Pest Megyi Hírlap, 1974. augusztus (18. évfolyam, 178-203. szám)
1974-08-11 / 187. szám
8-Alkotók Pest megyében Ligeti Erika műtermében Távirati stílusban ennyit mondhatunk el Ligeti Erikára elöljáróban: Budapesten született, Szentendrén él, Mun'kácsy díjas. Szobrait és érmeit kiállították a Műcsarnokban, Debre cenben, Hódmezővásárhelyen, Nagymaroson és Abonyban — az idén elnyerte a Pécsi Kisplasztikái Biennálé éremdíját. Napjaink magyar éremművészete jelentős alkotókkal büsz kétkedhet. Ligeti Erika művészetét a játékosság és minőség összeforrott egysége teszi egyedivé. Nemcsak az életben fiá val; szobraiban is játszik, felületeinek intellektuális bája egyszerre valóságtöredék és a képzelőerővel testesült mese szerkezet. Könnyed és szabatos — vidáman pajkos és szigo rúan komoly egyszerre. Életvitelében és műveiben is. A tér mészetes nppi teendők jelentik az ő tiszta forrását — műveinek kezdetet. Ehhez járul az élmények és tapasztalatok egyeztetése a kidolgozás során, mely sokrétű — hiszen érmeiben meséket, állatokat, zenei tájakat kísér. Szigorúan válogat, eszközeit alárendeli a mondán'valónak. Egyéni vonása, hogy elrejt lényegtelennek látszó, mégis lényeges apróságot, mely azzal és akkor boldogít, ha felfedezzük. Ligeti Erika velünk játszik — a nézőt is bekapcsolja szobrászi rendszerének megfejthető és megfejtendő rejtvényeibe. Itt ér véget a mű; ben-1 vünk. Jobb közérzetünkben. Mindezt szobrászattal lehet és kötelesség kezdeményezni, de úgy, hogy közben derűsek legyünk, jók maradjunk. Változzunk — ha ez hiányzik. Eb ben rejlik a művészet általa nos erkölcsi hatása, melye Ligeti Erika méltóságteljesen játékos és hajlékonyán elegáns formákkal kezdeményez Minden müve töredék a természet sok-sok köpontjából Karmestere a macska, ahogy nyújtózik, nyíló virág, mago csípő madár; mind-mind szobrászi átalakításban tér vissza gondosan munkált és érlelt felületein. Magatartást sűrítő portréi közül kiemelkedik önarcképe és Bartl Józsefrő mintázott képmása. Műtermében készülő művek torlódnak: Balczó-portré és Somoskőújfalui Díszkút, mely régi autómodellekkel ragadja meg az utazás hangulatát Köztéri alkotásai közül gonddal mintázott Anyaság az Üllői úti klinikára kerül. Li- .1geti Erika művészetében azt a különös átalakulást érhetjük tetten, ahogy a termő gondolat és a képzelőerő játékossága eléri a költészet magaslatát; i szobrokkal,. érmekkel. L. M. Kislány Ligeti Erika szobra Díszkút Ligeti Erika alkotása HALMOS FERENC: l Zajok dübögnek Zajok dübögnek elnyúlnak őgyelegve párálló földeken el-elszenderedve hajlong a délután öreg bojtárok botjára dől a lomha nap lélegzik az idő rezdül a szellő-pillanat Fáradt vagyok Hány falu, hány barázda szeli a földet közöttünk országutak zuhannak elém városok tornyai lebegnek Lábnyomod amelyre csend szakad értelmet ad a kilométereknek TÖRŐ ISTVÁN: Megismerlek ebben a sokaságban te vagy a százszor becsapott végigjárod a hajnalt ahol még tegnap lobog holnap is nevedet írod mert élni akadsz mindenkinek fáradt husáng ropog hátadon költözéseid ki érti meg? wem 19,1 augusztus n„ vasárnap Műhely a világirodalom szolgálatában Franyó Zoltán műfordításai A nagyvilág költészetének hívatott tolmácsai közül való Franyó Zoltán. Versek ezrei, kötetek sora méri műhelyének, érdeklődésének és nyelvismeretének tágasságát. Műfordító munkássága páratlan gyűjteményt kínál a világirodalomban tájékozódni Vágyó magyar olvasónak; a görögöktől Rilkéig, a régi arab költőktől a kortájsakig. És nemcsak évezredeket, hanem égtájakat is: Európát, Ázsiát és Afrikát. Az Ősi örökség című hatalmas válogatás, amely a bukaresti Kriterion kiadó gondozásában jelent meg Franyó Zoltán összegyűjtött műfordításainak első köteteként, a világlíra első évezredeinek terméséből ad magyar nyelvű mutatót. Óegyiptomi, sumér, akkád, ógörög, római, perzsa, indiai és kínai versek tükrében villantja fel ezeket az évezredeket. Hihetetlennek tetszik, hogy a műfordító műhely eme gazdagsága mellett Franyónak annyi másra is volt ideje. Pedig igy van: a „Franyó-dosszié” — életének és közéleti tevékenységé-, nek dokumentumanyaga — talán még vaskosabb lenne, mint műfordításainak egymás mellé állított kötetei. Alighanem a reneszánsz humanista mestereit választotta példák gyanánt; ő is számtalan munkaterületen dolgozott egyszerre, s mindenütt eredményesen, teljes erőfeszítéssel, mint aki az éopen soron levő feladatban keresi üdvösségét. Életének emlékeit egyaránt őrzi az irodalomtörténet, a sajtótörténet és a politikai mozgalmak története. 1887- ben született az akkori Magyarország egyik provinciájában: egy bánsági faluban. Katonatisztnek készült, a stratégia tanulmányozásától azonban elcsábította az irodalom és a politika. Mint ő mondja: ..az újkori hadtörténeten; kézikönyvétől Marx Das Kapital- jáig kapaszkodott fel a megismerés meredek lejtőjén”. Hozzótehetnénk: Rilke Buch der Bilder-jéig. Hofmann- stahl Der Tod des Tizian-jáig és — Ady Endre verseiig. A harcászati szabályzatok helyett a művészetek vonzották. Kezdetben a festészet: 1905-ben néhány művét ki is állították a Nemzeti Szalon tárlatán. Aztán mind hevesebben az irodalom. Verseket írt és fordított, újságot szerkesztett, irodalmi harcokban vett részt, a laktanyát a szerkesztőségre és a művészkávéházra cserélte, s csatlakozott a modern magyar irodalom új nemzedékéhez: a Nyugat íróihoz, Adyhoz, Kosztolányihoz, Karinthyhoz. Sorsa meglehetősen kalandos körülmények között alakult. F.gy rövid életű folyóiratkísérúe-t, az 1911-es Új Revue megjelentetése, s közéleti csatározások, a radikális ifjúság mozgalmaiban játszott szerep, utána 1914-ben újra uniformist kellett öltenie. A Kárpátokban követett el bravúros huszárcsínyeket, majd az olasz frontra került, mint később megtudta, szemben Hemingway-jel és Ungarettive 1. Ekkor még nem sejtette, hogy az olasz költőtől valamikor fordítani fog. A háborús évek után pedig forradalmárként tért haza: az önálló Magyar Köztársaság bécsi követségének sajtóattaséja volt, majd újra Budapestre érkezve, a Vörös Lobogó című irodalmi folyóirat szerkesztője, a közoktatásügyi népbiztosság világirodalmi osztályának vezetője. Nagy terveket kovácsolt ekkoriban; a világirodalom módszeres magyar tolmácsolásának megszervezésével foglalkozott. A forradalmak leverése után Bécsbe emigrált: újságíróskodott, keleti nyelvekkel: kínaival, szanszkrittal, perzsával és arabbal foglalkozott. S közben az egyik rangos német nyelvű színházi folyóiratot (Die Bühne) szerkesztette. Termékenyek voltak a bécsi évek; az emigráns magyar sajtó sorra közölte Franyó publicisztikai cikkeit, több kötetben jelentek meg műfordításai. 1923- ban azonban hazatért a magyar nyelvű kultúnközösség soraiba. A Romániához csatolt Aradra, majd Temesvárra költözött. Aradon újra avantgardista folyóiratot jelentetett meg: a Géniust, majd az Űj Géniust. Ez a folyóirat az új világirodalom megismertetésének hivatását vállalta, a mostoha viszonyok miatt, sajnos, csak rövid ideig. A folyóirat kudarca után Franyó színházzal próbálkozott: a temesvári magyar színház igazgatójaként már a húszas évek végén O’Neill és Pirandello darabjaihoz szoktatta az erdélyi magyar közönséget. A közéleti étosz azonban mindig jelen volt Franyóban; a színházi misz- szióval most sem érte be. A harmincas években újságot szerkesztett megint: a 6 Órai Újságot, amelynek lapjairól bátran és következetesen küzdött a művelődés szabadságáért, a demokratikus jogokért, az európai fasizmus ellen. Magányos jakobinusként szállt csatába Európa peremén. Lapját persze betiltották néhány év után, őt magát eltanácsolták a közéleti szerepléstől. A belső emigráció sivárságát mégis nyereségre tudta váltani. Ezekben az években készült műfordításainak zöme. Visszatért első „szerelméhez”: a világlíra tolmácsolásához, s sorra ültette át magyarra és németre a klasszikus görög, a francia, a román, a keleti, sőt az afrikai költészet gyöngyszemeit. Egész életét a világköltészet megismertetésének szentelte: írói működésének hat évtizede egyetlen nagyszabású vállalkozás. Alig van jelentősebb irodalom, amelyből legalább mutatóba ne tolmácsolt volna valamit. Az ősi örökség is a teljesség és a változatosság pompás képét mutatja. Franyó bravúrral tolmácsolja magyarul az egyiptomi munkadalokat, a sumér himnuszokat, az arab vitézi énekeket, a perzsa szerelmi románcokat. És olyan költőket, mint az egyiptomi fáraófilozófus Echnaton, a görög Alkaiosz, Anakreón, a római Catullus, Ovidius, a perzsa Omár Khajjám, az indiai Kali- dásza, a kínai Li Taj-po, Tu Fu és Po Csü-ji. Költői közül nem egyet ő szólaltatott meg először és egyedül magyarul. Gazdag műfordítás-irodalmunkban mindenesetre szokatlan, sőt példa nélkül való, hogy valaki ilyen gazdag válogatásban szólaltassa meg az ókori kelet költészetét. Franyó Zoltán műfordító tehetsége és szorgalma valóban egész világrészt) sőt világrészeket hódított meg a magyar versolvasó közönség számára. Az idegen nyelvek fölényes ismerete tette lehetővé, hogy Franyó ne csak a világlírából szerezzen kincseket a magyar olvasó számára, hanem — mintegy cserébe — a magyar költészet értékeit is a nagyvilág elé tegye. A magyar irodalmi életen kívül tevékenyen vett részt a német irodalom mozgalmaiban is: emigrációjában a bécsi Die Stunde című lap munkatársa volt. Gyakran tolmácsolta németül költészetünk mestereit: klasszikusokat és moderneket. Jelenleg a mai magyar líra Reprezentatív német nyelvű antológiáján dolgozik. A legtöbb szeretettel, valóságos hivatástudattal Ady Endre költeményeit fordította. Ady tolmácsolása mintegy végigkíséri Franyó egész műfordítói életét: 1921-ben adta ki az Auf neuen Gewässern című kötetet, 1961-ben pedig a Blut und Gold című versgyűjteményt. De érzékeny stílussal fordította németre József Attila remekeit is. József Attila és Thomas Mann között tolmácsolva az ő munkája nyomán hangzottak fel németül a Thomas Mann üdvözlésének sorai. E ténynek jelképes jelentősége lehet: Franyó Zoltán egész eddigi élete során a magyar kultúra egyetemes érvényű üzenetét közvetítette, s reméljük még közvetíti sokáig azoknak, akik ezt az üzenetet meg akarják hallani. Pomogáts Béla DESSEWFFY LÁSZLÓ.■ ' / Nem olyan fából Mikor a nagy betonszállító kocsi majdnem feltaszí_ tott a gárdára és lestoppolt előttem, persze, tudtam, hogy az a csibész ki akar. nyírni. Leálltam én is nagy üggyel-bajjal a sötét, elhagyott külvárosi utcán és mert egyéb nem akadt a kezembe, esernyőmet megmarkolva kiugrottam a kocsiból. A betonos úgy visszatolatott, togy egy hajszál választotta el a lökhárítómtól. Kiugrott ő is, egy franciakulcsot lóbált a kezében. — Idefigyeljen apóca! Szálljon le rólam, mert... — és ami mocsok kifért a száján, rámzúditotta, de csak három térés távolságról. Szerencsémre. Nem azért, mert féltem tőle, íanem mert magamtól féltem. Görcsbe rántott a düh. érez- em, hogy agyonverném, ha támadna, pedig mennyit szelídí- ettem magam az utóbbi időben! Közben egyenletesen zakatolt a betonkeverő dob, mintha a fejemben forgott volna három tonna súllyal és egy pillanat alatt átfutott rajtam egész hülyeségem története. Hülyeségem története, attól a naptól kezdve, mikor az autóbusz peronján népi kapám szájon egy mocskolódó huligánt, aki mólésan az anyánkat szidta. Mivel pedig annyi ember között — csak közvet- enül hozányomódva legalább húszán voltunk —, egy sem akadt, aki betömte volna a száját, hét neki lett igaza, hogy jüdös nekünk a meló, csupa naplopó, munkakerülő, teker- ;ő, a nők meg... — Jobb a békesség — gondoltam akkor, teli is nekem rendőr, jegyzőkönyv, tárgyalás, mifene. Ha elkapom a koszos orkánját és kirázom belőle, megvan a botrány. Amellett kinéztem a tisztelt utastársaiból, hogy nem állnának mellém. Ha jön a rendőrség, egyszeriben mind el- szelel a sürgős dolga után. még én maradtam volna meg bot- ányokozónak, hát hallgattam. Vagyis igaza volt a huligánnak, rohadt kispolgári csőcselék voltunk! Éppen akkoriban olvastam valami szentbeszédféle vezércikket. hogy közömbösek vagyunk embertársaink iránt, mintha külön-külön csillagon laknánk, elérhetetlen távolságban a másiktól-. És megalkuvók, nem állunk ki az igazunk mellett. Tűrjük a nagyszájúak hatalmaskodását, nem élünk még a demokratikus jogainkkal sem. Pedig nem vagyok berezelt alak. Olykor talán éppen azért nyelek le egyet-mást, mert némelyik nagypofájú olyan nyam- radt, hogy a legyintésemtől összer juklana. Vagyis afféle, a békesség kedvéért lapító nagy mélák lennék? No, ennek mától vége. nincs az ördögnek az a csibésze, aki velem packázha- ;ik! Mert hová jut a világ, ha a tisztességes ember mindigcsendben marad. Lassan arra sem leszünk képesek, hogy a rendbontók ellen megvédjük a magunk becsületes csendjét. Nem vigyázhat mindenkire külön rendőr. De majd én! Attól kezdve letorkoltam a huligánokat és ha letorkoltam őket, többnyire csend is támadt. Ha első szóra nem, másodikra biztosán, mert leöcsiztem én a hatvanéves szeszkazánt is. Annyiféle ember lakik már a városban, hogy jóformán naponta kijutott az igazságtételből a csúcsforgalom tolongásában. Viszont mindig átadtam a helyem a kismamáknak, a mások kőikét is felugráltattam, ha nem látták öreganyjukat fél- lábon rázkódni a csuklós busz hátuljában; rendesen átvezettem a vak bácsikat az úton, nem tapostam le a virágágyakat, a csikket is elvittem a legközelebbi szemétgyűjtőbe. Mikor pedig megkaptam a kocsimat és már nem gyakorolhattam tömegközlekedési eszközeinken az irgalmasság cselekedeteit, én voltam a környék legudvariasabb úrvezetője. Soha szét nem spricceltem volna a zebrán cammogókat, bevártam, míg az utolsó csiga is végigvánszorgott az átkelőhelyen, tülkölhetett mögöttem a világbajnoki futam élmezőnye. És egy ilyen derék embert akart először fának kergetni, másodszor dagadtra verni a franciakulcsos atyafi. Tettem pár lépést felé. ő meg ugyanannyit hátra. — Nézze hapsikám! — és én is megmondtam neki, hogy kinél csapjon fel legközelebb éjszakai tréfacsinálónak. Az eset előzményeihez tartozik ugyanis az az éjszaka, mikor kegyetlen túráztatásra, ablakzörgetésre és ordítozásra ugrottam ki a finom, meleg paplan alól. — Jaj, csak nincs tűz... — rémüldözött a feleségem. — Olyan rosszat álmodtam! — A gyerekek is ébredeztek a másik szobában. Mire az ablakhoz slattyogtam, majdnem szétverte valaki az új redőnyömet, amiért annyit futkostam egy kispesti asztaloshoz. — Ki az? — Gyorsan, gyorsan! — bömbölt kinn egy bagómarta hang. — Ki az? — Gyorsan, gyorsan, Balog úr. az istenerremegarra... — Nincs itt senki Balog... — Hát akinek a... — és csak köpi a disznó a kimondhatatlan trágárságokat — Na megállj, csibész! — Ki az udvarra, miközben a környék valamennyi kutyája majd elvitte a keritést. De mire kiértem, már csapták a kocsi aj tót, feibőgött a motor és a behemót cementes iárgány elporzott az utca végén. Mire, csak úgy pizsamában, kivittem a kocsit, már nem láttam sehoL De addig szaladtam az éjszakában, míg lemorzsoltam az előnyét, és megláttam a rendszámát, meg a kocsi oldalán a vállalati jelzést. Életemben nem ismertem attól a vállalattól senkit. Nyilván egy szellemeskedő ürge tréfája volt az egész. Az öregasszonyok mesélték is a feleségemnek, hogy mik történtek a környéken az utóbbi időben. Hát ilyesmik. Na' majd én! Megyek másnap a vállalati jogtanácsosunkhoz és mesélem neki a dolgot. Hallgatja, hallgatja, aztán letorkol. — Kolléga úr, mostanában olyan kötözködő lett. Azt mond-
