Pest Megyi Hírlap, 1974. július (18. évfolyam, 152-177. szám)

1974-07-14 / 163. szám

8

•treat V

Kaiman

1914. JŰLIUS 14., VASÁRNAP-AtUd P,d

mentjében

BECS ERNŐ VERSEI

Zalaegerszegen született és Szegedről került Gödöllőre a neves tanár költő, aki megosztott energiákkal szenteli életét az ifjúságnak és a költészetnek. Többször szerepelt a rádióban, költeményeit a Tiszatáj, az Alföld s több antológia közölte. Most készül önálló kötetének kiadására.

Művészetének fő erénye az őszinteség, az életszéli sorsokkal kapcsolatos együttérzés és a jelenítő erő gazdagsága. Sohasem szenvtelen; látomásai humánus indulattól átfűtöttek, minden sora szenvedélyes. Ez az a belső forróság, mely legtöbbször áttöri a lírai fegyelem korlátáit; szabad ritmus hömpölygésében szólal szila- jon az ének, nyers képzettársítások elejével. A „Levél az alkoholról” költői bizonyítása annak a ténynek, hogy a rumszagtól is lehetséges fölemelkedés.

Határa tág: Gödöllőtől Zágrábig terjed — mindig és mindenütt Európa. Izgatja a különös, a szó nem filozófiai, hanem költői értelmében. „Tüskék tüzéről” beszél, összetett látványképeit erős érzékiség és gondolati erő hatja át; szobros feszültség, a tömörítés oly ritkán tapasztalható képessége. Evek óta él a megyénkben Bécs Ernő. Sokat várunk tőle.

L. M.

Csak téli hajnalokon latiak

Már csak téli hajnalokon látlak, amikor elindulnak

az első

autóbuszok. Zajtalanul mész az utcán, aztán felszáljsz, s elnyel a zuzmarás magasság. Köszönnék, de elindul velem a benzin-szagú járdasziget.

Már csak téli hajnalokon látlak, nem tudlak ritmusba fogná téged. Gyalogjáró sorokkal baktatok utánad, s ha elköhögtek az utolsó hajnali járatok is, munkámba indulok, keménygalléros hivatalnok.

Plakátra lehellek, botladozó meséimbe bugyolállak. Tavaszi estéken hosszú sörényű filmsztárokkal évődöm, mintha nem is élnél.

De ha hideg huzat ver tanyát a kapualjban, s a hazatérő lumpok kék nyakát harapja a tél, megjelensz újra s a süllyedő higanyszál nyakad melegére figyelmeztet.

Gyermekkori anziksz

Délben felébredtek a harangok

és zümmögve úszott Zágráb felé a postarepülőgép.

A sarkon ácsorgó szegények szájában habos lett a nyál. Magukba szívták az ételszagot az öblös kapualjak, forró rózsák forogtak a színes ablaküvegen.

Délután árnyékok vetkőztek a fák alatt, muzsikáló rovarok tartottak hazafelé.

Katonák mentek a szürkületbe menekülő Nap után, a lombokon macskaszemmel gubbasztottak a feketeszárnyú angyalok.

Anyám arcára néztem,

és olyan lett az este, mint egy nagy fekete Vasaló.

Könyörtelen hiány

szorítja létezésemet

Érted kiált a gyámoltalan ösztön, sír érted a test.

Üveggolyók anyagába zárva őrzöm mosolyod.

öntudatlan létem hordozod a tájban hol születtem,

Vasbaöntött halál van fölöttem.

Éjszaka gömbjébe zárva a tér-gyűrű rámfeszül,

Hozzád tartozom, mint madárhoz a szárnya —, kővé vált zokogás leszek egyedül.

őriz a gondolat geometriája, a kőzetté szilárdult pillanat.

Megvakult tárgyak közt kutatlak.

Dunántúli asszonyok

B BERMJAK, A. JURIKOV:

Ki ölte meg Ivanovot

KÉT HÉTIG kiküldetésben voltam. Visszaérkezésemkor a repülőgép késett, így amikor hazaértem, a feleségem már aludt. Ahogy észrevett, egy pillanatra felriadt és ezt suttogta:

— Ki ölte meg Ivanovot?

„Ö, már megint rémálmai

vannak szegénykének” — gondoltam, — Aludj, aludj csak drágám ...

Reggel, a -villamosmegállóban elémállt egy férfi:

— Ki ölte meg Ivanovot? kérdezte, és kíváncsi tekintettel meredt rám,

— Megint Ivanov — gondoltam. — Alig teszi ki az ember a lábát a városból és már megint valami borzasztó történik...”

— Nem mondaná meg, hogy végül is ki nyírta ki Ivanovot?

— Ne tévesszen össze senkivel kérem! — tiltakoztam felháborodva. — Én semmit sem láttam!...

— Nem látta? — morajlott fel körülöttem a tömeg. — Az egész város látta, de ő azt állítja, nem...

Ebben a pillanatban megszólalt egy öregasszosy:

— Higgye el, én ebben a szúrásban sejtettem, hogy a hosszú hajú, trapéznadrágos t negatív személy... Én mondom, hogy ő a gyilkos.

RÉMÜLTEN néztem a nadrágomra és aktatáskámmal bajszomat takarva a következő megállónál leszálltam.

Lehajtott fejjel mentem be a vállalathoz. Főnököm el sem olvasván a kiküldetésemről

szóló beszámolómat, nyomós hangsúllyal kérdezte:

— A reggeli órákban beszéltem néhány kollégával, de most személyesen tőled kérdezem: ki ölte meg Ivanovot?

Reszkettem. Képzeletem képernyőjén megjelent mindén

Ivanov, akiket valaha is ismertem. Egyik szörnyű képet a másik követte. Láttam az egyik Ivanovot, amint éppen arzént szórok az italába a repülőtér büféjében. Láttam a

másikat, ahogy rászegezem nagykaliberű pisztolyomat egy fürdőhelyen...

— Igyál, igyál még galam- bocskám — hallottam és rájöttem, hogy a vállalat előszobájában fekszem egy heverőn, s Natasa, a takarítónő nyugtátokat nyelet le velem.

— Feküdj, feküdj, csak kedves — suttogta lágyan. — De nekem azért megmondhatod, hogy ki ölte meg Ivanovot:

NEGYED ÖRA múlva a hivatali Volga hazafuvározott

— Ó, drágám! — szóltam a feleségemhez. — Nem akarok semmit sem titkolni. Be kell vallanom neked, hogy ki ölte meg Ivanovot:

— Az istenért! El ne áruld! — kiáltotta a feleségem, öt perc múlva kezdődik a folytatás. Kérlek, kapcsold be a televíziót.

Fordította: Baraté Rozália

Várakozás

Varga László metszete

GALAMBOS SZILVESZTER:

Fantasztikus

novellák

Autóstop

Napsütéses kora őszi délután. Hamvasszőke, formás alakú lány állt az országút közepén és kétségbeesettep integetett egy Opel Rekordnak, de a kocsi elszáguldott mellette. A lány csüggedten ült le a kilométerkőre. Az autó hirtelen megállt, megfordult,) majd lassan visz- szafelé gurult.

— No, szálljon be, kislány — mondta a volán mellől egy ötven év körüli, napbarnított arcú férfi, és szélesre tárta a kocsi ajtaját.

— Hallatlan! Micsoda könnyelműség ez? — mondta komolyan vadidegen személy a lány. — Egy integet magának az országúton, és erre maga gondolkodás nélkül megáll, és be akarja ültetni a kocsijába? Honnan tudja, hogy nekem tisztességesek a szándékaim?

— Nőtlen vagyok. Ezt a kockázatot vállalom.

— Ez nem tréfa — kiáltott rá szigorúan a lány. — Nem olvas újságot? Egy autóstopos nő leállítja a kocsit, aztán füttyent egyet, az erdőből előjön egy

egész banda. Elveszik az értékeit, aztán örülhet a vezető, ha ép bőrrel megússza. Látja, itt van az erdő mellettünk. És ha én most füty- tyentenék?

A férfi most már egy kicsit ideges volt.

— Biztosan nem is tud fütyülni. Szálljon be, kislány, mert lassan beesteledik.

— Szó sem lehet róla. Kizárólag azért állítottam meg, hogy ember- baráti , kötelességemnek eleget tegyek. A leghatározottabban figyelmeztetem: az ember nem lehet elég óvatos! Ez rám is vonatkozik. Tehát nem ülök egy idegen férfi kocsijába. Volt szerencsém! — biccentett kimérten a leány és gyalog nekivágott az országúinak.

Frontátvonulás

Ö;t perccel kilenc óra előtt megérkezett Géza, az eladó, és felhúzta a rolót.

— Ma nehéz napunk lesz, Gézukám Sokféle új áru érkezett. Rengeteg vevőre számíthatunk. Miért hallgat? Mi van magával? — kérdezte aggodalmasan a főnök. Géza

nem szólt semmit, reszkető kézzel rágyújtott egy cigarettára. Kettőt szippantott, aztán eldobta, hogy egy perc .múlva másik cigarettára gyújtson.

— Tulajdonképpen nincs semmi okom, hogy ideges legyek. Talán megint ez a frontátvonulás ... Majd elmúlik... Munka közben talán elfeledkezem róla.

A főnök barátságosan, de határozottan így szólt:

— Kedves Géza, ön ma ingerült, feldúlt. Ilyen lelkiállapotban nem foglalkozhat a vevőkkel. Esetleg goromba hangot használna és megsértené, megbántaná őket. Nem

kockáztathatjuk üzletünket, a kereskedelem jó hírnevét. ön ma zaklatott lelkiállapota miatt nem alkalmas arra, hogy vevőkkel foglalkozzon. Most szépen veszi a kabátját és sétára indul a budai hegyekbe. A jó levegő, a festői táj majd megnyugtatja.

Ezután a rolót visszahúzták. Az üzlet ajtajára egy tábla került. Nagy, kézzel írott betűkkel ez állt rajta:

Az eladó idegessége miatt ma a kiszolgálás szünetel!

SIKLÓS JÁNOS:

Szórakozott ember

László Lilla rajza

ed vétlenül ébredt, főfájás lv kínozta.

— Kénes volt a bor — állapította meg és unalmas-lusta járással indult a fürdőszobába.

A tükör előtt függő, keskeny üvegpolcon matatott, a beret- válkozó készüléket kereste és közben méltatlankodott, hogy külföldi írók bankettjén főfájást okozó bort adnak, mégiscsak ... vigyázni kéne a vendéglátók hírnevére.

— Nincs meg a borotvám — állapította meg nyugalommal és sorra szedte újra a polcra helyezett tárgyakat.

Néhány percig tanácstalanul tiblábolt, míg nyikorogva induló értelmével feleszmélt, hogy a borotválkozó felszerelést Cuci Dani elkérte, mivel vasárnap nem talált nyitva szakálkaparó üzletet.

— Tízre... az ankétra — dörmögte mogyoró-ropogtató hangon és bebócorgott a hálószobába, hogy az órát nézze.

Az éjjeliszekrényen keresgélt a szerbe-számba hagyott könyvek, meg félig írt rímes poémákat őrző kéziratpapiro-. sok között. Sok szép gyöngybetű a fehér papíron, de mindmegannyi befejezetlen erőlködés.

— Maradinak csúfolnak a poros fülű, büdös lábú titánok ... de ma kiöntöm a haragom, a nyakuk köré ... Bele- gebedtek abba, amit mondok majd, hetyke úrfiak! — méltatlankodott a kéziratok fölött.

"P'gy zöldes-piros tintával írt -*-J lapon akadt meg a szeme. Napók óta kereste ezt a verset. Leült az ágy szélére és újraolvasta. A két utolsó sor végén nem jó ütemmel csaholtak öszsze a rímkutyák. Ceruzát keresett és javított.

— Hol az órám? — kérdezte a négy faltól, de azok hallgattak, mint a fal.

Ahogyan kelt, gatyában tén- fergett újra a fürdőszobába, a fregoli drótjain futott végig zöld, diónyi szemének élénkülő pillantása.

— Az asszony tán elvitte az órámat — csodálkozott magában, mivel ilyesmi még nem történt meg.

A szakosztály ankétját feszegette gondolatban és akaratlanul is fölindult benne a sértődöttség-piszkálta fájdalom:

— Életemben csak egy versem jelent meg, a nyakaljai újságban ..., mert nincs összeköttetésem ... támogatóm ... ezért vagyok én ott maradi, itt meg modernista, meg istenadta ... na, de ma leszámolok mindennel. Vagy elismert költő leszek, vagy öngyilkos ...

öntudatosan, határozott állásba merevedett, pipiskedett, mint a barázdabillegető, és hosszú, meztelen karjaival hadonászott az óllótükör előtt:

— Ceruzarágók ... himpellé- rek ... ma végzek veletek is. Fölényesen lépek át buta kis megjegyzéseitek fölött. Megvetlek benneteket, a sarkamig sem értek.

A tükörben önmagát nézte és egy erőteljes karmozdulat kíséretében kijelentette:

— Nem küldöm el a verset, engem ne kritizáljanak hagymás szájak.

A z imént gondosan össze- hajtogatott verset darabokra tépte. Ténfergett egyik szobából a másikba, torzon- borz művészfrizuráját simogatta, hogy hosszúra hagyott,

kese haja ne rontsa látását. Az előszobába jutott és ruháinak zsebeit kutatta, teljesen eredménytelenül. Szomorúan akasztotta vissza kabátját a fogas nikkel kampójára és eközben észrevette az órát a kampó alján.

— Miért tettem én ide? — kérdezte önmagától értelmetlen cselekedetét.

Az órát nézte.

— Fél tíz! — kiáltott a visszhangos előszobában.

Mintha friss életet leheltek volna belé. sebbel-Iobbal kapkodta magára a gúnyát.

— Már nem borotválkozom ... ha első lennék a szónál, már el is késnék — döntötte el a kérdést, és indult a folyosóra.

Az előszoba ajtajában a postaláda nyílása alatt, a földön, nagy boríték feküdt.

— Nincs leragasztva... meghívó, de miért küldtek még egyet? Futó pillantást vetett a kék betűs meghívóra, az „Ankét” szóra és már gyűrte volna zsebre borítékostul, de a hatodik érzéke súgta, nézze meg a meghívó alján, a szelídkék antikvával szedett sort: „Az ankét helye a Kö- bölkuti Klub első emeleti tanácsterme”.

— Miért vitték oda, hiszen az a klub nem is a miénk? Persze ... persze, mert a süket Fügedi örökké szervez ... ezért kapja a fizetést — állapította meg.

Tlezárta a lakás ajtaját és nadrágjába süllyesztette a kulcsot.

Végigtapogatta zsebeit és máris visszafordult:

— Nincs nálam zsebkendő.

Idegesen nyitott a szekrénybe és a szokott helyről kihúzott egy rózsaszínűt, zsebre gyűrte és megindult. A tüzér- laktanya mögött ment, a Kartács utcán, hogy előbb érje a huszonegyes. autóbuszt, amely a Köbölkuti út sarkáig viszi. Cigaretta után kotorászott.

— Otthon felejtettem — le-; gyintett és továbbnyargalt.

A túloldalra, a laktanya hűvösébe ment, mivel nehezen viselte a júliusi forróságot. Hosszú lábaival métereseket lépett az otromba termésköveken, világosszürke kabátja úgy leffegett utána a sietős járástól, mint valami hosszú kaftán.

Magában formálta, építgette felszólalásának mondatait. Kesernyés indulatok zavarták, amelyek őszintén törtek elő lelke mélyéből és eltérítették a józan, logikus gondolat szerkesztésétől... Küszködve kanyarodott vissza, gyorsan cirkuláló észjárása a i higgadt megfontolások tengelyére.

Megvédem magam ... meg én ... a maradiság, meg a ... meg mindenféle váddal szemben ... „szórom a szitkot-át- kot, ahogyan énrám szórják” — viharzott belőle haragosan az indulat.

Enyhült a haragja és azután újra kezdte, szépen, csiszolt mondatokkal, kihegyezett érvekkel, enyhén szilajkodó hanghordozással... s közben az autóbuszmegállóhoz ért. Szerencséje volt, a rozoga, kék tragacs, megérkezett. Ettől a ritka szerencsétől valamennyit könnyebbült belső feszültsége.

— Öt-tíz perc késés... ez semmi — és széles szájának enyhe mosolyával nyugtázta a kalauz udvariasságát.

A klub parkján keresztül sietett és a főbejárat előtt egy ismeretlen fiatalember állította meg.

— Szabad a meghívóját..!

— Tessék! — nyújtotta borítékostul.

— Köszönöm, professzor úr