Pest Megyi Hírlap, 1974. május (18. évfolyam, 100-125. szám)

1974-05-26 / 121. szám

8

%/Üriav

1974. MÄJUS 28., VASAüXAT»

Testvérek

Kiss Attila

rajza

OLÁH JÁNOS:

A folyó

Barátaimmal együtt ladikba szálltam, és áteveztünk a holtág bínáros, iszapos vizein, oda, ahol már zuhogó hullámokat tördel a part. Barátaim kezdték levetni ruhájukat, én is kezdtem levetni ruhám, és követtem őket: mielőtt belevetettük volna magunkat a dermesztő-szürke vízbe, leültünk, és beszélgettünk.

Beszéltünk

egy déli folyó áttetsző-tiszta vizéről — olyan lassan és kényelmesen úsznak ott az emberek, mint alkonyatkor. ha álomba merülnek —, s beszéltünk, hogy könnyűnek lássuk saját örömeinket, a kőfejtők nehéz munkájáról és erejéről, amely megbontott már szilárd hegyeket is — milyen furcsa, hogy más munkások meg kavicsokat dermesztenek

kővé, és szürke, megbonthatatlan falakat emelnek belőlük —.

Előre láttam, hogy a szürke víz ugyanígy emlékké dermeszti majd eleven gondolatainkat.------------------------- nekem,

„M

ár az feltűnt | hogy

olyan

MENYHÉRT JENŐ:

korán ott volt a kutya. Ismerik, az a kis szúrós szőrű ron- daság, foxi vagy milyen fajta. Olyan foltos, a nyála meg folyton csorog. Egész niap ott van kikötve az iroda udvarán, az embernek úgy kell kerülgetni. Mondom, ott sirt a lépcsőn, az ajtó előtt. Ittmaradtak éjszakára — gondoltam —, Dévényi elvtárs meg reggelre aludt el, meg se hallja, hogy éhes a kutyája. De ez, ahogy meglátott, csak farolt az ajtónak, nem akart kitérni. Már féltem, hogy belémkap — igen bizalmatlan kutya. Dévényi elvtárs direkt így nevelte, sokszor levette róla a szíjat: „Na Ari néni, csalja el, ha tudja!” Csalhattam én, akár kockacukorral is, nem jött, ha meg közelítettem hozzá, csak mutatta mérgesen a foga fehérét. De most nem vicsorított: amikor már nem tudott hová menni, lefeküdt, nyöszörgött. Megsajnáltam, szóltam hozzá — elkezdett felém csúszni, nyalta volna meg a lábomat. Mi lehet ezzel a kutyával — vagy inkább a gazdájával! — ütött belém hirtelen. Bekopogtam. Semmi. Megint kopogok, szólok is, hogy Dévényi elvtárs, itt van? Megint semmi. Először arra gondoltam, hogy leitta magát, dehát nem szokott ő inná! Kinyitom az ajtót — rá se zárta szegény —, előre akarom engedni a Kárót, de az csak szorul a lábomra. Egyszerre igen ideges lettem, már tudtam, hogy baj van. Belépek

— hát ott lógott. Ott lógott a víztartály kampóján. A Káró szíjára kötötte fel magát. Azért nem volt most kikötve a kutya!

Vele is mi lesz mór, hogy így itthagyta a gazdája! Először úgy volt, ha nem kell senkinek, magamhoz venném, dehát az uram se tűmé meg, meg nekem sem kéne már. Csak egy napig volt ilyen szelíd hozzám, mára már megint nem hagy magához nyúlni, vicsorít, harapna, még jó, hogy a szerelők megláncolták altkor reggel — a pórázt elvitte a rendőrség — pedig ebben a három napan, amíg volt a vizsgálat, én hordtam neki enni, senki sem törődött vele. Sajnálom pedig, már csak a gazdája miatt is, jó ember volt, csak látszatra mogorva

— mitől is legyen vidám egy ilyen öreg, magányos ember —, máskülönben rendes, becsületes. Nem értem én ezt a sikkasztást sem. Mire is sikkasztott volna, ismerték: nem ivott, nem kártyázott, nők után se járt, családja se, egyeA kuty;

dúl csak ez a kutya — ebbe ölhette bele azt a rengeteg pénzt... higgyék el, nem kellett annak semmi, mindig csak abban a plumnadrágban járt, egyedül az ingnek, a vasalt fehér ingnek volt bolondja, mostam is rá eleget, abból mindennap tiszta kellett...”

; ------------------— szin! Baka« üzemvezető | tén------------------------------ kijött

fő

könyvelője temetésére. Most lenlaradva baktatott visszafelé, szokottnál is vörösebb, duzzadtabb arcán gyötrődés, zavar, félelem kavargott. Kába, tompuló agya egyre ugyanazt, az Utolsó beszélgetést idézte: este, a szürkés, kopár irodai bútorok szinte szétfreccsennek az emyőtlen százas égő könyörtelen fényében; a menetlevelek, számlák, iratok halma az asztalon; a saját akadozó, részegen akadozó hangja, fejvesztett könyörgése, magyarázkodása, fenyegetőzése, alkudozása; Dévényi ijesztő, már akkor halotti hallgatása, majd a hangja, hirtelen, nagyon halkan, kíméletlenül: „Eredj a fenébe.”; a papírlapok, valószinűtlenül sokáig lebegve, keringve. Aztán másnap reggel, a hír óta, az első pillanatban érzett megköny- nyebbülés után egyfolytában ez, ez, ez.

Az egyre meddőbb zakatolás, őrlődés váratlanul megszakadt: tudatában előbb bizonytalanul, majd mind határozottabban kiformálódott Dévényi magára hagyott, bizonytalan sorsú kedvencének, a kutyának a képe, a kutyáé, aki rá, csakis őrá! vár — hiszen világos, hogy az ő kötelessége magához venni, gondozni, neki mindent megadni. És Bakács egyszerre megértette, hogy csak ez a kutya lehet minden mentsége, a jóvátétel egyetlen lehetősége.

| Aztán tisztuló fejjel, | a£>r------------------------ már

ér

zékei számára a külvilág végre kezdte visszanyerni régi, megszokott valóságát, tudatosíthatta a sugallat eredetét is: előtte laza bolyban haladtak néhányan, Ari néni, a takarítónő köré csoportosulva, akiből megállíthatatlanul ömlött a szó. Hátulról most tompa kattogás hallatszott — az

egyik teherautó volt, már jó ideje követhette lépésben: a sofőr vigyorogva hajolt ki az ablakon:

— Elgondolkozott, főnök?

Félreállt, intett. Az öttonnás meglódult, s dudájával szét- rebbentve a méltatlankodó gyülekezetei, befordult a telepi útra.

Alig tűnt el a felvert porban, Bakács már utána kiáltott vola, egyszerre ő is minél előbb ott akart lenni a telepen. Félelem fogta el, hátha nincs már ott a kutya, mit tudom én, valaki ellopta, megszökött — s ahogy lihegve, á szállongó trágyaízű port nyelve igyekezett az autó nyomában, felrémlett előtte a tanító hosszú, kaján képe, az a nyavalyás kutyapecér, az ingyen töltényért sorra lövöldözi a kutyákat! Beleborzongott, orra idegesen megrándult, elképzelve a kés hersegését amint belemerül a barnás, nedves kutyaorrba. Lába meg-meglódult, alig bírta fékezni magát — fényes nappal mégsem akart rohanni.

Egészen kifulladt, mire kiért, de a kutya még ott volt. Már a kapuból meglátta, s ahogy meglátta, valahogy el is bizonytalanodott, az utolsó lépéseket már viszolyogva tette meg. De erőt vett magán, s elszántan, alázattal várva a harapást, oldozta le a láncot a fatörzsről. Káró nem támadott. Bakács várt még néhány pillanatot, aztán óvatosain, vigyázva, nehogy megrántsa a láncot, megindult visszafelé. Káró engedelmesen követte, sőt, hamarosan elébe vágott, s felvidulva futott előtte. Rövidre vágott, komikusán billegő farkát nézve az üzemvezető torka összeszorult, csaknem elsírta magát Torkában fokozódott a görcs, könnyűnek, megtisztultnak érezte magát. „Igen, mindent, a konyhában fogsz aludni, áthozom a dikót is!” — fogadkozott magában meghatottam.

I Beértek a faluba. | járt--------—-----------------harmadiknak a szélén állt Bakács büszkesége, a ház. Udvarán imitt-amott még építkezési hulladék hányódott, forgács-, homok- és téglahalmok, a gyerek elől deszkával letakart féli

g kiürült meszesgödör, de elöl a kiskertben már giédá- ban virítottak a két négyszögletes virágágyás bársonyos árvácskái, fakóvörös petúniái, előkelőén csillogtak színes üveggömbjei. Míg beriglizte a friss festéktől még nehezen mozgó kaput, el nem engedte volna a láncot. Az udvarra érve Káró megállt, s vizsgálódva körülpilLantott. Követve a kutya gyanakvó pillantását, Bakács a bőrén érezte az udvart keresztül-kasul felszántó gödröket, a mélyen a talajba nyomódott gumiabroncs-nyomokat, facsarta orrát a friss mész- és festékszag. És váratlanul döbbenetes hasonlóságot fedezett fel a kutya és gazdája között: a kutya bozontos szemöldöke alól elvillanó jeges pillantásban — csak a szemüveg hiányzott róla — Dévényi szemének hideg villanását; gyanakvóan rángó, merevszőrű pofáján Dévényi keserű, szikár vonásait. Mindez azonban csak egy pillanatig tartott, Káró máris megindult tovább, befelé. Ö meg elbizonytalanodva követte, tétova reménnyel, a múló eksztázis utolsó szálaiba kapaszkodva gondolta: „Veszek egy szíjat is, én is magammal viszem minden reggel, legyen velem az irodában ...”

• ------------------------------ nent

| Felesé

ge és a gyerek | voi* --------------------------- tak

ot

thon. A tűzhelyen félrehúzva aszalódott az ebéd. Felemelte a fedőt, s összefutott a nyála a rakottkrumpliból feltörő kolbászszagra. Felfigyelt Káró is: megállt és hang nélkül, mereven — Bakács már megint Dévényi parancsoló pillantását látta — nézett rá, majd a lábasra. Sóhajtott, s lökött neki egy kanállal a kőre. Káró továbbra is mereven állt, nem nyúlt az ételhez. Hidegen, szinte gúnyosan meredt az emberre. Ez hirtelen megizzadt a hátán, az inge alatt, a kredenchez ugrott, lekapott egy tányért, szedett bele, kapkodásában a földre is locs- csantva öntött rá egy kis tejet, s letette a kutyának. Az most már mohón, Bakács kezét félrelökve esett neki, és fuldokolva, morogva habzsolta az ételt. „A hangja is hasonlít” — futott át Bakácson, s hiába igyekezett úrrá lenni magán, egyre növekvő, megsemmisítő, érthetetlen babonás rémülettel nézte, miként tűnnek el megállíthatatlanul a kutya szájában a kolbászdarabok. Káprázó szemmel zöty- tyent le a székre, fásultan, belátva, hogy hiába minden, szólni kell a tanítónak...

Anya órabére

KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL

Napok óta érezte a feszültséget, de sem az idejéből, sem az erejéből nem futotta, hogy a végére járjon. Legidősebb fia, Tamás, amúgyis tartózkodó természet volt, harapófogóval kellett kihúzni belőle minden szót. A puszta gondolat elbágyasztotta, hogy miútán hazatért az irodából, megfőzött másnapra, kimosta a szennyes ruhát és éjjel a maszek munkájával szándékozott foglalkozni, leültesse a fiát szegény nagymama karosszékébe, hogy szembe nézhessen vele, s mint egy nyomozó keresztkérdésekkel szedje ki belőle, mi bántja, miért duzzog.

Tudta, hogy a jeleneten át kell esnie, különben a rossz hangulat hetekre húzódik, mégis halogatta a leszámolást.

Zajt hallott az előszobában, több láb to- pogását; a három gyerek érkezett haza. Egyszerre! Ez még soha nem fordult elő. Föl- émelyedett a gyomra. Nyilván találkát beszéltek meg, mert terveznek valamit és együttesen akarnak föllépni. Ki más ellen, ha nem ő ellene?

— Szia, anyu —, köszönt a három gyerek.

— Szervusztok —, válaszolt, de nem nézett föl a munkájából. Tamás zokniját stoppol- gatta.

Máskor, mihelyt megérkezteik, úgyszólván szétfröccsentek, Tamás a konyhába zsíros kenyeret enni, Erzsiké a leckéjéhez, Cicuka a legkisebb, előbb mindig őhozzá jött hízelegni. Most ő sem mozdult.

Múltak a pillanatok, sokasodtak, mint az öltések a lyukas zoknin. Téglásné azon tűnődött, melyikük hol volt. Tamás a sportkörben, Cicuka a barátnőjéhez kérezdkedett. Hogy Erzsiké hova, arra már nem emlékezett. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy összebeszélitek és megvárták egymást.

Nem könnyíteni meg a dolgukat — határozta el, s úgy tett, mint aki se lát, se hall, annyira leköti a munka.

— Anyu — szólalt meg Tamás —, beszélni szeretnék veled.

— Nem látod, hogy dolgom van? A te zoknidat stoppolom.

— Meghaladott álláspont.

— Mit mondasz? — kapta föl a fejét a váratlan megjegyzésre.

— A lyukas zoknit — mondta a fiú mély meggyőződéssel — el kell dobni. A te órabéredet számítva, ez a munka veszteséges.

Tátogott, mert nem jutott eszébe megfelelő visszavágás. Tamás volt a kedvence és ahogy most félénken, félig nyeglén állt előtte, egyszerre szerette volna pofon vágni és megcsókolni.

— Hagyjuk ezt — legyintett — Vagy erről akarsz beszélni?

— Nem egészen erről, de ilyesmiről... — elakadt,, s rövid szünet után hozzáfűzte: — gazdasági dolgokról.

— Már százszor megmondtam — vonta föl idegesen vállát az asszony —, hogy nem értek a politikai gazdaságtanhoz.

— Épp ez az!

Értetlenül pillantott föl. Tamás mögött a két lánya, Erzsiké tizenhat évesen, teljes virágjában, Cicuka a nővé válás feleútján. Egyikük sem mert a szemébe nézni, Erzsiké dacosan beharapta az ajkát, Cicuka — közel a síráshoz — a zsebkendőjét morzsolgatta. Ezt is meg kellett érnem, gondolta keserűn, a gyermekeim úgy állnak szemben velem, mint ellenségek.

— Hadd hallom, mát akarsz.

Tamás leült, halkan, folyamatosam beszélt, mintha memoritert mondana. Közlendőjének

az volt a magva, hogy ők, azaz a három gyerek, ezentúl szeretne abból a pénzből élni, amit anyjuk gyermektartás fejében az apjuktól kap, meg abból, ami édesanyjuktól hasonló címen ugyancsak megilleti őket.

Először megkövültén, aztán dühösen hallgatta fia fejtegetését, de uralkodott magán, visszafojtotta a feltörő szemrehányásokat: — hát ezt érdemiem tőletek, ezért dolgozom rátok, mint egy cseléd, áldozom fel az éjszakáimat különmunkára és vonok meg magamtól minden örömet? Ebbe a nyugtalan belső monológba villámcsapásként hasított bele a félelem:

— El akartak költözni hazulról?

Még nem fejezte be a mondatot, már tudta, hogy oktalan az aggodalom. A kettős tartásdíjból is alig futná egy albérletre.

— Nem... — rázta meg fejét Tamás, maga is meglepetten.

Téglásné tudta, hogy a lázadáson csak akkor lehet úrrá, ha belemegy a játékba. Más megoldás nincs.

— Rendben van — mondta szokatlanul halkan —. De tulajdoniképpen miért akarjátok így?

— Azért, anyu — folytatta Tamás továbbra is fensőbbsógesen, de már gyöngédebben —, mert te nem tudod beosztani a pénzt. Ha magunk gazdálkodunk, akkor jutni fog arra is, hogy biciklit vegyek.

— Én meg báli ruhát — szólalt meg Erzsiké.

— És neked mi hiányzik, Cicuka?

Válasz helyett a kislány elpirult és az anyjához szaladt, hogy görcsösen átölelje.

Most már tudta, honnan fúj a szél. Elvált férje sokszor vádolta ezzel Nyilván ő tüzelte föl a gyerekeket. Eddig is mindent elkövetett, hogy anya és gyerekei kapcsolatát megmérgezze.

Mélyet lélegzett és a félig stoppolt zoknit maga mellé rakta.

Hadd hallom, hogy képzelitek.

— Nem akarunk ml semmi rosszat, anyu. Mi szeretünk téged, csak...

— Folytatsd — biztatta az asszony.

— Csak szeretnénk egy kicsit jobban élni. Ügy gondoltuk, hogy a két tartásdíj összegéből magunk gazdálkodunk. A reggelit Erzsiké készíti, előfizetésben ebédelünk, vacsorára pedig hideget eszünk. Hát ennyi az egész — fűzte hozzá, s nagyot nyelt.

— Próbáljuk meg, — mondta nagyvonalúan ... — De ha nem költöztök el, akkor úgy hiszem a közös költségeket igazságos volna megosztani.

— Az természetes — hangzott a lovagias válasz.

— Törlesztés a lakásra, havi ötszáz, aztán ott van a telefon, a tévé, a rádió, a gáz, a villany, a Patyolat. A számlák összegét négyfelé osztjuk. Helyes?

— Hogyne, anyu.

— A soronkívüli bevételeket tartalékoljuk a soronkívüli kiadásokra. Az anyagi ügyeket mi ketten tárgyaljuk meg Tamás. Most bonyolult volna, elsején kezdjük az új életet. Jó?

Tamás sugárzó arccal csókolta meg az anyját:

— Nem tudtam, hogy ilyen remek fej vagy anyu.

— Hízelkedni azért nem kell — tréfálkozott. — De valamiről megfeledkeztél. Az én gyerektartásomról. Én ehhez nem érteik — mondta, holott dehogyis nem értett, tudta, hogy rá többet havi hatszáznál nem róhatnak. — Szóval legokosabb, ha elmégy Józsi bácsihoz, ő ügyvéd, megmondod, mennyi a fizetésem, 5 pedig megmondja, mennyi illet meg benneteket.

Tamás elpirult:

— Apu is ezt mondta.

Ugyan mi mást mondhatott volna? — gondolta Téglásné.

— Megyegyeztvnk, most induljatok tanulni.

Tamás szeme megakadt a fotel sarkába1 rakott zoknin:

— Ha nem haragszol, anyu, ezt kidobom.