Pest Megyi Hírlap, 1974. április (18. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-28 / 98. szám

1974. ÁPRILIS 28., VASÁRNAP

TEST

Mii.*

sjiulap

Illusztráció

Jóba Éva

BOOR ANDRAS:

Golgota

Időtlen csönd a kútja súlytalan szavaknak;

Miben hihetsz tovább, ha most magadra hagynak? Elhull a tompa fény, belédlopóznak árnyak; Utolsó rabja vagy a készülő magánynak.

Mondom hát, kiálts; arcomba vájd a karmod! Meghalni boldogabb, mint gyávaként akarnod.

Azt mondom, rohanj; érezd, ha újra hívlak! Gyűlölve múltadat, szeretni megtanítlak.

Apostol most a könny; mit ér az ész, ha árva?

Kötözz magadra szerelem, vonszolj a golgotára!

Maródj balém a csontomig, gyötörj, akár ha vernek; Ordíts a kínok lángjain, mint lázadó fegyencek! Mit ér a múló indulat, a vágy fölötti fények?

Temess magadba szerelem, ha nincsenek remények! Fogadd hasadba magzatom, ne dobd az út porába; Hogy megfoganva ítéltess az örök hallgatásra.

Jó dolog postásnak lenni

H

atéves koromban az első pénzt mint postás kerestem. Giziké unokanővéremnek én kézbesítettem azokat a szerelmes leveleket, amelyeket egy Zöld kalapos, hetyke bajszú fiatalember írogatott neki. A kilenc- lyukú templom tövében, a Kossuth kertben volt a találkánk. A fiatalember a matrózblúzomba nyomta a levelet, a markomba egy fényes pénzdarabot, s máris rohantam vele a „Tisztelt Cím”-hez. Giziké átvette a levelet, s kaptam tőle... — nagy, kerék, fekete szeme volt — egy csókot. Néhány perc múlva már loholtam vissza a válasszal. Az indulásnál Giziké újra megcsókolt, az érkezésnél pedig újabb fényes pénzdarab csúszott a markomba. „Posta- forgalmi szolgálatom” idején egykönnyen megállapíthattam, hogy postásnak lenni gyönyörűség. Mert ugye: pénz az indulásnál, cggk az érkezésnél, hol van íjjég egy ilyen remek foglalkozás? Akkor még nem sejtettem, hogy a postás nem mindig húszéves lányoknak kézbesít, s ha akad is néhány fiatal a címzettek között, bűbájos mosolynál többet nem adnak már egy levélért

„Szolgálatom” nem sokáig tartott. Giziké férjhez ment Nem a zöld kalapos, hetyke bajszai vette el, óh, nem. Egy kövér, nagy fejű, lihegő bácsi, aki mindig nevetett, s ilyenkor úgy járt le-fel a hasa, mint Busi Károly kovácsmester fújtatója. Giziké vagyonos „úriember” felesége lett. Hintán mentek az esküvőre. Csak azt nem értettem, hogy mért

ugrott le Giziké a fényes hin- tóról és szaladt hozzám, amikor meglátott. Felkapott, megcsókolt, és szeme tele lett könnyel, amikor suttogta: „Kis hűséges postásom!” Ez a csók volt az utolsó keresetem.

E

z már nagyon régen volt. Azóta felnőttként, szakmai szakértelemmel figyelem a postásokat, bár én is csak — címzett vagyok. Elnézem, amint mennek hatalmas bőrtáskájukkal esőben- sárban, hóban-fagyban, forró nyárban és ide is, oda is beadnak egy kis papirost, amire — lehet — csak ennyit írt valaki : „Szívélyesen üdvözli: Fancika!” A leveleknél igazán egyenlőség van. Az ügyvédi felszólítást, a gyerektartási per határozatát vagy a halálhírt közlő táviratot épp oly igyekezette! kikézbesítik, mint azt a borítékot, amiben egyetlen soros papír lapul: „Ma este várlak a parkban, az utolsó pádon: a te Jóskád!” Nekik, postásoknak egy a fontos: eleget tegyenek a postai üzletszabályzatban foglaltaknak, mely szerint ....... minde

n levél eljut a címzettihez!”

A minap Kocsis Bence, az én hűséges postásom kopogtatott be hozzám:

— Távirat! — mondta halkan. Arca szokatlanul komor volt, pedig humoros ember Bence. A táviratot felbontottam, közben Bence továbbrobogott. Szédülés fogott el: észrevettem a távirat fekete szegélyét. Ugyan ki búcsúzhat

el tőlem éppen most örökre? Erőt gyűjtöttem, belenéztem. Ez állt benne:

„ .. .né, született Szépesi Gizella 73 éves korában Sarkadon elhunyt...”

A Giziké. Akinek én 40 évvel ezelőtt annyi szerelmes levelet. hordtam.

Ablakom előtt elviharzott a kézbesítőm, akkurátusán taposva kerékpárja pedálját. Hátán a hatalmas bőrtáska minden taposásnál nagyot billen. Mennyi öröm és mennyi bánat lehet abban a táskában? Hát ilyen ez a posta? De Gizikétől sem vártam volna ezt el. Nem ezt érdemiem a sok szép gyermekkori „postaszolgálatom” után. Akinek annyi levelet kézbesítettem, most attól, kézbesítenek nekem, az is báhattal tele?

A szemben levő piros cserepes, virágoskertes házacska kapuját megzörgeti Kocsis Bence, a kézbesítőm. Kiszalad a kis Gyúró Erzsiké. Bence átadja neki a levelet. Szép kacskaringós betűkből van kirakva a címzés a borítékon, közöttük virágdk belerajzolva. A kis Erzsiké örömében nekiugrik a postásnak, átkarolja, megcsókolja. Akár annak idején engem Giziké. Bence postásom csak áll megbűvölve, mint egykor én, „postaszolgálatom” idején. Aztán leragadt lábát mégis kiszakítja a földből, nagy nehezen eloldalog kerékpárjával. Rápislantok a gyásztáviratra. Ekkora gyászeset. Aztán magamban még hozzágondolom: mégiscsak jó dolog postásnak lenni.

Dénes Géza

sonyosan hamvas bőrét s úgy éreztem, valami nagy, csodálatos tengerbe merülök el.

— Én dolgozom, Louis, én nem maradhatok ... Te diák vagy, az más.

— És ha írnál a munkádba, hogy beteg vagy?

— Én nem írhatok. Orvosi igazolvány kell.

— Akkor kérünk egy orvostól.

— Dehát nincs semmi bajom. És a vizsgálat is pénzbe kerül.

— Megmondom, hogy ösztöndíjas vagyok.

— Öh, te kis bolond. Azt nem lehet.

De addig rágtam a fülét, olyan vágyódással, hogy mégis beadta derekát s délután már becsöngettünk egy kis ház ajtaján, ahol orvost jelzett a tábla.

Idős ember jött ki. Ö volt az orvos. Betessékelt, s ott zavartan előadtam, hogy ösztöndíjas magyar diák vagyok s a menyasszonyom rosszul lett délelőtt a napon. A nap az ő éltető eleme.

Megnézett jól minket, szép sötétkék ruhánkat, tiszta, bizalmatkeltő arcunkat s csak annyit mondott:

— Meg kell vizsgálni!

Beléptünk a rendelőbe, engem az ablakhoz állított s közben beszélgetett Marcelle-el, míg levétette ingét. Megvizsgálta s közben kérdéseket is intézett hozzá. De nem annyira a rosszullétről, mint inkább arról, hogyan élünk, én mit tanulok, Marcelle mit dolgozik s mik a terveink.

Aztán felvétette vele újra az inget s elővett egy nagy dobozt a szekrényből. Én fölösen megkérdeztem, hogy mivel tartozom. Olyan keveset mondott, hogy magam is elcsodálkoztam s szégyenlősen kiszámoltam az aprópénzt. Ö pedig így szólt:

— Nincs komoly baj, de négynapi pihenő mindenesetre szükséges. Ezt meg is írom a munkahelyének. Ebben a dobozban meg vita- minos csokoládé van. Akár négyszer-ötször is ehet belőle egy kockát naponta, ettől helyrejön. Ha pedig túl erős a nap, a vőlegényének is adhat belőle. És átnyújtotta a doboz csokoládét, amely sokkal többe került volna, mint az egész tiszteletdíja és nagy hálálko- dásunk közben az ajtóig kísért.

Marcelle kint megjegyezte, hogy ennél jobbat is kitalálhattam volna, minthogy a napon rosszul lett; de mégis elégedett volt velem, mégis tetszett valami benne, amit kitaláltam s kicsit hosszabban nyomta duzzadt, formás száját a számra.

Este pedig különös dolog tanúja voltam. A kis falusi szobába húzódtunk mór vissza s én le is feküdtem. Ű pedig egy zacskót vett elő s afféle külföldi aprópénzeket rakott az asztalra. Ezt azoktól a külföldi diákoktól kapta, akiken segített, amikor a diáknegyedbe érkeztek hazájukból, hogy ott tanuljanak. Vagy húsz darab rézpénze volt, amelynek egy részét már kivonták a forgalomból is. Ez volt egyetlen szerzeménye. Nagyon szerette, mindegyikhez valami kis emlék fűzte. Mindegyikért egy diákot segített meg.

S akkor elővette zsebkendőjét s töröl- getni, fényesíteni kezdte a pénzdarabokat. Én nem szóltam, de lélegzetem is majdhogy elállt a boldogságtól s talán a szemem is meg- nedvesedett.

Marcelle nem szólt semmit, de ebből tudtam meg, hogy eljön velem haza Magyarországra. Már az útra készülődött.

PAPP ZOLTÁN:

Egy falusi reggelen

Akkor kezdett el olvasni. Az első héten három Jókai- regénnyel végzett. Több volt ez, mint amennyihez fél évszázad alatt hozzájutott.

Egyik este. olvasás közben jutott eszébe: mi lenne, ha tanulni próbálna?,

Másnap bekopogtatott a boltajtón- Irkákat, könyveket vásárolt. Vett tollat, ceruzákat, radírt, még tolltartót is.

És egy hét múlvg beiratkozott az ötödikbe.

——-----;------ útközben

I Megllgyeiíe, | hány nővel ---------------— és nány férfival találkozik. Mire a főutca végére ért, már kis is vonta a két számot egymásból.

Ti

zenhét lett a végeredmény. Ennyivel több nő jött vele skem.be a tisztára söpört, betonlapom járdán.

összeráncolta a homlokát, tovább gondolkodott. Ezek szerint a férfiak kevesebben vannak a mi falunkban... Vajon mennyivel? Igaz, hozzá kell tenni, hogy ilyenkor azért csak több az otthon ülő asz- szony, mint a férfi. De mégis ... Mégis: mennyivel lehetnek többen?

Majd otthon — gondolta később. Otthon majd megpróbálom kiszámítani.

Átballagott a túloldalra, visszafelé indult. Most meg azon kezdett el töprengeni: merre is lehet észak? És merre kelet, meg nyugat? Hol is fekszik ez a falu? Merről ágazik belé a főútvonal, amely aztán, követve a régi házak irányát, jobbra kissé elfordul?

Reggel mindig végigjárta ezt az utat. Sétált, szellőztette a fejét.

— Na — jegyezték meg itt is, ott is az emberek, akik kint álltak ilyenkor a kiskapuban —, Széli Jani bácsi ismerkedik a_ világgal.

És mosolyogtak hozzá. Jóindulatúan, elnézően.

r——------r jelentkezett a

I AwllKOr | dolgozók iskolá-------------- jába, igencsak

na

gy volt a megrökönyödés.

A téeszelnök meg is kérdezte: — Hány éves, kend, Jani bácsi?

— Hetvenhárom múltam tavasszal.

A főkönyvelő meg csak ezt, az ő száraz, nagyon gyakorlatias hangján: — Minek már magának az iskola, Jani bácsi? ...

Mire az öreg csak ennyit mondott: — Tanulni szeretnék. Ügy jobban múlik majd az idő. Meg aztán: négy elemit jártam. Rájöttem, hogy kevés.

— Kevés? Már miért volna kevés? — értetlenkedtek az emberek. — Ha hetvenhárom évig elég volt, a hátralevő időre is megteszi... Inkább ülne ki kend a kiskapuba, pl- pázgatna, oszt elnézegetné az utcai sürgés-forgást.. Az való már kendnek, nem a tudomány ...

De Jani bácsi csak nem tágított. És ősszel beiratkozott az ötödikbe.

' .——------- az agitátorok gyűI Amikor | rűjében ülve sá-------------- padtan, szinte

re

szketve aláírta hatvanban a belépési nyilatkozatot, utána sokáig a kezét nézte. Közben arra gondolt: csak adna ide az isten egy baltát, hogy lecsaphassam vele, amiért megfogta azt a tollat

Csak évek múlva békéit meg. Amikor már volt foganatja a munkának, és látta, hogy előrébb kerül az, aki megfogja a dolog végét.

A gyerekek hamar kirepültek a családi fészekből. Béla tanár lett Nyíregyházán. Kati Pestre ment férjhez. Misi meg rendőr a megyeszékhelyen.

Mikor elment a legutolsó is, Jani bácsi akkor szokott rá az orvosra. Előbb a kórházba feküdt be. Megoperáltatni a sérvét, amivel már tíz éve kínlódott. Aztán a fogait csináltatta meg.

Zsörtölődött is vele az asz- szony emiatt épp eleget.

— Mit legénykedik kend?! Hisz már hetven is elmúlt! Vén csont! Még hogy a fogát!...

De hát nem sokáig szidhatta szegény. Egyik napról a másikra ágynakesétt. Föl sem kelt onnan többet. Szíve már nem bírta ki a tüdőgyulladást.

Hogy eltemették. Széli János egyedül maradt a falu- végi házban. Napok múltán rátört a magány.

Sehol nem találta helyét. Téblábolt egy darabig, ide ment, oda ment, de az sem segített. Az estétől, meg az éjszakától félt a legjobban. A sötéttől, a csendtől.

| A tanárnőnek, | ben az osz----------------------- tályban a

ma

gyart tanította, először a szeme tűnt fel.

Egy olvasmánnyal kezdték. az Egyszer volt Budán kutyavásárral.

Míg felolvasta a könyvből a történetet, mindvégig magán érezte a fiatalasszony Széli Jani bácsi tekintetét.

S amikor a bekezdések után fölnézett egy pillanatra, láthatta, figyelem és érdeklődés csillog ebben a szempárban, és hogy a tekintete milyen tiszta.

Amikor közmondásokat kellett mondani, az öreg is jelentkezett.

Megdicsérte érte.

— Csak így tovább. Jani bácsi. A végén még majd lefőzi a fiatalokat.

A következő órán arról beszélgettek, hogyan is születik a -mese?

— Én is tudnék... Nem is egyet

És mondani kezdte.

— Hol tanulta ezeket, Jani bácsi? — kérdezte óra végén a fiatal tanárnő.

— Hát... a nagyapámtól... Az meg az ő nagyapjától.

Majd másolni kezdte a tábláról a házi feladatot

1 T .. ..-----j azért mégis

I Legjobban I a földrajzot----------------- szerette.

sz

inte eltűnni látszottak parányi pöttyként az óceán hatalmas kékségében.

Néha, amikor nagyon elmerült az utazásban, megesett, hogy ébren lelte a hajnal vagy a reggel.

Ilyenkor sápadt, gyűrött arccal indult neki a szokásos sétának. Akadtak, akik nem is átallották megkérdezni: — Mit csinált, kend, Jani bácsi, az éjjel? Tán csak nem a lányoknál járt?

Mire ő azt felelte: — Ismerkedtem a világgal.

Másnap már összesúgtak mögötte: — Na, megy már az öreg Jani. Ismerkedni a világgal.

És mosolyogtak. Elnézően persze. Sőt jóindulatúan.

—-------—— reggelen Lidi

j Azon a teli | néni először a------------------ lelkészhez szaA könyvekkel együtt vett egy atlaszt is. S amikor már kezdett éjszakába hajlani az idő, amikorra tehát elkészült minden holnapi leckével, magasabbra csavarta a petróleumlámpa lángját, kiterítette maga előtt a viaszkos- vászonnal letakart asztalon a nagyatlaszt — és elkezdett utazni. *

Először Európát vette sorra: Kezét ráengedte a színes lapra, és újjával követni kezdte a kacskaringós országhatárokat.

Nagy és repedezett bőrű volt ez a kéz. Ujjai vastagok. bütykösek. Később a folyók csíkja mentén haladtak lassan végig, egészen odáig, amíg a kis ér a papíron el nem érte a sötétkékre festett nagy óceánt vagy tengert.

Másnap éjjel Afrikában járt. Harmadnap Amerikában. Aztán kikereste Ausztráliát. Majd a szigetcsoportokat, végül a kisebb, magányos szigeteket vette sorra, amelyek

ladt el.

Mikor a nagytiszteletű úrral már sietősen visszafelé tartottak, akkor találkoztak össze az igazgató bácsival.

— Egy talicskát akartam a sógortól kölcsön kérni. Csak egy napra. Még igyekeztem is. Tudtam, ha később megyek, már nem találom otthon. Megy sétálni. Tudják, ahogy ő mondogatta: ismerkedni a világgal ...

Betessékelte őket az udvarba.

— Erre, erre. A konyha felé.

Elöl ment a nagytiszteletű úr, mögötte az igazgató bácsi.

Lidi néni elhúzta a parányi ablakról a takarót

— Hát itt van, ni, szegény T mondta, és most már elcsuklott a hangja.

Széli Jani bácsi ott ült az asztalnál. Kissé előrebukbtt fejjel. Mintha aludna.

Kezében még ott a ceruza, és a petrólemlámpa is égett

Oldalt akkurátusán toronyba rakva balról az irkáik, jobbról a könyvek. Középen a tolltartó. Benne felére rövidült ceruzák, elkerekedett sarkú, piros, nemzetiszín csíkos radírok.

Előtte kiterítve a nagyatlasz. Magyarország hegy- és vízrajzi térképe. Az Alföld zöldjével. A buckák, a lankák, a dombok és a hegyek barna felé eltolódó színképével. A folyók, patakok, csatornák kék érrendszerével.

Lidi néni csöndesen sírdo- gált a sarokban, a tükör mellett amelyet már ő takart le egy törülközővel.

— Szegény sógor, szegény Jani sógor — ismételgette.

A nagytiszteletű úr imára kulcsolta kezét

— Szép halála volt — mondta mestersége megrendültsé- gével a hangjában.

De az igazgató bácsi nem felelt rá semmit. Egy darabig csöndben állt, majd az asztalhoz lépett és lassú, óvatos mozdulattal' lecsavarta a petróleumlámpát

PARDI ANNA:

Az utolsó éjszakán

Azon az utolsó éjszakán sokáig figyelte az alvó másikat.

Az örökre elfáradtak mérhetnek fel mindent így, egyetlen több órás pillantással.

S tudta, mire,feljön a Nap, üres szobában zeng egy légy a szőnyegen, a fiú köhint, munkába indul, újságot vesz, ásít néhányat, s megebédel egykedvűen.

De ő, akin minden teher, és minden lobogó, sötét indulat, minden visszájára, állati fehérje-érzet, s minden tündöklő gondolat — őneki is indulnia kell, ki tudja, mi felé.

i