Pest Megyi Hírlap, 1974. március (18. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-03 / 52. szám
8 1974. MÁRCIUS 3., VASÁRNAP A nagykőrösi Arany János Múzeum Rácz József grafikája Kén a Nagykörösön élő Ráre József festőművész; kiállításiról, amelyet 70. születésnapja alkalmából rendeztek a körösi Arany János Múzeumban. A 36 alkotást bemutató tárlat április 21-ig tart nyitva. SZOLNOKI ANDRÁS: Másodvirágzás Életbevágóan fontos ügyben beszélnem kellett egy bizonyos hivatal vezetőjével. Halkan, illedelmesen kopogtattam a titkárság ajtaján. Szigorú tekintetű, fekete csontkeretes pápaszemet viselő, középkorú nő ült az íróasztal mögött. Sajnos, jól ismerem a titkárnőknek ezt a típusát. Halálmegvető bátorsággal, ördögi furfanggal védelmezi a főnökét mindenféle ügyféltől, betolakodótól. De én is elszántam magam a végsőkig. Keményen harcolni fogok, hogy tűzzenek ki egy konkrét dátumot, amikor a hivatal nagy tekintélyű vezetőjével beszélhetek. — Tessék. Mit óhajt? — kérdezte a nő udvariasan, de én tudtam: alig várja, hogy elüldözhessen. Minden erőmet ösz- szeszedtem, és igyekeztem ércesen, határozott hangon beszélni. — Rendkívül fontos ügyben, személyesen kell beszélnem a főnök elvtárssal. — Tisztelettel meghajoltam a párnázott ajtó felé. — Szíveskedjék előjegyeztetni kérésemet... A titkárnő, a legnagyobb bámulatomra, kedvesen elmosolyodott, és így szólt: — Parancsoljon befáradni! Nagyon furcsa képet vághattam, mert a hölgy megkérdezte: — Valami baj van? Rosszul érzi magát? — Nem. Semmi bajom. Tehát a jövő hét melyik napján szabadna alkalmatlankodnom? Hűvös tenyerével megsimogatta a fejemet: — Fáradjon be a főnökhöz. Azonnal. Nálunk éjjel-nappal van ügyfélfogdás. Még ebédidőben is, mart a főnök töpör- tyűt eszik stanicliból, és közben is szívesen tárgyal az ügyfelekkel. Tehát, gyerünk csak befelé... — Kérem, nekem ez olyan szokatlan ... össze kell szednem a gondolataimat, ugyebár, meg miegymás — nyögtem idegesen és hátráltam a kijárat felé. A titkárnő biztatóan integetett: — No, jöjjön szépen. Nem kell félni. Egy perc múlva már ott ülhet a főnök előtt. Félszegen gyűrögettem a kalapomat. Hogyan legyen bizalma az embernek egy olyan hivatali főnökhöz, aki még csak meg sem várakoztatja az ügyfelet? — Kérem tisztelettel, momentán nekem ez az időpont nem alkalmas. Tetszik tudni, a feleségemet éppen ma vitték be a klinikára... A főorvos úr szerint ikreket várhatunk! — kiáltottam már a folyosóról. — Akkor mikor lesz szerencsénk önhöz? — kérdezte kétségbeesetten a titkárnő. — Mondjuk két hét múlva, szerdán, tíz és tizenkettő között. De előbb hívjanak fel telefonon, mert nem biztos, hogy ez az időpont alkalmas nekem — kiáltottam zavartan, és pánikszerűen elrohantam. •p ppen ebéd után voltak. — Focizni fogsz, mint Bene Feri... — mondta Cseppköviné. — A te korodban használ. Egy kis futás, egy kis rúgás, vékonyodsz, megirigyelnek az asszonyok. — Inkább kocognék — kockáztatta meg Tivadar. — Az pezsdíti a vért, a Szigeten határozottan divat. A Salóky Dusi például... A gömbölyded nő szigorúan ránézett: — Adok én neked Dusit. Ne beszélj mellé. Rúgni fogsz! Végül is ráállt. Szorgosan edzett, rongylabdával, a konyhafalnál. A vakolat hullott, de sebaj. Hamarosan bekerült a vállalat öregfiúk csapatába. — Lám. egysorban rúgsz az igazgatóval! Ez csak jó lehet. Szem előtt vagy. — Láb előtt — nyögte Tivadar. — Tegnap is faultolt és nem mertem visszarúgni. — Mi az, hogy nem merted? — süvöltött a felesége. — Gyáva kukac. Ott rúgod, ahol éred. Értetted ? ... Tivadar újfent megpróbálta. Amúgy istenigazában lerúgta az igazgatót. Harmadnap a vállalat fegyelmi biztosa idézést küldött neki. Egy régi ügyét — a piszkos WC-k dolgában hadakozott — előhalászták. Két hét múlva tárgy alás. — Holnapután újra megrúgod — tanácsolta Cseppköviné. És Tivadar, noha reszketett a tárgyalástól, cselekedett. A főnök bicegve vonult a kocsijáig, beült, várt, lecsavarta az ablakot és az elvonuló láb- szárvédős merénylő után ordított : — Cseppkövi, hozzám! — A nyers parancson átfénylett a jószándék derűje. Tivadar azonmód beült és szívélyesen elbeszélgetett áldozatával. Az igazgató lakásán közösen zuhanyoztak, merev izmaikat kölcsönösen megmasszírozták, erős feketét ittak. A fegyelmit — hogy, hogy nem — elnapolták. A sérült ikra még sajgott, de a szív igazi sportszív lévén, a bőrlabda rabja ezentúl Tivadarral jelent meg az edzéseken, autóján hozta- vitte. B arátságuk híre elterjedt. A kollégák legendákat suttogtak Cseppköviről, az öregfiúk összekötőjéről, a kedves, piroscsőrű titkárnők bálványozták. Senki sem csodálkozott, amikor jutalomüdülésre küldték, s még azon az őszön előlépett. „A sport ä te várad...” — terjedt a jelszó és a szakosztály tagjainak létszáma váratlanul felszökött. Vituska, a májbajos könyvelő azon meglepő indokkal kérte fölvételét, hogy bíróvizsgát tesz. A kis méretű edzőpálya csak úgy hemzsegett az önkéntes partjelzőktől. — A foci diadala... — mondta az asszony. — Hát még ha korábban kezdted volna! De jobb későn, mint soha. Már volt saját meze, csukája, bokavédője, s ami kell. Arról álmodozott, hogy tartaléknak esetleg bekerül a nagycsapatba. Elvégre csak negyvenhárom éves, és ugyebár Matthews... látta a híradóban... Az angolnak is gyérül a haja... Majd elválik... Ki láthat a csillagokba? — Tivadar feszített, érmeket tűzött a szíve fölé és egy májusvégi éjszakán, az EÜ öregfiúk leverése után, kiknek két gólt rúgott — a felesége is megcsodálhatta feltámadt ifjúságát. A vállalatnál rangja lett. Színesen öltözött, minden ösz- szejövetelen szónokolt. Mint aki második virágkorát éli, az elsőre szégyenkezve gondolt. Miket mulasztott? Milyen haszontalanul és szélgyorsan futottak el az évek! Élt-e ő egyáltalán, amíg a kerek bőrbe nem rúgott? Gondolataiból a telefon rebbentet- te fel. Az edző volt. Civilben gépkocsi-főelőadó. Náluk — urambocsá’ — mindenki fő volt. — Gratulálok, Cseppecském. Csapatkapitány lettél, egyelőre az öregfiúk kapitánya. Vasárnap a Növénytermelőkkel játsztok. Nem felelt rögtön. Az „egyelőre” elgondolkoztatta. Mit akarnak tőle? Hány gólt? Csak nem?... Aztán belehallgatott a kagylóba: — Fogadd legőszintébb uj- jongásomat. Pipinek kézcsók. Apropos ... Ha megengeded, meccs után bejelentem magam feketére. — Hogyne, hogyne Danikám. Bordám örülni fog. Viszlát az edzésen. Észrevette, hogy a sportzsargon, az egyébként bántó rövidítések, ifjúi színt kevernek a nyelvébe. A tükörbe nézett. Újdonsült, vonalnyi bajuszát megnyomkodta az ajka fölött. P ipi berohant. Felkapaszkodott a bőrlabda érdemes mesterének válláig és csókot helyezett az arcára. E percben szégyellte, hogy alig két éve, egyetlen flört erejéig, kacérkodni mert a házasságtörés gondolatával. Most örült, hogy az vízbe esett. A hasátvesztett férj nem is sejtette, mitől sikerült a második csók olyan bensőségesre. — Csak így tovább, Tivi- kém. Maholnap abbahagyhatod. — Soha! — szólt a sportember. — De ha én kérlek ... Ha majd mondom ... Tudod, a te korodban ... — Mit jelentsen ez? — kérdezte sértődötten, fejét kissé lehajtva. — Hiszen te biztatták — Az akkor volt. Mindent mértékkel, Tivadar... Előlépsz, osztályvezető leszeL Nem szeretném, ha valaki betartana neked ... Nemsokára az igazgató is nyugalomba vonul. Ki tudja? ... — Soha! Soha! — erősködött a férj. — Ó, ti nyugtalan kopaszodók! — mondta a büszkeséggel vegyes sajnálkozás ötvözetével a hangjában. Felpipiskedett és egy harmadik, immár tűzmeleg, hitvesi csókot pazarolt a búbjára. Tivadar hallgatott. Fájt neki a szerelés: a mez, a bőrszeges cipő és miegyéb, amitől maid válni kell. Ügy érezte. meghal egy kicsit. Nem hitte, hogy ez a kései testkultúra öncsalás és hazúgság volt; őszi rügyezés, mely holtbiztosán lefagy. Nem, az nem lehet. Lerázta Pipit. M ajdnem durván, élettársa nem hitt a szemének. És mint aki kivonja magát a rossz varázslatból, átmenet nélkül két tökéletes mélytérdhajlítást csinált: bemelegített az öregkorra. Galambos Szilveszter Anya Miklosovits László rajza A tar kövezeten sápadt levelek surrannak lopakodva a szélvédte szögletekbe, odalapulnak a kofnor villák, teszülő drótkerítések tövéhez vagy bukfencet hányva sodródnak lefelé a lejtős úttesten, míg egy elsuhanó gépkocsi, vagy egy botor cipő az aszfaltra nem tapasztja őket. A fák és az épületek hosszú árnyékot vetnek, éles a levegő. A fiú kémlelő tekintete szoborszerűvé merevült a köd lucskos, hasító hidegében. Ügy érezte, mintha huzatban állna. Felhajtotta orkánkabátja vékony gallérját, és igyekezett még inkább behúzni a nyakát. Már nyugtalan volt. Azon kapta magát, hogy egyre sűrűbben koppannak léptei Pedig most a sebességen nem múlik semmi. Tökéletesen mindegy, hogy egy helyben állva fürkészi a terepet, vagy futkos le-föl, mint rab a cellában. Ezt találónak érezte, s egy pillanatra elmosolyodott. Aztán eldobta tövig szítt cigarettáját — talán a harmadikat — csak úgy ösztönösen, mert a körmére égett Utánanézett. Szerette volna, ha a cigaretta legurul a járdáról az úttestre. Az lett volna a sikeres dobás, igen, úgy kellett volna lennie. A cigarettavég azonban, néhány ellustuló bukfenc után megállt, halványkék füstcsíkot lövellve ragyogott a járda peremén. — A pimasz! Még ez is ellenem szegül. Ettől a gondolattól maradék jókedve is elszállt. Szorongása teljesen úrrá lett rajta. Idegesen az órájára nézett: már háromnegyed. Lőttek a mai estének. Az út maga fél óra. Nyolc után az öreglány minden pillanatban betoppanhat. Akkor jár le a nyug- díjkiegészítő „esti műszakja” (Heti két alkalommal négytől nyolcig egy kisfiúra felügyel az ötödik kerületben.) Számukra ezek a boldogság órái. Talán könnyen aggódó szülei miatt, talán az öregasszony világháború előtti kényes erkölcsei miatt ragaszkodott oly makacsul ahhoz, hogy rendes, szolid fiúnak tartsák. Elvből nem volt prűd, álerkölcsű; huszonkét éves. De itt megtorpanásra késztette valami. Hétfő és péntek. Képzeletbeli naptárában ezek a napok égő piros betűkkel villantak fel. Több mint két hónapja. Minden hétfő és péntek. Négy meg négy: az heti nyolc óra a paradicsomban. Mint a gépeken a lendkerék, ez hajtotta, ez adta a biztonságot, ez nyújtotta a reményt, hogy a vastagságukkal ijesztő, képlet-hieroglifákkal teli könyveken átrágja magát, mint a molykukac, hogy majd egyszer könnyű lepkévé válva fölrepüljön. S most egy óra már oda! Gyerekes sírhatnék facsarta a torkát, egy pillanatra felidézve az otthon, a család melegének vigasztaló bársonyos emlékét. Ez kellemessé oldotta szomorúságát, de a következő percben ismét valóságos helyzetébe zökkent. Mindent értelmetlennek talált. Közömbös tekintettel keresztülnézett a közeledő nőkön, s eltelt saját mélységes, rideggé hámozott szomorúságával. És ekkor meglátta a lányt. Sietett. A kabát a pulóver két halma fölött nyitva. Határozottan és magabiztosan mozgott, mint mindig. Ápolt, szőke hajkoronás fejében kész, megváltoztathatatlan terv. Az embernek gyakran kell kényelmetlen szerepet vállalnia, de mit ér a töprengés, ha egyszer nem kerülheti ki. Az első injekció jutott az eszébe, amelyhez maga nyújtotta a karját. Találó volt a hasonlat. Most is el kellett jönnie ide, a halk neszű hársak gólyaláb- árnyai és a némán feszülő kerítések közé. Péntek volt. A szokásos péntek. Persze késett egy kicsit, szándékosan, majdnem kíméletből. Ne úgy érkezzen a hír, mint derült égből a villámcsapás! Nem tévedett, a fiú várt rá. Meglepte azonban, hogy nem indult felé, bár bizonyosan észrevette. Furcsa lett volna rárontani. Lassított hát. Lehet, hogy dühös. Lehet, hogy ki fog törni, meg fogja mutatni, hogy férfi, hogy jogai vannak. A biztonságérzet fölényes mosolya villant át az arcán. Lám, ezt nem is vette számításba! Ez lenne még a legegyszerűbb megoldás. Megjátszhatná a sértettet, nem kellene magyarázkodnia. De, hisz nem is kell. Semmi sem történt, csak vége lett valaminek. Tévedett. A fiú szűkölő, alázatosan fájdalmas tekintetével találta szemben magát. — Éva — szólította szomorúan köszönés helyett. — Ne haragudj, hogy késtem — toppantak súlytalanul, sem játékosan, sem melegen a lány szavai. Maga is idegennek érezte. Ez kegyetlenség. Egy másodpercre elvesztette lélekjelenlétét, és majdnem megcsókolta a fiút, amiben nem lett volna semmi rendellenes, csak nem illett az alkalomhoz. Minden különösnek és szokatlannak hatott. Nem karoltak egymásba, nem szorították cinkosan egymás kezét, és nem indultak játékosan rugalmas léptekkel a legközelebbi megállóhoz. A lányt az is fejbe kólintotta, hogy a családias Pintyőke helyett — a szokottal ellentétben — nevén, a puszta, cirádátlanul, meztelenül komoly nevén szólították. Matematikailag minden stimmelt, s bosszantotta, hogy ilyen árnyalatok megzavarták. Tudta, minek kell történnie, de már nem tudta, hogyan. A fiú is fölfogta a helyzetét — csak elhinni volt képtelen. Félfogadás LOVRITY ENDREMég egy randevú
