Pest Megyi Hírlap, 1974. augusztus (18. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-22 / 195. szám

1974. AUGUSZTUS 22., CSÜTÖRTÖK IVcrEI W A cérnaszáí Is erős Megnézte az ember a vár­múzeumot, a Harruckern— Almássy kastélyt, s végre el­nyúlik a várfürdő hatalmas parkjában, a medencéktől ki­csit távolabb, hogy a vízben visongók ne zavarják. Hőség, a vizes fű szaga: Gyula, egy harapásnyi a pihenés vékony karéj kenyeréből. Lehunyom a szemem, a megl ebbenő szél lemondóan megakad a lom­bok között. Fáradt ő ahhoz, hogy megmozgassa a levele­ket. Fekszem lehunyt szem­mel, amikor azt hallom: — Addig úgysem nyug­szom, amíg rá nem veszlek benneteket, hogy elmenjünk Százhalombattára. — Messze van. Pesten túl. Fene tudja, mennyire. Kinyitom a szemem, picit távolabb, amint én, két férfi a pokrócon, hason fekve. — Huszonnyolc kilométer Pesttől — mondom. Meghökkenve néznek rám. Elnevetik magukat. Kész az ismeretség. A Vízgépészeti Vállalat 2. számú gyáregysége Gyulán évek óta készít különböző részegységeket, csöveket a Dunamenti Hőerőmű Válla­latnak. Most legutóbb a 280 centiméter átmérőjű csőveze­ték utolsó darabjait simíthat­ták végig; készen a másfél kilométer hosszúságú csőóriás végső tízmétere is. — Kegyetlen munka ebben a dög melegben- Olyan a cső kívülről, mint az izzó platni, belülről meg mint a kemence. Szabák Ferenc mondja ezt, miközben nj/igve a hátára fordul, mintha most is érezné a cső tüzét. Kaba Ferenc lustán bólint rá, s forgatja a fűszálat a fo­gai között. — Családdal vannak itt? — Pancsikálnak az asszo­nyok a srácokkal. Ennyi ne­kik is jár. Hétközben úgysem tudnak kicsalogatni. Fáradt az ember — mondja Kaba. majd tipródó szünet után, kiejtse, ne ejtse, megtoldja —. elmegy az ereje. Petőfi Sándort választották brigádjuk névadójául, s az az igazság, hogy amikor kezdték, több volt ebben a brigádosdi- bán az illendőség, mintsem a kölcsönös akarat. Kell a bri­gád? Hát legyen. Lettek. Ne­vet sem nagyon keresgéltek. Valaki azt mondta, Petőfi. A többi bólintott. Rendben. Pe­tőfi. Nagy költő. Szabadság- harcos. Népünk nagy fia. Az­után valahogy komolyodni kezdett a dolog. Ki mondta először, hogy itt egyformán húzni kell? Legyintenek. Ki emlékszik az ilyesmire. Biz­tos, hogy mondta valaki. Az ujjunk sem egyforma. Az em­berek sem azok. Van, aki ma­gától megérzi, mikor nélkü­lözhetetlen a több. Akad, akit noszogatni kell. S van, aki­nek az ostor sem használ. Ezért aztán megváltak egy­két embertől. Nem fontos nektek ez a brigád. Mentek. Legalább nem kell brigádsvű- lésre járni, gondolták. Most már járnának. Csakhogy köz­ben volt ót év, a brigád ke­mény lett, mint az acél, s ru­galmas, mint az acélból edzett penge. — Mennyi munkát csinál­tak Százhalombattának? — Ügy kétszáz körül. — Kétszáz mit? — Hát milliót, forintban! összenevetnek, megfricskáz­ták a lustaeszű idegen orrát. Vigaszul sörözni hívnak, s bá­natos képpel hallják, utálom a sört, meg amúgy sem ihatok; vezetek. Így nekik sincs in­dok a föltápászkodáshoz. Ma­radunk a pokrócokon. — A csövekkel befejezték a százhalombattai munkát? — A fenét! Hallott a kon- denzvízről? Na, várjatok csak! Teljesen baleknak azért ne nézzetek, én ott voltam, amikor a geodé­ták kitűzték az erőmű he­lyét ... ! — A kondenzátorban lecsa-> pódott víz. Hűtik. Csillog a szemem, jól felel­tem. — No, ahhoz csinálunk most dobszűrőt. El tudja képzelni? — Mint egy nagy fazék. — Az. Csak kétmillióba ke­rül egy ilyen fazék. Négy és fél méter magas. — Akkor nem lesznek hűtle­nek a kunhalmokhoz. Na ugye, én is tudok fejet felrántót mondani! — Mikhez? Learatom a termést, adom a sértődöttet: — Hát nem tudják? Azért Százhalombatta, mert ott száz halom magasodott, kun elő­deink ott temetkeztek... Szent a béke. Egy-egy. Fe­ketére sült srác üget oda, har­sány csókolom jár nekem, apukának meg — Szabák Fe­rencnek — egy macska puha- ságú puszi. Ennek fejében nyílik a bugyelláris, a srác te­nyerébe vándorol egy fémtí­zes. • v — Anyád meg ne tudja! Vigyorog a srác, csak nem képzelik róla ... — Nem voltak még az erő­műben? — Nem. Azért mondtam Fe­rinek — bök Kabára Szabák Ferenc. — Végül is elmehet­ne egyszer a brigád. Megszer­vezhetnénk, van annyi kocsi... — Maguknak? — Nekem csak egy Trabant. Kaba nevet: — Tudja, a me­lós műanyag Jaguárja- olyan, hogy biggyeszt rá, akinek nincs. Mint nekem. Elkomoro- dik: — Három családom van. Több szó nem esik az autó­ról. Az erőműről annál inkább. Ám hiába mondom, hogy szép, színes; kék, piros váltakozik a fém ezüst színével, őket nem az ilyesfajta laikus lelkende- zés érdekelné, hanem ... Kér­déseikre azonban megkukulok, nemhogy válaszolni tudnék, a kérdést sem értem. Ennyire érdekli őket az erőmű, a villa- mosenergia-termelés? Fenét — hűtenek, az érdekli őket, amit csinálnak. Érteni azonban csak akkor érthetik igazán, ha tud­ják, miként illeszkedik egy rendszerbe... Filozofálunk. Azon, igaz-e, hogy a munkást nem nagyon izgatja, mit szolgál az, ami a keze alól kikerül. Bólogatnak. Van ilyen is. És másmilyen is. Nem fér be egy kalapba az, hogy munkás. Mert őket pél­dául nagyon is érdekli, mit ér az pénzben, amit csinálnak; innét az ismeretek, a kétszáz- meg a kétmilliós tételekről, amikkel elkápráztattak.- Mon­dom nekik, az első percekben dagadó kebellel hallgattam őket, hogy no lám, ilyen az öntudatos munkás, aki nem elégszik meg környezete szűk tudnivalóival, hanem ' látni akarja az összefüggéseket, rész és egész kapcsolatát... — Mintha vezércikk lenne — emeli fel tréfás ijedelem­mel két kezét Szabák. Mint a vércse, lecsapok: — Nem olvasnak vezércikkeket? — Szoktunk. Olykor még a brigádot is összerántjuk, ha egy jót találunk. Ha a mi sza­vunkkal írják meg. Egyszerű­en. És nem úgy, ahogy... Legyint. Ebből a legyintés­ből tanulni lehet. I — Sajnálják egy-egy nagy 1 munkájukat, amikor elszállít­ják? Ostoba kérdés lenne? Mert hallgatnak. Kaba még a fű­szálat is kiveszi a szájából, pedig eddig pillanatnyi szünet nélkül ugrált, mozgott benne, mint egér farkincája. Már majdnem nyitom á szám, hogy valami csacskasággal elüssem az előbbi komolykodást, ami­kor Kaba, csak úgy az orra elé, azt mondja: — Elviszik, elviszik. Azért csináltuk. Néha gondolok rá. Erről én még a brigádban sem szóltam, mert olyan nevetsé­ges. De gondolok rá. Mintha cérnaszál futott volna azzal a dologgal, s egyik vége a ke­zemben lenne. Huszonkét éve dolgozom... Félbeszakad a mondat, jön­nek az asszonyok a vízből, az indiántáncot járó srácokkal. Búcsúzom, nem akarok alkal­matlankodni, ők meg — a két­keziek örök, s finom szemér­mességével — nem erőltetik, nem akariák rámtukmálni magukat. Erős a kézfogásuk, Kaba azonban nem néz a sze­membe, mintha röstellné az előbbi kitárulkozást, azokat a szavakat, amelyeket csak ér­zett, de aligha mondott még ki. Talán egy óra múlik el, s készülődni kezdenek. Együtt a holmi, úgy-ahogy ember kiné­zete a kölyköknek, bár itt-ott tótágast áll rajtuk a ruha. a szandál, dobnák le szívesen, látszik. Csendesen köszönnek, s indulnak, amikor Kaba, egy tétova mozdulat után, odalép a pokrócom elé, s halkan, hogy a többiek ne hallják, azt mondja: — Ha írna, szóval, ha cikk lenne, akkor kérem, legyen ott a Leiszt János neve is. Mert ő a brigádvezetőnk. Mészáros Ottó AZONNALRA FELVESZÜNK BETANÍTOTT LAKATOST ÉS SEGÉDMUNKÁSOKAT,. férfi és női dolgozókat. Jelentkezés MEFÉM IPARI SZÖVETKEZET Személyzeti osztály X., Mázsa u. 3. (a Kőbánya-Alsó pályaudvar közelében). Ilaívanhél országba MIZ-írakíorok, magyar szerelvénnyel A NIKEX Nehézipari Kül­kereskedelmi Vállalat a na­pokban 3,5 millió rubel érté­kű exportszerződést kötött 1975-re szovjet partnerével, a TRAKTOREXPORT külkeres­kedelmi egyesüléssel. Ennek értelmében jövőre mintegy 50 ezer légfékszerelvény-készletet szállítanak a minszki traktor­gyárba, az MTZ—50-es és az MTZ—80-as tipusú traktorhoz. A légfékberendezéseket a Kis­motor- és Gépgyár fejlesztette ki a közelmúltban, egy korábbi megállapodás alapján. A minszki gyár a tervek szerint egyelőre csak az ex­portra készülő traktorokba építi be a magyar gyártmányú részegységeket. Népszer ű a lo vastelep A toki Egyetértés Termelőszövetkezetben nagy népszerű­ségnek örvend a lovastelep. Nyaranta különösen sok látogatója van a jövedelmező idegenforgalmi szakágnak. Koppány György felvétele AZ AUTÓBUSZ NÉLKÜLÜK INDULT... Száz nap idegenben Amikor a kis Csepel-szigeti község egyik kertes házának kapuját már percek óta hiá­ba zörgetem, innen is, onnan is szomszédok jönnek ki az utcára és készségesen felvi­lágosítanak, hogy hol találom a háziasszonyt. Elképedésnek j is beillő meglepetés suhan azonban az arcokra, midőn megmondom, hogy nem vele, hanem ^azonos nevű menyével, a fiatalasszonnyal szeretnék beszélni. — ... Azzal, aki visszajött? — hangzik a kérdés, és va­lamilyen különös nyomatékot kap a „vissza” szócska. Üres kézzel Aztán ott ülök, szemben az ifjú adminisztrátornővel. — Hát igen, találgatnak, fantáziáinak az emberek — mondja. De talán érthető is ez. Aki nem élte át, nem tud­ja, min mentem keresztül. Feláll, a rádióhoz lép, meg­csavarja az erősítőgombot. — Csak egy pillanatra ké­rem a türelmét... Nincs kü­lönösebb jelentősége, a címét sem tudom ennek a slágernek. Egyszerűen szeretem. Ez az egyik első emlékem közvetle­nül azután, hogy hazaérkez­tem. Tudja — és keze most ismét a rádiót igazgatja —, sokszor magam sem hiszem az egész történetet, pedig lassan fél éve. hogy túl vagyok raj­ta. — Nászúira mentünk Becs­be. Nagyon szerettem a fér­jemet. Még most sem tudok nem gondolni rá! Másfél éven át napról napra együtt utaz­tunk oda-vissza a községből Budapestre, munkába. A vo­naton ismerkedtünk meg. Ta­valy nyáron házasodtunk ösz- sze. A nyolcnapos külföldi utat ő kapta a szüleitől nász­ajándékképpen. Induláskor ne­gyedévi házasélet kapcsolt minket össze. Buszra száll­tunk. Irány: Ausztria, öt za­vartalan nap telt el. Igaz, so­kat gyalogoltunk, mert a vil­lamospénzen inkább vásárol­Olajtüzelésű háztartási készülékek, kályhák goronciólis és azon túli javítását, RAMOVILL garanciajegyes háztartási gépek, ipari, kereskedelmi és háztartási hűtőgépek javítását és mindenféle háztartási gép garanciaidőn túli javítását 8 napon belül vállalja az ELEKTROFÉM IPARI SZÖVETKEZET Dabas III., Biksza Miklós út 479. Tel.: 202. ni szerettem volna, de az él­mények sok mindenért kár­pótoltak. A hatodik napon elvetődtünk Bécs egyik üzlet­negyedébe, amelyről az a hír járta, hogy ott viszonylag ol­csóbban árulják a harisnya- nadrágot, a golyóstollat, meg a különböző műszaki dolgo­kat is. A férjem bement egy boltba, de üres kézzel jött ki. Meg sem kérdeztem, miért. Csak este, a szállodában árul­ta el: „Azért nem vásárol­tam, mert maradunk. A bol­tos valamikor szintén Magyar- országon élt. Lám, Bécsiben két üzlete van, és megígérte, hogy odavesz havi négyezerért üzletkötőnek.” — Az első ellenvetésem az volt, hogy mindössze két szál ruhát hoztam magammal ott­honról az egyhetes útra — folytatja a fiatalasszony. — Aztán valamivel később az, hogy én höl fogok dolgozni? A férjem megmosolygott: „Kell is majd a te fizetésed! Ruhád pedig sokkal több lesz, mint otthon.” De az én gondolataim csak tovább csapongtak: Anyu- káék telket akarnak nekünk venni a Duna mentén. A tég­lát is megígérték, a faanyag pedig már megvan. Az ajtót, ablakot az apósomék adják. Egyedül a kőművesmunka ke­rülne pénzbe, meg a tetőcse­rép, erről volt szó korábban. És különben is, mi, akik gye­rekkorunktól ott lakunk, ahol a Duna körültekergi a szige­tet, mit keresnénk másutt? „Béesnél is a Duna folyik” — ez volt a férjem kurta, de tö­mör váífeza. Hol a helye? Hátradől, keresi a tekinte­temet, mint aki azt kérdezi, vajon elhiszem-e, hogy szavai a lelke mélyéről fakadnak: — Tovább már nem vitáz­tam. Engem, ha semmi más nem is kötött volna az ottho­nomhoz, de ott volt az anyám, az apám, meg az öcsém. Hal­ványan felderengett bennem, hogyha anyu megtudja a dön­tésemet, biztosan be lebeteg­szik. De odatolakodott a má­sik belső ellenérv: szeretem a férjemet is. mellette a he­lyem. Így történt, hogy az autóbusz kettőnk nélkül in­dult haza. — Az ember általában min­dig reménykedik. En is. Bár eredetileg sem bíztam a kinti érvényesülés nagy lehetőségé­ben, azt azonban nem hittem volna, hogy amint igent mon­dunk, minden tótágast áll kö­rülöttünk. A szívesen látott vendégekből egy csapásra idegenekké váltunk. A fér­jemnek először jó megélhetést kínáló boltos ridegen kijelen­tette: „Nem bujtatgat magya­rokat.”, A szállodából áttaná- csoltak minket a lágerbe. Át­estünk mindazon, ami ilyen­kor szokás. A férjem, lévén becsületes, kitanult szakmája, elhelyezkedett. Nem mon­dom. nem keresett rosszul. És mindemellett még szerencsés­nek nevezhettük magunkat, mivel ősz volt és hamarosan önálló szobához jutottunk. Nyáron ugyanis nyolc-tíz csa­lád él összeköltöztetve a lá­geren belül. Ami azonban a többi családot fenyegeti, ben-, nünket sem került el. Felbo­rult az életünk. Férjemet ide­haza soha nem láttam része­gen, kint azonban már az el­ső fizetését italba fektette. Vannak a tábornak olyan la­kói, akik munka helyett ösz- szevásárolják a kívül kapha­tó és olcsó sört, és — hiába tilos — odabenn feláron áru­sítják. Ez, a férjek szinte' ál­landósuló részegeskedése, a kikerülő családok szétzüliésé- nek egyik fő oka. Meg sok más. Most olyasmiről nem be­szélek, hogy egy kiló hús szinte fogalom a táborlakók számára, amihez pedig hozzá­juthattunk, a marhahús, fagy- gyús, számomra például ehe­tetlen. De a legfájdalmasabb a magány, a folytonos ma­gány. Haza lehel jünni még Megérkezett az első hazai levél. Még este is zokogott a fiatalasszony. Amitől tartott, bekövetkezett: édesanyja be­lebetegedett a történtekbe". „Azt írják anyukáék, hogy haza lehet jönni még” — szi­pogta a férjének. A férfi indulatba jött és nemet mondott. A hazai leve­lek pedig követték egymást. A fiatalasszonynak sajgóit' a szíve. Szólni nem mert, titok­ban határozott: hazajön. A férj azonban karácsony után megbetegedett. Több mint egy hónapig várattak magukra a tettek. De amikor a férfi az első nap dolgozni indult, a fiatalasszony a fér­jével egyidőben, de egy má­sik irányba közlekedő j autó­busszal Becsbe ment. Most nem számított az útiköltség, ennek az útnak a sikerén mú­lott a jövő. Besietett a ma­gyar követségre, megmondta, mi a szándéka, és hogy mi­lyen nehéz helyzetben van és hogy még két óra is soknak tűnik, azonnal segítsenek. Megértették. Már csak a férj előtt kellett színt vallani. A férfi meghökkent, először ki­jelentette, szó sem lehet róla, ha a felesége megy, ő sem marad. Egy nap várakozási időt kért, de másnapra meg­gondolta magát. Talán az új barati kör bizonyult erősebb­nek, talán nem akart, nem mert visszafordulni ... Viszontlátás — Amikor visszaérkeztem, a magyar határon, bebizonyo­sodott, hogy feleslegesen ag­gódtam. — Borongós, februári csü­törtök este szálltam le a vo­natról a budapesti Keleti pá­lyaudvaron. Innen még vi­szonylag hosszú út várt rám hazáig. Mivel a férjem dön­tésére várakozva egy napot késtem, a szüleim nem vár­tak, talán azt hitték, én is visszakoztam. — ... Cipőm cuppog a ven­dégmarasztaló sárban. Bőrön­dömben néhány apró ajándék, harisnyanadrág, sál, édesség. Nem gazdagodtam meg, ha­csak az eltelt kerek száz nap élettapasztalatban nem tett gazdagabbá. Pless Zsuzsa

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents