Pest Megyi Hírlap, 1974. augusztus (18. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-29 / 201. szám

1974. AUGUSZTUS 29., CSÜTÖRTÖK

5

A KCM-TÓL

Támogatást kap 50 kohó- és gépipari vállalat

Jobb munka- és üzemszervezés, létszám-megtaka:ííás

Az 1971. esztendő fordulópont volt a tárnoki Lenin Tsz életében. Az egyre jobb eredményeket produkáló szövetkezet vezetői — a megjelent kormányhatározatok ösztönző hatására — úgy döntöttek, hogy megteremtik a gépesített paradicsomtermesztés és betakarítás feltételeit, s a növény- termesztés más területein is bevezetik a legkorszerűbb termesztési rendszereket. Az első év tapasztalatai kedvezőtlenek voltak, a magyar gyártmányú géprendszer legfontosabb egysége, a betakarító kombájn, nem volt üzembiztos. Többet kellett javítani, mint ameny- nyit ment. 1972-ben a sóskúti és a pusztazámori szövetkezetek egyesültek a tárnokival. A „házasságba” 3,5 millió forintos alaphiányt vittek. 1973- ban a veszteségesen működő budaörsi szakszövetkezet is beolvadt. A paradicsomter- mesztós kísérleti eredményeit eokan kezdték úgy kommentálni: „járt utat járatlanért el ne hagyd!’’ — s közben mérleghiányról, alaphiányról is beszéltek az emberek.

— Szövetkezetünk pénzügyi helyzete átmenetileg valóban megingott, azonban korántsem az új technika bevezetése miatt — mondja Lovas Géza. a szövetkezet elnöke.

De nézzük csak sorjában a ■történteket!

Piros futószalag

— Szövetkezetünk 1963 óta

foglalkozik nagyobb méretekben kertészeti termeléssel. IN agy területen hajtatóházak, hollandi melegágyak épültek. „Jó szokás” szerint 8—10 féle zöldséggel foglalkoztunk.

Csakhamar kiderült — a veszteségek láttán —, hogy változtatni kell a termelésszerkezeten és a fogyóban levő kézi munkaerő nagy részét gépekkel kell pótolni. Ekkor vetődött fel a paradicsom gépesített termesztésének kérdése. Ennek kialakítására egyszerű gazdasági társulást hoztunk létre a soroksári Vörös Október, a tompái Kossuth, a dányi Magvető termelőszövetkezetekkel, majd az idén az «bőit yi Üj Világ is csatlakozott a termelési rendszerhez. Célunk a paradicsomtermesztés hazai rendszerének és hazai gépesítésének megoldása volt. A Mezőgazdasági Fejlesztési Intézet tervei alapján a Budapesti Mezőgazdasági Gépgyár által készített termesztő és betakarító gépsorral kezdtük meg a kísérletet 30 hektárnyi területen. A mai jól működő gépsor, amellyel az idén már 140 hektárról takarítottuk be a paradicsomot, hároméves együttműködés eredménye. A kezdet azonban nem volt biztató. Tudtuk, hogy az első gépek nem lesznek tökéletesek. A társulás tagjai tisztában voltak azzal is, hogy az új módszerek elsajátításához türelem kell, a gépek kezelését és karbantar- tasát egyik napról a másikra nem lehet megtanulni.

— Felvetődhet a kérdés, miért kellett ezt a kísérletet végigvinni, amikor az országban külföldi gépsor is működik?

— Miért döntöttünk mégis a hazai gyártmányú mellett? Elsősorban azért, mert úgy láttuk, hogy a hazai viszonyoknak a MEFI által tervezett gépsor jobban megfelel. Azt nem tartottuk jó megoldásnak, hogy äz amerikai gépen a szedéssel egy időben történik a válogatás, s a betakarító asz- szonyok 8—12 órán át a tűző napon, a zötyögő gépen kénytelenek dolgozni. Emellett a gépen folyó válogatás során több paradicsom ment veszendőbe, mint a mi géprendszerünk esetében, ahol a válogatás a „lévonalon”, vagyis a feldolgozó gépeken, a telep-* helyen folyik. Itt válogatják szét az érett, a szalmasárga és a zöld paradicsomot. Ez utóbbi kettőt nem dolgozzuk fel. A szalmasárga 1—2 napos érés után piacra kerül, s zöldparadicsomot. pedig savanyítjuk.

Így nem vész kárba a termésnek az a része sem, amely a szedéskor még nem alkalmas konzervipari célra. Ezzel számolnunk kellett, mert annak ellenére, hogy korszerű — szakaszosan és viszonylag egyszerre érő — fajtákat palán- táztunk, illetve vetettünk a földbe, a gépi betakarításhoz szükséges, úgynevezett tömegérés biztosítására, a „piros futószalag” mégsem mindenütt egyenletes.

Az idei betakarítás már bizonyította, hogy érdemes volt kísérletezni, s a 10 milliós gépi beruházás sem volt hiábavaló. A Ventura PS és a Pető Mec fajták hektáronként 480—500 mázsás terméssel fizettek. Ilyen eredmény csakis a géprendszer alkalmazásával érhető el. Most újabb betakarító kombáinnal és két pótkocsival egészítjük ki a gépsort, hogy a feldolgozó üzem teljes kapacitása kihasználható legyen.

Túlköltekezés ?

— A pénzügyi egyensúly megingásához — folytatja a gazdaság elnöke —, nagymértékben hozzájárult, hogy az egyesülés időszakában nagyértékű befejezetlen beruházások kerültek a közös gazdaság tulajdonába, s magunk is több irányú fejlesztési program megvalósításán dolgoztunk.

Ha most felsorolom, hogy 7 millió forintért az év végére fejeződik be egy 6 ezer férőhelyes sertéstelep rekonstrukciója, elkészül egy 440 férőhelyes szakosított tehenészeti telep, szakosítottuk a szántóföldi növénytermesztést, amelynek' eredményeképpen teljesen gépesített a búza, a lucerna, a kukorica termesztése és betakarítása, s most már a paradicsom termesztése is, könnyen érhet az a vád, hogy túlköltekezés okozta a pénzügyi gondokat. A látszat valóban ez, de választanunk kellett, hogy leállítjuk-e saját termelésfejlesztési programunkat a várható, jelentős terméstöbblet feláldozásával, vagy hagyjuk későbbre az egyesüléskor félkész állapotban lévő beruházásokat. Ez ugyancsak jelentős veszteséget okozott volna; hiszen a készültségi szint tartása pénzbe kerül, a termeléskiesés még ennél is nagyobb kárt okoz. Ebben a helyzetben úgy döntöttünk, hogy a kisebbik rosz- szat, a túlságosan gyors előrelépést kell választanunk. Az idő igazolta ezt a döntést, mert saját erőből sikerült a beruházásokat befejezni és a pénzügyi egyensúlyt helyreállítani.

— A szépséghibája ennek a fejlődésnek, hogy a fejlesztés ütemével nem tarthatott lépést a hatékonyság, a termelékenység emelkedése.

— Valóban így van. A párhuzamos tevékenységek felszámolásával, nagy létszámú

— az egyesült szövetkezetekben — hosszú évek során felgyülemlett elavult gépállomány kiselejtezésével tudtuk csak megfelelő mértékben növelni anyagi erőforrásainkat. Hogy csak egy példát említsek, a másfél év alatt 30 darab használhatatlan tehergépkocsitól, s ahány korábbi szövetkezet volt, annyi „géptemetőtől” kellett megszabadulnunk. Ennek során jelentős összegű amortizációs alap képződött, amely hozzájárult a fejlesztési alapok növeléséhez. Most azonban nagyon modern gépparkkal rendelkezünk. Ez a tény, valamint az üzembelépő beruházások alapot adnak ahhoz. hocv jobb munka- és üzemszervezéssel — néhány éven belül — a termelékenység javára fordíthassuk a most még kedvezőtlen arányokat.

Érdekek egyezése

— Biztosnak látszik, hogy a szövetkezet útja a közeljövő lehetőségeit tekintve, a társadalmi érdekek széles sztrádájára vezet. Biztosíték erre a korszerű technika, a termelés mennyiségi és minőségi növekedése, amely az ellátás javítását segíti. Szavatolja ezt a szövetkezet vezetőinek határozott, tudatos törekvése a párhuzamos és felesleges kiegészítő tevékenységek felszámolására, a költségek csökkentésére. Nem kis vezetői gond ebben a munkában a szétszórt telephelyek koncentrálása, az adminisztratív létszám helyes arányának kialakítása, az eltérő vezetési módszerek összehangolása. Szembe kell nézni egyéni érdekekkel is, legyenek emberileg mégoly indokoltak is. A termelékenység fokozása például nem engedi meg, hogy egy termelőszövetkezet négy helyen tartson fenn gépjavító műhelyt, s ezeket még egyenlő ütemben korszerűsítse, fejlessze is. Ezeket a gazdasági szükségszerűségeket meg kell értetni, el kell fogadtatni az emberek-, kel, méghozzá úgy, hogy ne váljék belőlük sértődött ellenzék, hanem a megoldás legcélszerűbb, emberileg és gazdaságilag is tudásuk legjavát adva tevékenykedjenek a jobb eredményekért. Ez a célunk, s ezt nem könnyű elérni — mondja Lovas Géza.

— A tagság jövedelmi színvonala az egyesüléssel felzárkózott a tárnoki szintre. Ez is nagy áldozatot követelt. Előlegezni kellett ebben a kérdésben is, hogy a belépők megértsék, nemcsak a kis tsz volt az övék. Változatlanul a szövetkezet gazdái, az előrelépést 'll jövő növekvő követelményei tették szükségszerűvé.

Kovács György Attila

Magyar—osztrák egyezmény Új közúti halárátkelőhely

Szerdán dr. Terpitkó András vezérőrnagy, a Vám- és Pénzügyőrség országos parancsnoka és dr. Friedrich Frölichsthal, az Osztrák Köztársaság budapesti nagykövete aláírta a Magyar Népköztársaság kormánya és az Osztrák Szövetségi kormány között a közös államhatáron új átkelőhely létesítéséről szóló — Bécsben, július 21-én parafáit — egyezményt.

Nemzetközi

almatermesztési

tanácskozás

Kétnapos nemzetközi almatermesztési tanácskozás kezdődött szerdán Nyíregyházán, amelyen mintegy 250 magyar, szovjet, csehszlovák, román, NDK és NSZK-beli szakember ismerkedik meg az almatermesztésben elért legújabb eredményekkel, tapasztalatokkal.

— Több tej. A Kiskunsági Állami Gazdaság tervei szerint 1976-ban 1100 Amerikából származó tehéntől 5—6 millió liter tejet termelnek.

Ötven kohó- és gépipari vállalat 52 millió forint támogatást kap a munka hatékonyságának növelésére. A Kohó- és Gépipari Minisztérium ebben az évben

52 millió forinttal ösztönzi a munka hatékonyságát javító vállalati intézkedéseket.

Harminc minisztériumi, 14 szövetkezeti és 6 tanácsi — összesen 50 kohó- és gépipari vállalat pályázatát fogadták el, amelyek munka- és üzem- szervezéssel kívánnak létszámot megtakarítani, a terme- lőberenHezések kapacitás-kihasználását a műszakszám növelésével kívánják emelni.

Tavaly a minisztérium 32 millió forint támogatást adott a munka hatékonyságának növeléséhez a vállalatoknak. Az eredmények igazolták a várakozást, ezért az idén az ösz- szeget 20 millió forinttal emelték és pályázhattak a tárcához tartozó tanácsi és szövetkezeti vállalatok is.

A kohó- és gépipari vállalatok közül

a legnagyobb összegű segítséget az Egyesült Izzó, a Győri Magyar Vagon- és

Gépgyár és a Csepel Autógyár kapta,

egyenként 4 millió forintot. A Csepel Autó például több műszakos munkahelyeket alakít ki, tovább folytatja a gazdaságosabb termékszerkezet kialakítását és az alkalmazotti létszám csökkentését.

A tanácsi és szövetkezeti vállalatok összesen csaknem 4 millió forint támogatást kapnak, de létszámuk arányában ez az összeg nagyobb mérvű ösztönzést jelent, mint a nagyvállalatoké. A minisztérium több okból döntött a kisüzemek hatékonyabb támogatása mellett. Elsősorban azért, mert legnagyobb részük közvetlenül vagy közvetve lakossági szolgáltatást biztosít, másodsorban

termékszerkezetülik modernizálásra szorul, éppen a lakosság jobb minőségű ellátása érdekében, harmadszor pedig ezeknél a vállalatoknál — a kis szériák és a sok termék miatt — alacsony a munka hatékonysága, így annak jelentős emelése kedvező hatással lehet az egész kohó- és gépipar hatékonyságjavítására.

GOMBÓ PÁL;

...ZAT

Karzat ©

A

z egy nagyon nagy és nagyon híres színház volt, én nem is tudom már, hogy hol. Rettentő nagy volt a nézőtere, még a közönsége, meg a színészgárdája és hosszú a darab. Persze, ahogy vesszük. Sokáig tartott, de jó lett volna, ha még tovább tart.

Pedighát a karzatra kaptam jegyet. Én akkor nem is tudtam, mi a karzat, a szó nagyon szép volt, örömmel olvastam a jegyen, még képzeltem is, hogy a karból származván a szó, valami karosszéket jelent, kényelmet, megminden. Ha úgy előre megkérdeznek, hogy páholy, zöllye, vagy fenntartott hely kellene-e inkább, talán éppen a karzatot választom. Arról, hogy szerepeljek, álmodni sem mertem volna, pedig utólag elárulhatom, legalább olyan jó színész lettem volna, mint akiket láttam — bár ők is nagyon élethűen játszottak

__de erről később.

Sz

óval tetszett a színház. Díszes ornamentika, hivalkodó előcsarnok — akkor persze tiszteletet parancsolónak tűnt —, egyszóval az öröm ígérete. Mondták a jegyszedők, hogy a karzat az a második emeleten van, de én még akkor is csak boldogan nevettem, hogy igen-igen, persze-persze, biztos mennél magasabb a hely, annál jobb. Gyanút csak akkor fogtam, amikor az első emeletre vezető hatalmas grádicssor a széles és puha bíborszőnyegekkel megszakadt, valamiféle melléklépcsők vittek csak feljebb, szőnyeg nélkül, csigavonalban. Aztán szűk széksorok. És végül a helyem: egy oszlop mögött. Félig, kihajolva éppen csak hogy láttam a színpad egyik sarkát. Mondtam is, hogy talán ez tévedés, én örömre kaptam a jegyet, hát az nem lehet ilyen féiszeg dolog, de a nézőtérrendező a karszalagját rángatva rámripa- kodott, hogy mit ugrálok, nem látom a többieket a karzaton, elég sokan vannak, legyenek büszkék, hogy egyáltalán kaptak helyet, nem mindenki mehet színházba, tessék leülni és illedelmesen viselkedni.

Leültem hát és illedelmesen viselkedtem. Tapsoltam a színészeknek, amikor kijöttek, bár az oszloptól csak úgy tapsolhattam, hogy balra kihajoltam és figyeltem, azt lehetett mind a két fülemmel. Az előadás eleje ráadásul mintha rímelt volna a nézőtérrendező intelmeire. Bemelegítőül kis történeteket adtak elő, amelyekben a jó győz, a becsület elnyeri méltó jutalmát, aki a szabályokat betartja, elnyeri a királylány kezét. A főszabály persze öreganyámnak szólítani a szipirtyót és betartani utasításait. Ilyesmik voltak bevezetőül.

Az első szünetben néztem csak igazán körül, és láttam, hogy a földszinten frakkos urak és derékig dekoltált hölgyek ülnek bársonyszékeken, az első emeleti páholyokban még elegánsabb urak, ki vitézsújtásos díszruhában, ki frakkban, a hölgyek pedig, mit mondjak, csupa felsőbhség, csupa káp- rázat, pompa, már akkor volt egy olyan érzésem, ezek még a színészeknél is különb szereplők.

A szünetben egyébként mindenki kitódult. Ekkor vettem észre — furcsa, nagyon furcsa! —, hogy a karzat tulajdonképpen sokkal szélesebb a nézőtérnél, mintha a színház a harmadik szinten kiduzzadt volna, rengetegen ültek ott, de hogy hogyan jutottak a helyükre, el sem tudom képzelni, pedig még annál rejtélyesebb dolog is akadt,

nevezetesen az, hogy a temérdek sok hely mindegyike valamiféle oszlop vagy ornamentika mögül éppen csakhogy kikukucskált, ennyi oszlop! No jó. Mint mondottam, a szünetben mindenki kitódult és észrevettem, hogy egyesek lelopakodnak a csigalépcsőn, aztán mintha csak az első emeletről ereszkednének le, a földszintre lépdelnek. Követtem őket, láttam, hogy úgy viselkednek, mintha odatartoznának, de én nem tudtam úgy viselkedni, rádöbbentem, hogy a ruhám kopott, meg nem is tudok még a fesztelenség látszatával sem mozogni, hát visszamentem. Szomorú lettem mindezért.

Aztán újra játék következett. Ez már valami más darab volt, nem olyan mozaikokra tördelt, nem is olyan didaktikus, inkább kegyetlen. Egyszóval realista. A színészek valahogy államférfit alakítottak, meg bankárt, meg mindenféle társadalmi krémet, a statiszták pedig fegyvert hordtak és fenyegetőztek. A színészek nagyon szép szavakat mondtak, főleg nemzet, haza, meg ilyesmiket, meg fogadkoztak, meg ígértek, a statiszták pedig masíroztak és énekeltek, hol olyat, hogy amerre járunk megterem a győzelem, a győzelem, hol meg trágárságokat. Mindebből persze csak annyit láttam, amennyi a színpadnak azon csücskén történt, amerre rálátásom volt, így aztán csak kissé csodálkoztam, éppencsak kissé, amikor időnként a legszebb szavak közben, mint például: „egységben az erő”, vagy: „mindnyájan egy nemzet fiai vagyunk”, egyik színész lerugdalt egy másikat a Süllyesztőbe, vagy kardélre hányt. Mellettem pisszegtek, de gondoltam ostobák, hát nem tudják, hogy létezik papírmasékard is, meg egyáltalán, aki nem látja az egész színpadot, mit ugrál. p\s ekkor véletlenül oda tévedt a szemem |í az egyik páholyra, hát egy frakkos, sok kitüntetéses néző felmutat a karzatra, mire a főszereplő is felmutat a karzatra, úgy felénk-felé, aztán körbe-körbe. Na, gondoltam, hát nem is találgattam rosszul, a páholyban ha nem is főszínészek, de főrendezők ülnek. Közben erre a mutogatásra felfejlődtek a statiszták, abbahagyták az éneklést, az első sor lefeküdt, a második letérdelt, a harmadik mögöttük állt és felemelték fegyvereiket a karzatokra, ahová a színész mutogatott, mert a páholyból mutogatták, merre mutogasson — egyszóval felénk. És akkor a statiszták elkezdték lőni a karzatokat, de nem ám papírmasé golyókkal. Most bezzeg jól jött az oszlopom, mögé bújtam. Akkor egy ideig csak az oszlopot láttam, és a lövéseket hallottam, meg sok jajgatást, mögöttem hörögtek és akkor megértettem, hogy ez is a darabhoz tartozik. De ha úgy van, akkor mindnyájan, akik jelen vagyunk, valahogy benne is vagyunk.

No, gondoltam, ebben az esetben viszont itt az ideje, hogy én is szerepeljek a darabban, ... de úgylátszik, erre nem jogosított fel a jegyem, mert a darab véget ért.

M

ostanában sokat töprengek azon, hogyan is folytattam volna. Mondjuk, ahogy én is akartam tenni, az egész karzatra szorított tömeg — már aki túlélte az előző jelenetet — lerohan a nézőtérre és a színpadra, szétveri a statisztákat, a színészeket, a páholybéli rendezőket... és aztán ... aztán helyet cserélnek ... nem, az nem jó... valami egészen új darabot játszanak, valami lelkesítőt... na igen, persze, persze... de talán egyszerűen átépítik azt a híres színházat, mégpedig úgy. hogy ne legyen benne karzat. Az jó, dehát lehet mindenki színész, vagy minden hely páholy? Én nem is tudom. Majd egyszer, ha kedvezőek lesznek a viszonyok, mondjuk zizzennek a szférák, és eszembe jut, hol volt az a színház, újra jegyet kérek oda és figyelek, adnak-e ki egyáltalán karzatot.