Pest Megyi Hírlap, 1974. július (18. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-07 / 157. szám
1974. JÜLIUS 7., VASÄRNAP •yßdap G. SZABÓ LÁSZLÓ VERSEI: Duruzsoló Pálmákkal legyezget lágyan pancsol pamacsolja arcom nárdus-lével álomi kocsonyákban cuppog talpa rózsa pirul a nyomán dadogva Süket kopoltyúk őrzik a titkát harsogja erdők szabad lehelete moccanó szirmok áhitata — de nem érez rá sohasem kit elütött mindig az örömtől egyetlen kincse gyötrelmes kórja a gyávaság papirosba fulladt életeket hátán nem tűr meg a cethai Illan az ismeretlen szeme nappali éjéből tüzel sötéten kiragyognak Fohász Emberi szem mosolya! Bizakodó, eget-földet egybeölelő tekintet ! Fenyvesek zúgnak, patakok rohannak, őzek szökellnek, szirmuk moccantják a remény virágai tebenned. Törhetetlen, ember, sírokon szeretkező, epedő méhbe izmos fiakat oltó — részeltess erődben! Megfakult, lápos mező száz medúza-karral húz-von, mélybe rántana. Fészket vernék a magasokon, hol a szemhatört messziség irigy burka se fedi, s vak veszélyt rejtő fátyolos ködökből kibomlanak az oltalom sugarai, . Új-óbudai hétköznapok A piacon pirossal zölddel felesel valami sárga no meg a moslék szelíd szaga árust vevőt aszal a Nap — innen csapolják gőzüket a panelok közt viruló-hervadó szerelmek S ahol már csak a szódós támasztja sufniját a végeken csálé söntés hívogat ám Pistánál mindig benn ülnek a nők a fröccsre várni kell pedig még víz sincs a tizediken TOTH-MA THE MIKLÓS: Egy üveg óceán A falábú susztert mindenki ismerte a faluban. Akár egy csodadoktort, úgy tartották számon, mert nem akadt olyan csámpás sarkú, tátogó talpú, reménytelennek tűnő lábbeli, amelynek ne hosszabbította volna meg az életét. Tarka cipőroncsokkal teleduggatott bőrszagú kis műhelyében, a szája sarkában örökké kialudt cigarettavéggel úgy tudót ránézni egy kimúlt szandálra, mintha pusztán a pillantásával is fel tudná támasztani. — Na jó — dünnyögte —, gyere majd el érte két nap múlva... Mert a szülők rendszerint a gyereket szalajtották, mivel szégyellték a romot maguk vinni, félve, hogy az öreg esetleg rájuk pirít, ahogy a fogorvos szokta egy elhanyagolt fog miatt. Már nem tudni, ki nevezte el a cipészt Doktor Kopogósnak, de aztán rajta maradt. A fiatalok nem is tudták a rendes nevét, és az idősebbek is egyre kevesebben. Sokan már el sem tudták képzelni két lábbal, mintha a sors kifürkészhetetlen akaratából így született volna. Pedig a sors csak az első világháborúban szólt közbe; a cipész akkor hagyta ott az egyik lábát, és jött haza falábbal. Egy ideig sajnálkoztak a délceg fiatalember szerencsétlenségén, majd akadt egy lány, akinek így is kellett. Aztán az a lány is özvegyen hagyta néhány év múlva egy kisfiúval. Doktor Kopogós nem nősült meg ismét, felnevelte, kitaníttatta a gyereket a töméntelen mennyiségű rozzant csizma, cipő, szandál ösz- szetákolásából. A fiú külkereskedelmi szakon végzett a közgazdasági egyetemen, ledoktorált az öreg nem kis büszkeségére, mintha csak az apjára ragasztott titulust akarta volna realizálni a családban. Aztán Pestre került állásba, megnősült és csak ritkán látogatott haza. Nem szándékosan maradt el hosz- szabb ideig, hiszen a maga módján szerette az öreget, meg tudta is, mit köszönhet neki, de munkája folytán soMólón vetkezeti úton kell járnia. Eljutott a lenini elvekhez is, amelyekkel éppen nyugati útján ismerkedett meg, a berlini állami könyvtárban, az európai parasztság helyzetével foglalkozó irodalmat kutatva, akadt rá egy német nyelvű könyvre, amely Lenin szövetkezetekről szóló cikkeit tartalmazta. Ebből egész életére erőt merített és megvilágosodott számára, hogy a parasztság csakis a munkásosztállyal összefogva, a szövetkezetek kialakításával valósíthatja meg álmait. Bár korábbi nézetej a szövetkezetekről később helyesbítésre szorultak, ezt maga végezte el 1956-ban megjelent Szövetkezeti úton című kötet előszavában, amelyben korrigálta korábbi nézeteit: „...a nyugati szövetkezetekről vallott akkori nézeteim helyesbítésre szorulnak ..s a felszabadulást követően kidolgozta a szövetkezeti útra való áttérés,szocialista feltételeit. Sajnos, a gyakorlat nem mindenben az ő útmutatásait követte, pedig sok hibát, tragédiát kerülhetett volna el mind a parasztság, mind a társadalom, ha az átszervezésnél jobban gyümölosöztette volna Erdei felszabadulás előtti szövetkezeti tapasztalatait. Hosszasan idézhetnénk a könyvből, hogyan küzdött a falu felemelkedéséért; miként fogalmazta meg milliók gondolatát (a Szabadság politikája — Válasz, 1937); s tudatosan készült a felszabadulásra, már 1943-ban a balatonszárszói konferencián a magyar társadalom jövőjéről szóló előadásában hangosan kimondta: a fennálló társadalmi rendszer sorsa megpecsételődött és az országnak fel kell készülnie a felszabadulásra. Nagyon világosan fogalmazta meg a jövőről szóló elképzeléseit is: „A külső hatásokat, amelyek befolyásolhatják a magyar alakulást, számításon kívül hagyva, vitathatatlanul elsősorban a munkásság, másodsorban a parasztság képviseli azt az erőt, amelyik a további alakulást meg fogja határozni. Ebben a fejlődésben kétségtelenül a munkásság képviseli a nagyobb erőt.” A későbbi események Erdei előrelátását igazolták. Csak meghatódással lehet olvasni az ^Ezerkilencszáznegyvenöt” című fejezetet, amelyben a felszabadulás, a földosztás, a népi demokrácia első napjairól szólt őszintén és sok szeretettel. Ennek a fejezetnek értékét növeli, hogy a 251—287. oldalon levő szöveget életének uutolsó hónapjaiban még Erdei Ferenc állította össze. Igaz, mindez már történelem, de mégis, írásain átsüt a hevület, a szenvedélyes harc, ahogyan küzdött népe igazáért, a népi demokrácia megvalósításáért. A negyedik, az ötödik fejezet a szövetkezeti mozgalomról, a közös gazdaságokról, a mezőgazdaság fejlődéséről vallott nézeteit, munkásságának legjava írásait foglalja egybe. Az első írásidézet 1952-ből való, amikor Erdeinél is fellelhető munkásságában bizonyos törés, és írásaiban is minden leegyszerűsítve jelent meg, stílusa és régi módszere is idomulva a korhoz, szinte teljesen megváltozott ... 1954-ben újra magára talált, új elemzés és útkeresés kezdődött; gondolatai és cselekvési vezérmotívumai igen hamar és világosan kialakultak. Első tanulság számára is az volt, hogy nem elég a nagy célok kitűzése, számolni kell a valósággal, amelyet ő olyan jól ismert. — „Nehéz és bonyolult feladat megvalósítani a nagyüzemi gazdálkodást és a mezőgazdaságban is felépíteni a szocializmust — írta, s hozzátette: — ... hogy azt megvalósítani sok munkával, harccal, nem kevés kezdeti nehézség árán lehet.” S erejéhez képest segítette megvalósítani az átalakulást és tudományos munkássága is a mezőgazdaság technikai átalakítására, a szocialista nagyüzemek megteremtésére irányult. A tanyakérdésben elfoglalt álláspontjai jól ismertek, a falu jövőjét illetően is sokat cikkezett, írt és beszélt. Hitte, hogy egy új, modern falu épül fel a régi helyén. Az any- nyira ismert falu képe a Futóhomok és Parasztok óta alaposan megváltozott. A Tanulmányok a mai faluról szóló kötetében fejtette ki ebbeli nézeteit. A kötet végül összegezi az utolsó éveket, amelyben Erdei Ferenc mint agrárszakértő és gazdaságpolitikus nagy szerepet vállalt a gazdaságpolitika formálásában, mint a Hazafias Népfront főtitkára, bekapcsolódott a szocialista demokrácia kialakításának munkáiba, mint tudós és kultúrpolitikus a tudomány és a gyakorlat útj kapcsolatainak formáit kereste. Mint író, szenvedélyes tribün, rendkívül kiterjedt irodalmi-publicisztikai tevékenységgel, szuggesztív szónokként mindezen törekvések és ideálok propagátora. Nagy életet élt; s az Akadémia főtitkáraként is megmaradt egyszerű, közvetlen embernek, a makói hagymások fiának, aki nem tett egyebet, mint szolgálatot, küldetést teljesített osztálya, népe érdekében. A válogatást jól egészíti ki Erdei Ferenc életrajza. Ebből megismerhetjük e kivételes életút főbb állomásait, amelyet testvéröccse értő szeretettel írt meg méltón Erdei életéhez. Gáli Sándor kát utazott, és így a legtöbbször csak színes képeslapokkal kereste fel a szülői házat Doktor Kopogós mindig megmutatta a színes lapokat kuncsaftoknak, addig letette kalapácsot, és az ölébe préselt sarkalásra váró cipővel gyönyörködött benne, ahogy forgatták, nézegették. — Ezt Görögországból küldte, azt meg Olaszországból — magyarázta —, azon meg Francia-Alpok van. Nézzék csak meg azokat a havas hegycsúcsokat! — Hát jó szakmát választót a fia — mondta elismerően az egyik szomszéd —, úgy furikázik az országokban ahogy mi megyünk ki a határba. D oktor Kopogós legjobban az olyan lapokat szerette melyek a tengert ábrázol ták. Azokat csirizzel rá ragasztotta a falra, hogy mun ka közben is rájuk pillanthas- son. Ha láthattam volna — gondolta sokszor —, csak egyszer, legalább a háborúban. De még ott is csak a szántóföldön csapott belém a gránát. Mintha meg, lenne írva valahol, hogy egész életemben csak szántóföldeket, réteket, akácerdőket meg ezt a döglött mocsarat lássam itt a falu alján. Igyekezett minden könyvet elolvasni, amiben a tengerről írtak, vagy ahhoz kapcsolódott a cselekmény. Vett egy iskolai atlaszt, és esténként sokáig nézegette rajta a kékkel jelzett foltokat. Már álmából felriasztva is meg tudta volna mondani, hol helyezkedik el az Arab-tenger, az Egei, a Balti, vagy hol terül szét, mint egy nagy viaszosvászon kék asztalterítő, az Atlantióceán. Tulajdonképpen tévét is a nagy víz miatt vásárolt. A tengerrel kapcsolatos műsorokat mindig gondosan aláhúzogatta piros ceruzával, és aztán izgatottan várta az adást. Olyankor elfelejtette a magányát, a falábát, a cipőromokkal zsúfolt kis bazárt, és elképzelte, hogy ott ül valamelyik hajókabinban, alatta meg hömpölyög, csapkod, morog az óceán. L egközelebb, amikor hazalátogatott a fia, azt mondta neki: Megkérnélek én valamire, de ígérd meg, hogy nem nevetsz ki. Mert egy ácsit tán szokatlan kívánság... — Tessék csak, Apám, ha módomban áll, szívesen megteszem. Miről lenne szó? Az öreg előkerített egy üres kövidinkás üveget, gondosan megtörülgette, majd szégyenlős tétovasággal nyújtotta oda a fiának. — Ha legközelebb a tengerhez mégy, merítsd már meg benne, aztán hozd el nekem. Nem kívánom én ingyen a fáradságodat. — Ugyan, ez a legkevesebb — tette el az üveget a fiú —, két hét múlva megyek Kenyába, ott van az Indiai óceán, majd kiszaladunk a tárgyalások szünetében. De mi a csodának ez magának? — Ne törődj vele..., csak merítsd meg. Szeretném látni, milyen vize van, meg aztán — nevetett fel apró, kicsit keserű nevetéssel —, ha én nem mehetek a tengerhez, hát akkor jöjjön, el az hozzám. A fiú megcsóválta a fejét, akart még néhány szót mondani ennek az egésznek az értelmetlenségéről, de ahogy a kicsire görbedt, sóvárgó szemű öreg emberre pillantott, magába fojtotta. Talán, valamit megérzett abból, hogy ami neki szinte mindennapos élmény, az apjának egy életre szóló lehetne. De aztán Kenyából üres üveggel tért vissza Elfelejtette az ígéretét, és nem jutott eszébe Bulgáriában meg Törökországban sem. Csak amikor újra meglátogatta az öreget, annak kérdő tekintete emlékeztette rá. — Nem volt időm Apa, még szinte levegőzni sem. El nem tudja képzelni, milyen az, amikor az ember egész nap tárgyal, aztán csak beesik az ágyba este. Olyankor nem jut ám eszébe a tenger. Hanem a jövő hónapban Szudánba utazom, majd onnan hozok. Ügy is ott lesz dolgunk a Vörös-tenger partján. Szudánba utazva gondolt is rá, később teljesen kiment a fejéből. Csak otthon jutott eszébe isimét, mikor az ajándékokat osztotta ki a feleségének meg a gyerekeknek. A szennyes ingek alól' szinte vádlóan pucérkodott elő az üres kövidinkás üveg. — Fiacskám — kérte a feleségét —, juttasd már eszembe, ha megyek Lengyelországba, hogy merítsem meg ezt az üveget a Balti-tengerből. Tudod az apám..., nahát, erre kért meg, aztán mindig elfelejtem. Látszik, hogy az öreg a legpihentebb agyú köztünk, mert csak neki juthat eszébe ilyen marhaság! Lengyelországból jövet már határozottan idegesítette, hogy megint feledékeny volt. Annál is inkább, mert ezután szándékozott meglátogatni az öreget, családostul. Mi a csudát mondjon majd neki? D oktor Kopogós már ott várta őket a ház előtt. Amikor megállt a piros Volkswagen, a köszöntések után mindjárt az üveget kérdezte. Nagyon sokat fogyott, zsugorodott a legutóbbi találkozás óta, és a fiú döbbenten állapította meg, hogy lassan már csak a falába lesz rajta a régi, a felismerhető. — Az igazság az, Apám, — kereste zavartan a szavakat —, hogy meg akartam én meríteni a Balti-tengerben, de aztán eszembe jutott, mennyivel érdekesebb lenne, ha az óceánból-hoznék. Az mégis csak más, mint a tenger. Két hónap múlva Spanyolországba utazom, majd ott megtöltöm az Atlantióceánból. — Azért jó lett volna nekem a tengerből is, dehát ahogy gondolod fiam... — Na de nem jöttem ám üres kézzel — lélegzett fel megkönnyebbülten a fiú —, hoztam magának tíz pár remek sámfát Ügyis megkoptak már nagyon a régiek, ezeknek biztosan jó hasznát veszi.i Spanyolországba repülése előtt felírta a határidőnaplójába az elintézni valók közé: egy üveg óceán. Nagyon szé- gyeilte, hogy ezt a semmiséget még mindig nem tette meg az apjának, és aggasztotta az öreg állapota is. Csak nehogy késő legyen már! Spanyolországban aztán meg is merítette az üveget az óceánban, de később a szállodában felejtette. A repülőgépen jutott eszébe, és nagyon dühös volt magára, az apjára, az egész Atlanti-óceánra. — Az isten verje meg — káromkodott —, olyan már az agyam, mint a szita, minden kipereg belőle! De úgy kell nekem, mi a fészkes fenének vállaltam el ezt a baromságot! O tthon első útja a közértbe vezetett. Egy liter kö- vidinkát vásárolt, aztán beleöntötte a lefolyóba (ezt a bort sosem szerette, savat csinált), majd az üres üveget teleengedte vízzel. Beletett néhány kanál sót, összerázta, ledugaszolta. Nahát — gondolta elégedetten —, ez már jóval előbb is eszembe juthatott volna, megkímélve magam egy sor fölösleges idegességtől. Az apja helyett csaknem egy csontváz feküdt a nagy csíkos dunna alatt, amikor meglátogatta. A szeme, mint két szürke kavics a koponyára aszaló- dott, homokszínű bőrben. Arról panaszkodott, hogy fázik és már a dunna sem melegíti. A szomszédasszony valami krumplipépet főzött neki, és suttogva újságolta, hogy nem sokáig húzhatja az öreg. — A doktor úr már kétszer is be akarta küldeni a kórházba — mondta —, de nem engedte. Azt felelte, inkább itthon akar meghalni, pedig én tudtam, hogy igazán csak magát várta. Az üveg ekkor már ott hor- pasztotta a dunna tetejét. Doktor Kopogós erőtlenül végighúzta rajta az ujjait, és sokáig nézte. Egy üveg óceán, gondolta, és kavicsszürke szemével látni vélte benne a végtelen kékséget, hajókkal, bálnákkal, csodálatosan furcsa tengeri csillagokkal, kagylókkal, csigákkal. És felsóhajtott a gyönyörűségtől, hogy a rengeteg csodavilág, amiről any- nyiszor olvasott, vagy amit a tévében látott, most ott tiszteleg előtte két csík között a dunna tetején, beszorítva egy kövidinkás üvegbe. Aztán arra kérte a fiát, hogy töltsön belőle egy pohárba. — Csak nem akarja meginni, édesapám? Hiszen veszet- "tül sós, kimarja még a torkát is... — Hátha ez... ez segít — súgta az öreg —, nem akarok én többet, mint egy kortyot... Csak -éppen megízlelni, megforgatni kicsit a számban ... és hát vannak olyan csodák is, amiről a doktorok sem tudhatnak ... ők sem... a doktorok sem tudhatnak mindent, amit az ember érez... I vott egy kortyot, de nem érezte, hogy sós. Csak azt tudta, hogy most az óceánból ivott, a távoli, az elérhetetlen, a végtelen óceánból! — Egy kis meglepetést — mondta később —, én is készítettem neked hálából... Eriggy ki, megtalálod a műhelyben ... de ne köszönd meg, te nekem most sokkal nagyobb örömet okoztál... Az ismerős asztalkán, a faszöges doboz, maradék bőrdarabkák, szerszámok tetejére állítva, egy gyönyörű cipőcsoda várta a fiút. Barna bor- júbox, a legújabb divat szerint, és úgy elkészítve, hogy bármelyik pesti, belvárosi cipőkirakatban is megállhatta volna a helyét. Csodálkozva vette kézbe a fiú. Hát az ő apja ilyet is tud? Hiszen amióta csak emlékszik mindig beteg, rossz cipők felett látta görnyedni, soha nem csinált újat. És most mégis, mintegy koronaként összegürcölt életére, megcsinált egyet neki. Csak neki. A fiának. Aztán felpróbálta a cipőt, de akár az ólom, olyan nehéz volt, és amikor néhány lépést tett a műhelyben, mint a vasabroncs, szorította, préselte, nyomta a lábát. P edig Doktor Kopogós minden láb méretét kívülről tudta a faluban, még az elhunytakéra is pontosan emlékezett. Lehetetlen, hogy éppen a fia lábát ne ismerta volna!
