinált, és más irányban — a néger plasztikák felé —kísérletezett. Munkájában azonban betegsége is befolyásolta. — Már fiatal korában járt külföldön, ahol megismerkedett a kor különböző művészi áramlataival. Hogyan hatott ez a művészetére? — A művész életében — úgy gondolom — igen fontos szerepet játszik a gyerekkor és annak élményvilága. A Podolini-féle magániskolában kezdtem rajzolni, majd 14 évesen Hollandiába kerültem. Itt a Stijl-csoport kiállításaira jártam és megismerkedtem Mondrian és a régi mesterek: Vermer, Rembrandt műveivel is. Később itthon a Képzőművészeti Főiskola hallgatója lettem. Hazatérésem utón, mint a Szocialista Képzőművészek Csoportjának és az Európai Iskolának tagja, több kiállításon vettem részt. 1934-ben mentem hosszabb időre Szentendrére. Az akkori művésztelepen eléggé zárt társaság volt: mi (Ámos Imre, Szántó Piroska, Czóbel Béla stb.), csak Bar- csayval és Paizs Goebellel érintkeztünk. Csorgató eljárással — Festészetében 1957-ben hangváltás következett be. Az addig szerkezetileg is megkomponált (konstruktivista) műveket felváltották a tudatalattiból születő rögtönzések: az akciófestmények. Bemutatkozott Szegeden a minszki balett A hattyúk tava a Dóm téren Kiemelkedő Pest megyei érdeklődés Az ország legnagyobb népművelő színháza, a szegedi szabadtéri, fennállásának 15 esztendeje alatt több mint egymillió nézővel ismertette- szerettette meg az emberi kultúra nagy alkotásait. Ha erről a vitathatatlan és a magyar színházművészetben páratlan sikerről és eredményről beszélünk, jobbára csak azt emeljük ki, amit a szegedi szabadtéri a drámai művek népszerűsítésében tett, feledve, hogy a Dóm téri színpad közművelő hatása jóval bonyolultabb és összetettebb. A kezdet és a folytatás Szombat este a szegedi csillagtetős színházban — az idei évad harmadik premierjeként — a minszki balett bemutatta Csajkovszkij halhatatlan remekét, a népszerű és már a Dóm előtti színpadon is játszott A hattyúk tavát. A mű és az együttes forró, helyenként viharos sikere nemcsak alkalmat ad, de szükségessé is teszi, hogy elgondolkodjunk mindazon, amit a szegedi szabadtéri a drámai művek népszerűsítésén felül elért; hogy elmélkedjünk, miképpen jutott el ez a színpad és közönsége ehhez a népművelési szempontból aratásra, terménybetakarításra emlékeztető sikerhez. A kezdet és jó néhány évig a folytatás sem volt ilyen egyszerű. A balett a szegedi szabadtéri műsorpolitikájának szerves, mondhatjuk, nélkülözhetetlen és elengedhetetlen része, összetevő eleme. Amikor azonban megkezdődött ez a munka, s a színpad évenként rendszeresen műsorra tűzött különféle balettprodukciókat, akadtak hitetlenkedők és szkeptikusok, akik azt állították, hogy ilyen népszínházban, mint a szegedi, amelynek esténként 7 ezer főnyi közönsége többségében nyilvánvalóan nem balettrajongókból áll, vakmerőség a keveseket érdeklő műfaj alkotásaival színpadra lépni. Tudjuk, voltak olyan szakaszai-pillanatai a szabadtéri történetének, amelyek látszatra a szkeptikusokat igazolták. A balettek tényleg „képzetlen” közönsége egy ideig úgy válaszolt ezekre a produkciókra, ahogyan várni lehetett: kissé feszengve, idegenkedve, nemegyszer értetlenül. De nem mindig viselkedett így, s ez reményteljessé tette a vállalkozást. A legjobb ba- lettelőadások, vagy legalább bizonyos részleteik — ezt már a kezdetektől tapasztalhattuk — magukkal ragadták, felemelték a közönséget. S ezzel együtt idők múltával bizonyos változást-fejlődést vehettünk észre a közönség magatartásában. A balett műfajával ezen a színpadon ismerkedő közönség lassan-lassan v egyrészt megismerte, másrészt megszerette a tánc világát, és egyre jobban eligazodott a hajdan szokatlan és idegen forma titkaiban. Tapasztalt nézősereg A minszkiek szombati premierjének fényes sikere is azt mutatta-igazolta, hogy a nézőtéren nem a műfajjal először találkozó és rácsodálkozó közönség ült, hanem tapasztalt nézősereg, amely már sok szép balettelőadást látott. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy a szombati premier aratásnak, terménybetakarításnak tűnt; a mag nem terméketlen talajra hullt. A szegedi szabadtéri természetesen már sok szép sikert látott. Azt azonban, hogy a másfél évtizedes munkának valóban beért a gyümölcse, talán még egyetlen bemutató sem bizonyította ilyen ékesszólóan. A tényt, hogy a szegedi szabadtéri százezreket ismertetett meg a balett művészetével, érdemes közelebbről szemügyre vennünk. A Dóm előtt természetszerűleg magyar balettegyüttesek is felléptek már, méghozzá kiemelkedő, nagy sikerrel. Gondoljunk csak az Állami Operaház táncosainak Spartacus- és Párizs lángjai előadására. De a balettprodukciók többsége ebben a színházban szovjet együttesekhez fűződik. Moszkva, Kijev, No- voszibirszk. Tbiliszi és Riga táncosainak — 1968-ban épp A balettkar A hattyúk tava szabadtéri előadásán. Bnyedi Zoltán (elvétele ők mutatták be Szegeden először A hattyúk tavát — tapsolhatott már a Dóm téri színpad közönsége. Hogy az utolsó másfél évtizedben százezrek lettek hazánkban a balett hű és igaz barátai, azaz váltak értő befogadóivá —, ezt hozta magával a szovjet táncosok fellépése Szegeden. Nekik köszönhető, hogy a nagy vállalkozás — népszínházi produkcióvá tenni az exkluzívnak tartott balettet —, nem fulladt kudarcba. A maga módján* ezt a sikert dokumentálja Pest megye érdeklődése is. Annak ellenére, hogy a minszki együttes Budapesten, tehát a megyéhez jóval közelebb is fellép — ma, augusztus 6- án és 7-én balettesttel a Margitszigeten — a szegedi Haty- tyúk tava iránt Pest megyében kiemelkedően nagy volt az érdeklődés. Nemcsak a Vö- rösmarty-dráma, a CziUei és a Hunyadiak, az idei első bemutató, de még a János, vitéz sem vonzott annyi nézőt Pest megyéből, mint a minszki balett. A váci Kötöttárugyárból, Százhalombattáról, Ceglédről, Nagykőrösről, különbuszok vitték a fesztiválvárosba a sokszáz Pest megyei érdeklődőt, főképpen munkásokat és diákokat. Tartalom és látványosság A zsúfolt nézőtér ünneplését a minszki balett ki is érdemelte. Akárcsak a többi szovjet együttes, a 103 tagú minszki társulat is „anyanyelvi szinten” ismeri a klasszikus tánc formavilágát. Előadásuk a legapróbb részletekig kidolgozott és pontos, a látvány, amit nyújtanak, dekoratív és tartalmas, a szólótáncosok tömören és plasztikusan viszik színre az emberi jellemeket. A négy főszereplő valósággal remekelt; a tapasztalható siker, láthatólag, erősítette a táncosok belső dinamizmusát. Odette szerepét Nina Pavlova könnyedséggel és érzelemgazdagsággal játszotta. Jevgenyij Pavlovics a herceg szerepében a lírai vonásokat emelte ki. Leonard Poljakovszkij, mint udvari bolond, bravúros tudósával kápráztatta el közönségét. J. Botvinnik a varázsló alakjában az erőteljes, markáns, „földöntúli” vonásokat hangsúlyozta. Még egy érdekesség: a bemutatón a szegedi szimfonikusokat női karmester, Tatjana Kolomijceva vezényelte. Ezt nem azért emeljük ki, mintha a karmesternő szentimentálissá, „nőiessé” tette volna a zenekar játékát. A szegedi szimfonikusok ezen az estén éppúgy muzsikáltak, mint bármelyik férfikarmester keze alatt. A tény mégis feljegyzést érdemel, mert most szombaton vezényelt először nő a szegedi szabadtérin. — Szerintem kétféleképpen lehet festeni: vagy konstru- rált módon, amikor tudatosan megszerkeszti az ember a képet, vagy spontánul, amikor nincs kötöttség. Ekkor olyan formák és színek is kijönnek az emberből, aminek addig nem volt tudatában, de minden bizonnyal valahol a kozmoszban léteznek. A csorgató eljárásnál — a földre helyezem a vásznat, hogy a festék ne csorogjon le róla és arra spontánul különböző színű festékeket folyatok — nagy szerep jut az anyag „véletlen” viselkedésének. Megjegyzem: esztétikai tudattal befolyásolni, korrigálni lehet a véletlen alakulását. Ezeknél az alkotásoknál (organikus absztrakciók) nem az indulat a lényeges, hanem a formai elemek kidolgozásának színvonala. Mind konstruktivista, mind kalligrafikus korszakomban azon igyekeztem, hogy műveimnek magyar vonatkozása is legyen. — Képei nagyon hasonlítanak az anyag belső szerkezetéről készített mikroszkopikus felvételekhez. Tudatosan fest ilyen anyagszerű képeket? — Az emberi agy — lévén szintén anyag — szerintem nem képes olyant kitalálni, amely ne létezne az anyagi világban. Gerendás profesz- szorral — aki a vérplazmákról elektromikroszkopikus felvételeket készített — már régen szeretnénk egy olyan filmet csinálni, amelynek anyagát az én képeim és ezek a felvételek adnák. Olyan nagymértékű közöttük a hasonlóság, hogy kiválóan bizonyítanák a tudomány és a művészet közös útját. Érdekes módon engem azok az emberek értenek, illetve éreznek meg, akiknek valamilyen közük van a tudományhoz. Aki egy bizonyos színvonalat elér a tudományban, az akarva- akaratlan is megérti a művészet problémáit és közös vonásait a tudománnyal. Jó példa erre kitűnő tudósunk és pedagógusunk, Marx György is. Egy cambridge-i matematika-fizika professzor több mint tíz képet vásárolt tőlem. A művészetnek és a tudománynak a kapcsolata egyébként nem új dolog: ez történt Leonardo da Vinci esetében is. ... amit már úgyis tud — Említette, hogy ha rövid ideig is, de tanított az Ipar- művészeti Főiskolán. Mi a véleménye a képzőművészeti oktatásról? — A művészetet nem lehet tanítani, arra egyedül csak az élet képes, föltéve, hogy a tanulni akaró egyéni képességei is olyanok, amelyek művésszé formálják őt. Ez egy gyermekkorban kezdődő folyamat, amely addig tart, míg az ember képes alkotni. Csak gyakorlati dolgokat lehet tanítani, s ez alapja lehet a művészeti tanításnak. Hevesi Sándor mondta, hogy az ember csak azt tudja megtanulni, amit már amúgy is tud, de azt alaposan meg kell tanulnia. A tanárnak elsősorban egyéniségnek kell lennie, aki megfogja a tanítványt. A kor kívánalmainak megfelelő szellemben kell oktatnia, de nemcsak oktatnia kell, hanem nevelnie is. Ügy érzem, hogy tanáraim — Vaszary és Csók — valahogy modernebbek voltak, mint a maiak. Olyan szellemű iskolát kellene csinálni, mint amilyen a Bauhaus volt. Ma a növendék kikerül az iskolából és automatikusan tagja lesz az Alapnak, majd viszi a „bilduskákat” a heti zsűrire, ahol elég alacsony összegért veszik át azt tőle. Ezáltal a növendék nincs érdekelve abban, hogy megküzdjön művészete igazságáért. A pénz nem lehet alapja a művészetnek, mert megöli. Menyhárt László