Pest Megyi Hírlap, 1974. július (18. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-02 / 152. szám

xMfam 1974. JÚLIUS 2„ KEDD Megnyílt a VI. Szentendrei Nyár Gazdag program - nehéz választani Fel lett adva a lecke: a több helyszín és az egyide­jűség, ahogy divatos termi­nológiával napjainkban mon­dogatják. a bőség zavara, meglehetősen nehéz helyzet elé állították a tudósítót, aki Vállalt. kötelezettségén túl ci­vilként sem akart lemarad­ni egyetlen eseményről sem. Márpedig tíz és tizenegy óra között párhuzamosan nem kevesebb, mint négy attrakció vonzotta a nézőket. A vá­lasztás különösen a gyerekek­nek okozott fejtörést, lévén: a délelőtt első részében báb­színház, rollerverseny és asz­faltrajzverseny között kény­szerültek választani. Bab és roller De tartsunk sort. Első utunk a Rab Ráby térre vitt. Talán a rendezők leleményességé­nek legékesebb bizonyítéka­ként itt állította fel ezúttal egyszemélyes bábszínházát a Szentendrét már több ízben megjárt Kemény Henrik, hogy a hősiességéről ország- ' határainkon kívül is jól is­mert Vitéz László legújabb kalandjaival — címe: Énekel­ni nem szabad — megismer­tesse a gyerekeket. Monda­ni sem kell, hogy jóval a kis­sé nyikorgó függöny széthú­zása előtt már foglalt volt mind az ötven szék, nem egyen több gyerek szorongott, a körben álló édesapák nya­kában is rendre ott kíván­csiskodtak a srácok, a nagyob­bak pedig mászótudományu­kat kamatoztatva a kútra ka­paszkodtak fel. Igazán saj­nálhatják, akik nem jöttek el és csak azzal vigasztalód­hatnak, hogy majd a Teátrum színpadán megnézik az Ál­lami Bábszínház három elő­adásának még ezután követ­kező valamelyikét, vagy eset­leg mind a hármat: ma, ked­den délelőtt a Gyáva kis tig­rist, 8-án a Rosszcsont Petit és 15-én a Foltos és Fülena- gyot. S aki valamilyen oknál fogva ezekről is lemaradna, az vigasztalódhat július 23- án a televízióból jól ismert Móka Miki zsebszínházával, vagy a művelődési központ­ban sorra kerülő mesemozi- vetítésein. Irány a Rózsakért lakótelep. Szerencsénk van: még nem rajtolt a rollerverseny me­zőnye. Elsősorban a szegé­nyes géppark miatt — ezért az ifjúsági klub aktiváifoól összeállt versenybíróság úgy döntött, hogy kis biciklivel is lehet indulni, mondván, hogy az se gyorsabb a rollinál. Sőt: a tulajdonosok jóvoltá­ból azok a csöpségek is ne­vezhettek, akiknek ez ideig még se bicakjuk, se rollijuk nincs. Maga a verseny — és nem­csak azért, mert így szokták mondani — meglehetősen ne­héz feladat elé állította a ver­senyzőket. A gyorsasági sza­kasz megtétele után öt kukát kellett megkerülni, majd ügyességi feladatok következ­tek — szalagkötés, labdado­bás célba —: s közvetlenül a homokozó után következett a cél. Az első futam startjánál három biciklis és két rolle- res versenyző sorakozott fel. Az indító pisztolya ugyan csütörtököt mondott, de a hangos „rajt” szóra így is egyszerre startolt a mezőny a szurkoló gyerekek nagy örömrivalgása és biztatása közepett. A „lövést” a leg­jobban a hat éves Robicsek Zoli kapta el, vesztére azon­ban nekirohant a második ku­kának, s így az ugyancsak rol­lerral versenyző, kilencéves Bánhegyi Franciska mögött csak másodikként szakította el a képzeletbeli célszalagot. Aszfaltrajzverseny Két percig hallgattuk ez­után a Hősök emlékműve-előt­ti téren térzenét adó tűzoltók országos parancsnoksága fú­vószenekarának nagy közön­séget vonzó műsorát — kon­certjüket délután a Péter-Pál templom előtt ismételték meg —, s rohantunk tovább a Jó­zsef Attila művelődési köz­pontba, amelynek udvarán már javában aszfaltpalettáik fölé hajolva serénykedtek a leg­Szántó Piroska Manúiácsy-díjas festSművész kiállítását Magda írónő nyitotta meg a Művésztelepi Galériában. Szabó tehetségesebb gyerekrajzo­lók. Két kategóriában mér­ték össze tehetségüket: 14 kis­dobos és 12 úttörő. Sorra készültek el a remek­művek az adott egy óra vé­gére, úgy, hogy a háromtagú művészzsürinek — Borsódy László keramikus, Lukoviez- ki Endre festő és Zaszlavik Jenő grafikus — nem volt könnyű dolga a végső sor­rend megállapításánál. Esze­rint a kisdobosok között Fi- czere Krisztina, Csikszentmi- hályi Beáta és Nagy József, az úttörők rivalizálásában pe­dig Petrovics Gyöngyi, Ko­vács Levente és Marlók Jú­lia szerezte meg az első három helyet. A győztesek rajzesz­közöket kaptak jutalmul, a helyezetlenek csokoládét. Szántó Piroska kiállítása Délelőtt tizenegy óra. Szín­hely: a Művésztelepi Galéria. Esemény: Szántó Piroska Munkácsy-díjas festőművész első szentendrei kiállításának megnyitása. Jelen vannak: Pest megye és a város több vezetőjén kívül sokan a szel­lemi és művészeti élet kiváló­ságai közül, köztük Barcsay Jenő, Farkas Ádám képzőmű­vészek, Tökei Ferenc filozófus, Vas István, Garai Gábor köl­tők. Az európai hírű festőmű­vésznő Szerelmesek című so­rozatát, színpompás pasztell- virágait és virágportréit, va­lamint a Cantata Profana-fa- liszőnyeg kartonvázlatát Sza­bó Magda írónő mutatja be a kiállítási termet zsúfolásig megtöltő közönségnek. Hang­súlyozva alkotójuk tömör fo­galmazását, másodlagos szán­dékának cáfolhatatlan igazsá­gát. „Szántó Piroska képein ott van a halál minden kellé­ke, a művész tudomásul ve­szi az elmúlást, de úgy har­col meg vele, hogy ő győz.” Győztek az újvárosi lányok Non-stop kispályás foci a papírgyár és a PEVDI sport­telepének négy pályáján. Ti­zenhat férfi- és három női csapat jött el a Duna menti településekről — Dunabog- dány, Dunaújváros, Komá­rom, Szentendre, Vác —, hogy megvívjanak a városi tanács által felajánlott serlegekért. A start előtt... G&rdos Katalin felvételei Tompach Jakab, a járási-vá rosi sportfelügyelőség elnöke elégedetten dörzsöli a kezét: elégedettségének oka, hogy idén, úgy látszik, végleg pol­gárjogot nyert a sport a Szentendrei nyáron. A fiúk küzdelme ebéd után még javában tart: a leendő győztesnek legalább hat, egyenként kétszer 15 perces derbyt kell győztesen meg­vívnia. A lányok azonban már végeztek. A tavalyi év­hez hasonlóan, ezúttal is a Dunaújvárosi Epületelemgyár SK „leánysága” vitte el a pál mát, fölényes biztonsággal, a dunabogdányi és a váci Iá' nyok előtt. A győztes csapat kapitánya, „Öcsi” — Bodó Ilona — elmondta, hogy há­rom éve játszik ebben az ösz- szeállításban a csapat, s ez­úttal is a hosszú, szőke Pfef­fer Ilona bizonyult a leggól- képesebbnek, aki nyolc gól­jukból egymaga négyet szer-1 zett. Három tárlat délután Délután újra a József Atti­la művelődési központon „volt a város szeme”. Sorozatban egymás után három képzőmű­vészeti kiállítást nyitottak meg. Kettőt, a képzőművésze­ti szakkör, és a Vajda Lajos Stúdió kiállítását, Haness László, a városi tanács műve­lődésügyi osztályának vezető­je, Tóth István fotóművész javarészt portrékból álló kv állítását pedig dr. Ikvai Nán­dor, a Pest megyei múzeumok igazgatóságának vezetője nyi tóttá meg. Két tudósítói meg­jegyzés hadd álljon itt. Az egyik: a Vajda Lajos Stúdió tagjai által a művelődési köz­pont szomszédságában levő egykori borozó pincéjében ki­alakított műhely, illetve kiállí­tási terem méltán új színfolt­ja a képzőművészeti hagyomá­nyairól ismert város létesítené nyeinek. A másik: a világhírű, számos külföldi tárlaton díjat nyert Tóth István portréi kö­zött a látogatók számos ma is élő és alkotó szentendrei mű­vészt ismerhetnek fel. „Önök kérték” Este a gazdag program be­tetőzéseként újra telt ház volt a Teátrum színpadon. Ezúttal a szerencsés jegytulajdonosok az „Önök kérték” című három és félórás műsor művészei produkcióinak tapsoltak. Tud­ni kell itt, hogy megelőzően a városi tanács művelődésügyi osztálya a művelődési központ­ban és az üzemekben kérdő­íveken mérték fel, hogy kik­kel szeretnének legszívesebben a gálaműsoron találkozni. A kívánságlista egy része már teljesült, hiszen a Németh Jó- zsefné népművelési felügyelő s házigazda értő konferálásá- val fellépő művészek: Béres Ilona, Bitskei Tibor, Bodor Tibor, Koncz Gábor, Nagy At­tila, Schubert Éva, Szemes Mari és Vajda László színmű­vészek, Rónaszéki András pa- ródista, Sándor György „hu- moralista”, valamint a Tolcs- vay trió és a NOCLAV együt­tes kivétel nélkül megérdemelt sikert arattak a hatodik Szent­endrei Nyár első napjának zárórendezvényén. Kertész Péter TV-FIGYELŐ Játék így és ügy. az el­múlt hétvégén játékokkal szó­rakoztatta nézőit a televízió. Kissé a sport fogalomköre fe­lé bővítve a gondolatkört: mérkőzéseket láthattunk, me­lyeknek játékosai némely esetben valóban kiváló spor­tolók voltak, némelykor azon­ban csak egyszerű halandók. LorCÜ. Az első játékos szombaton este Sophia Loren volt, egy örökzöld színmű filmváltozatának főhőseként. A szókimondó asszonyság, ez a Sardou színdarab gyárában készült mű, időről időre meg­jelenik a mi színpadjainkon is, hol ilyen, hol olyan válto­zatban. (Egy zenés feldolgo­zását jelenleg is műsorán tartja a József Attila Szín­ház.) A téma mindenesetre el- nyűhetetlennek tűnik, szituá­ciói hálás „ziccereket” kínál­nak a színészeknek, s a mese is eléggé fordulatos ahhoz, hogy egy-két órára' elszóra­koztassa a nézőt. Mert ugyan ki nem derül azon, hogy egy nagyon csinos, alaposan fel­vágott nyelvű, elsöprően tem­peramentumos mosónőből ho­gyan lesz Napóleon udvará­nak körüludvarolt hölgye, s hogyan találkozik újra, már dámaként, azzal a hadna­gyocskával, akit valamikor régen Bonaparténak hívtak, s akinek két ingét (az egyik rongyos volt) éppen a szép Catherine mosta-mosogatta. Az 1961-ben készült filmvál­tozatban Loren játszotta Catherinét, szépsége dús tel­jében, de színészi eszközeit tekintve még eléggé kiforrat­lanul. Mérkőzése a környeze­tével, valamint szerelmesével, Lefebvre-rel (az ekkor még csaknem kamasz Robert Hos­sein alakította), meg a régi hadnagyból császárrá avan­zsált Napóleonnal derűs per­ceket szerzett. Hogy a rende­ző Christian-Jaque kicsit a kalandfilmek felé vitte el a filmet, az érthető: így sokkal látványosabb művet készíthe­tett. lom+Sammy. Ha két ki­tűnő énekes és egyben kitűnő show-man összetalálkozik, ab­ból csak jó sülhet ki. Körül­belül ez volt a mottója a szombat esti Tom Jones mű­sornak, amelyben a robusztus alkatú walesi partnere a ki­csi, törékeny harlemi volt. Örömmel láttuk, hogy a mű­sor rendezője (Jón Scoffield) megelégedett azzal, hogy az énekesek álljanak a film kö­zéppontjában. Nem a rendező és a keverőpult technikai trükkjeinek parádéja volt ez az ötven perc, hanem Tom Jones és Sammy Davis mű­sora. Presszópóló. Ismerve Ka­rinthy Ferenc sportmúltját, s vonzódását a vízilabdához, akár a fenti címmel is jelöl­hetnénk a Dunakanyar című egyfelvonásosát, melyet vasár­nap este láthattunk. Hogy miért? Mert egy presszóban — amely persze állhat a nagy Duna mentében, de lehet bár­hol kis hazánkban, sőt föld­golyónkon — nagy mérkőzés folyik. Egy kibicsaklott életű, magányos presszósnő, meg egy betévedő vendég — ugyancsak kibicsaklott élet­tel, s magányosan — dobálják egymásnak a szellemes és nagy emberismerettel megírt dialógusok mondat-labdáit, míg végül kiegyeznek döntet­lenben, s új mérkőzést kez­denek — de ezt már ketten, a korábbi partnerek kizárásá­val. A színpadról már ismert egyfelvonásos új színeket ka­pott a képernyőn Szinetár Miklós egyszerű, de a mű minden játékos komolyságára figyelő rendezésében. Sztan- kay István, a betévedő utas ugyancsak érezte ezt a játé­kosságot, s ki is fejezte. Há­mori Ildikóból sajnos a figu­rának az a szomorkás derűjű villódzása, játékos nőiessége hiányzott, amely pedig éppen a leglényegesebb jellemvonása ennek a nőnek. Patkák. Mármint a hiva­talok packázásai A Hét adá­sában ezek a furcsa, néha fel­háborító, néha nevetésre kész­tető esetek kerültek a köz­pontba. Ha a hivatalok ját­szanak velünk, az többnyire eléggé egyoldalú mérkőző?: csak" náluk van a labda, s mi bele sem rúghatunk, csak a bekapott gólokat szá­molhatjuk. A Hét munkatár­sai — sok korábbi műsoruk­ban is — azon vannak, hogy (legalább időnként) hozzánk is elkerüljön a labda, s ne- künk is legyenek esélyeink. Takács István Vita egy Pest megyei kezdeményezésről A művészeti nevelés nagy lehetősége ELSŐKÉNT számolt be lapunk arról, hogy Dániel Kornél, a zebegényi Szőnyi István Mú­zeum igazgatója sajátságos, egyedülálló kez­deményezést indított útjára: a kölcsönkép- tárat. Ennek lényege, hogy — a kölcsön- könyvtárak mintájára — képzőművészeti al­kotásokat kölcsönöznek hosszabb-rövidebb időre azoknak, akik ezt igénylik. A közmű­velődésnek, ízlésnevelésnek erről az újszerű formájáról elismeréssel emlékezett meg egyik közelmúltbeli ülésén a Hazafias Népfront Pest megyei elnöksége is. Most, úgy látszik, szélesebb körű vita is kerekedik a kezdeményezés körül, leg­alábbis erre utal a Művészet című folyóirat legutóbbi számában Szémann Béla cikke „Megvalósítható-e a képbank?” címmel. Előre­bocsátom további mondanivalómhoz máris, hogy én teljes mértékben Dániel Kornéllal azonosulok, hiszen véleményem szerint a gon­dolat lényege eszmei síkon mozdítja a köz­véleményt, ízlésfejlődést sürget, kapcsolatot, szellemi közlekedést művek és emberek kö­zött. Napjainkban a televízió házhoz szállítja a kultúrát, a közönség figyelmesebb kiszol­gálást igényel, innen, hogy nemcsak a szín­házak, hanem a könyvtárak is tájolnak a nemrégen létesült bibliobuszok segítségével. Változnak az idők, változnak a körülmények, változnak az emberek, s a népművelés fő fel­adata, hogy a módosult igényekhez tudja módosítani a maga technikai és módszertani eszközeit. Ezért a kölcsönképtár feltalálóját vállvonogatás és ajkbiggyesztés helyett illesse elismerés, hiszen fontos és új ösvényt fede­zett fel képzőművészet és közönség között. VILÁGOSÁN VÁLASZOL Dániel Kornél Szémann Béla kérdéseire. Leszögezi, hogy a mozgalom célja a közönség, elsősorban az is­kolák, Ifjúsági klubok, gyári dolgozók vizuá­lis nevelése. Mindez párhuzamosan halad, s zebegényi, váci, később országos környezet­ben kívánja megvalósítani a Központi Bizott­ság munkásművelődéssel kapcsolatos határo­zatának egyik részterületét. Dániel Kornél ok­fejtése világos, a közjót szolgálja, melyet bizonyít a váci Duna-műhely alkotóinak tá­mogatása, akik máris több müvet bocsátottak az ügy rendelkezésére. Ez a lényeg, mely túlnő személyeken, megvalósulása társadalmi érdek. A kérdésekre adott válaszokban a ne­hézségek is feltárulnak, az ellenző hangok, a bonyolító apparátus energialcorlátai. Hozzá­fűzöm: mindez taktikai akadály egy straté­giai mozgósítás pillanatában, mely törvény­szerűen feloldódik, ha valóban üggyé válik, s lesznek szövetségesei. Lesznek? Vannak! Festők, fiatalok, munkások. Szémann Béla megszólaltatta e kérdésben Végvári Lajost, a kitűnő műtörténészt, Zebe- gény és a váci Duna-műhely barátját is, aki aggályait hangoztatja. Szerinte ez az ötlet csökkenti a műgyűjtő-kedvet, „komoly csapás lenne a műkereskedelemre”. Ügy véli, hogy a Képcsarnok indíthatna el ilyen akciót. Bar­csay Jenő a szállítás problémáját veti fel, a képek sérülését, kételkedik a kivitelezés le­hetőségében. Egy magát megnevezni nem kí­vánó műkereskedő szakember is kifejtette vé­leményét, erősen fogalmaz: „Az elv bizarr... halva született idea”. NEM JELENTI mindez a képzőművészeti kölcsönképtár életképtelenségét, hiszen az „új”-nak mindig van ellenzéke. S nem je­lenthet megtorpanást sem. Nem reális annak feltételezése, hogy az ingyenes vagy minimá­lis összegű képkölcsönzéssel lohad a képvá­sárlás, arról nem is szólva, hogy olyanokhoz is eljut így a kép, akik anyagi okoknál fogva egyébként sem lehetnének vásárlók. De még inkább ellentmond a gyakorlat e szűk aggály­nak, hiszen akinek magánkönyvtára van, az többnyire gyakrabban jár közkönyvtárakba, vagy éppen a közkönyvtár neveli könyv­vásárlóvá. Valahol valakit megérint a kul­túra, s akkor az az ember fogékonnyá válik a művelődés minden formájában. Meggyőző­désem, hogyha a zebegényi eszme valóság lesz, a műgyűjtők tábora is növekedni fog, mert ezen új módszer segítségével a művé­szetszerető közönség is gyarapodott létszám­ban, szemléletben egyaránt. Megsérülnek a képek? Igen, több festmény megsérülhet, de a közömbösség is oldódni fog, s ez a lényeg, közönség és képzőművészet találkozásának élő, eleven, friss biztosítása. Sokkal fájóbb tény, hogy sok kép, szobor hever elzárva minden emberek közötti köz­lekedéstől a műtermekben, most ezek kerül­hetnek e kitűnő ötlet gyakorlati alkalmazá­sával szemek elé, fényre, élő gyönyörködésül. Ezáltal használja a társadalom a felhalmo­zódott esztétikai értéket. Használja és át­alakítja a közérzet szféráiban közösségi és termelési tényezővé. Ehhez képest a majdani szállításoknál a máskülönben ténylegesen ki­küszöbölhető képsérülések elhanyagolható mérőszámot jelentenek a jó hatás egyetemes­ségével szemben, A KÉTELKEDŐKNEK annyit jegyzek meg befejezésül, hogy ők is segítettek az ötlet gazdagításában, hiszen akaratlanul arra irá­nyítják a figyelmet, hogy a grafikai művek­nek juttassunk primátust az ősszel kezdődő lebonyolításban. Ez a képkölcsönzés állomá­nyát is nagy mértékbe^ megnöveli, s a sok­szorosítás következtében a sérülés eleve ki­zárt, minden alkotás pótolható. Mindez nem csorbítja a művészet ünnepét, különösen ak­kor, ha leleményes tanárok, üzemi kultúra­ügyeletesek hatékony szertartást is társítanak az érkező, búcsúzó, megyei körforgalomba került festmények, szobrok, grafikák szövet­ségeseként kis műsor, csöndes megnyitás for­májában. Talán a sportban használt staféta­rendszer is alkalmazható lenne, hogy a mű­vet átadják, átveszik az egyes gyárak, isko­lák képviselői mindig közönség előtt. Meggyőződésem, hogy a zebegényi idea nem bizarr, nem holt. hanem élő, megvalósítható és megvalósítandó eszme a képzőművészeti nevelés nagy lehetősége. Ráckevén máris tanultak Zebegénytől. Szeptember elsejétől a gimnázium Ady Galé­riájának tíz műtárgya kezdi meg utazását is­kolákba, oda. ahová kérik, ahová várják Kiss Nagy András, Ligeti Erika, Balássy Zoltán, Gacs Gábor, Dohnál Tibor alkotásokban ki­fejezett üzeneteit. Ingyen, minden ellenszol­gáltatás nélkül, az őszinte emberi művészet erejébe vetett törhetetlen bizalommal. Losonci Miklós

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents