Pest Megyi Hírlap, 1974. május (18. évfolyam, 100-125. szám)
1974-05-19 / 115. szám
8 TS v/iiilff» 1974 MáJUS 19. VASÁRNAP Béke Walter Womacka grafikája , (Az NDK magyarországi kulturális napjai keretében a Műcsarnokban nyílt meg a mai grafikusművészet kiemelkedő alkotója, Walter Womacka műveinek tárlata.) HALMOS FERENC Értük Pályaudvarokon kocsmákban vergődő tömeg. T-iknek mindig kijut a valahová mindig átmenet kenyeréből a keskenyebb szelet Készül a mindig szelídebb jövő. övék, mit belőle kikaparnak napjaikkal. ahogy továbbküzdik sorsukkal, ahogy belehalnak. Értük jártatom a számat, bár ez még nem érdem, itatóspapímyi versem igya föl verítékük — verítékem. MENYHÉRT JENŐ: Sajnos, a szerelem... SIMON LAJOS: Ha elhagyna Széttörnék százezer darabra, miként a kőhöz vert üveg, ha elhagyna egy pillanatra, mely óv most engem: a tömeg. Ha nem kötözne úgy magához, mint tárgyakat a drótkötél, mint vékony ágacskát a fához valami törvény, míg csak él. Ha én a sűrűből kiválnék, nem lennék ember, már csak árnyék, mely mindig más nyomán lapul. Mint üveg, amit kőhöz vernek törnék, vagy halkan, mint a szervek dolgoznék öntudatlanul. A dolgok többnyire azért szürkülnek el, mert sokat beszélünk róluk. Az emberiség évezredek óta. az ember pedig serdülőkora óta nagyjából ugyanazokról a dolgokról beszél, nagyjából ugyanazokkal a szavakkal. Nem is a dolgok pusztulnak bele ebbe, csupán a szavak, de mi hajlamosak vagyunk a kettő azonosítására. Ki ne tudná, mi a szerelem, háború, halál? Senki sem tudja, aki nem éli éppen. Itt béke van — fakó, mindennapi dolog lett a háború, jól ismert szavai mellett épp oly közömbösen megyünk el, akár a MO- GÜRT reklámja mellett. Mit ér, ki húzza be a nyakát, ki retten meg, ki gondol eszeveszetten gyermekeire, ha ideírom: JAJ A SZIRÉNA! Százszor megterveztük, lajstromoztuk, szavak koordinátájába fogtuk — nem hiszünk már az atombombában sem, még ha megfeszül is valamennyi költő. Átkunk a nyelv — becsap lépten-nyomon. Halljuk a szót, tudjuk mit jelent, s mert tudjuk, figyelmet sem fordítunk rá, mit takar. t öl kellene fedezni újra legalább a legfontosabb tíz-húsz szavunkat. Én napokig szédülten jártam, mert rájöttem egy közhely, egy je7 lentéktelen jelző igazságára. Mentem a Kossuth Lajos utcán, a Puskin mozi előtt talán és próbáltam megtalálni a legmegfelelőbb, a mindent magába foglaló, sohasem hallott kifejezést arra, amit érzek. Kísérleteztem szavakkal, félmondatokkal és sorra hullattam el valamennyit: könnyű vagyok, tódul belém, szétfeszít a világ, „keblem dagad”, olvadok, mintha oldódna bennem valami, melegen, forrón — igenis, forrón, hőmérővel mérhető forrón! önt el a szerelem. Forró szerelem — húztam el a szám. Forró szerelem — álltam meg hökkentem Sajnos, a szerelem mégis- csak forró — motyogtam magamban napokig boldogan, mint aki csodát látott. Boldogan, mert már tudtam, hogy így, szerelmesen, mindanynyiunk szíve elnehezül, mindannyian értetlenül és boldogan fuldoklunk a ránktörő örömben; boldogan, mert himnuszként áradt bennem a felismerés, hogy egy vagyok mindenkivel a múltban és jelenben, ugyanaz vagyok, }ugyanaz az anyag, hogy attól, aki először forrónak nevezte, mint végtelen vezeték atomjain, felhevítve mindet ugyanúgy, emberek, nemzedékek hosszú során fut hozzám a szerelem s fut át rajtam is tovább. Sajnos, a szerelem mégiscsak forró — motyogtam tehát napokig boldogan és felfedezésem bűvöletében már- már gyanús szeretettel néztem minden lányra, aki csak szembe jött velem. T gaz, hogy mindehhez előbb az eszméletlenségig szerelmesnek kellett lennem. Az ezredforduló után tíz esztendővel, vagyis 2010-ben immár nyugdíjas hírlapíróként, nem kötelességből, pusztán kíváncsiságból, felkerestem dr. Kalocsai Ákost, több külföldi egyetem tiszteletbeli doktorát. Azt akartam megtudni, hogyan, miképpen ívelt ilyen szédítöen magasra a szerencsecsillaga. — Ne írjon rólam, bátyám — szabadkozott a professzor. — Nagyon kérem, ne írjon egy csalódott emberről. Fölösleges olyan valakire pazarolnia a tintát és a papírt, akinek legszebb álmait húzta át az élet. Ugyanis már kisgyermek koromban elhatároztam, hogy ha az ég leszakad, akkor sem viszem semmire; Átvergődöm a nyolc általánoson — akkoriban eny- nyi volt a kötelező —, aztán elmegyek anyagmozgató segédmunkásnak, szerencsétlenebi? esetben engedem, hogy betanított munkást faragjanak belőlem. De nem volt elég lelkierőm, kitartásom, nem bírtam a megpróbáltatásokat, hát ide jutottam. De szolgáljon mentségemre, hogy elvált szülők gyermeke vagyok. .. — Nyolcesztendős voltam, amikor apám, a jól kereső művezető belegabalyodott egy csodaszép és csodakacér Karrier adminisztrátomőbe, és otthagyott csapot-papot, vagyis anyámat meg engem. A szakítást nem részletezem. Gondolom, kitalálja, mekkora cirkusz volt anyám és apám között. Csak édesanyám utolsó mondatát idézem: — Rendben van, Jenő — mondta —, ha megbolondultál, eredj csak a nőcskéd- hez. De figyelmeztetlek, hogy belefeketedsz a gyerektartás- ba. Majd meglátod, hogy még szakállas korodban is fizeted a tartásdíjat. Ákos tanulni fog. Nagyon sokáig. Nagy embert faragok belőle. Te pedig fizeted. Apám ismerte a fiacskája célját, szorgalmát, akaraterejét, addigi tanulmányi eredményeit, hát cinikusan felkacagott. De már év végére kiderült, hogy anyám fenyegetése komoly volt. Csodák csodája* de színjeles lett a bizonyítványom. Sajnos, nem volt bennem kitartás, nem bírtam a pofonokat. A pofonok miatt végeztem el kitünően az általános Iskolát. Nos, gondoltam akkor, most pedig niegyek segédmunkásnak. De anyám másként gondolta. Beíratott a gimibe, s midőn ez ellen bágyadtan tiltakoztam, úgy megcibálta a fülemet, hogy máig is érzem vele az időváltozást Ettől kezdve nem pofozott, csak a fülemet cibálta. de úgy, hogy hasonlítani kezdett egy birkózóéhoz, én pedig nagyon szégyelltem. mert már érdeklődtem a kislányok iránt. Kénytelen voltam beadni a derekamat Egyetemi éveim alatt már nem pofozott anyám, és a fülemet sem cibálta. Ellenben erős vasrácsot szereltetett a szobám ablakára, páncélajtót csináltatott, és mindaddig rabságban tartott amíg nem fújtam hibátlanul a jegyzeteimet Sajnos, mindent megtanultam, mert nem volt bennem kitartás. Aztán a zárt ajtó miatt le kellett doktorálnom, és be kellett látnom, hogy már soha az életben nem lehet belőlem segédmunkás. Egyetlen reménységem maradt: a fiam. Azt hittem, ő majd megvalósítja ifjonti álmaimat De uram, most, 2010-ben, ebben az agyongépesített világban, hol a csudában szerezhetnék neki például egy anyagmozgatói állást? S zinte erőlködés nélkül rohan a gyorsvonat az éjszaka sötétjében. Hegyvidékkel koszorúzott kisvárosból vezet a sínpár az alföldre. Lefelé fut egy új nap, a hajnal felé — és annak a fiatalembernek, aki ott áll a folyosó párás ablaküvegénél —, hazafelé. A végtelen alagútnak tűnő éjszakai sötétségben rohanó vonat csendes. Az utasok szundikálnak, alszanak. A fiatalember jól látja magát az ablak tükrében, ahogy a folyosón áll, egyedül, farmerjában és dzsekijében. A fülledt levegőjű és állandóan rakoncátlanul mozgó vasúti kocsiban arra a nagy mozdulatlanságra, hűvösségre gondol, amely délután az orgonaverseny alatt, a templomban körülölelte. p—--------- -feketére pácolódott padban ült. I oäDIä I A pádon vasból kiöntve a ------------ szám: 749, felette sárgaréz táblán bevésve a név: Knábel Sándor. Akkor sokáig ezt a nevet és számot nézte. S azon gondolkodott, ki is lehetett a kisvárosnak ez a hajdan volt előkelő polgára. Később a fehér, tömzsi falakat nézte, a kövérre hízott alacsony oszlopokat, a párkányok arany, ezüst díszítését, a gyertyautánzatokat és eredeti gyertyákat, a perselyeket, a szobrokat, a falfestményeket, az egykor kiváló asztalos- mestert dicsérő szószéket, a hatalmas oltárképeket és a sok virágot. Az orgona hullámzó hangözöne hátulról elöntötte. A z embereket, az orgonaverseny hallgatóit akkor kezdte figyelni, amikor hirtelen, minden átmenet nélkül napfény árasztotta el a késői barokk termet. Akkor vette észre azt is, hogy tulajdonképpen a templomok csak kívülről látszanak óriásnak. S ahogy követte a napfény útját, úgy tűnt neki, hogy a szokatlanul és valószínűtlenül, a fény terjedésének törvényszerűségeit megdöntve tölti be a templomot j—------—- utáni, hirtelen életre kelt napI Ä Z CSŐ I fényben vette észre, hogy mi- ----------— -lyen hűvösek a falak, hogy látszik az emberek lehelete és a homlokukon, hajukon is ott csillognak még az esőcseppek. Így tévedt a tekintete egy távoli lány arcára. A barna-feketére pácolódott padok között csak azt látta, hogy az arc hideg-sápadt és szeplős, a haj hideg-szőke és hosszú, a szem hi deg-kék és nagy. És ez a szempár őt nézi. Az orgona hangözöne ott vibrált közöttük. A fiú arra gondolt, hogy mielőtt belépett volna a templomba, egy színes éjjeli lepkét látott a templom kőlépcsőjére szállni, amely még meleg volt a délelőtti napsütéstől, s erre a színes éjjeli lepkére akkor esőcsepp hullott. Valami felsejlett akkor gyerekkorából, mintha nagyanyja egyszer azt mondta volna neki, hogy nappal nem szabad ránézni a színes éjjeli lepkére, mert az betegséget jelent. De ő akkor csak nézte a lepkét. S míg az el nem libbent, addig ő nem tért be a templomba. Most meg itt van ez a leányarc. Tőle távol, valahol hátul, a barna-feketére páco- lódott padok között, s mégis úgy érzi, hogy egészen közel Van. Nézi és nem tudja levenni róla a szemét. És a lány is csak őt nézi. Ügy érzi, már olyan közel van hozzá, hogy kezével is megérintené. ■j—7--------------: elhallgatott, de az emberek | AZ orgona I még nem mozdultak a pa------------------ dókból. S neki is úgy tűnt, ho gy a hanghullámok még ott élnek és vibrálnak a vastag falak között. Aztán ahogy az emberek felálltak, s elindultak kifelé, eltakarták előle a lány arcát. A fiú nem mozdult, nézte maga előtt á pádon a vasból kiöntött háromjegyű számot és a réztáblára vésett nevet. Egyszercsak arra lett figyelmes, hogy a kifelé csoszogó emberek között megjelenik előtte a lánynak az arca. A lány, akinek az arca hideg-sápadt és szeplős, akinek a haja hideg-szőke és hosszú, akinek a szeme hideg-kék és nagy. A lány tolókocsiban ült. A nagy kerekek sűrű küllőjén túl pasztell- szürke pléd takarja a lábát. A lány már nem néz rá, csak mereven, mozdulatlanul előre a kijárat felé, ahova tolják. ekkor felugrott, kopogó lépteivel I A liÚ I odafutott az egyik mellékoltár- ------------- hoz, feltornászta magát a korlátra és az egyik nagy tartóból kiemelte a csokor virágot. Az emberek, az ünneplő-feke tébe öltözött férfiak és nők megálltak. Megbotránkoztak, de csak templomi csendességgel szóltak rá. A fiú nem törődött velük, leugrott a korlátról, s úgy lépett a nagy csokor virággal a tolókocsi elé, mintha kint történne mindez az utcán. S érdekes módon, a felháborodott és szitkozódó emberek utat nyitottak neki. A fiú ránézett a lányra, akinek hideg-sápadt és szeplős az arca, hideg-szőke és hosszú a haja, hideg-kék és nagy a szeme, aztán a virágcsokrot az ölébe fektette. Hirtelen hátat fordított és kopogó cipősarkával kisietett a templomból. Már régen elhagyta a kisváros centrumát és' a kertvendéglő felé sietett, amelyet még délelőtt fedezett fel a fenyveserdő alatt. A kiadós nyári eső után pára és szürkés köd go- molygott a völgyek, a sötétzöld fák fölött. . n . ... i lihegett még, ahogy a vendéglő I sokáig I felső termében leült. Nézte az------------ olajozott padlót, az egyszínű, al acsony falakon a hosszú, keskeny ablakokat, rajta a rácsokat, s az ablakok aljának magasságában azt az arasznyi széles, almazöldre festett deszkát, amely végigfutott a falon. A teremben régi, eredeti kocsmai berendezés volt. Barna-feketére pácolódott diófa asztalok, amelyeknek a lábuk csigavonalban futott le a földre és gömbben Végződött. Nézte az asztalok mellett a lócákat, melyek pontosan olyanok, mint a régi vasúti kocsikban, kétfelé hajlanak, s középen két oszlopuk nem éri el a mennyezetet, s három oldalukról fogas vicsorít le a vendégre. Nézte maga előtt az asztalon a kifakult, meggyvörös, érdes háziszőttes térítőt, s rajta a vadalma-színű pohár bort. Kortyolt belőle és hallgatta a sramlizenét. r—-----------r másik sarkában kiránduló tárI A terem | saság mulatott. Beszédjük--------------- ről, szokásaikról jött rá, hogy he lybeliek, ennek a kisvárosnak a lakói. Valaki hangosan kiabálta: — Áldott vagy, Urunk, mindenség Istenei, mert a te bőkezűségedből kaptuk a bort. Fölajánljuk neked, mint a szőlőtő termését és az emberi munka gyümölcsét. Ebből lesz számunkra a lélek itala. Hátranézett és látta a bortól piros arcokat. Mintha ugyanazok lettek volna, akik a felháborodástól piros arccal néztek rá a templomban. Ugyanazok a kisvárosi kispolgárok, akik vasárnapi délebéd-utáni pihenéses, emésztéses, hefüggönyzött, gázzal fűtött, sző- nyeges, tapétás, giccses, ki- és összehúzhatós- világítós, porvédő-huzatos rekamiétől bitorolt, barkás, hóvirágos, húsleveses és sülthús szagú, gesztenyepürétől és vadalma színű bortól foltos asztalterítős, színes festékkel színezett-keretezett családi képes, poros- níppes, csilláros, horgolt terítős-tévés, állandóan diszkrét-csendes-cigányzenés rádiós, szo- badísz-könyvtáras, vízipálmás, fehér fehérnemű közé dugott piros százasos és ötszáza- sos, egészséges fogaknak szánt bonbonos, papok által felszentelt szobáikból előbújnak, hogy templomba misére, hangversenyre, vagy kertvendéglőbe, borra, sramlizenére menjenek A hajnali derengés Is ott találta a fiatalembert a vagon folyosóján, az izzadó ablaküvegnél. A fiú arra gondolt, ha sok minden történik, vagy semmi sem történik az emberrel, óra nélkül nem tud különbséget tenni a késő délután és a hajnal között. A vonat lassított. A fiú az ablakon túl, a mellettük futó sínpárt nézte. Ahogy közelednek áz állomáshoz, úgy közeledett egymáshoz a két sínpár. S alattuk az egyre sűrűsödő talpfák egyre nehezebben találtak maguknak helyet. A két sínpár egyré közeledik, alattuk a talpfák egyre sűrűsödnek, aztán egymás közé ékelődnek. A két sínpár a végén ráfut a váltóra, a két sínpárból egy sínpár lesz, az alattuk sorjázó, szinte egymásba ékelődő, egymás közé eső talpfák megszűnnek, mert nem férnek egymástól. És amikor a két sínpár ölelkezéséből végül is egy lesz, a két talpfa is megszűnik és csak egyetlen sor tartja, kőbe ágyazva a rohanó, egyre lassító szerelvényt. ORAVEC JÁNOS: Történet orgonára