Pest Megyi Hírlap, 1974. június (18. évfolyam, 126-151. szám)
1974-06-16 / 139. szám
8 xMtkm 1974. JÚNIUS 16., VASÁRNAP FARKAS ILONA: Erezzük Erezzük füst-tüskéit a levegőnek szél-körmeit a lendületnek. Hetedik falu lehelete reszket hajunkon, vágyakozik arcunk után a Nap — találkozni csak műszakváltáskor tudunk. Bogár-szerelemtől zsongó a környék, semmicske-testek föl-alá futkosnak. Eső után, mint tisztára mosott ablak, ragyog a levegő, szanaszét a földön: rozsdás, görbe szögként giliszták fekszenek. BORBÉLY TIBOR: . Gyere pajtás Gyere pajtás a mellékutcába, igyuk meg azt a féldecit. Gyere pajtás a mellékutcába, s ne irigyeljük a főútvonal fényeit. Gyere pajtás a mellékutcába. A rumnak rubin tüze is vakít. Gyere pajtás a mellékutcába, hisz esténként mi gyújtjuk fel a főútvonal fényeit. Munkások mesélik Üj ez a ház. Alapját ástuk pincemélyre. Betont kevertünk. Vibrátorral sűrítettük keményre, hogy szilárdan álljon. Falakat vontunk nyers-pirosat de égretörőt, s mikor megnőtt a sok emelet tetőt ácsoltunk fölé Gyalultunk ajtót, ablakot Falakat festettünk sokszínűt. Most kész aiiház. A na- "skát játszik száz szobában, s orron fricskázva minket velünk tréfálkozik, mikor a szoba közepén civódva vitatjuk asszonnyal, anyával, hol álljon a szekrény, s merre az ágy. ONODVARI MIKLÓS: Csendes víz partján A horgászok a csendet szeretik. A hangos beszéd elzavarja a halakat. Ezért is van, hogy az igazi sportember a hajnalt részesíti előnyben valamennyi napszak közül. Ekkor mozdul meg minden hal, mintegy vezényszóra. Mintha ekkor ébrednének álmukból és legalsóbb is a falánkság, az ennivágyás jutna eszükbe. Ekkorra bizony készen kell lenni a felosalizott botokkal, mert nem tudhatjuk, hogy néhány perc múlva, a nap legyezőszerűen szétterülő vöröslő sugarainak megjelenésekor nem mutatkoznak-e az első kapások? Következésképp a horgászok szótlan emberek. Mindig is csodálkoztam, hogyan tölt el valaki órákat, félnapokat a vízparton anélkül, hogy bárkihez szólhatna. Két horgász ritkán ül egymás mellé; kinek-kinek megvan a maga törzshelye, amit tiszteletben tartani íratlan szabály. Mint nekünk is. Jobban mondva Bodolai Lukács bácsinak, akinek jelenleg vendége vagyok. L ukács bácsinak más oka is van a szótlanságra: ezen a réven ősztől májusig nemigen közlekednek emberek. Ami föld „odaát” van, azt ősszel felszántják, jósorsára hagyják, tavasszal bevetik, csak májusban jönnek a kapáló asszonyok. A révész, aki többnyire heteket, hónapokat van egyedül, gondolatait csak magával közli. Legföljebb a kutyájával, ha van neki. Bodolai Lukácsnak azonban nincs kutyája. Még a télen megmarta egy veszett róka, a mezőőr lőtte agyon. Ezért is vette oly szívesen, amikor egy hajnali horgászáshoz társául szegődtem. Felettünk még csillagos az égbolt, de keletről már világosodik, mutatva, hogy ott fog felkelni a nap. Szótlanul, a cigarettát rágva már órák óta gubbasztunk a holtág mellett. Vágyunk: a nagy harcsa. Az öböl vize tiszta, mozdulatlan, a pirkadat viszont hideg. Fázósan húzom össze magamon a kabátot, az álmosságtól a botnyél is majdnem kiesik a kezemből. A nagy harcsáról én már régen lemondtam, amikor karjaimon először rándulást, aztán mély húzást érzek. Ujjaimat reflexszerűen kapcsolom a nyélre, s kissé meghúzva bevágok. Mi fog most történni ? Félszemmel, mintegy segítséget várva a révészre pillantok, de ő is a botjával van elfoglalva. Ügy látszik, egyszerre van igen élénk kapásunk. — Segítsen! — sziszegem. — Alighanem egy bálnát fogtam. .. K özben tovább húzom, tépem a zsinórt és/ remeg a karom, mert ilyen húzást, ilyen rángatód- zó súlyt még soha nem éreztem. A felkelő nap fényétől világosodó víz felszíne alatt végre feltűnik a vergődő harcsa világos hasa, majd mint egy szétfolyó fehér folt, újra eltűnik és zavaros iszapot lök fel. De micsoda tömeg! A győzelem és a félelem érzése keveredik bennem, karom ereje, ujjaim szorítása — érzem — mindinkább gyengül, s tudom: a nagy harcsát, a folyó királyát le nem győzhetem. Még egy erős rántás és éppen, amikor társam segíteni akarna, az üvegbot kicsúszik a kezemből. Dél tájban csónakkal jövő emberek emelik ki, jó ötven méterrel lejjebb a vízbőL A harcsa nincs rajta. Elvitte a csalit is, elszakította az erős damilt. M icsoda küzdelmébe kerülhetett! És én mégis éreztem, tudtam, győzni fog. Hatalmamat akkor veszítettem el felette, amikor fejénél megrántva egy pillanatra a vízből kiemeltem. A szabadságáért, életéért küzdő hal a szemembe nézett, s felmérte bennem ellenfelét: „koca horgász vagy, neked nem adom meg magam ...” Vísszabukott a vízbe, s ettől mint egy An- teusz visszanyerte erejét. Világossá vált, ki lesz a győző és a legyőzött. A csónakos halászok nem hisznek nekem. Ekkora hal nincs ebben a sekély vizű holtágban — mondják, de én tudom: a valaha látott legnagyobb hal volt! S most érzem azt a bizsergető izgalmat, amit Hemingway öreg halásza érezhetett ott, a rengeteg tenger közepén: a harci láz ez, a vadászó szenvedély, a győzni- akarás vágya, mely magával ragad, s tudom is: találkozunk mi még!,... D élben, mintegy a harangszóra ficánkoló márnával ajándékoz meg a Tisza. Lukács bácsi azonban gyanúsan méreget és a szerencsémről ' alkotott véleményét sem rejti véka alá. — Inkább a harcsával jeleskedett volna! — mondja egy kis szemrehányással a hangjában, miközben a horogról segít lefejteni a kétségbeesetten vergődő halat. Kettőnk fogásából azért ösz- szejön egy bógrácsra való: a halászlé elkészítése azonban a révész dolga. Aki nem annyira szükségből, mint szenvedélyből csinálja ezt. Háza a faluban, jószága a téeszben, asszonya a temetőben van ... Akkor költözött ki ide, a temetés utáni nap. Talán, hogy magát a Tiszába ölje. Csakhogy a Tisza nemcsak ellénség, ha a távoli hegyekből lezúduló víztől megvadul, hanem az év legnagyobb részében barátja is az embernek. Kenyeret ad a révésznek, a csónakokkal járó, s maguk után nagy hálókat húzó halászoknak, a parti füzest ritkító kosárfonóknak, a hajósoknak, s nem utolsósorban pihentető szórakozást nyújt a magamfajta, urbanizációs ártalmaktól szenvedő embernek. T ársa lett a folyó a tardo- si révésznek. Emberek — mint mondtam — ritkán járnak erre, kutyája nem lévén: a Tiszának mondja e] gondolatait. A folyó pedig, különösen nyári estéken, amikor szellő mozgatja a parti füzes bokrait — felelget neki. — Barátom ám nekem az a nagy hal is! Már három botot rabolt el tőlem — mondja, miközben újabb cső paprikát vet a tűzön fortyogó, zuborgó lébe, mert köztudott: a tiszai halászlé akkor jó, ha minden kanál után elvörösödik tőle az ember... Rokka M Orbán Edit festménye SÁRÁNDI JÓZSEF: Itt és most Szeretőm vers helyett * természetben vágyik halhatatlanságra Elmulatom vele itt mit úgyse vihetnék a másvilágra Rácsok mögött Könnyeid a könnyeimbe marnak Bántlak mikor szeretni akarlak Fülbe gyónva titkos-árulásom Szerelemben másra-gondolásom Ránk csattant zárak mögött Rózsaszín rácsok mögött Építjük magunkat örömből Bennünk valaki dörömböl JÓTH-MÁTHÉ MIKLÓS: ' • Mi lesz, ha jön a Bea?-----------■—- írt Kanadá| Beatrix | ból, hogy a--------------- nyarat az óhazában szándékoznak tölteni. És, ha nem veszik rossznéven Kri6ztináék, akkor náluk szállnának meg. — Drága, jó, Krisztám — irta —, csak asz emlékeinknek élünk majd! Ó, a gimnázium, ó, a tanárok, ó, a ballagás, ó, az érettségi! Az egész levél egy nagy sóhajtás volt. A sóhajokból a g:ronáziumi éveken kívül, amit egy padban szorongtak át, jutott jócskán a Citadellának, a Lánchídnak, a Gellérthegynek, a Balatonnak, az egri várnak, ahol tanulmányi kiránduláson voltak, a Cserhátnak, a Mátrának, a Bükk- nek, sőt, még a bárányfelhőknek is! Hiszen sehol olyan bárányfelhők, mint a magyar égen. Sehol olyan virágok, mint a magyar réten! Sehol olyan kövek, mint a magyar kövek! Sehol olyan fű, mint a magyar fű! Sehol olyan föld, mint a drága anyaföld az ősök porával keveredve! — Hazám — fejezte be a levelet —. kicsi, elhagyott hazám, te régi szerető, te kisírt szemű, te redős homlokú, te ősz halántékú. meg tudsz nekem bocsátani?! HAZÁM! — Már csak a Szózat hiányzik' — mondta Balázs, aki szintén elolvasta a levelet, aztán a levél emelkedett stílusával ellentétben kijelentette, hogy öklendezni volna kedve, és hogy azt a dögöt mindig utalta, és, hogy lakjanak szállodában, vagy a Dun a-parton, mert ha idetol iák a pofájukat, egyszerűen lehányja őket. | — Ezt mondod | jobb ba--------------------------- rátnőmre? — sírta Krisztina. — Aki tele van honvággyal! Aki zokogva fogja csókolni a földet, amelyre lép! Aki idegösszeroppanást is kaphat a megrázkódtatástól! Te, lelketlen! Aztán a könnyein keresztül szemrevételezte a lakást és felnyögött, mint aki valami szörnyű látomással került szembe. — Két szobánk van! Jaj, istenem, Balázs, nekünk csak két szobánk van! — Tíz éve — bólintott Balázs. — Örülök, hogy végre észrevetted. — De én azt írtam Beának, hogy négy! — Nyilván elnézted — mondta gúnyosan Balázs —, vagy beszámítottad a mellék- helyiségeket is. Jelzem, akkor hétszobás lakást is írhattál volna. — Mit hülyéskedsz? Nem érted, miről van szó? Mit fog szólni Bea, ha látja, hogy csak két szobánk van?! — összementünk — tárta szét a kezét Balázs. — Majd azt mondod neki, hogy összementünk. — És hol van Belzebúb?! — kiáltott Krisztina, tágra nyílt szemmel bámulva az ajtó felé, mintha onnan várná a megoldást. — Ki az a Belzebúb? — A kutyánk! A dán dog. Annyit írtam róla Beának, hogy már valóban azt hittem, van egy szép, nagy kutyánk. És hol a Csontváry- kép?! — A Csontváry-kép? A Nemzeti Galériában, szivecském. Több is van ott. Meg akarod nézni esetleg? — Balázs — borult a férje nyalkába Krisztina —, én any- nyi mindent hazudtam Beának, hogy az valami rettenetes! És belesuttogta a hitvesi vállba, hogy miket.---------—- ami kibontakoA kép I zott az elképedt-------------- Balázs előtt, nyomban a menő körök legelitebb- jébe repítette. Megtudta többek között, hogy a pesti négyszobás lakáson kívül autó és villatulajdonosok, természetesen nem akármilyen berendezéssel. Krisztina, milliomoshoz illő nagyvonalúsággal, lakberendezőt megszégyenítő szakértelemmel bútorozta be a lakásukat, és a villát Bala- tonakarattyán. Ahová volt képe még fürdőmedencét is építtetni, holott igazán beérhette volna a Balatonnal. Az, hogy a villa kertjében Rodin, Amerigo Tot, Moor világhírű szobrainak másolatai állnak, és mesterséges dzsungel medvével, meg szelídített szarvasokkal, már meg sem lepte. Meglepte viszont, amit utoljára a leghangosabb zokogás körött vallott be Krisztina. — Balázs, te nem vagy bérelszámoló! — Akkor mi vagyok? — sóhajtott Balázs. — Miniszternek tettél? — Annak mégse, de..; — Hadseregtábomok? Mi vagyok? — Te... Jaj, istenem... ne haragudj... te, dr. Benkő Balázs vagy, a matematikai tudományok kandidátusa! Pofozz meg!------------- nem pofozott, I Balázs I csak leült a tört------------- rúgójú, nagyanyjától örökölt fotelbe, és nézte merően a feleségét, mint betegét az ideggyógyász. — Miért kellett neked hazudnod? — kérdezte. A hangja olyan volt, mint egy énekesé, hajnalban- Rekedt és tompa. — Balázs — kezdte Krisztina, nagy szemét engesztelő áldozatként (ez eddig mindig hatott!) Balázsra függesztve —, te is tudod, örök riválisok voltunk Beával. Untam már a hozsánnáit, férjéről, az illatszergyárosról, a lakásukról, a kocsijukról, az utazásaikról ... Apropos, voltunk Japánban is! — Igazán? És jó volt? — Ugyan ... Az olaszországi utunk jobban sikerült, láttuk a pápát is. — Még hol voltunk? Mert én csak Pozsonyra emlékszem! — Én is! De azt Beának nem szabad megtudnia. Mit gondolna, hogy nekünk csak Pozsonyra tellett? — Ugyanazt, amit én. Nem vök máshová pénzünk! — A fizetésedből?! Az én örökségemből?! El se hinné! És nagyon kérlek, most már ne zavard össze a dolgokat. Bebizonyítottam Beának, hogy mi is élünk úgy, mint ők. És te sokkal többre vitted, mint az ő hülye férje, mert te az agyaddal csináltál karriert! Itthon! Balázs nem szólt. Cigarettára , gyújtott, Fecskére. Krisztina megrovó pillantást vetett rá. — Nagyon kérlek, ha Beáék itt lesznek, hagyd ezt a Fecskét. Te illatos szivarokat szoktál szívná néha pipázóit. A holland dohány a kedvenced. — Holland dohány! —fújta a füstöt Balázs. — Mit meg nem ér az ember! Örülök, hogy végre bemutatsz saját- magamnak. — És most mi lesz? —engedte el a megjegyzést Krisztina, ha lehet még jobban betakarva férjét a pillantásával. — Mi lesz, ha jön a Bea?! .---------;-------------: Két szoI — Mi lenne?! | bánk van,----------------------- ezekkel a bú torokkal, Csontváry-kép nélkül, kutya nélkül, szivar nélkül, kandidátusi cím nélkül, nem is beszélve a balatoni álomvilláról, és, ha jön a kedves barátnőd, szépen bevallód, hogy csak a leveleket színesítetted a hazugságaiddal! — Az nem lehet! Az lehetetlen! Tönkre akarsz tenni?! — De a jó istenit! — jött indulatba Balázs. — Most aztán mór vége! Ez van, és kész! Nem vagyok varázsló, hogy a hazugságaidnak megfelelően átvarázsoljam az életünket ! — Pedig lehetne... — sóhajtott Krisztina, és nagy szemét, mint fotóriporter a va- kulámpát, állandóan Balázson tartva, odakuoorodott az öreg fotel karfájára. Átkarolta a férje nyakát, belemarkolt a hajába, birizgálta a fülét, a hangja dorombolt. — Micimackó, lehetne pedig ... Persze, csak akkor, ha még szeretnél. — Kíváncsivá teszel —pislogott fel rá Balázs. — Fogalmam sincs, mit tehet itt egy szerető szív. Ide még egy szívtelen pénztárca sem lenne elég, mert a kandidátusi címet, amivel voltál kedves megtisztelni, nem tudnám megvenni. — A kandidátusi cím — legyintett Krisztina —, az még a legkevesebb! Figyelj ide, mit tervezek...! És részletesen előadta a tervét. — Nem! — ugrott fel Balázsi — Nem! És nem! I .---;----: sírt. Aztán | Krisztina | újra dorom-----------------------bolt. Üjabb sí rás. Üjabb dorombolás. Éjszaka. Krisztina baby doll- ban. (Csak ünnepélyes alkalomkor viselte!) Sírás. Dorombolás. Csönd. — Még van egy hónapunk — suttogta —, meglásd mindent elrendezünk. Másnap este az üresen tátongó lakásba tért haza Balázs. Krisztina a padlón vetett ágyat. — Ezt az éjszakát kibírjuk — mondta —, holnap már itt lesz a barokk-stílű csodanyo- szolya, tudod, amit Béláék- nál úgy megcsodáltunk. Kölcsön adják erre az időszakra. — És a Béláék min alusznak majd? — A heverőinken. Már oda is vitettem. De az ágyat csak holnap hozzák. — Hol vannak a bútorok? — nézett körül Balázs. Hangja kongott az üres lakásban. — Egyelőre a pincében. Holnap mennek a cserehelyekre. És Krisztina elmondta, mit honnan hoznak majd. — Karcsiéktól azt a zöld szalongarnitúrát. Csodálatos fotelek. Olyan bennük az ülés, mintha lebegne az ember, ök adják a szerecsefiú szobrot, a zenélő hamutálat és a díszkardokat. Mariska nénitől jönnek a függönyök, tudod a nehéz bársonyfüggönyök, arany rój tokkal. — Aranyrojtokkal?! Nem is .divat! — Ezt csak bízd rám! Ke-
