Pest Megyi Hírlap, 1974. március (18. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-21 / 67. szám
/ 1974. MÁRCIUS 21., CSÜTÖRTÖK Í*t3l M£C kMírlap Szabad időben - a főváros környékén Kiránduló, pihenő centrumok kialakítása Pest megyében A kétmilliós főváros lakossága szabad idejében csendre, nyugalomra, napfényre, jó levegőre, mozgásra vágyik. Hétvégeken zsúfoltak a városból kifelé tartó villamosok, autóbuszok, HÉV-szerelvények, zsúfoltak az utak. Budapest pihenőigényét Budapest nem tudja kielégíteni, igaz, ez ma, s ha lehet azt mondani, szo- rongatóan, gondokozóan igaz lesz holnap. De mit nyújt a városból kiözönlőknek Budapest környéke? Azt, amit a főváros környékén, az agglomerációban lakóknak. Egymásra utalva Nem többet, nem kevesebbet. Ami van, az érték a helyben lakóknak és a kirándulóknak, üdülőknek egyaránt és egyaránt hiányolják mindazt, ami — nincs. Az agglomeráció és a főváros lakosságának érdeke közös, közös a „kínálat”, és közös a kívánság, az igény. Nem véletlen hát, hogy szinte azonos arányban képviselték a fővárost és Pest megyét, a résztvevők a Hazafias népfront budapesti várospolitikai munkabizottságának vitáján, amelyen a szabad idő aktív eltöltésének Budapest környéki lehetőségei volt a téma. Kemény Bertalan, a Pest megyei Tanács Tervező Vállalatának mérnöke vitaindítójában a problémakör lényegét fogalmazta meg — a későbbi vita is igazolta ezt —, amikor elmondotta: a szabad idő eltöltésének számtalan lehetséges módja miatt végül is nincs egy olyan gazda, ahová például egy „panaszgyűjteményt” egy kö- tegben továbbítani lehetne. Más-más és önmagában is számtalan vetülete van a telekparcellázásoknak, a vízpart, az erdő, a tiszta víz, vagy akár az ivóvíz, csatorna-, út- igényeknek, megint más irányba ágazik el a természet mindannyiunk által és intézményes védelmének problémaköre, külön téma a csónakházak, a közlekedés, a vendéglátás. Egy azonban bizonyos: sem a főváros, sem Pest megye nem oldhatja meg a, problémákat egymás nélkül, a célok összehangolása, az erők egyesítése nélkül. És nagyon sok esetben az együttes erő is kevés, az anyagiakhoz még központi támogatás is szükséges. A népfront pedig olyan „gazda” lehet, amely összegyűjti az igényeket, javaslatokat, ötleteket, hangot ad azoknak, továbbítja azokat az illetékeseknek. Kerítéserdő, parcellaártalom Ugyancsak Kemény Bertalan volt az, aki hangsúlyozta: itt az ideje, hogy megfogalmazódjon a főváros környéki üdülőterületek parcellázásának koncepciója, távlata. A községi tanácsok az elmúlt évek során mintegy húszezer parcellát alakítottak ki — mi lesz az évezred végén, ha a mai ütem tovább tart! Lassanként már ma is kerítéserdőről lehet beszélni, amely távolabb viszi a valódi erdőt a pokrócos túristáktól. Nem lebecsülendő a hétvégi telkek iránti egyéni igény, de talán a szükségesnél kevesebb szó esik a közhasználatú területek megőrzéséről, kialakításáról és még az úgynevezett csoportérdekről is. Czapp Miklós, Pest megye főépítésze lényegében nyomban meg is adta a választ: valóban, szinte minden ember másként szeretné szabad idejét eltölteni, van aki hobby- jának hódol, aki kirándul, aki fürdik, aki kis kertjét műveli. Pest megyében egyértelmű gyakorlat alakult ki a parcellázásoknál — bár itt-ott eltértek ettől —: a területek 30— 40 százalékát közösségi üdülési, pihenési célra kell fenntartani! S hogy a jövőben ez az elv még következetesebben érvényesüljön, megvannak ennek is a lehetőségei, módjai. Egyik feladatának tartja ennek vigyázásánál például a közelmúltban megalakult Szentendrei-szigetet hasznosító bizottság is. Ráckeve, Börzsöny, gödöllői dombság Nemcsak a fővárost nőtte ki a pihenni vágyó főváros, belátható időn belül kinövi a Ráckevei-Dunát és a Dunakanyart is. Üjabb és újabb kiránduló-, pihenőcentrumok kialakítására van szükség, a Börzsönyben, a gödöllői dombság vidékén, vagy akár a kavicsbánya-tavak mellett. A kavicsbánya-tavak hasznosításának lehetősége a Duna kapcsán került szóba. Miszerint szennyezett a Duna, fürdésre alig alkalmas, fürdési lehetőségek nélkül pedig — a vízimádóknak, és ők sokan vannak — nem nyújt teljes örömöt a főváros környéke. Egyik út — a költségesebb — újabb medencés strandok építése, a másik út az elhagyott — és otthagyott — kavicsbánya-tavak hasznosítása. Szellemesen jegyezte meg Kovács J. Gyula, a Ráckevei- Duna Intéző Bizottság titkára: míg Finnország az „ezer tó országa”, mi az „ezeregyszáz tó országa” vagyunk. Az ezeregyszáz otthagyott kavicsbánya-tó országa Hosszú évek küzdelme nyomán azt mór sikerült elérni, hogy a vállalatok, tsz-ek már csak akkor nyithatnak újabb kavicsbányát, ha a meddővé vált gödrök további sorsának tervét is benyújtják; úgy tűnik, azt is sikerült elérni, hogy a bányatavak ne szemétlerakó helyek legyenek, de mindezeken túl kell lépni. Erdős, ligetes környékükkel — ma még kopár a környékük! — ideális pihenőhelyek lehetnének. A pokrócos túr isi ókért Fákat kell, fákat lehet tehát ültetni Budapest környékén mert bár sok az erdő, mégis kevés. Természetjárók, természetszeretők bizonygatták ezt, s nincs okunk kételkedni az ő szavukban. Annál is inkább nincs, mert dr. Madas László, a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság igazgatója letett a tanácskozás asztalára egy tervet, Budapest zöldövezeti tervét, amely szerint 1980-ig, illetve 2000-ig mintegy 14 ezer hektár új erdő, mintegy 60 millió csemete és fa elültetése szükséges, célszerű. Nem utolsósorban a pihenésre, jó levegőre vágyók, a pokrócos turisták érdekében. Akik menjenek bár az erdő széléig — Zsigulival. Budapest környéke sók mindent kínál látogatóinak, ami van azonban, gyakran már ma is kevés. Nincs bérelhető csónak a Ráckevei-Duna mentén, kevés az olcsó szálláshely a Dunakanyarban, nincs kirándulókat eligazító tábla Budapesten, a Moszkva téren (míg át nem rendezték a teret, volt!), kevés a kishajó és kevés is lesz... Sok minden hiányzik még, amihez forint- milliók kellenek, és sok minden hiányzik, amihez nem vagy alig kell pénz. Ez utóbbiakra hívta fel a figyelmet az elnöklő dr. Reischl Antal egyetemi tanár. Több szabadidővel rendelkeznek az emberek — de még kevesen tudják hasznosan eltölteni. Élni a lehetőségekkel A népfront, túl a praktikus feladaton, az ötletek, javaslatok tolmácsolásán, nagyító alá helyezésén, az eddiginél jobban élhetne — s kell hogy éljen — sajátos eszközével, az okos szóval, a tudatformálással. Mert igaz, hogy az alaposan megnőtt igényekkel nehéz lépést tartani, de azért amit nyújt a főváros környéke a pihenni,, kikapcsolódni vágyóknak, az ma sem kevés. Deregán Gábor „A kor nagy dologra hí A dicsőséges Magyar Tanácsköztársaságot idézzük — 1919. március 21-ét. A magyar tavasz három forradalmi emléknapja közül a középső ez: történelmi folyamatosságában és a társadalmi fejlődésmenetben is közbülső tartóoszlopa annak a hídnak, amely 1848. március 15-én a polgári demokratikus forradalmat és szabadságharcot 1945. április 4-ével, a nemzeti felszabadulás és győzelmes szocialista forradalom kiindulópontjával összeköti. A Magyar Tanácsköztársaság létrejötte és tevékenysége ugyanúgy az emberi haladás élvonalába emelte az országot és népét, amint 1848—49 hősies küzdelme tette azt a XIX. század derekán. Hiszen a magyar komrhün első követője volt a Nagy Októbernek, a modern történelem korszakos változásának. S ezzel egyúttal fontos példa és bizonyíték is volt nemzetközi méretben és értelemben a harcnak egy olyan szakaszában, amikor a fiatal Szovjetunió a belső és külső ellen- forradalmi ellenség egyesült támadásának volt kitéve. Így látta ezt Lenin ezekben a napokban: „Egyedül Oroszország példája nem volt érthető az egész világ munkásságának. Tudták, hogy Oroszországban szovjet van — mindnyájan a szovjet mellett vannak, de megijedtek a véres harc borzalmaitól. Magyarország példája döntő lesz a proletártömegek számára, az európai proletariátus és dolgozó parasztság számára, mert az bizonyítja, hogy nehéz pillanatokban a szovjethatalmon kívül senki más nem tudja kormányozni az országot. Öreg emberek azt szokták mondani: »-Felnőttek a gyerekek, emberré lettek, most már meghalhatunk«. Mi nem. készülünk meghalni, mi haladunk a győzelem felé, de amikor olyan gyermeket látunk, mint Magyarország, ahol már szovjethatalom van, akkor azt mondjuk, hogy mi már megtettük a magúnként nemcsak orosz, hanem nemzetközi méretekben is, és hogy mi kibírunk minden szörnyű nehézséget, hogy teljes győzelmet arassunk ” S éppen, mert a magyar kommün mélységesen internacionalista volt, a forradalmi felszabadítási vi- lágközdelem tevékeny osztagának vallotta magát, s ebben a szellemben cselekedett is — ezért lehetett olyan igazán magyar, a valóságos nemzeti érdekek képviselője és kifejezője. Győzelmének, majd széles tömegbázisának az volt az alapja, hogy helyes válaszokat adott a dolgozó tömegek kérdéseire, a magyar társadalom évtizedes megoldatlan problémáira. IN! A TÖRTÉNELMI IDŐBEN a termékek előállítása egy ember szakmai tudásától, szorgalmától függött. Ö kezdte meg az anyag megmunkálását, s ő fejezte be — sőt maga is adta el. A munkamegosztás nemcsak a folyamatok meg- megszakítását jelentette, hanem tulajdonképpen az első üzemszervezési feladatok megoldását is. A tudományostechnikai forradalom ma már egészein mást vár el a munkástól: nemigen szükségeltetik, hogy a mesterség valamennyi fortélyával tisztában legyen, inkább egy-egy részlet specialistájának kell lennie. Tudniillik nőtt a fortélyok száma. S a műveletek különválasztása kitermelte az új réteget — a betanított munkásokét. A munkamegosztás abszolutizálása pedig az új rétegen kívül új fogalmat is hozott az iparba (a mezőgazdaságban — hazánkban — még csak most kezd terjedni): a kooperációt. A kooperáció a munka- és üzemszervezés magasiskolája. A rossz kooperáció elbuktatja a legszebb elképzeléseket, nevetségessé teszi a papírra fektetett legrészletesebb terveket. A Ganz Műszer Művek gödöllői Árammérőgyárának vezetője úgy véli: a munka- és üzemszervezést a mai fejlettség mellett nem lehet kerítésen belül megvalósítani. HiGyűrűző kooperáció szén mindegyik gyár ezer szállal leap csői ódik a többihez, ahonnan anyagai érkeznek, ahol a legkülönbözőbb együttműködések értelmében közös a termék-előállitásuk. A gödöllői gyár például a Művek belső kooperációjában ma már évente körülbelül 200 ezer normaórában gyárt alkatrészeket. Ha fennakadás, zökkenők tucatja akadályozza a folyamatos termelést, ez tovább gyűrűzik — „gyárról gyárra”, s megdönti a kristálytiszta belső szervezést is. MÉG NEHEZEBB a dolgunk a kooperáció megítélésénél, amikor a kooperátor — külföldi. Ilyen az lro- dagéptechnika Vállalat és az Olivetti-cég évek óta tartó sikeres együttműködése. Az ITV műszaki igazgatóhelyettese részletes ütemtervet mutat: az alkatrészek meghatározott időben érkeznek a vállalat nagykőrösi telepére, ahol igyekeznek a raktározási időt minimálisra csökkentve minél gyorsabban „szalagba vetni” nemcsak a termelés színvonalát teszi próbára, hanem a szervezését is. A messze földről érkező alkatrészek összeszerelését — főként amikor már „visszaszállításról” is szó esik — határidőre kell befejezni, a két üzem között pedig nemcsak kilométerek, hanem országhatárok is húzódnak. Az ITV például nagy általánosságban fölkészült már a 60-as évektől erre a nemzetközi kooperációra. Először jugoszláv cégekkel, majd az Olivettivel elérte, hogy — az idén először — termékeiket már tőkésországokban is értékesíthetik. Ez pedig nemcsak a nagykőrösi szalag dolgozóinak, hanem a szervezést, a kooperációt irányítók dicsérete is. TÉRJÜNK VISSZA országhatáron belülre. A közúti járműprogram már népgazdasági méretekre tágította a kooperációk lehetősénak. Az idén a tervük kilenc ezer! Azaz: három év alatt annyit fejlődött a kooperáció, hogy 1974-re elérték — egy esztendő alatt csak ezerrel kevesebbet gyártanak, mint azt megelőzőleg három esztendeig összesen. A vezérigazgató mégsem elégedett a kooperációval. Nem is lehet. Panaszkodik a Szerszámgépipari Művekre, ahonnan nem kapják meg időben a fékek tartozékait, így néha egy-egy napra kénytelenek leállni az autóbuszok padlóvázainak gyártásával, s ez fennakadást jelent nemcsak a szigetszentmiklósiak- nak, hanem a mátyásföldieknek — azaz az Ikarusnak is. így az üzem- és munkaszervezés minden hiányossága a modern, kooperációkkal dolgozó iparban számtalan zökkenő forrása, tovább gyűrűzve nem egy, hanem három-négy gyár tervét, jó eredményeit veszélyezteti. AMELYIK VÁLLALAT, üzem fölkészülten, alapos gét, s annak összes előnyét, elemzésekkel, s lelkiismere- erényét. E programban mám- tesen kooperál, nemcsak mutvállalatok együttműködése kezdődött meg — igaz, ma még az Olaszországból származó kisebb-nagyobb zökkenőkkel, számolóberendezésekhez való de mindenképpen számokkal alkatrészeket. is bizonyíthatóan, eredméA nemzetközi kooperációk nyesen. A Csepel Autógyár ta- egész sora valósul meg nap- valy októberben adta át a tíz- jaink magyar iparában. Ez ezredik padlóvázat az Ikarussaját hasznát, társaiét is szolgálja. Amelyik nem, ott tüstént ellenőrizni, vizsgálni kell ennek okait, mert nemcsak magának, hanem számtalan társának — az egész népgazdaságnak árt vele. T. E. agyon kevés idő állt rendelkezésére a tanácshatalomnak, hogy építő programját megvalósítsa, hiszen szinte az első pillanattól kezdve fegyveres harcot kellett folytatnia a munkás uralom védelméért, a nemzeti függetlenség biztosításáért az antant imperializmus és csatlós csapatai éllen. A magyar vörös hadsereg hősi harca — különösen a felvidéki hadjárat idején — a magyar társadalom legszélesebb rétegeinek támogatását élvezte. Maradandó értékű volt azonban a szocialista átalakítás elkezdett kísérlete is. Negyed századon keresztül rágalmazta a Hor- thy-reakció ennek a rövid 133 napnak intézkedéseit, s ez a gátlástalanul hazug propaganda természetesen nem volt teljesen hatástalan. De a magyar nép legvilágosabban látó erőiben, mindenekelőtt a munkás- osztályban soha nem tudták feledtetni a kommün emlékét. A magyar munkás nem feledte, hogy a gyár az övé lett, a bankokat államosították, a munkásellenőrzés révén hozzákezdett a termelőmunka szocialista irányításához. S zinte mindenki: a munkásság, az értelmiség és a középrétegek leghaladóbb elemei a megvalósított tanácshatalomban a régi úri rend szétzúzását és a népuralom megteremtését látták. A szociális törvénykezésben — mindenekelőtt a munkáscsaládok és gyerekeik sorsának javításában — pedig történelmi igazságlevést. Az egyik legfényesebb és hosszú évtizedekre világitó fejezete a tanácshatalomnak a kultúra, a népművelés olyan felvirágoztatása, amely a magyar szellemi életnek minden értékét felkarolta, s ezzel minden nagy alakja1 Lukács Györgytől kezdve Bartók Bélán, Kodály Zoltánon át Móricz Zsigmon- dig, Krúdy Gyuláig és Babits Mihályig a kulturális forradalom lelkes segítőjévé, részvevőjévé - tette. Nem hiába írta 1919 tavaszán Babits Mihály: Magyarok! A kor nagy dologra hí, mi vagyunk az idők postásai, mi küldjük szét a vörös levelet, melynek pecsétjei vérző szívek. S sokan remegnek, ha a posta jön, de még többeknek lesz ez szent öröm, hogy nem volt annyi vér és annyi könny hiába, mert már a nagy óra jön. A Magyar Tanácsköztársaság után az ellenforradalom szószólóli és a kommün egykori ingatag támogatói közül is nem kevesen mindenképpen azt igyekeztek bizonygatni, hogy a tanácshatalom a belső támogatás hiánya miatt omlott össze. Ez azonban nem felel meg a tényeknek. Bár bizonyos hibák, mindenekelőtt a parasztpolitikában, a két munkáspárt egyesítésének módjában, az antant-ígéretek jóhiszemű elfogadásában 1919 nyarán valóban gyöngítették a belső frontot, a tanácshatalmat csak külső intervenció, katonai túlerő tudta legyőzni. Kedvezőtlen volt a nemzetközi helyzet, Szovjet-Oroszor- szág nem tudott katonai segítséget adni. Ahogy Krupszkájának nemrég megjelent könyvében elmondja, Lenin is azt vallotta, hogy a Magyar Tanácsköztársaságnak, szemben a hatalmas kiterjedésű Szovjet-Oroszországgal, nem volt hóim „visszahúzódnia a polgárháborúban”. A bban azonban, hogy a felszabadulás után, a most már kedvező nemzetközi helyzetben a magyar munkásosztály olyan erősnek, vezetésre képesnek mutatkozott, a népi hatalom viszonylag gyorsan felülkerekedett, rendkívüli szerepe volt az 1919-es példának. S azóta is a Magyar Tanácsköztársaság tanulságai és emléke beépültek a magyar szocialista átalakítás gyakorlatába és elméletébe. A magyar kommün örökké élni fog a megvalósuló szocialista Magyaroszág- ban! NEMES JÁNOS Borbély Tibor A RÉGEN ELESETTEK Azt hiszik könnyű előre menni, s dalolni: „Föl, föl, te éhes proletár...” és egyszerű dolog szívből énekelni, amíg a hallgató csupán tettekre vár. Régen —, mi akkor is hittük, hogy semmi és senki sem tarthat minket vissza már. Ezért volt gyors a mars. Nagyon szeretni azt kell, aki a sorba nem parancsra áll. Mentünk. Elestünk. Testünk hullt halomba. Nem tudták nevünket és semmi pompa megszolgált sírunkba minket nem kísért. Hittük, jó ügyért pusztulunk naponta, s tudtuk, értük is — hallgató, várakozó emberekért. Arcunkat ércbe nem öntötte a halál, csak az út szélére lágyan visszatett. Azóta is, aki az úton csillagot követve jár, az ránk talál. Felismeri az út porát. Minket szeret. Es meg nem áll.
